Looking in the mirror.. almost

Már épp mondanék arra valamit, hogy Dariel rosszul fejezte ki magát, amikor végül inkább elhallgatok. Mert nekem csak az jutott eszembe, hogy ez egyáltalán nem baj. Hiszen én értem őt szavak nélkül is. Ám ez még nem így van. Az idő viszont segíteni fog ezen is.
Aztán pedig olyasvalamit mond, amit… egy pillanatig képtelen vagyok elhinni. Nem értem miként teheti éppen az elégedetté, ami állítása szerint nem ő. De mivel szeretnék jobban rálátni úgy döntök, hogy magam felé fordulok. És ez segít. Az, hogy újra találkoztunk boldoggá teszi, ahogy engem is. Így idővel, újra felragyog a mosolyom. És állandósul, amikor Miope is szóba kerül.
- Igen. De csak nem olyan rég… keresztezte egymást az utunk. A… - jól láthatóan zavarba jövök, és önkéntelenül nyelek egy nagyot. Aztán egy nagy levegőt is veszek (bátorságot…)
- … kapcsolatunk még friss, az ismerettség nem. - jobban mondva, mindig volt közöttünk valamiféle kapcsolat. Csak azt hiszem ezt nem igazán akartuk beismerni a családi nyomás miatt. Ez viszont már a múlté. Hiszem, hogy leráztuk a láncokat.
- Akkor így is lesz. - vidul fel újra a tekintetem (nem mintha eltűnt volna egy pillanatra is a fény…) mert bejárni a Terrát régi álmom. Ugyanis bármilyen könnyű is a számomra az ‘utazás’, nem láttam még a saját szememmel minden szépségét. Pedig szeretném…
- Igen. - tisztelem a Terraiakat, ez az egyik oka annak, hogy még mindig itt vagyok. Akkor is, ha vannak nehéz pillanatok… De értük szívesen vállalom, ha segíthetek. A családomért pedig MINDENT megtennék…
- Tényleg? Netán ismersz is valaki azok közül, akik a Terrát védik? - olyan keveset tudok még róla, pedig szeretnék minden tekintetben része lenni az életének. Hogy egymással megoszthassunk a tapasztalatainkat, és az örömeinket. Akár a bánatunkat is, ha úgy hozza a Teremtő… Mindenek előtt pedig együtt lenni, akkor is, ha épp távol vagyunk egymástól.
És tudom, hogy mások is szeretnének már nagyon együtt lenni vele…
Így fel is teszem a kérdést, óvatosan, teret adva bármilyen érzelemre vagy válaszra. Egyedül egy valamire nem számítottam. Hogy az én létezésem, még nem jelenti azt, hogy Anyáék is élnek.
- Igen. - lágy mosoly jelenik meg az arcomon, ami tükrözi a szeretetet, amit érzek az irányukba. Majd néhány másodperc után folytatom.
- Anya még mindig Tanácstag. Apa pedig még mindig az asszisztense. És… az elvesztésed őket is összetörte. - másként nyilvánult meg. Anya… azt hiszem akkor vált a kontroll megszállottjává. Apa pedig… Mindig is szálldosott, de Dariel elvesztése után azt hiszem, hogy szándékosan döntött így. Inkább… egy olyan világba menekült, ahol nem veszítette életét a fia… Én pedig minden valószínűség szerint szintén Dariel miatt védelmezem annyira Dörmit. Tudom, hogy időnként túlságosan is…
Dariel pedig úgy dönt, hogy szeretne velük találkozni, így már épp boldogan felpattannék, hogy ezt lehetővé tegyem. Épp csak… mielőtt ezt megtehetném Dariel mond még valamit. Olyat, amitől ismét nehezebbé válik a szívem, és csak ölelném őt.
- Életben? Hidd el… Akarnak… - szeretném, ha merne abban hinni, hogy Anyáéknak, és nekem is, csak ez számít. Hogy miként én elfogadom őt úgy ahogy van, Anyáék is elfogják. De a félelmeit sem akarom félvállról venni. Az nem működik. Egyedül a pozitív példák és… a kiváltó ok megkeresése. Ami persze hosszú idő…
- Ha találkozni szeretnél velük, és csak az tart vissza, hogy mit fognak gondolni, akkor arra kérlek, hogy adj nekik egy esélyt. Magadnak pedig ezzel szerezz bizonyosságot arra, hogy ők is szeretnek, épp úgy, ahogy én.  - ahogy ő leült én is visszadőltem a saját fotelembe. És most sem mozdulok addig, amíg Dariel nem ad nekem valami jelet. Megvárom, továbbra is türelmesen.

- Oh. Akkor félreértettem. - elsősorban megérteni szeretném Darielt, ahogy idővel majd ő is jobban megismer engem. De nem vagyok tévedhetetlen, és a megérzéseim… hiába jók, időnként összezavarnak. Ahogy most is. De nem félek attól, hogy másik irányból közelítsem meg a dolgokat. Főleg annak fényében nem, hogy érzem… Dariel szépen,lassan, de oldódni kezd.
- Örömmel - nem tudtam azt mondtani, hogy ő hiányzott az életemből, mert azt hittem, hogy már sosem fogom őt látni, és érezni. Ám most, hogy ez megtörtént… szeretném, ha a közös múltunk a közös jövönket építené. Az egész családot nézve.
- És elégedett vagy azzal az úttal? - nem tudom, hogy pontosan mire gondol, de egyelőre nem is fontos. Remélhetőleg meg fogja velem osztani, de türelmesen megvárom. Engem az érdekel, hogy most… boldog-e. Hogy elindult-e a gyógyulás útján. Ez pedig, hogy kedvel… kis híján tapsolni kezdek, annyira megörülök ennek a kijelentéstnek. Ugyanis… annyit azt hiszem már tudok róla, hogy nem mondaná ezt, ha nem így gondolná valójában is.
- Ennek nagyon örülök. - még akkor is, ha látom, hogy egy kicsit lefagyott a kacsintástól. Nem tudtam megállni, mert a társaságában olyan felszabadultnak érzem magam, mint régóta nem. Úgy tűnik, hogy… csak a másik felemre volt szükségem, hogy önmagam merjek lenni. Egy kis extra gyermeki örömmel a viszontlátás miatt…
- Szerintem is. - Dörmi annyira más, mint én, és épp ezért szeretem, hogy nem csak itt van, hanem hatással is van rám. És szeretném, ha mostantól Dariel is hatással lenne rám…
De számára nehezebb lesz, és ez nem csak abból egyértelmű, hogy nem viszonozza az ölelésem. Az… azt hiszem valami másra utal. És megértően bólintok felé, amikor elengedem. Hiszen már az is jól esett, hogy a vállamra hajtotta a fejét… Újra éreztem őt, akit elveszítettem. És most visszakaptam.
- Igen. És persze az is, hogy ezt kiknek köszönhetem. Mert ha a szeretetről van szó… van még egy különleges valaki az életemben… - a mosolyom még mindig töretlen, de egy kissé félénkebbé válik, és… érzem, hogy az arcom is forróbb annál, mint eddig volt. Miope ugyanis… Az nem elég kifejező, hogy különleges. És csak az egyszerű szeretem szó sem…
- Igen. - még bólintok is, mert a cselekedetek tényleg fontosak. És ez apró gesztusok is. Amiatt pedig nem aggódom, hogy Dariel félrevezetne. Őszinteség és egyenesség sugárzik minden porcikájából. Ez pedig annak fényében, hogy mi történt vele, különösen nagy erőre utal.
- Az is lehet. - szélesebbé válik a mosolyom, mert jól esnek a szavai. Ugyani szeretném, ha tényleg egy biztos pontot látna Dörmi a személyemben. Nem abban az értelemben, hogy nélkülem ne tudjon létezni egyszerűen csak érezze, hogy rám mindig számíthat. Ez ugyanis egy tény. A szeretteimet minden erőmmel támogatom, és… boldoggá tesz, ha ők elégedettek. Már Dariel esetében is… Ha mosolyog, önkéntelenül lesz jobb kedvem. Szép mosolya van. Vagyis ezek szerinte nekem is…
- Akkor szívesen megmutatnék neked más helyeket is itt. Van néhány lélegzetelállító hely. Meg… az itteni technológia tud okozni mókás perceket. Apa sokat tudna róla mesélni. - őt egyébként is lenyűgöz szinte minden, de a Terra az egyik kedvence. Főleg a kutyák. Szerintem most is alig várja, hogy kiskutyákat neveljen. Illetve azért említettem meg Apát, hogy feltehessem a következő kérdést. Épp csak Dariel kérdez előbb valamit, így későbbre halasztom az enyémet.
- Igen. Már nagyon közel van. A mi léptékünkben. Az itteni embereknek még… meg kell élniük néhány dolgot. - bizakodó vagyok, mert tudom, hogy képesek rá. A Terraiak sok szempontból lenyűgöznek az erejük és a hitük miatt. Meglehet, hogy a helyükben… én már feladtam volna. És éppen ezért nem is gondolkodtam soha komolyabban a leszületésen. Inkább… azoknak segítek, akik mégis vállalták. És persze mindenkinek, aki kéri.
- Nagyjából. Még próbálkoznak azért. De rengetegen őrzik. És néhányan úgy döntöttek, hogy leszületnek ezen a bolygón, és az ébredésük után, meg persze előtte is, segítenek az itt élőknek. - vajon tudja Dariel, hogy számos flotta kering a Terra körül? Valószínűleg nem. Ám talán ez is érdekes lehet a számára, így mindenképp megemlítem majd neki. Előbb viszont az ínycsiklandó csoki.
- Egy édesség. Szerintem nagyon finom. És ez a fajta, igazán különleges. Egy mesterember késziti. - kiveszem a dobozt, és Dariel felé nyújtom. Illetve annak érdekében, hogy a csomagolást is megismerje egyúttal, én is veszek egy darabot, és úgy bontom ki, hogy ő is lássa miként csinálom. Aztán pedig egyben megeszem a bon-bont… Majd nagyon elégedetten, és boldogan mosolygok. És felteszem azt a kérdést, amit korábban szerettem volna.
- Szeretnél találkozni Apával és Anyával? - igyekszem némileg visszafogni a lelkesedésemet ezen találkozó okán, mert nem szeretném, ha tehernek érezné. Tudom, hogy Anyáék megértenék, ha időre lenne szüksége. Valószínűleg szét robbannának… de megértenék.

Nincsenek elvárásaim senkivel szemben sem, így természetes, hogy Dariellel is azt szeretném éreztetni, hogy elfogadom őt, úgy ahogy van. Akkor is, ha még nem ismerem. Mert a vele történtek megváltoztathatták ugyan, de a lélek, akit megismertem, akivel eggyek vagyunk, még mindig benne van. Az még mindig ő… És én még mindig testvéremként szeretem, ennyi év múltán is.
- Nem biztos, hogy ez a jó. Ez csak az, amit én választottam. És az, hogy nem ilyen vagy, az nem jelenti azt, hogy rossz vagy. Csak más. - nem tudom, hogy pontosan mire gondol, mert az, hogy ez nem az ő világa, számomra nagyon tág. A könyvekre gondol, vagy magára a Terrára? Ezeket én választottam. És nem tartom sem jónak, sem rossznak. Csak a saját döntésemnek. Ezért felmerül bennem egy fontos kérdés.
- Most már megvan rá a lehetőséged, hogy olyan utat válassz magadnak, amilyet szeretnél? - azt mondta, hogy megszökött, de… tudom, hogy az ilyesmit nem könnyű elengedni. Ezért nagyon figyelek most, nem csak arra, hogy mit mond, hanem arra is, hogy miként. Az is sokat mond…
De aztán a komolyabb hangnememet elmossa egy mosoly szavai hallatán. Számomra ugyanis az esik nagyon jól, hogy ezt érzi.
- Remélem, hogy te is meg fogsz kedvelni engem. - annyira fellelkesít az, amit mondott, hogy miután ezt kimondom, rá is kacsintok Darielre. És persze mosolygok továbbra is, nagyon szélesen. Még mindig alig hiszem el, hogy él, és visszatért…
- Damien. Dörmi a középső neve. És én így szoktam szólítani. - leginkább akkor, ha kettesben vagyunk. Ám most annyira megfeledkeztem magamról, és annyira természetesnek éreztem, hogy Dariel előtt is Dörminek szólítom, hogy ezt mondtam ki, némi zavart keltve. De most ezt is tisztáztuk, és a kedvem még mindig felhőtlen.
A fájdalmát megérezve viszont összeszorul a szívem. Látom, hogy valami olyasmi lappang benne, amiről nehéz beszélnie, és ami… összetörte. Ezért szeretném megölelni. És lassan, időt hagyva arra, hogy hátráljon, vagy elutasítson, oda is megyek hozzá, és megölelem. Kérdést pedig egyelőre nem teszek fel. Megértem, hogy minden bizonnyal elveszített valakit, aki fontos volt a számára. És Lendal rá emlékezteti. Így most csak a támogatásomról biztosítom az öleléssel, és arról, hogy amikor beszélne róla, itt leszek.
- Nem tudom, hogy érdekesebb-e. Csak azt, hogy szeretem az életem. Még akkor is, ha már megkaptam az “olyan vagy, mint egy öregúr” kijelentést. -  nyugalmat szeretem, és míg vannak, akik számára az unalmas, nekem épp az-az érdekes. És Dariel is majd elfogja tudni dönteni, hogy számára mi a megfelelő, amint… el tudja fogadni a helyzetet. Azért még… nekem is helyre kell tenni magamban azt, hogy életben van, és hogy amit eddig hitted, az hazugság volt.
- Rajtunk múlik. Azon, hogy miként döntünk. - elmosolyodom, és ezzel azt is jelzem, hogy én döntöttem. Szeretném, hogy maradjon, avagy én is vele tartanék, bárhova is menne. Teleportálni tudok, így még amiatt sem kéne aggódnom, hogy Dörmit egyedül hagyom. A kérdés csak azt, hogy Dariel szeretné-e.
- Huhh… az egy régi história. Amikor először itt jártam, még egész másként festett a bolygó. A társadalom, és még inkább a környezet sokkal egyszerűbb volt, és sokkal… szerethetőbb. Illetve megismertem a lovagi kultúrát. Annyira megtetszett, hogy… a része akartam lenni. Így ezt a helyet választottam otthonomnak. Dörmi pedig… Nos majd őt is kérdezd meg. Szerintem elsősorban azért van itt sokat, mert velem szeretne lenni. Vagy azért, mert ez a hely egy biztos pont a számára. - bármelyik is az igazság (vagy akár teljesen más…), én mindenképp örülök neki, hogy sokat van itt. Annak nem, hogy most túl sokat is… De ezt is csak az ő érzései miatt fogadom nehéz szívvel.
- Jártál már itt korábban? Vagy most először vagy itt? - ha járt már itt… tudom, hogy óriási az univerzum, de éreznem kellett volna valamit. Vagy nem? Rajtam is fogott az ‘átok’? Nem tudom, de nem is igazán akarok vele foglalkozni. Csak Dariellel beszélni napokon, sőt éjszakákon át. Legfeljebb megesszük a titkos csoki készletemet…
- Apropó. Kérsz Terrai csokit? - ha igennel válaszol, kinyitom a fiókot, illetve akkor is, ha habozik. Ha most nem kér, akkor egyelőre ott marad. Én elég boldog vagyok, nem kell még a hormon is…

Látom, hogy mikor Dariel köszönetet mond, aprót biccent is felém. Enyhén én is megdöntöm felé a fejemet, de inkább egy mosolyt küldök neki. Az energiámmal pedig egy ölelést. És elfogadást.
Lendal viszont megérkezik, és ezzel a hangulat is megváltozik. Az aggodalom helyét rögtön átveszi a könnyedség, mert Lendal azt szeretné, ha nem csak az érezné jobban magát, akit éppen gyógyít. Ezért pedig nagyon tisztelem őt.
A mosolyát, így könnyedén viszonzom, mert… tényleg nem vagyok egy szószátyár típus. Most különösen nem. De, ha elolvasná az egyik könyvemet… Azt hiszem megváltozna a véleménye. Dariel pedig… őt nekem is újra meg kell ismernem.
- Úgy lesz. Azonnal szólok. - valóban nem volt jó ötlet az őrszemekre bízni ezt, amikor nekem is közvetlen kapcsolatom van Lendallal. De… most nem tudnám emiatt is ostorozni magam. Akkor… nem nyugodnék fel a picsába. Pedig most Dörminek és Darielnek is arra van szüksége.
- Iggggggen? Na szép… - bár a hangom, sértettséget mímel, az arcomon olyan széles mosoly van Dörmi reakciója láttán, hogy csak azért nem nevetem el magamat, mert én is reflexből mutatni kezdek valamit. Az zárt öklömet néhányszor a mellkasomhoz érintem, gyors mozdulattal, majd a mutató és a középső ujjam által bezárt V alakot Dörmi felé mutatom. Aztán inkább Lendal felé. Talán mindegy, mert a nevetés végül mégis elmossa a gesztust.
Lendal távozása mégsem hagy üresség érzést bennem. Inkább a nyugalom száll meg, mert tudom, hogy Dörmi rendben lesz. És így bátran fordulhatok Dariel felé. Úgy örülök neki, hogy itt van…
Ezért épp csak egy pillanatra torpanok meg, amikor rámutat, hogy érzi, mi zajlik bennem. Pillanatnyi tiltakozás is felébred bennem, és az agyam már le is vetíti a magyarázatot arra, hogy miért döntöttem úgy, hogy távozzunk. De aztán a szívem felülkerekedik, és elmosolyodom.
- Igazad van. Rossz beidegződés. - Darielről Dörmi felé fordítom a fejem, és oda is megyek hozzá, hogy a homlokára tudjak adni egy puszit. Nem foglalkozom azzal, hogy ez most helyes-e vagy sem, egyszerűen csak meg akarom tenni, és meg is teszem. Illetve üzenek neki még valamit.
- Hagyunk neked zabot, szóval pihenj nyugodtan. - még egy pillanatig engedem, hogy a kezem a vállán legyen, aztán visszafordulok Dariel felé. És készenállok rá, hogy átmenjünk a könyvtárba.
Ott pedig hiába vagyunk csendben egy ideig, nem érzem magam feszélyezve, sem azt, hogy Darielt most beengedtem a ‘szentélyembe’. Ez az ő otthona is, akárcsak Dörminek. És szeretném, ha… idővel ezt érezné is.
Így hagyok neki időt és teret, hogy körbe tudjon nézni, vagy egyszerűen csak találjon magának egy kényelmes helyet. Van több fotel, és szék is a helyiségben, és… idővel én helyet is foglalok az egyikben. A nyugalom pedig továbbra is árad belőlem, és még valami. Teljesség…
A szívem viszont összeszorul egy pillanatra, amikor Dariel elmondja, hogy mi jár a fejében. Elhangzik, csupán egyetlen mondat, de érzem benne a fájdalmat. És sajnálom, hogy neki keresztül kellett mennie egy olyan életen, amit… senki sem érdemel meg.
- Úgy érzed, hogy meg kell nekünk felelned? Hogy a szeretet azért jár, amilyen vagy, és nem azért kapod, aki vagy? - akár azt is mondhatnám, hogy ettől nem kell tartania. De, ha ez az érzés felmerült benne, akkor meglehet, hogy csak üres szavaknak ítélné a mondandómat. Így inkább abban szeretnék neki segíteni, hogy megértem őt. És még inkább abban, hogy ő értse meg saját magát. Az egyetlen szépséghiba, hogy… ebben nem vagyok jó. De van valaki, aki igen. Bízom Brigidben, így abban is, hogy ha segített az egyik testvéremen, akkor a másikkal is szívesen beszélne. Ám előbb valaki másnak is bemutatnám Darielt…
- Nem igazán. Azután találkoztunk, hogy Dörmi megsérült. Ő az egyik gyógyítója. Sokat köszönhetünk neki.  - természetesen nem felejtettem el senkit, akinek része volt abban, hogy Dörmi most itt lehet velünk. Hálás vagyok mindenkinek, és… remélem, hogy idővel Dörmi is megbékél a helyzetével. Tudom, hogy ez nem könnyű a számára, és… még reménykedem abban, hogy nem kell több száz évet ide zárva töltenie. De az is biztos, hogy… túl sokat aggódom, és valójában én helyezem őt időnként a gyerek szerepébe. Pedig már nem az, ahogy azt a mai nap is mutatta.  
- Miért kérdezed? - elkezdhetnék találgatni, de inkább arra vagyok kíváncsi, hogy miért érezte fontosnak ezt a kérdést. Talán… neeeeem, nem tartom valószínűnek, hogy a szimpátia, még kevésbé azt, hogy a vonzalom miatt. Minden bizonnyal azért jut ez az eszembe, mert… én boldog vagyok valaki mellett. Nagyon…
- Tudom, hogy ez nem látszódik rajtam, de belül most ugyanaz a lelkes kisfiú vagyok, akit megismertél. Szeretném neked megmutatni a világom, és bejárni veled a tiédet. Kezdve a családunkkal, és az otthonunkkal. Hogy tényleg részei legyünk egymás életének. - annyi kérdésem lenne. És annyi mindent mesélnék neki. De türelmes leszek, mert továbbra sem akarom lerohanni. Csak szépen, sorjában. Hiszen már rengeteg időnk van…

Elmosolyodom, ahogy Dariel igennel válaszol, de ez persze akkor is így lenne, ha éppen nem szeretne megtanulni írni. A testvérem, és szeretem őt, akárki legyen is most. Ezért a mosolyom támogató, és szerető marad, akkor is, amikor válaszolok neki.
- Szívesen megtanítalak rá. - könnyedén mondom ki, remélhetőleg anélkül, hogy ezzel terhet rónék rá. Mert csak lehetőséget akarok neki adni. Tőle függ, hogy élni szeretne-e vele vagy sem.
Ahogy… az is tőle függ, hogy mennyi időre van szüksége. Bár néha úgy érzem, hogy már leéltem egy egész életet, valójában fiatalok vagyunk mindketten. És ha most már együtt maradunk a szívünkben tátongó fekete lyuk is le fog csendesedni.
Ezért a válaszát hallva nagyon széles lesz a mosolyom. Örömömben szinte felnevetek, mert velünk szeretne maradni. És persze azért is mert jó úton járok, és ez megnyugvással tölt el.
- Azok leszünk… - szívem szerint újbol megérinteném Darielt, de továbbra sem akarom lerohanni. Ezért csak nagyon mosolygok. De tényleg nagyon…
Így pedig Lendal egy olyan pillanatban érkezik, amikor nekem fülig ér a szám. Némi bűntudatot érzek is ezzel kapcsolatban (tekintettel Dörmi állapotára), de aztán inkább elengedem ezt az érzést. Lehet boldognak lenni, még akkor is, ha az élet nem teljesen rózsaszín. Értékelni kell mindent, ami szép, és Dariel érkezése… egy csodával ér fel.
De úgy tűnik, hogy őt váratlanul érte Lendal érkezése, így igyekszem egyedül kézben tartani a szituációt, és méltó módon fogadni őt.
- Igen. - egy halvány mosoly még mindig az arcomon van, mert örülök annak, hogy rögtön reagáltak. Még akkor is, ha tudom, hogy… időnként túlságosan aggódok. Inkább legyen így, mint hogy egyszer felelőtlen legyek. És Lendal gyors érkezése is jelzi, hogy jobban járok ezzel a hozzáállással.
- Igen. Az ikertestvérem. - talán érdemes lenne abba is belemenni, hogy eddig miért nem szóltunk róla, de Darielre való tekintettel ezt egyelőre nem teszem meg. Dörmi gyógyulásához talán erre az információra nincs szükség, így csak akkor elevenítem fel a történetet, ha mindenképpen szükséges. A félelmem Dörmi állapotával kapcsolatban pedig félrerakom, hogy ne zavarjam Lendalt sem. Nincs szüksége egy aggódó testvérre a nyakában…
- Rövid időn belül. - Dörmi még fiatal, így igazából számára az egész élet rövid idő. De sok mindenen átment, és ezt Lendal is tudja. Éppen ezért bízom benne, hogy Dörmi jó kezek között van.
- Semmi baj. Ez tény. - amit igyekeztem ugyan elrejteni, de nem vethetem senki szemére, ha mégis észrevette. Dariel nélkül… egyszerűen más volt minden. De nem akarok arra gondolni, hogy “mi lett volna ha” egyedül arra, hogy mi lesz. Dörmivel is.
- Rendben. - önkéntelenül hátrálok egy lépést, annak ellenére is, hogy Lendal már bőven hozzáfér Dörmihez. Így közelebb kerülök Darielhez, és… rá is mosolygok. Boldog vagyok, hogy itt van. És inkább ebbe kapaszkodom, mint abba, hogy Dörminek akár komoly baja is lehet…
Azért még így is a megkönnyebbülés, harsány nevetésként jön ki belőlem, mikor Lendal “átadja” Dörmi üzenetét.
- Mond. De még mindig a lóra szavazok a szamár helyett. - ha pegazus alakomban lennék, most minden bizonnyal prüszkölnék egyet. Így csak engedem, hogy a kacagást végül elnyelje a levegő, és maradjon a megkönnyebbülés. Dörmi az… Dörmi. Nincs hozzá hasonló lélek az univerzumban. Legfeljebb Apa…
- Köszönöm. Minden segítség jól jön. - a boldogság az, amit mindannyian keresünk, amiért élni akarunk, így furcsa a számomra, hogy ez is okozhat gondot. De… azt hiszem ez a jobbik eset. És inkább ez legyen, mint valami más probléma.
- Hagyjuk akkor pihenni. Ha még megtudnád neki üzenni, hogy a házban leszünk, amíg fel nem ébred, azt megköszönném. - én biztosan, és bízom benne, hogy Dariel is, ezért is merem ezt kijelenteni. De azért Dariel felé sandítok, hogy megerősítse, avagy megtudja cáfolni a kijelentésem. És addig nem is szólok, amíg egyik vagy másik meg nem történik.
- Biztosan. És ha nem is, akkor is várlak szeretettel. Bármikor. - mosolyogva biccentek Lendal felé, amikor látom, hogy távozni készül. Hálás vagyok neki, mert… ő nem csak arra figyel, ami előtte van, hanem arra is, ami a háttérben történik. Ez pedig mindenki számára kellemesebbé teszi, még az ilyen feszült pillanatokat is. Szinte el is repült ez az idő, pedig biztosan jó pár percig itt volt.
A távozását követően viszont Dariel felé fordulok. Szeretnék egy puszit adni Dörmi homlokára, de neki most elsősorban pihennie kell, és bízom benne, hogy érzi, itt vagyok, és mindig itt leszek a számára. Így nem is tervezem, hogy tovább maradjunk. Van még miről beszélnünk.
- Van kedved átmenni a könyvtárba? Ott folytatnatnánk a beszélgetést. - nem kerülte el a figyelmem, hogy Darielben akadtak a szavak Lendal érkezése miatt, így most lehetőséget szeretnék neki adni arra, hogy ő is kifejezze milyen gondolatok és érzések cikáznak most benne. A tekintetem viszont még így sem sürgető, vagy parancsoló. Részemről bárhol lehetünk, és bármit csinálhatunk, csak maradjon. Illetve… szeretném, ha lassan majd Anyáékat is értesíthetném. Darieltől függ ez is.

Míg Dariellel beszélgetünk, és megpróbáljuk újra megismerni egymást a gyógyító is jelentkezik. Várom az érkezését, így fel vagyok rá készülve, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet. Ezért sem mozdulok Dörmi mellől. Feltételezem, hogy tájékoztatnom kell majd a gyógyítót a történtekről, a feladatát megkönnyítendő.
De azért még így is váratlanul ér a megjelenése, mert éppen Darielre figyelek. Nem rezzenek össze, de azért… egy pillanatra eláll a lélegzetem.
- Köszönöm, hogy eljöttél Lendal. - fordulok felé, és biccentem is irányába a fejem üdvözlésképpen. De mivel látom, hogy rögtön Dörmi ágyához lép, nem tartom ennél jobban fel, és én fel is állok, hogy legyen elég helye az ágynál. A szobában maradok azért persze.
- Elájult beszélgetés közben. Egy ideig a birtok másik végén volt, így nem tudom, hogy ott történt-e valami, de az biztos, hogy teljesen lemerítette az energia tartalékait. Fizikai, és mentális értelemben is. Meglepte a kialakult helyzet. - ez igen pongyola megfogalmazása annak, hogy a testvérünk visszatért, így az egyik ujjammal Dariel felé mutatok. Ha Lendal ránéz, az többet elmond annál, mintha versbe szedném a történteket.
- Ő Dariel. A testvérünk. - be is mutatom Lendalnak Darielt, ezzel egyértelművé téve a helyzetet. Tudomása szerint ugyanis én vagyok az egyetlen testvére Dörminek. De ez csak azért volt így, mert mindannyiunkat átvertek. És ennek most Dörmi issza a levét…

Dariel felé fordulok, ahogy azt mondja: Sajnálja. Nem tudom eldönteni, hogy arra gondol, ami Dörmivel történt vagy… valami másra. Ezért inkább csak szavak nélkül bólintok, és ha engedi megérintem a kezét. Amennyiben nem húzódik el, néhány pillanattal később meg is fogom a kézfejét. Finoman, de egyértelműen jelezve, hogy itt vagyok, és tőlem biztosan nem kell bocsánatot kérnie. Ahogy Dörmitől sem. Egy család vagyunk, és elfogadjuk egymást, nem itélkezünk. Inkább segítünk egymásnak, ha szükséges. Ahogy tette azt Dörmi nem is olyan régen…
Idővel elengedem Dariel kezét, mert nem akarok nyomasztó sem lenni a számára. Itt vagyok, de rajta áll, hogy mennyire jön ‘közel’.
A gyógyító pedig úton van, ezért maradok is Dörmi mellett, legalább addig míg meg nem érkezik. Ha tudnék, most két felé szakadnék, hogy Dörminek és Darielnek is tudjak segíteni. Ám ez nem lehetséges illetve… már itt van a másik felem. És marad is, aminek őszintén és jól láthatóan örülök. Illetve önkéntelenül is sóhajtok egyet, kiengedve… némi… aggodalmat.
- Szeretnéd megtanulni? - nem fontos, hogy mit tud, vagy mit nem tud. Az írás is csak egy eszköz, amit vagy használunk vagy nem. Ám azért teszem fel ezt a kérdést Darielnek, mert lehetséges, hogy azért alakult így, mert eddig nem volt lehetősége rá. És ha ez így van, szeretnék neki esélyt adni mindenre, amiből eddig ki kellett maradnia.
Ám miként nem válaszol a kérdésemre rájövök, hogy… valójában azzal segítek neki, ha figyelek rá. Ha az ő ritmusában haladok, és amennyiben kérdezni szeretne… hát válaszolok. Ironikus, hogy éppen az a válaszom, ami.. jelenleg most foglalkoztat. Ezért halványan el is mosolyodom.
- Hogy miként tehetném könnyebbé a számodra. És hogy szeretnék az életed része lenni, mert nélküled… - ürességet éreztem. Ám ezt már nem mondom ki, csak az egyik ujjammal a szívemre mutatok, és néhányszor kocogtatok. Majd néhány másodperccel később vissza teszem a kezem az ölembe, és pillantásomat Darielére emelem. Figyelek hátha észreveszek valamit, amit eddig még nem. Illetve lehetőséget akarok neki arra adni, hogy kérdezzen, vagy bármit mondjon anélkül, hogy megzavarnám.
Így a magam részéről egy ideig csendben vagyok, és Darielt ‘követem’ gondolataimmal, és az energiámmal is. Engem nem zavarna az sem, ha csak némán ülnénk egymás mellett, mert… végre egymás mellett vagyunk. De azt is tudom, hogy beszélkünk kell, arról, ami történt, és még inkább arról, ami történni fog. Így idővel (talán hosszú percekkel később, és a gyógyító érkezésével egy időben.) újra megszólalok.
- Neked mi jár a fejedben most? - nem találgatok, még magamban sem. Csak nyugalmat közvetítek felé, és szeretetet. Közben pedig Dörmi felé is ezt küldöm, mert ha meg is jött időközben a gyógyító… számára is itt vagyok, mint mindig.

Ahogy Dariel elismétli, jobban mondva magáévá teszi a nevét, önkéntelenül elmosolyodom. Mert hosszú lesz ugyan az út a számára, de itt leszünk mellette. Hamarosan Anyáék is. Alig várom, hogy ők is megérkezzenek.
Ám az izgatottság, némi türelmetlenséggel is párosul részemről, mert nem veszem észre időben azt, hogy… Dariel számára fájdalommal teli az úton lépkedni. És mivel rögtön vágtába hajszoltam… a lábai felsírnak a szívemmel együtt. Dörmi ‘pofonja’ nélkül pedig valószínűleg csak a sebeimet nyalogatnám ahelyett, hogy a testvéremre figyelnék, és arra, hogy mire van szüksége. Támogatásra legyen az bármilyen téren is.
- Nem. Ő az előző életében ott élt, elementálként. A barátnőjével együtt. Viszont, ahogy elfoglalták a bolygót, csapdába estek egy barlangban. És onnan csak a saját élete árán jutott ki. A barátnője viszont ott maradt, és őt akarta megkeresni. Engedély, és biztonsági intézkedések nélkül. - biztos vagyok benne, hogy Dörmi igen furcsán nézne rám a “barátnő” szó hallatán. De én látom, amit látok. Ők kapcsolatban állnak. Épp csak… nem olyanban, mint Miope és…
Huhh… nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mit fog szólni ahhoz, hogy Dariel él.
Épp csak most eszemben sincs őt felkeresni, mert Dörmi, és Dariel állapota ezt nem teszi lehetővé. Itt akarok lenni a számukra, és egyszerűen csak szeretni őket. Úgy ahogy vannak.
Ezért is mosolygok megértően Darielre, és csendesítek le mindent, ami bennem feléledt. Ha pedig felteszi a kérdést… válaszolni fogok neki. Ám mivel egyelőre ő is küzd az érzéseivel, és azzal, amit mondtam neki, hagyok neki időt, és egyelőre szavak nélkül megyek vele és Dörmivel az emeletre. Dariel viszi őt, én egyetértően bólintottam, mikor azt mondta, hogy felviszi. Hiszen tudom, hogy jó kezekben van.
Amikor viszont fel is érünk, még nem érzem megnyugvást. Látom Dariel aggodalmát, és érzem, hogy Dörmi energiája is sokkal gyengébb annál, mint indokolt lenne. Ezzel a gondolattal pedig szinte egy időben érkezik Dariel kijelentése.
- Tartok tőle, hogy igen. Értesítem. - először az őrszemektől kérdezem, hogy értesítették-e a gyógyítót, de végül a választ meg sem várva, én is megkeresem. Azt is felajánlom neki, hogy érte megyek, és együtt teleportálunk ide, ha úgy kényelmesebb a számára. A válaszára pedig figyelek ugyan, de közben Darielt is igyekszem körbe ölelni az energiámmal. Szeretném, hogy maradjon, de azt is el kell fogadnom, ha távozni akar. Így csak a remény marad, és a szeretet, amit irányába érzek. Amit sosem felejtettem el. Épp csak elzártam a szívemnek egy örökké üres részébe.
És marad… Önkéntelenül elmosolyodom, és így már Dörmihez is oda tudok lépni. Megérintem a homlokát, és az energiámat engedem kapcsolódni az övéhez. Itt vagyok öcsi. Mindig itt leszek, és vigyázok rád. És most már Dariel is.
Dariel felé fordulok, néhány pillanattal azután, hogy megszólalt. Nem kell most már sietnem, így a szavakat sem kapkodom el. Csak akkor hangzanak el, amikor már teljesen rá tudok figyelni. És amikor helyet foglaltam Dörmi ágyának a szélén.
- Nem baj. Írásban én is jobb vagyok, mint szóban. - szélessé válik a mosolyom, és csak részben amiatt, mert tetszik a saját viccbe elbújtatott vallomásom. Inkább amiatt vagyok boldog, mert Dariel úgy döntött, hogy szembenéz azzal, ami itt vár rá. Az ugyanis még nem elég, hogy a családja.
- Ijesztő ez így egyszerre? - kérdezek rá az első megérzésemre. Ugyanis hiába tudok jól ráhangolódnio mások érzelmeire, ha túl sok van belőle, nem tudok jól ‘navigálni’. És akkor még ott van az is, ha keveredik az enyémmel.
Most viszont tisztának érzem magam. Elpakoltam az aggodalmat mindkét testvérem irányába, és csak arra koncentrálok, hogy segíteni tudjak, egyedül rájuk reflektálva. Így persze nyitottan is fordulok Dariel felé, és ha valami más van a dologban, és nem a félelem… arról is beszélhetünk. Ezzel csak… azt akartam megmutatni neki, hogy szívesen meghallgatom, bármi is van most benne.

Finoman megrázom a fejem, nyomatékosítva, hogy nem tudtam Rose gyerekeiről. De aztán a kezdeti meglepetés után elmosolyodom.
- Ez meglepett. Én arról sem tudtam, hogy van valakije. De örülök neki. - még szélesebb lesz a mosolyom, és természetesen örömmel fogadnám őket családostul. Rose számára meg akarom hálálni, hogy hozzám vezette mindkét testvéremet, még akkor is, ha tudom, hogy képtelenség ezt viszonozni. Azért próbálkoznék.
Ahogy Dariel mellett is most már mindig ott leszek és támogatni fogom őt. Akár olyan apróságokkal is, mint hogy finom, és türelmes mosollyal az arcomon, megemlítem neki a középső nevét. Tudom, hogy az ilyesmi is nagyon sokat jelenthet, amikor túl kevés a kapaszkodó.
- Declan. Dé Dé Dé. Tizenöt Dé. - erre azért emlékszem így, mert Apa egyszer megjegyezte, hogy mi négyen tizenkét Dét hozunk az univerzumba. Aztán mélyen elhallgatott, és tudtam, hogy magában azt mondja ki, hogy valójában tizenötöt. Én is azt tettem, pedig tőlem távol áll a matematika. És amennyire tudtam, igyekeztem eltemetni a fájdalmat…
Ám most már nem kell, és ez az arcomra van írva. Egészen addig, míg hirtelen meg nem változik az energia áramlás, és meg nem érzem a fájdalmat Dariel haragja mögött. Igyekszem nem magamra venni, de sajnos tudom, hogy van részem benne. És persze nem tudok egy csapásra érzéketlenné válni, még akkor sem, ha tudom, most az lenne a helyes, és azzal tudnék neki segíteni. Azért próbálkozom.
- Igazad van. - jelentem ki Darielre tekintve, mert az ő szemszögéből tényleg nem tettünk meg mindent azért, hogy őt hazahozzuk. Ám ezért (legalább ezért…) nem vádolom magam. Én valóban nem tudtam akkor tenni semmit, és tudom, hogy a szüleink is minden tőlük telhetőt megtettek. Anya még azóta is… Darielt menti, minden egyes alkalommal, amikor olyan helyzet adódik, amiben Dörmi vagy éppen én nem érezzük jól magunkat. De Dariel ezt még nem tudja. Így nem is tudok rá haragudni amiatt, hogy… kimondatlanul kimondja, amit vele tettünk. Csak megérteni tudom az ő szemszögét.
Dörmi viszont… Nos hát ő mindig is szókimondóbb volt, mint én. Benne nincs óvatoskodás, vagy túlzott mérlegelés, egyszerűen csak kimondja, hogy… nos inkább mondanám azt, hogy szavakkal kioszt Darielnek és nekem egy nagyon is indokolt taslit.
Ezért annak ellenére, hogy a mellkasom még mindig szorít, és még mindig nem érzem tisztának a lelkiismeretemet, a szám sarkában megjelenik egy halvány mosoly. Dörmire ugyanis nagyon büszke vagyok. Ösztönösen kezel nagyon jól egy nehéz szituációt. Mégis jó döntés volt, hogy nem intettem türelemre.
Az viszont nem, hogy nem figyeltem arra, hogy mennyire az energia tartalékai végén jár. Az aggodalom ismét visszaköszön az ábrázatomra, de nem hagyom elhatalmasodni. Hiszen értem, hogy mi történt, és tudom azt is, hogy mire van most szüksége. Pihenésre. Sokra…
Dariel viszont előbb nyúl érte, így én megállok a mozdulatban, és hagyom, hogy ő vegye a kezébe Dörmit. Megérintem ugyan Dörmi kezét, de csak hogy tudjam tényleg minden ‘rendben van’ vele. Egyébként Dariel felé fordulok.
- Megsérült a Mintakán. Ezért van rajta még a ruha. De rendbe fog jönni. - némileg optimista ez a kijelentés, és nekem is fel kell idézni, hogy mit mondott az orvos, annak érdekében, hogy el is higgyem a szavaim. Dariel következő kérdésére viszont már magabiztosabban tudok válaszolni.  
- Csak pihenésre van szüksége. De arra most rögtön. - értesíteni fogom azért a gyógyítókat, mert bármennyire is tudom, hogy a jelenlegi állapotában ez megtörténhet, ezt sem szeretném félvállról venni. Ezért az őrszemeknek küldök is egy üzenetet arról, hogy mi történt, és azt is megmondom nekik, hogy Dörmit bevisszük a szobájába pihenni, és ha szükséges a gyógyító ott meg fogja találni. A magam részéről nem tudom, hogy neki is jelen kell-e lennie, de ő el fogja tudni dönteni. És amennyiben jönne, természetesen várom, és tisztelettel fogadom.
- Ezért nem kell bocsánatot kérned. Csak újra meg kell ismernünk egymást. Sok minden történt velünk, és nem fogunk tudni úgy tenni, mintha ez nem így lenne. Illetve nem is kell. Hanem időt kell adnunk egymásnak. - Dörmi szavai rám is hatással voltak. Mert tényleg csak ennyire van szükség, mindkettőnk, sőt mindhármunk részéről. Ám tudom, hogy felfokozott érzelmi állapotban… ezt nehéz belátni. Így most nem érintem meg Darielt, hagyom, hogy a ‘természetes’ reakciója átmenjen rajta, majd el tudja engedni a saját tempójában. Csak az energiámat fonom köré ismét, hogy érezze, én még mindig itt vagyok, és nem fogok eltűnni csak azért, mert időnként nehéz lesz…
- Az emeleten van a szobája a lépcsőn fel jobbra. De kérlek Dariel, hogy ne menj el. Maradj velünk, és beszéljünk. A felfordulást majd együtt rendbe tesszük. Vagy hagyjuk, hogy ott legyen ahol van, mert csak az számít, hogy újra megtaláltuk egymást… - igyekszem nyugodtan kimondani a szavaim, mert nem akarom, hogy úgy érezze, érzelmileg zsarolom. Ám azt nem tudom elrejteni a tekintetemből, hogy nagyon szeretném, ha maradna. Ha most már mindig itt maradna. Mert ő a testvérem, és mi egyek vagyunk…

     

Egy pillanatra megállok mozdulatban, és gondolatban is. Még az is megfordul a fejemben, hogy rosszul hallottam. De aztán rájövök, hogy nem, valóban elhangzott a gyerekek szó.
- Micsoda? Rosenak gyerekei születtek? Mekkorák? És várj… gyerekei? - a többes szám, csak utólag tűnik fel. Illetve a döbbenet ábrázatát sem tudom elrejteni, mert tudomásom szerint akkor még nem voltak gyerekei Rosenak, amikor nálunk járt. No de… arról sem tudtam, hogy él a testvérem, és most mégis itt van. Én pedig még sosem voltam ilyen boldog.
- Igen. Apa az. - lágyabbá válik a mosolyom, ahogy eszembe jut, mennyire boldogok lesznek ők is. Azok után, ami történt… épp egy ilyen csodára volt szükségünk. És érzem, hogy Darielnek még inkább erre van szüksége. Én pedig itt leszek mellette, most már mindig, ha szüksége lesz rám.
Ahogy Dörmi életében is jelen vagyok, és nagy örömmel osztom meg Dariellel a hírt, hogy van egy öcsénk is. A belépője talán lendületesebbre sikerült annál, mint ami Darielnek most kellemes lenne, de ez Dörmi, csak szív, és semmi óvatoskodás.
- Ott jön. - még ezt éppenhogy ki tudom mondani, meg is jelenik, és átölel mindkettőnket. Dariel tekintetében pedig látom a… úgy gondolom a kérdést, ezért finoman bólintok is felé. Ő az, a mi kis öcsénk. Aki szintén sokkal több mindenen ment át, mint az indokolt lenne…
- Igen. Még a középső nevünk is. - finoman mozdulok közelebb mindkettejük felé, Dörmit még mindig tartom, hogy nehogy elessen, és egyúttal Dariel felé is közeledem, és a kezem hátrébb csúszik, hogy őt is át tudjam ölelni. De aztán érzem, hogy megdermed, így a mozdulat félbemarad. Majd, amikor meglátom Dariel tekintetét is, és meghallom szavait… Az én ereimben is meg fagy a vér.
- Én… én nem… - ijedten fordulok Dörmi felé, hátha neki van válasza erre a kérdésre, de aztán visszafordulok Dariel felé, mert ezt a kérdést nekem tette fel. Aztán a következő vádját is nekem címezi, a mellkasom össze is szorul, és… sajnos nem tudok semmi olyat mondani, amivel ‘megvédhetném’ magam.
- Nem tehettem ellene semmit… - a hangom sokkal halkabb, és képtelen vagyok elmagyarázni a helyzetet. Hiszen, ami elhangzott, mint igaz. Damien rab, és ezt nem tudtam megakadályozni. Ahogy azt sem, hogy elvigyék Darielt… Emiatt a szívem veszettül zakatolni kezd, ettől pedig még erősebb lesz a szorítás. De igyekszem tartani magam, és a nyugalmat is… próbálom visszanyerni. Valószínűleg sikertelenül, de veszettül próbálkozom, mert nem szeretném még jobban felzaklatni Darielt.
- Sajnálom Dariel… - bocsánatkéréssel Dörminek is tartoztam, de mi már megbeszéltük ezt a kérdést, akkor ott a Mintakán, egy kicsit más formában. Dariel felé viszont sosem számoltam el, és hiába voltam túlságosan is fiatal akkor, hogy bármit tehessek, most nem vagyok az. És eszembe juthatott volna, hogy türelemre intsem Dörmit, és inkább szép fokozatosan haladjunk egymás megismerésében. De ez nem történt meg, így a bocsánatkérésem őszinte, ahogy a fájdalom is az arcomon. Mert a dühét nem akarom semlegesíteni. Ha Dariel számára könnyebb úgy, hogy csattan rajtam… Itt vagyok. Rendíthetetlenül, és türelmesen.

Életben akart maradni. Ezzel a néhány szóval szinte mindent elmondott. Megértem, hogy az elrablása… valódi rablás volt, és nem illúzió. És neki az életnek azt az oldalát kellett megismernie, amitől a szüleink mindig is védeni akartak. Az esetében nem sikerült, és ettől megszakad a szívem. De úgy tűnik, hogy Rose… Hebrencs Rose elvitte ugyan az öcsémet, de végül… két testvéremet is visszahozta. Elmosolyodom, ahogy megjelenik előttem az arca, és később… nem, nem fogom tudni ezt eléggé megköszönni neki.
- Igen. Rendes lány, bár szerintem ő erről nem is tud. - nem tudtam vele beszélni azóta, hogy Dörmivel a Mintakára mentek, de sosem nehezteltem rá a történtek miatt. És remélem, hogy még fogok vele találkozni. Vagyis biztosan, mert fel fogom keresni.
- Oh… - elakadnak a szavaim. Hirtelen nem tudom ugyanis, hogy mit mondhatnék. Ha csak száz, vagy annál kevesebb éve szabadult ki, az azt jelenti, hogy élete túlnyomó részében… Becsukom egy pillanatra a szemeim, ahogy energiám kiterjesztem felé, és át is ölelem azzal. Tudom, hogy nem tehetem semmissé a múltat, de… szeretném, hogy érezze, már biztonságban van. Most már örökre biztonságban lesz…
És ennek jegyében, abban is igyekszem neki segíteni, hogy könnyebben elfogadja a jelenlétem. Azt hiszem az engedélyemre vár, hogy megérinthessen, és rájövök, hogy számára talán ez is normális, és nem feltétlen a személyem hozza zavarba. Így egy mosollyal, és egy finom bólintással jelzem neki, hogy nem csak megengedem, hanem szeretném is, hogy megérintsen. Meg akarom őt ismerni, úgy ahogy van, és én nem ítélkezem, bármit is hordoz még magával. Ám, hogy mindezt el tudom-e árulni egy pillantással… remélem…
Ám végül elkapja a kezét, éppen akkor, amikor a szemeimet is becsuktam egy pár pillanatra. Megértő mosollyal keresem ismét a tekintetét.
- Igen. Apa még mindig a köntösök megszállottja. - szélessé válik a mosolyom, és persze az is eszembe jut, hogy jelezzem neki, ha felkészült, biztos vagyok benne, hogy ők is szeretnének vele találkozni. Ám mielőtt ezt megtehetném, érzek egy energia hullámot. Nagyon gyorsan közeledni… Már csak arra marad időm, hogy elnevessem magam, és pár szóban jelezzem Darielnek, hogy mi következik.
- Van még valaki, aki szeretne megismerni. Van egy öcsénk… - mikor az utolsó szót kimondom, már meg is látom Dörmit, és szerintem Dariel is ráláthat, ha arra fordul, amerre én nézek. A sebessége pedig tényleg bámulatos, mert mielőtt kimondhatnám a nevét is, már meg is érkezik, és a nyakunkba borul. Egy kissé talán nagyon lendülettel, mint számoltam rá, ezért apró terpeszbe állok, és a kezemet a dereka köré fonom, hogy meg tudjam tartani.
- Dariel… ő Damien. Damien… ő Dariel. A testvérünk. - óvatosan, és lassan Dariel vállára teszem a kezem, hogy őt is megérintsem, és így egyesítsem a hármasunkat. A tüdőmbe pedig nagy adag levegőt szívok, és jólesően, boldogan engedem ki, fülig érő mosollyal az arcomon. El sem hiszem… Néhány perce még egy történetet írtam, és most… az élet és a Teremtő sokkal jobb író, mint bárki valaha…
- Nem bánnád Dariel, ha szólnánk Anyáéknak is arról, hogy hazajöttél? - meg akarom adni neki a szükséges időt, de azt is tudom, hogy minden perc, amit úgy töltünk el, hogy Anyáék nem tudnak róla, kínzással fog felérni a számukra. Így megkérdeztem ezt is, és csak a türelem ábrázata jelenik meg az arcomon, és a támogatásé, hogy Dariel tudja, válaszolhat nemet is. Ám én reménykedem…