Bring back... HER

Valószínűleg akkor is megértettem volna, hogy melyik testrészemre céloz, ha nem üt meg az adott helyen, de mivel érzem, hogy a jelenlétünk már többek szemében is gyanúra ad okot, hálás vagyok azért, hogy nem kímél. Kell pár másodperc, hogy összeszedjem magam (nem az ütés ereje, hanem az utána előadott drámai jelenet miatt…), de ezt követően már válaszolni is tudok neki.
- Értem. - azt nem tudom, hogy sikerülni fog-e, mert sosem voltam még ilyen helyzetben, és nem tudom, hogy mennyire akarja az eszem avagy a szívem átvenni az irányítást. De azt értem, hogy nem szabad haboznom. Cselekednem kell az ösztöneim szerint.
Éppen ezért továbbra is a gyenge, áldozat szerepét igyekszem játszani, felhasználva a bennem dúló érzelmeket. Valószínűleg sikeres vagyok benne, mert egyelőre nem állítanak meg minket.
- Rendben. - nem akarok tiltakozni, továbbra is Darielre hallgatok, történjék bármi is. És mivel Miopéért jöttünk… bármilyen kegyetlen is kimondani, magamban, akkor is őt szeretném kihozni elsősorban, ha ezzel a barátom életét kell veszélyeztetni…
Az idő persze így még inkább szorít minket, és még inkább figyelnem kell arra, hogy mit diktál az ösztönöm…
- Rendben. Egy őrrel biztosan elbírok. Ha többen vannak… - nem fejezem be még telepatikusan sem a gondolatot. Valószínűleg pontosan tudja, hogy mi fog történni, ha egyedül kell elbánnom kettő, vagy akár több őrrel. De talán szerencsénk lesz…
Viszont, hogy legalább az erőviszonyokat fel tudjam mérni először, hiába érzek kísértést, hogy elvegyem Darieltől a fegyverem, nem nyúlok érte. Maradok az áldozat szerepnél még néhány másodpercig.
Vagyis, amikor Dariel belök az ajtón, engedem, hogy a gravitáció tegye a dolgát, és a földre esek. A szemeimet becsukom, hogy eszméletlennek tűnjek, de közben az energiámmal óvatosan körbe “nézek”. Egy valakit érzékelek Miopén kívül, ezért még várok, hogy meg akarjon nézni magának, és közelebb jöjjön. Amint ezt megteszi, kipattannak a szemeim, ráfogok a nyakára, és fojtani kezdem…

Egyelőre nem tudok fellélegezni, és a rajtam megjelenő aggodalom nagyon is valós érzésekből táplálkozik, de az, hogy Dariel mellettem van, sokat segít. A jelenléte biztonságérzetet nyújt, minden értelemben. Tudom, hogy számíthatok rá, még akkor is, ha sohasem voltunk hasonló helyzetben.
Viszont éppen ezért, nem akarom őt félreérteni. Amikor üzen nekem valamit, inkább kérdezek, minthogy téves következtetést vonjak le.
- Hogy érted, hogy kövessem az ösztöneimet? Hagyjam figyelmen kívül a józan ész diktálta tetteket, és inkább a szívemre hallgassak? - remélem másként érti, vagy azt fogja mondani, hogy maradjak az észnél, mert az könnyebb. Kisebb a kockázat, és számomra a biztonság a legfontosabb. Mindannyiunké. Nem szeretnék érzelmi alapon döntést hozni, mert az… életekbe kerülhet…
Egyelőre viszont ezt elengedem, és sodródom az eseményekkel. Jelen esetben Dariellel. Ő az én másik felem, így vele együtt nem lehet gond. Hinnem kell ebben. Még akkor is, ha az alagsorba érve már sokasodnak az érzetek, és nem a kellemes fajtából. Őt alig érzem…
De az irányt legalább már meg tudom határozni.
- Miopét tőlünk jobbra. A barátomat előttünk, inkább bal felé. Most pont középen vagyunk… - a távolságban Miope esetében még mindig nem vagyok biztos. Olyan érzés, mintha egy burokban lenne, mintha nem is az ő fényét érezném. De ez akkor is ő lesz. Csak egyelőre még nem merek belegondolni abba, hogy mit jelent az, hogy csak ilyen korlátozottan érzem őt…

Ez a hely felülmúlja minden képzeletemet. Hiszen míg a sötétség a Terrán csak lustán terjeszkedik, emberről emberre jár, hogy ki mérgezhet meg, addig itt olyan tömény, hogy szinte mozdulni sem lehet benne.
Nem csodálom, hogy itt még a remény halvány sugarát is elnyeli a métely…
Én viszont nem akarom feladni. Ha nem lenne itt velem Dariel, talán meginognék, de így érzem a saját erőmet. Mellettem lépked, és jelenleg taszigál engem. Igyekszem ehhez mérten reagálni is.
- Egy barátomat. Régi ismerősöm. A Terrán találkoztunk utoljára. - a sorsunk egy időre összefonódott, aztán külön utakra érkezett. Most úgy tűnik, hogy ismét találkozunk, csak a lehető legrosszabb helyen. Feltéve, hogy tényleg nem csalnak a megérzéseim…
- Van esélyünk kihozni őt is? - ha nincs, értesíteni fogom Zorát (egyébként is…), hogy nem Miope az egyetlen, akit elfogtak. Tenni kell valamit, még akkor is, ha nem mi leszünk azok, akik kihoznak mindenkit innen. De azért bízom Darielben. És abban, hogy jó döntést fog hozni.
Egyelőre haladunk is, bár érzem, hogy Dariel energiája is megváltozott. Talán fel sem ismerném, annyira más, de tudom, hogy ez most szükséges. Ahogy nekem is óvatosan próbálkozni kell kiterheszteni az energiám.
És éppen néhány pillanattal azelőtt, hogy Dariel rákérdezne. Érzek valamit. Csak nagyon halványan. De ez is elég ahhoz, hogy könnyebbek legyenek a lépések.
- Igen. Nagyon halványan. De érzem őt. Viszont nem tudom, hogy milyen messze lehet. Ugyanabban az irányban érzem, ahol a barátomat is. Csak előre előttünk. - legalábbis egyelőre így tudnám meghatározni. Még mindig túl sok mindent érzek, és ha nem ismerném, és keresném Miopét… biztos, hogy őt is elnyelné a sötétség…
Viszont mivel már tudom, hogy tényleg itt van, nyújtózom felé. Csak óvatosan, épp csak a jelenlétem jelezve, és választ nem várva, de…
Már jövünk…

Örülök neki, hogy Dariel megérti, most nem tudok túl sok mindent mondani azzal kapcsolatban, ami Miopére várhat. Jobban mondva nem akarok. Elég lesz akkor számításba venni a legrosszabbat, HA az bekövetkezik. Hinni akarok abban, hogy még jól van. Csak sietnünk kell, hogy így is maradjon…
- Örülök. - az valóban jó hír segíteni tudok Darielnek legalább azzal, hogy értek a közelharchoz, de nem feltétlen ezzel akartam megkönnyíteni a dolgát, hanem az információval. Bár nem vagyok tapasztalt az ilyen helyzetekben, abban szinte biztos vagyok, hogy a tervezés elengedhetetlen, és minden információ segítség. Akár az is az lenne, ha képtelen lennék megvédeni magam. De szerencsére nem így van. És még sosem örültem ennyire annak, hogy már láttam csatát életem során.
Viszont bármennyire is azt érzem, hogy már közelít a pillanat, amikor nem csak fogolyként kell követnem Darielt, nyugton kell maradnom. Ellenőriznek minket, és túlságosan is nagyravágyónak tűnnek azok, akik az utunkba sodródnak. Most tényleg nem lehet hibázni. Nem lehet moccanni. Vagyis továbbra is készséges fogoly maradok.
Akkor viszont már nagyon nehéz a szerepet játszani, amikor látom, hogy milyen körülmények vannak ezen a helyen. A negatív energia szinte bénító, az energiámat is alig bírom kiterjeszteni, annyira tömény a sötétség. Viszont valószínűleg éppen emiatt már nem kell aggódnom a hitelesség miatt.  Kétségbesés az ábrázatomon, és a mozdulataimban teljesen valódi…
Aztán amikor elérünk a… szinte recepciónak tűnő pulthoz megérzek valamit, annak ellenére is, hogy az energiám nem tudom annyira kiterjeszteni, mint szeretném.
Egy ismerőst. Aki nem Miope…
- Dariel. Érzek valakit itt. De nem Miopét… - csak telepatikusan üzenek neki, és néhány pillanatot vártam, hogy megbizonyosodjak arról, nem csalnak a megérzéseim, de egyre tisztább az alakja. Egy kedves barátom. Akivel a Terrán találkoztam, de ő sem onnan származik…
- Nem… nem értem. Talán őt is elkapták? - régóta nem hallottam róla, a barátságunk némileg megkopott, de ha itt van… nem hagyhatjuk itt. Viszont Miope életét sem kockáztatnám…
Így egyelőre várok arra, hogy mit mond Dariel, esetleg arra, hogy milyen kérdéseket tesz fel a barátomról. Magamban pedig… most már tényleg nincs szükség színjátékra. Félek, és ez minden gesztusomban tetten érhető…

Figyelek Dariel szavaira, és végül kimondja azt, ami… azért az én gondolataim között is motoszkál, hiába próbáltam teljes mértékben elnyomni. Ezért egy ideig csak ránézek, mélyen a szemébe, és… nem tudom, hogy mit mondjak, mert képtelen vagyok ennek a lehetőségnek a tudatával előre menni. Tudom, hogy az sem jó, ha homokba dugom a fejem, de… a rosszra sem készülhetek. Most észnél kell lennem. Éppen ezért…
- Bízom benne, hogy egyikünknek sem kell nehéz döntést hozni… - nem tudom, hogy mit tennék, ha oda jutnánk, de most nem is akarom végig gondolni. Bízom Darielben, és az ítélő képességében. Ez egyelőre nekem elég…
- Értem. - már vissza is húzom a karom, hiszen máshová kerül a bilog. Továbbra sem ellenkezem, ennek úgy tűnik, hogy így kell lennie. Miope biztonsága mellett, ugyanis a miénk is épp ugyanolyan fontos. Nem szabad elfelejtenem, hogy a kígyó vermébe készülünk, bármilyen távolinak is tűnik most ez a gondolat. A húsomba maró, pillanatnyi fájdalom viszont tényleg segít. Legalább abban, hogy egy kicsit jobban értsem mekkora a tét, és nem csak Miopénak. Eszembe jut, hogy talán nem volt fair a részemről Dariel segítségét kérni, és ezzel őt is veszélybe sodorni, de most sikerül magam azzal megnyugtatni, hogy talán… nem vállalta volna, amennyiben kétségei lennének. Inkább engem is maradásra kért volna, ahelyett, hogy velem tart. Vagyis megpróbálta volna…
- Fegyver nélkül csak közelharcra vagyok képest. Régen volt, de… belém ivódott a harc ezen formája. - nem tudhatja, hogy mennyire vagyok használható egy összecsapás esetén, ezért ezen részemet, most gyorsan bemutatom neki. Képes vagyok őt támogatni, főleg, hogy a bilincset is letudom venni, de vannak korlátaim. Jó, ha ezzel is számol.
Viszont ennél talán fontosabb az, hogy engedélyt adok neki bármilyen bánásmódra, sőt, szinte kérem is, hogy ne legyen velem kíméletes. Nem vágyok a fájdalomra, de nem szeretném, hogy amiatt bukjunk le, és kerüljünk veszélybe, mert félti az épségem. Tényleg nem kell emiatt aggódnia. Minden fizikai sérülés gyógyítható, amit nekem okozna.
Éppen ezért bólintok is a szavaira, és mélyet sóhajtok, kissé megnyugodva. Örülük neki, hogyha vannak is kétségek Darielben, nem ad nekik teret. Ha úgy adódik, inkább szívesen beszélgetek vele a történtekről feloldás képpen, miután visszahoztuk Miopét. Én már nem akarom húzni az időt.
És végül meg is érkezünk, és el is indulunk…
Kelletlenül felnyögök, amikor lök egyet rajtam, mintha lenne rajtam valami sérülés, ami miatt különösen fájó lenne a mozdulat, vagy egyszerűen csak képtelen vagyok beletörődni abba, hogy nekem ez a sors jutott. Pedig még örülök is annak, hogy nem bánik velem kesztyűs kézzel, hiszen így tényleg van esélyünk közelebb jutni Miopéhoz. Egyelőre még nem érzem őt, bár csak óvatosan terjeszkedem az energiámmal.
És ez jó döntésnek is bizonyul, mert hamarosan az utunkat állják… Csak egy pillanatra nézek fel, aztán lesütöm a tekintetem, mintha pontosan tudnám, hogy már ezzel is főben járó bűnt követtem volna el. Ha tényleg fogoly lennék, valószínűleg így is lenne.
Illetve az is teljesen biztos, hogy nekem nem lehet most megszólalni. Egyelőre  az energiámat is visszavonom, még Darielét is csak halványan érzékelem, mert ha eddig nem éreztem semmit, valószínűleg most sem fogok. Beljebb kell jutnunk…
Ez viszont egyelőre Darielen múlik. Én továbbra is igyekszem készséges zsákmánynak bizonyulni, és a tekintetemmel közvetíteni a kínt, ami bennem van. Most még jól is jön, hogy aggódom, hogy szívem szerint kitépném magam Dariel kezeiből, és futnék. Csak nem kifelé, hanem befelé…

Komoly tekintettel biccentek Dariel szavaira. Így már értem a gesztust, és hálás vagyok érte.
- Rendben. - remélem, hogy a kérdéseire érdemben is tudok majd válaszolni, és nem csak az érzelem kitöréseknek fogok teret adni. Annak egyelőre most nem szeretnék. Dariel miatt sem, és azért sem, mert az nem vezet előre. Egyedül a nyugalom (a jelen esetben részleges…), tud segíteni nekem. Így meg is keresem, minden erőmmel.
- Akkor most nem lesz szerencséjük, mert én meg nem fogom őt otthagyni… - nem akarok pusztítani, az élet minden esetben szent, de… De…
Miope élete többet ér mindennél, még a becsületemnél, és a fogadalmaimnál is. Vagyis a magam részéről biztosan nem fogok erkölcsi dilemmába ütközni, találjunk ott bármit is…
A magyarázata viszont elsőre összezavar egy kicsit. Nem teljesen értem meg, hogy kié a tulajdonbélyeg, amit szeretne rám rakni, de nem is töröm túl sokáig a fejem. Már nyújtom is felé a karomat, szó nélkül, és csak azért húzom vissza, mert kiderül, máshol szeretné rám égetni. A nyakamat már nem nyújtom oda, de nem mozdulok, ezzel is jelezve, hogy készen állok.
- Nem aggódom. Készen állok. - ha vissza tudjuk hozni Miopét, az sem érdekel, ha örökre a testemen marad a bélyeg. Csekély ár ez érte, sokkal többet is vállalnék. Akár az életemet is adnám…
Könnyedén vissza tudnám tartani a kiáltást, amikor a bőrömre égeti a billogot, éreztem már ennél élesebb fájdalmat is életem során, de úgy döntök, hogy nem fogom vissza magam. Engedem, hogy a torkomon keresztül utat törjön a fájdalom, és nem csak a fizikai… Felkiáltok, hangosan, mert így könnyebb elengedni az érzéseket is, amíg meg nem találjuk Miopét.
Remélem azért, hogy nem süketítem meg Darielt, de erre szükségem volt…
- Rendben… - visszahúzom a páncélt, a fájdalom éles volt, de gyorsan eltűnt. Már tudok figyelni a további instrukciókra is.
- Tessék. - átadom neki a fegyverem, csak eggyel rendelkezem. A bilincset illetően pedig nem tiltakozom, mert viszonylag gyorsan megértem, hogy azért szeretné, hogy én is ki tudjak szabadulni, hogy segíteni tudjak, ha valami történik. Mindenképp hasznos ez a gesztus is.
Így természetesen figyelek arra is, hogy miként tudom majd kinyitni, ha szükséges.
- Rendben. - egyszer ki is nyitom a bilincset, miután rám rakja, csak próbaképpen, utána nyújtom ismét a csuklómat, hogy vissza tudja rakni. Én már tényleg készen állok, de ezt egyelőre szóban nem jelzem, csak az egyre szaporább szívverésemmel.
- Meg fogom szerintem találni. Csak kelleni fog néhány perc. Meg némi koncentrálás. Ezért, ha azt látod rajtam, hogy én megállok, és az álcánk miatt erőszakosan kell noszogatnod, ne legyen rossz érzésed, bűntudatod, pedig még annyi sem. Hálás leszek utólag még a pofonokért is. - még akkor is, ha…
Nem, erre a lehetőségre egyszerűen nem akarok gondolni. Meg fogjuk találni. Csak jól kell játszanunk a szerepünket.
Így megállok Dariel előtt, és ha jelzi az indulást, követem. Az arcomra pedig ráengedem a fájdalmat, és a kétségbeesést, hogy hiteles legyek. Ez elég könnyen megy…

Dariel érkezése gyors, és feltétel nélküli, de valószínűleg akkor sem sikerült volna megnyugodni, ha azonnal mellettem terem. Még túlságosan kavarognak az érzelmeim, és ez leginkább azért baj, mert így biztosan nem tudok tisztán gondolkodni.
Pedig az elengedhetetlen…
Éppen ezért, amikor megjön, és átölel, engedem, hogy az energiánk összefonódjon, és ezáltal is tisztuljon a fejem. Ez nem az a perc, amikor a fizikai gesztus miatt engednék az érzelmeknek, éppen ellenkezőleg. Abban segít, hogy elrakjam őket, most jó messzire…
Erre kapok is némi időt, amíg Zora átküldi az új adatokat Darielnek. Az ő neve is ismerős a számára, de ahogy az én nevem is elhangzik, már azonosítokkal sem bajlódik. Úgy véli, hogy egy ilyen helyzetben minden segítség jól jön, így a legfrissebb adatokhoz hozzáférést ad, és minden további ehhez kapcsolódó frissítéshez is. Dariel élőben tudja innentől kezdve követni az eseményeket.
Remélem, hogy Zorának nem fog baja származni abból, hogy ennyire készségesen adta át az adatokat két flottán kívüli személynek…
Nekem egyelőre nincs is igazán dolgom, a panelre korábban kiraktam az információt, amit Dariel kért, innentől kezdve csak várakozom. Éppen azért kértem az ő segítségét, mert tudom, hogy sokkal tapasztaltabb az ilyesmiben, mint én, ráadásul biztos vagyok benne, hogy bármennyire is próbálkozom, képtelen lennék objektív döntést hozni. Így nem is erőltetem, azon kívül, hogy én biztosan megyek, és visszahozom Őt…
- Ez a te hajód, és a te döntésed,  de azt tudnod kell, hogy nincs olyan hely az univerzumban, ahová nem mennék utána… - vagyis miattam nem kell aggódnia, ha veszélyes helyre kell menni, akkor sem lesz egy szavam sem. Legfeljebb az, hogy engedjen el egyedül, és vigyázzon inkább magára. De van egy olyan megérzésem, hogy ő meg ezt a lehetőséget tagadná élből meg…
- Rendben. Indulhatunk a részemről. - eszemben sincs beleszólni a részletekbe, ha ő biztosnak érzi a tervet, követni fogom kérdés nélkül. Legfeljebb információval szolgálok, főleg, ha kérdez.
- Nem tudom. Nem mesélt arról, hogy lenne kapcsolata a negatív Dracokkal... - próbálom törni a fejem, hogyha egyértelmű magyarázatot nem is tudok, legalább egy lehetőséget találjak. És néhány másodperccel később meg is van.
- … de nagyon erős képessége van. Ő olyasmit is lát az idő és a tér szövetén, amit mi sosem fogunk. Talán… emiatt kell nekik. - remélem érzi, hogy ez tényleg csak egy talán. A legjobb tippem, de akkor sincs rá semmi bizonyíték. Csak az, hogy Miope tényleg erős…
Nem akarom elhinni, hogy sosem gondoltam rá, hogy ez akár veszélybe is sodorhatja…
- Teljes mértékben megbízom a döntésedben Dariel. - örülök, hogy megosztja vele a tervet, ez mindenképp segít abban, hogy egy kicsit közelebb kerüljünk Miopéhoz, és ne uralkodjon el rajtam a düh, és a pánik, de szeretném, hogy tudja, mindenre rá fogok bólintani, ami azt szolgálja, hogy visszahozzuk őt. Meg sem fordul a fejemben, hogy én is veszélyben lehetek. Az nem számít…
- Rendben. - nem mondok rögtön igent, előbb végig hallgatom, mert biztosan okkal kéri külön is a beleegyezésemet. Valószínűleg be fogunk sétálni egy csapdába. Ez sem zavarna, de a körülmények azért tényleg lényegesek.
Főleg ebben az esetben, mert ahogy értem, szerepet kell játszanom.
- Masniba is csomagolhatsz, ha úgy hitelesebb ajándék leszek. Vagy nyugodtan üss meg, ha sérüléseket is mutatnunk kell. Vállalok mindent. - nem szívesen lennék eszméletlen, mert akkor egyedül hagynám Darielt (is…), de ha azt kéri, abban is benne vagyok. Vagyis elszántságot láthat a tekintetemben, némi türelmetlenséget, és persze…
Aggodalmat, akkor is, ha azt mélyen próbálom elrejteni magamban is…

Hiába érkezik Darieltől válasz, szinte azonnal, az egyelőre tehetetlen düh, és aggodalom elhatalmasodik rajtam. Ha nem érezném a szeretetet, és az együttérzést is Dariel felől, talán teljesen át is venné az uralmat. De így sikerült egy időre háttérbe tolni.
- Rendben. Köszönöm… - érezheti a hálát is, és azt, hogy igyekszem tartani magam, és nem rázúdítani minden érzelmemet. Az nem segítene, és nekem is, legalább egy időre el kell nyomni mindent, hogy arra tudjak koncentrálni, ami lényeges. Miope megmentése. Bármi áron…
Nem is húzom az időt, amikor Dariel a birtok fölé ér, és felszólít, hogy menjek, amikor készen állok, már indulok is. A páncél már rajtam, azon vagy egy energia fegyver is, ennél többet egyelőre nem tudok tenni. Bízom benne, hogy ő még el tud látni jó tanácsokkal, ezért ha esetleg még szükség van valamire, visszaugrom a birtokra. Vagy épp a Leviatánra…
- Megyek.
Megérkezem, és Dariel a vállamra teszi a kezét. Kevés hiányzik hozzá, hogy közelebb lépjek hozzá, és egy öleléssel is a mélyre toljam a negatív érzelmeket, de egyelőre nem mozdulok. Hiszen feltesz egy kérdést, ami jelenleg sokkal fontosabb.
- Nem tudom pontosan. Azt sem tudtam, hogy nincs a bolygó felszínén. De az egyik közös barátunk, és egyben az egyik Terra környékén állomásozó admirális értesített, hogy eltűnt a hajójáról. Engedély nélküli átsugárzás történt, és nem találta Miopét, csak a negatív erők nyomait. Egy vadásza követte, és úgy tudom most is követi a hajót, amiről gyanítják, hogy az átsugárzás történt. A barátunk elküldte nekem a koordinátákat is. - megmutatom Darielnek, magát az üzenetet is, és a koordináta halmazt. Zora ugyanis nem csak egy egyszerű helyszín adatot küldött, hanem egy folyamatos jelentést a hajó mozgásáról. Talán Dariel az alapján egy feltételezhető útvonalat is felfedezhet, én magam is próbálkoztam vele. De egyelőre ötletem sincs, hogy hová tarthatnak.
Remélem nem kell megvárnunk, hogy megálljanak…

Soha nem éreztem magam olyan boldognak, mint az elmúlt néhány hónapban. Bár történt olyasmi is, ami inkább aggodalommal töltött el (és még most sem engedtem el teljesen…), de az, hogy Miopéval közelebb kerültünk egymáshoz, és hogy Dariel visszatért a családunk életébe… semmihez sem fogható pozitív érzést kelt bennem, a Terrai nap huszonnégy órájában. Egész nap csak mosolyogni tudok, még akkor is, ha esetleg leforrázom magam kávéval, vagy elcsúszok a fürdőszoba padlón. Nem érdekel. Boldog vagyok…
Viszont mintha a sors érezné, hogy így unalmas lesz a történetem, vagy csak úgy gondolja, hogy nem érdemlem meg a felhőtlen örömet… kapok egy üzenetet. Zorától…
Először fel sem fogom, amit írt nekem. Hiába a tömör, lényegre törő üzenet, egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ez a valóság, és nem valami beteg vicc. Ám az a baj, hogy tudom, Zora egyrészt nem gyakran él a humor adta lehetőségekkel, másrészt, ilyesmivel sosem viccelni. Kis híján elroppantom a saját ujjcsontomat, ahogy ökölbe szorul a kezem…
Ám legfeljebb egy percig tart a csendes kétségbeesés. Az elmém szerencsére nem hagy cserben, azonnal végig pörgeti a lehetőségeket. Arról szó sem lehet, hogy itt maradok, és várok a csodára. Bízom Zorában, és abban, hogy meg fog tenni mindent, hogy megtalálják, és visszahozzák Őt, de ezt egyszerűen nem tartom elégségesnek egy ilyen helyzetben. Minél többen segítünk, annál több esélyünk van, hiszen most minden perc számít. Bele sem akarok gondolni, hogy mi tehetnek vele…
Így az is eszembe jut nem indulhatok magányos mentő akcióra. Segítség kell érdemi, és azonnali, erről pedig azonnal eszembe jut, hogy kit szeretnék még értesíteni a történtekről.
Darielnek telepatikusan üzenek, így érem el a leggyorsabban. És így az érzelmeimet sem kell magyarázni, érteni fog mindent…
- Dariel... Kérlek... Segíts nekem. Miopét elrabolták a Dracok az egyik Terra melletti hadihajóról. Utána fogok menni. Ha tudsz, kérlek gyere velem, és segíts nekem... - természetesen elfogadom, ha nem tud jönni, de reménykedem benne, hogy velem tud tartani. Biztonságosabb lenne, és leginkább kettőnknek több esélye van, mint nekem egyedül. Már elmúltak azok az idők, amikor elég volt felvennem egy egyszerű fém páncélt, és már mehettem is a csatába. Ezeknek sokkal erősebb fegyvereik vannak…
Ennek ellenére, felkészülök, amennyire csak tudok. Az egykori páncélom mit sem érne (bármilyen biztonságérzetet is adna nekem…), így helyette azt a ruhát veszem magamra, amit elrejtve tartok, és ami egy űrhajón is teljes védelmet biztosít nekem. Épp Zora ajándéka volt, bár egyelőre nem lesz rá alkalmam, hogy közölhessem vele, milyen hasznos figyelmesség volt ez a részéről. Számára csak annyit küldök válaszként, hogy én is Miope után megyek, és amint megtudok valamit, én is értesítem őt. Nem kérek tőle engedélyt, nem tudna megakadályozni abban, hogy elinduljak, igazából még az sem intene józanságra, ha épp Dariel mondaná, hogy ez felelőtlen ötlet, és nem tud most velem tartani. Én megyek. Biztosan…
Az viszont egyelőre Darieltől függ, hogy pontosan mikor, és milyen járművel. Amíg mozgásban vannak szóba sem jöhet a teleport. De van egy hajóm vészhelyzet esetére, álcázva kering bolygó körüli pályán. Akár mehetünk azzal is, vagy Dariel hajójával, számomra mindegy. Csak menjünk már…

Hálás vagyok Miopénak, amiért megérti, hogy távoznom kell, még akkor is, ha az esetben is így tettem volna, ha kifejezetten marasztalni kezd. A legénység, és a hajó biztonsága az első, ezt semmilyen baráti találkozó nem írhatja felül.
A helyzet pedig tényleg nem tűnik próbariadónak, vagy figyelmen kívül hagyható eseménynek. Valami történik, csak épp még nem tudjuk, hogy mi, és éppen ezért kell még óvatosabbnak lennünk.
Viszont szándékom ellenére sem érek le a gépházba, bármilyen tempóban is rohanok. Még azelőtt kapok egy értesítést, hogy erőből rácsaphatnék a zsilip nyitó szerkezetre. Azonnal ránézek, és látom, hogy engedély nélküli sugárzás történt…
A szívem a torkomban kezd dobogni, olyan fékevesztett tempóban, amit sokáig biztos nem fogok bírni. Hiszen látom azt is, hogy épp a hajó azon részén történt ez az eset, ahol Miopét hagytam.
Azonnal futni kezdek, de most a másik irányba…
Sajnos sejtem, hogy kit, pontosabbat kit nem fogok ott találni, viszont magyarázatot egyelőre nem kezdek keresni. Az engedély nélküli átsugárzás, és a jelenléte hiánya bőven elég ahhoz, hogy teljes készültséget hirdessek a hajón, és ezzel mindenkit szolgálatba szólítsak a hajó fedélzetén. Többek között magamat is…
Az első tiszt kap először jelzést tőlem, értesítem az eltűnt személyről, és arról, hogy azonnal ki kell küldenie a kereső csapatokat. Talán a radaron lévő árny, éppen annak a hajónak a helyét mutatja, ahová elvitték Miopét. Legalábbis nagyon remélem, mert csak így van esélyünk megtalálni ebben a káoszban…
Vagyis az sem mindegy, hogy támadás is ér-e minket, vagy sem. A kereső csapat ugyanis szintén bevethető harc esetén, és ha Miope után kell kutatniuk, ők nem tudnak részt venni a védelmünkben.
Ezzel a problémával egy kicsit később foglalkozom…
Előbb keresek egy panelt, ahol pontosabban tudom követni az eseményeket. Elég csak a tenyeremet a felülethez érinteni, máris feljön minden adat, amihez hozzáférésem van. Tehát minden… Keresgélnem kell egy ideig, hogy megtaláljam a radart, és a befutó jelentéseket, úgy rendezem, hogy mindenre rálássak egy időben.
A vadászok tényleg találnak egy hajót, épp ott, ahol a radar anomáliát érzékelt, és engedélyt kérnek arra, hogy semlegesítsék a hajót. Úgy tűnik, hogy az információ áramlás nem volt elég simulékony, mert épp ez az, amit most nem tehetnek meg Miope valószínűleg azon a hajó van…
Arra adok parancsot, hogy a hajtóművet semmisítsék meg, hogy megakadályozzák az esetleges ugrást, majd kerítség be az ellenséget. Sajnos ezt nem sikerül időben megtenni, de az egyik vadász elég leleményes volt ahhoz, hogy követni kezdje a távozó hajót, és így a helyzetét is jelenteni tudja nekem. Utasítom, hogy folytassa, amit elkezdett maradjon az ellenséges hajó mellett, bárhová is megy.
És természetesen újabb csapatokat vezényelek arra a helyszínre, már nem csak a Leviatán kötelékéből…
Terrance, és Devon is kap tőlem egy értesítést, semmi udvariaskodás vagy hegyi beszéd, csak nyers tények. Miope eltűnt, feltételezzük, hogy melyik hajón lehet most, és egy vadászunk követi őt folyamatosan. Természetesen a koordinátákat is küldöm elsősorban Devonnak, de Terrancenek is adok hozzáférést ezen adatokhoz, hogy nyomon tudja követni, hogy mi történik.
Levegőt pedig jó ideje elfelejtettem venni, de még talpon vagyok, így azt hiszem ez egyelőre nem is számít…

Ahogy Zorat néztem Terrance-szal, nem is kellett kétszer találgatnom, mit is érez felé. És drukkoltam az elejétől, s bizony ki is beszéljük a fiúkat a hátuk mögött, igazi csajos dumával. Ami részemről végül is nem igazán történik meg, mert mire éppen rávezetném a témát, megszólal a riasztó. Vészjelző.
- Menj csak, feltalálom magam. - teszem le a poharat.
Hagyom szaladni, elvégre ez az ő irányítása alatt áll, s büszkén figyelem, ahogy elhaladtában a legénység tagjai tisztelettel néznek felé.
S megérzek valamit. Alattomosan sötét, s itt sem kéne lenniük. De nem olyan sötét, mint ami eddig volt Terrán. S azt is érzem, ahogy ez a figyelem egyre jobban körém és felém kezd összpontosulni.
Vannak dolgok a világon, amit nem tudok megtenni. Bárki jövőjét látom, bármelyik változatban.A sajátomét időként sokszor talányokban kapom meg, így nem lep meg, hogy ezt sem érzékeltem előre. Mire azonban az ujjam a panel felé nyúlna, hogy segítséget kérjek, már tudom, elkéstem. Érzem, ahogy a testem eltűnik a gépből, hogy azután valahol egészen máshol kössek ki...

Nem tudnám pontosan megmondani, hogy melyik volt az a pont az életemben, amikor elkezdtem Miopét a barátomnak tartani, de ezen a ponton már nem is igazán számít. Szeretek a társaságában lenni, még akkor is, ha időnként olyan témákat érintünk egy-egy beszélgetés során, ami számomra kellemetlennek számít. Most például… van egy olyan félelmem, hogy szóba fog kerülni Terrance, de azt meg nem tudnám mondani, hogy pontosan miért félek annyira a kérdésektől, vagy akár a megjegyzésektől is. Tény, hogy amióta láttam, és éreztem, hogy mi történt vele, nem tudok rá úgy tekinteni, mint korábban, de ez önmagában még nem kéne, hogy gondot okozzon. Vagy igen? Inkább beszéljünk, valami teljesen másról…
Vészjelző hangját persze még így sem tudom megmentésnek tekinteni, azonnal összerezzenek, és elfelejtek mindent, amiről korábban beszéltünk, mert ez a hang… egyet jelent a veszéllyel. Azonnal felpattanok.
- Sajnálom Miope. Mennem kell… Gyere fel te is a hídra, ha van kedved. - nem számít, hogy nem vagyok szolgálatban, az ilyen helyzetekben a pihenés sokadlagos, csak az számít, hogy meg kell védeni a legénységet. Vagy cselekedni kell…
Egy ideig figyelem, hogy Miope velem jön-e vagy sem, de aztán nagyobb tempóra váltok, és futni kezdek. A szívem a torkomban dobog…
- Mi történt? - az első tiszt meg sem lepődik azon, hogy itt vagyok, azonnal átadja a helyét a panelnél, és magyarázatba fog. Először a radar meghibásodását jelenti, majd azt, hogy a figyelmeztető jelzések ellenére is befogtak valamit. Árnyéknak tűnik, csak kósza látomásnak, de bízom az ösztöneiben. Ha azt mondja, hogy látott valamit, akkor hiszek neki.
- Mi a parancsa? - most ő van szolgálatban, én is engedelmeskedem neki, mert hiába a rang, ő jobban átlátja a helyzetet ebben a pillanatban, mint én. És csak ez számít.
- Ki akarom küldeni a vadászokat. Inkább nézzenek körül, hogy minden rendben van-e, mint hogy váratlan támadás érjen minket. - ennél én határozottabb választ vártam, ezért azonnal válaszolok.
- Akkor tegye azt. Én lemegyek gépházba, és ellenőrzöm, hogy ott minden rendben van-e. - ez sem lenne feltétlen szükséges, de képtelen lennék az ujjaimmal malmozva itt üldögélni. Vagy akár csak álldogálni. Ezért ahogy jöttem, úgy megyek is lélek szakadva, és egyre szaporábban lélegezve.