Not Again

Úgy tűnik, hogy tényleg sikerül örömet szerezni neki azzal, hogy jelzem, szeretném, hogy meglátogasson. Nem ez volt a célom, csak őszintén válaszoltam, de én is örülök neki, hogy ez a gesztus most nem ment félre.
Fel is lélegzek, először csak magamban, utána hangosan is…
Ám nem sokkal később megint érzékelek valamit, elsősorban azt, hogy lesüti a tekintetét. Aztán valami mást is, amit tényleg nem tudok beazonosítani, de még így is aggaszt. Nehéz ilyesmit látni a saját fiamon, főleg annak fényében, hogy tudom, a szeretet ellenére is teher számára a fiamnak lenni. És ebben még csak nem is tudok segíteni…
Éppen ezért önkéntelenül sóhajtok fel (ismét), amikor elmosolyodik.
- Oh. Az tényleg nagyon szép lehet. Ha nem bánod, szívesen meglátogatnálak ott egyszer. - azért csak kisebb részben a természet, és az erdő miatt, elsősorban ugyanis miatta mennék. De senki nem mondta, hogy nem lehet két legyet ütni egy csapásra, még ha ez a mondás viszonylag rosszul is hangzik egy lélek vonatkozásában.
Mindenesetre érzékelem, hogy szándékosan, vagy csak véletlenül, de témát vált, és persze úgy bekérdez, hogy egy pillanatra még zavarba is jövök. De csak egy pillanatra. Aztán egy huncut mosoly kerül az arcomra…
- Jól van, éli az életét. Amennyire tudom, sokat utazgat, én pedig most inkább otthon ülős, nyugdíjas stílusban tolom. Miért kérdezed?- bármennyire is élvezem a társaságát, nem követem nyomon a mozgását. Szerintem hátsón is rúgna, ha így tennék. Azt meg még nem döntöttem el, hogy én örülnék-e ennek, vagy sem…

Továbbra sem értem a szándékait, ami viszont még nagyobb baj, hogy az érzelmeit sem. Úgy érzem, mintha egy nem kívánatos idegen lennék az életében, és tehetek bármit, ez nem fog változni. Ugyanakkor viszont mintha azt is érezném, hogy kapaszkodik belém. És éppen én vagyok az, aki elutasítja őt…
Mélyet sóhajtok. Nem akarok vele vitatkozni, bántani pedig még kevésbé.
- Igen. Szeretném. - elnyomom magamban azt az érzetet, hogy így a szájából, most inkább kényszernek hangzik a látogatás, mint valaminek, amit szívesen, szabad akaratából tesz. Valószínűleg csak azért ütötte ez most fel a fejét, mert nem csak az ő érzéseiben, hanem már a saját szándékaimban is bizonytalan vagyok. Csak azt tudom, hogy jót akarok neki, de a megengedhető eszközökkel most hadilábon állok. Még ennyi év után is…
Nősülni azt hiszem én már inkább nem fogok, elegek nekem a gyerekeim…
De aztán végre enyhülni kezd. Láthatóan fellélegzem én is, amikor felsóhajt. Csak most tűnik fel, hogy mennyire átvettem a feszültségét. Ennél azért lazábbnak kéne lenni, ha megoldást is akarunk találni a problémákra…
- Ha a kell, a te saját döntésed, az rendben van. De ha úgy érzed, hogy ez kötelesség, egy nehéz kabát, amit nem rád szabtak, akkor engedd el. - nem állnak nekem jól a közhelyes tanácsok, de most kénytelen vagyok előhúzni őket. Az egyébként is az ő döntése, hogy mit fogad meg, és mit nem. A tekintetemben ugyanis minimális szigorúságot sem láthat. Csak együttérzést, és szeretetet…
- Beszéltél már olyanokkal, akik szintén a Terrán vállaltak feladatot? Küzdenek ők is hasonlóval? - sajnos nem ismerem annyira a Terrát, hogy tudjam, ez normális érzet-e vagy sem. Töltöttem ott ugyan egy kis időt, régebben, de most egész mások ott a viszonyok, és… Naarn is teljesen más, mint én. De ahogy elmondta, hogy mit érez, egy nagyon kellemetlen érzet ébredt fel bennem. Egy megérzés, vagy még inkább, egy… balsejtelem. Legalábbis valami még nem teljesen kerek, ezért továbbra is maradok a fiam mellett, őt érintve.
- Annak mondjuk én örülnék, ha gyakrabban járnál erre. De ebben a történetben te vagy a fontos. Ez a te sorozatod. Vagy mi fene… - azt hiszem sorozatok vannak a Terrán. A filmekben biztos vagyok. De van az a fajta is, ahol sok rövid epizód van. Áh igen. Epizód… Mindegy.
- Vannak azért jó dolgok is a Terrán? Valami, ami kifejezett örömöt okoz a számodra? - eszemben sincs a szőnyeg alá söpörni a gondjai, de a teljes perspektívához kell a pozitív oldal is. És szeretnék egy igazán élénk mosolyt csalni az arcára. A linus segítsége nélkül…

A sajnálomra rátekintek, és már mondanám neki, hogy nincs mit. De nem tudom, hogy pontosan mit is sajnál, így nem lenne igazságos ilyen kifejezésekkel dobálózni. Még akkor sem, ha részemről semmilyen rossz érzés nincs Naarn irányába, bármit is csinál. Tiszteletben tartom a döntéseit, még azokat is, amelyek… egy melegebb, de biztosan kellemetlen éghajlatra száműznének engem…
- Szeretnék válaszolni minden kérdésedre, de nem tudok mindegyikre. Erre például… mostanában nem tettem semmit, mert nem is találkoztunk egy ideje. A mostban pedig nem vagyok biztos. Arra gyanakszom, hogy az zavar, hogy ide hívattalak, avagy az, hogy felhők fölötti hangulatban fogadtalak. De ezek csak tippek. Nem látok bele a fejedbe, és nem tudom, mit követtem el ellened. - ennél egyértelműbben nem tudok a számára válaszolni, és ennél türelmesebben sem. Megkaptam ugyanis azt a labdát, amit lecsapásra szánt nekem, de nem tettem ilyet. Ő a fiam, és szeretem, még akkor is, ha most rá sem ismerek. A kötelék elválaszthatatlan. Részemről…
- Nincs baj. Csak szerettem volna találkozni veled. Nem tudtam, hogy pihenni vágysz, amikor megkértem a segítőimet, hogy hívjanak ide. És azt sem, hogy szándékodban áll felkeresni engem. - nem várom el, hogy mindig megjelenjen, ha épp itt van, és úgy általában azt sem, hogy látogasson. De én szerettem volna vele találkozni, ezért érkezett a meghívás. Talán erélyesebben kapta meg, mint amilyennek én szántam, vagy… csak annyi volt a gond, hogy nem voltam teljesen tiszta, amikor megérkezett. Ez utóbbi viszont… Azért nem kéne akkora probléma legyen, hogy ilyen… hát mondjuk ki, hisztit csapjon. Jól bírom, időnként én magam sem vagyok a nyugalom szobra, de ez akkor is furcsa nekem. Támpontot pedig még mindig nagyon keveset kaptam.
- Mit miből gondoltam? - nem fejezi be, amibe belekezdett, így én sem tudom, hogy milyen irányban folytatódik a beszélgetés. Azt meg pláne nem, hogy most milyen válaszra vár tőlem. Vagy kijelentésre. Akkor pedig pláne összezavarodom amikor… végül megért engem? Most mi történt?
- Kö…szönöm… - még a szemöldököm is felszalad, és ráncot vet az egyébként még koromhoz képest ízléses homlokomra. Ez a köszönöm, pedig nagyon bizonytalanra, szinte kérdésre sikerült. A hangulatváltozást ugyanis érzem, de nem tudom ilyen gyorsan követni. Meg azon sem lepődnék meg, ha ez egy csapda lenne… Nem szándékos. De erre nem utal jel, sőt, mintha… egyszerűen csak megnyugodna. Vagy inkább megtörne? Nagyon remélem, hogy nem… Akkor már inkább használjon box zsáknak.
- Erre mindig megvan a lehetőséged fiam… - lehet, hogy ezt a szót most pont nem szeretné hallani, de önkéntelenül kicsúszott. Ahogy az-az érzet is egyre erősebb, hogy a meccs véget ért, és inkább vigaszra szorulna most. Bárcsak tudnám miért, akkor tehetnék is valamit érte. Így viszont csak közelebb lépek, és ha nem utasítja el a gesztust, finoman a vállára teszem a kezem, pont úgy ahogy korábban szerettem volna.
- Történt valami konkrét esemény, ami megviselt? Vagy úgy érzed, hogy túl sok időt töltöttél a Terrán? - a magam részéről én legfeljebb szórakozni szeretek oda járni. Ha segítségre van szükségük, természetesen megyek, de én inkább távolról szeretek mozizni. Naarn viszont kivette a részét a bolygó… hmm… megmentéséből, és ezért mindig is büszke voltam rá. Az pedig, hogy most másra vágyik, arra utal, hogy igen nyomós oka van arra, hogy változtasson. Ezért felteszek még egy kérdés, amire remélem, hogy válaszolni fog.
- Naarn… - a kezem, ami eddig a vállán volt (amennyiben nem éreztem, hogy ellenére van ez a gesztus), most átsiklik a hátára. Érintésem továbbra is finom, és bármikor elveszem a kezem, ha számára terhes. De amíg nem marad a folytatásra.
- Tudok segíteni abban, ami gyötör? - teszem fel, pontosan azt a kérdést, amit ő tett fel nekem. Mert rájövök, talán erről szólt az egész. Talán csak segítséget kért, de… nem tudta egyértelműen kimondani. De remélem, most már sikerülni fog neki.

Sértettséget érzek rajta? Vagy ez csak szimpla harag? Netán egyik sem, és csak egyszerűen már nem ismerem a fiamat? Tartok tőle, hogy az utóbbi. Nekem pedig halvány lövésem sincs, hogy mikor alakult ez így…
Ezért továbbra is… türelmes leszek. Nem szoktam tagadni a hibáimat, az már kérdés, hogy már elég vén vagyok hozzá, hogy észrevegyem őket. Az újakat. A régiekkel már barátságot kötöttem, és azt hittem, hogy a családom is. Talán mégsem így van…
- Naarn… - emelem felé a kezemet, mikor látom, hogy inkább a falnak dől. A vállára akarom tenni a kezem, de végül mégsem teszem. A kezem lehanyatlik. Részt vettem az univerzum megalkotásában, de azt nem tudom, hogy a saját fiamat mi nyomasztja. Ezért azt sem tudom, hogy mit tehetnék érte… Neeeeeem akarom érezni ebben az iróniát…
- Nyil… - oké, legalább erre bejelez az Apu radarom. Erre a szóra ugyanis valamiért nagyon ráugrott. Nem fogom visszapattintani neki, mert akkor azt hihetné, hogy plüss játékokon, és egyéb szórakoztató eszközökön kívül mássall is szeretek dobálózni. Pedig nem. Ha a családomról, és úgy általában a csinosabb oldalról van szó… Ezért mielőtt korrigálnám magam egy mély sóhaj is elhagyja a tüdőmet. Fúú de hasonlítok most valakire, de mégsem hiszem azt, hogy neki is az a gondja, hogy fáradt, és egyre tanácstalanabb. Vagy igen?
- Sok mindent tettem, jót és rosszat egyaránt. De még mindig tanulni akarok a tetteimből, és az… könnyebb, ha valaki rávilágít, hogy mi történt. - ennél egyértelműbben nem tudom megkérni arra, hogy mondja mi a baja. Legfeljebb azzal, ha épp ezeket a szavakat használnám. De most már inkább óvatos vagyok. Jelenleg úgy tűnik, hogy minden rossz, amit mondok. Elfogadom én ezt is csak azért… legyen már valami pozitív is számára abban, hogy találkoztunk. Én ugyanis örülök, még akkor is, ha nem úgy zajlik a beszélgetésünk, mint reméltem.
- Egyelőre… - teszem még hozzá, mert a “Nem tud” tényleg nem fedett le minden aspektust. Hiszen amennyiben elkészül a “Naarn középhaladó Apáknak” című kötet, máris megoldódik egy gondom. Jobban mondva remélhetőleg az övé. Hiszen az sem kizárt, hogy pont azért nem mondja meg, hogy mi a feszültsége oka, mert ő maga sem tudja. Ebben az esetben persze még mindig nekem kell aggódni, mert így segíteni sem tudok neki…
De megpróbálok. Ezért is nyelem vissza a késztetést, hogy válasz helyett inkább egy kérdést tegyek fel neki. Nem akarom megzavarni a gondolat menetét. Akár egy felismerés küszöbén is lehet így készséggel (hát…) válaszolok.
- Nem a lebegés a lényeg. Ha mindenképp szét akarod választani a két személyt, akkor van az, aki mindent és tényleg MINDENT megtesz azért, hogy megvédje azokat akiket szeret, és van az, aki csak a lábát akarja lógatni, és cukorkát meg egyéb finomságokat akar adni a gyerekeinek, meg a jövendőbeli unokáinak. A válasz pedig, hogy mindkettő én vagyok. - azt nem teszem hozzá, hogy tényleg csak a lábát… Ez ugyanis biztosan nem az a pilllanat, hogy a magánéletemmel, és azokban elért sikereimmel… villogjak. Inkább mégis felteszek egy kérdést, épp csak egy másikat, mint először gondoltam.
- Ezt a választ vártad? Vagy mást szerettél volna hallani? - még mindig türelemmel, de fokozódó figyelemmel fordulok felé. Mert már fel vagyok készülve rá, hogy ez sem lesz jó. De ha mégis ezzel tudok neki segíteni abban, hogy felismerje milyen fal van közöttünk… Akkor idővel neki állhatunk le is bontani azt.

Hiába tartom az időt puszta illúziónak, azt a pillanatot, míg Naarn döntést hoz, nagyon hosszúnak érzem. Vajon tényleg ekkora bűnt követtem el? Vagy valójában nem is én okoztam a vihart, hanem az benne tombol? Annyival egyszerűbb lenne, ha beszélne…
De nem. Bosszantó, hogy nem csak a jóvágású arcélemet örökölte, hanem a makacsságomat is. Foghatnám az anyjára is, mert ő is határozott személyiség. De tudom, hogy ez nem igazán lenne fair.
Mindenesetre én türelmesen várok. Úgy döntök, hogy inkább óvatos leszek, és nem rontok fejjel a falnak. Azt ugyanis úgy tűnik, hogy ő akarja abszolválni. Hiszen a feszültségét még akkor is tapintani tudom, amikor már elvileg megnyugodott. Oké-oké… Lehet, hogy megint valami rosszat mondtam. Ekkorát ugyanis nem kéne koppannia a poharának.
Ezért sem dobom vissza a labdát, amit felém hajított. Megőrzöm a nyugalmamat, még akkor is, amikor megérzem a vádló hangnemet is. Biztosan jogos a haragja, csak még nem tudom az alapját. De épp azért vagyok itt, hogy kiderítsem. Pardon. Ő van itt amiatt…
Ennek okán a választ sem kapkodom el. Átgondolom minden egyes szavát, és a mondat jelentését is alaposan megrágom. A logikus és egyértelmű válasz ugyanis egy kövér: NEM. Viszont megvizsgálom magamban, hogy van-e bennem olyan irracionális érzés, ami rá hárítaná a felelősséget. Néhány pillanat múlva rájövök, hogy nincsen.
- Nem. Az nyilván az én hibám. - nem vonok vállat. Észrevettem ugyanis még valamit elbújtatva a mondandójában.  Egy finom, de érzékletes ‘cseszheted’-et. Legalábbis egyelőre nem igazán tudom másként értelmezni.
- A kérdésed alapján pedig már el is követtem. - egy pillanatra a szemeibe nézek, utána inkább elfordítom a tekintetem. Egyik pillanatról a másikra ugyanis nem fog változni, bármi is legyen a helyzet. Rosszul érezni pedig nem igazán szeretném magam. Akkor nem, amikor elsősorban őt akarom támogatni, és nem saját magamat.
Minden bizonnyal ezért is ér olyan váratlanul a kérdése. Eszemben sincs magamról csevegni, azt prímán tudok a tükröződő felületeknél is. Számára viszont ez fontos lehet. Nem értem, hogy miért, de… igyekszem tiszteletben tartani. Ezért felvonom ugyan a szemöldököm, elég erősen, de válaszolok.
- Szeretek lazítani. Nem venni magamra az univerzum összes terhét, és csak arra koncentrálni, ami ellen tehetek is. Meg persze arra, ami kellemes. - a lágy, hűsítő szél, az energiában rejlő fény, az igéző szempárok, és a finom csípő ívek.. ezeket mind sokkal könnyebb észrevenni, ha pár centiről magasabbról nézem. Ezért én inkább azt kérdezném vissza, hogy már miért ne akarnék lebegni? Ám erről a vágyról lemondok, mert továbbra sem szeretnék én lenni a téma.
Naarn viszont másként gondolja, és ez most már egyértelmű. Látok rá egy kis esélyt, hogy tényleg aggódik miattam, és ha így van, akkor azt majd helyre is teszem benne. De nagyobb rá a sansz, hogy inkább… csak terelni próbál. Ha ez így van ügyesen csinálja. Maaaaajdnem bedőltem neki. És neki engedem is, hogy azt higgye, ez már megtörtént, ugyanis most legalább beszél, és én már azt is értékelem.
- Nem tudsz. Van, ami állandó, és a megoldásokat egyébként is a problémák szülik. - ezzel némileg ferdítettem, de hamarosan kiegyenesítem. Van ugyanis valami, amiben igenis tud segíteni. Megérteni azt, hogy mi zajlik benne. Az egyre jobban gyötör, és szerintem már nem sok hiányzik ahhoz, hogy a fejem is megfájduljon tőle. A türelem viszont erényem. Néhány év millió alatt, szinte tökéletesre fejlesztettem.
- Zavar a… lebegés? Vagy miért gondolod azt, hogy nem tudnék minden körülmény között lefolytatni egy értelmes beszélgetést? - talán tényleg van némi alapja annak, amit kérdezett, és mondott, ebben a pillanatban ugyanis nagyon jól esne… megkönnyíteni a saját dolgomat. De ha elbírok a Dracokkal akkor a fiammal is boldogulni fogok. Gondolom…

Érzékelek valamit Naarn felől, ahogy megérkezik, de nem tudom hová tenni. Csak azt látom, hogy megfeszül, az okát viszont képtelen vagyok megtalálni. Ezért egy ideig csak nézek rá, és várom, hogy adjon valami támpontot. Hát végül kapok. De még milyet… Az állam le is esik egy pillanatra, nem csak jelképesen. De… legalább tudom, hogy mi a probléma. Kár, hogy már csak a hátának tudok reagálni, ugyanis nem voltam elég gyors.
- Naarn… Kérlek várj egy pillanatot. - a jó hangulatom egy pillanat alatt eltűnik, és egy fáradt sóhaj is elhagyja a tüdőmet, miközben kijózanítom magam. Nem áll szándékomban utána menni, ha ennek ellenére is távozni akar, de ha meghallgat, és visszafordul, már azt is láthatja, hogy kérésének megfelelően nem állok semmilyen szer hatása alatt. Arcomon pedig nincs nyoma szigorúságnak, inkább… próbálok semleges maradni. Vele mindig elrontom, és az a baj, hogy még csak nem is szándékosan. Triggerelem a seggfej mutatóját, vagy csak képtelen megbízni bennem. Nem tudom melyik a rosszabb…
Viszont tiszteletben tartom az akaratát, és csak akkor szólok hozzá, ha meggondolta magát a távozást illetően. A hátának nem akarok beszélni, ahogy kergetni sem fogom. Ha viszont ad még egy esélyt, újra megszólalok.
- Ha elvárásaid vannak velem szemben, akkor egyértelművé kell tenned őket. Máskülönben csalódás lesz a vége. - direkt nem mondom, hogy kinek. Hiszen mindkettőnknek. Neki azért, mert nem töltöm be az életében azt a szerepet, amit szeretne, nekem pedig azért, mert olyan ellenérzést váltok ki a saját fiamban, hogy egy mondatnál többet, már nem hajlandó beszélni velem.  És még vannak, akik azt mondják, hogy a nőkkel nehéz…

Naarn még mindig egy kérdőjel a számomra. Minél jobban figyelek rá, és igyekszem megóvni… annál távolabb kerülök tőle. Ezzel nem is lenne baj, ha azt látnám, hogy boldog, és hajós bérletet váltott a nyugalom tengerére. De sajnos nem így van…
Így amikor csak lehet keresem a társaságát, főleg, ha épp a Lyrán bontogatja a mancsait. Nem telepszem rá, és hagyok neki teret, de azért mikor látom, hogy süllyedni kezd… Legalább illik ránézni ugye. Nem bízom abban, hogy meg tudom oldani a gondjait, elvégre azt neki kell egyedül, és nem azért, mert önállóságra akarom nevelni. Szimplán csak a lélek fejlődés pont egy olyan business, amit kizárólag magán vállalkozóként lehet művelni. Én maximum a kezdő tőkét adhatom. Pont, mint hogy boxeralsót sem veszek neki, hiába egy a méretünk.
Az ing viszont… egész más eset, pláne amikor több forrásból kapom a híreket. Vártam azért, nem rendeltem azonnal magamhoz, amikor szóltak nekem a tanácsból, és persze én sem bumliztam át hozzá a Terrára. Uh… Az egy veszélyes hely. Kizárólag azért járok oda, hogy tanuljak, és felmérjem, mennyi dolgunk van még… Vagyis az inkább munkahely nekem.
A Lyrán viszont már bűntudat nélkül elkaphatom, és… még csak nem is nekem kell odamenni hozzá. Olyan készségesen segít nekem mindenki, mintha én itt valaki lennék. Pedig régóta nem vagyok az. Csak NAGYON jól tartom magam a koromhoz képest…
- Kért egy kis időt. Még fel akarja frissíteni magát. - azért megemelkedik a szemöldököm, de magamban még a “príma” szót is kimondom.
- Príma… - úgy tűnik hangosan mondtam ki… Mindenesetre, amint távozik a segítőm, elő is veszek egy kis… finomságot. Könnyebb lesz a beszélgetés, ha én sem veszem túl komolyan a dolgokat, és az ilyesmihez príma növényi segítségünk van. Nem szándékozom lebegni, de mosollyal akarom fogadni Naarnt. Naggyal.
Sikerül is. Amikor megérkezik határozottan vigyorgok. Legalábbis én úgy érzem. Azért már nem úgy működnek az arcizmok, ahogy én gondolom.
- Aludni? Ilyenkor? - még a kezeimet is szétteszem, és várnám, hogy… foglaljon helyet, de egyelőre nem teszi. Nekem mindegy… Én kényelmesen ülök.
- Reméltem, hogy benézel hozzám. De mivel nem tetted, gondoltam én hívlak át. - talán az részlet kérdés, hogy az “én” nem személyes meghívást jelentett. Mostanra már minden segítőm elment, ugyanis ragaszkodtam hozzá, hogy hagyjanak minket kettesben. Naarnak, és nekem is sokkal jobb lesz így…
- Nos? Van valami, amiről határozottan nem szeretnél beszélni velem? - van pár megérzésem. De tőle akarom hallani, mert tiszteletben is csak azt tudom tartani, amiben biztos vagyok. A mosoly pedig… mostanra már tényleg megy. Érzem is, hogy felfelé állnak az ajkaim. Nem baj, még egy falat süti azért… belefér…