Just Ridin'...

- Azért lassan pattanj fel. - addigra már a mellé érkező le is szállt a saját paripájáról.
- Hát nem alattad, annyi bizonyos. - dörmögi somolyogva, aztán csak biccent, ahogy az oktáv elhangzódik. - Na, erről beszéltem. Héj, ideehetne a fene már Erik!- a közös sávot használó vonalon mindenki hall mindent, élementő, nagyon sok esetben.
- aaaaaaa... - toldom meg a nevemet, mert igenis csajszinak születtem, és írtó büszke vagyok arra, hogy vasparipa lovagol alattam. Vagyis én azt.
- Az oktávod alapján nem igazán ülnék a hátsómra. Másod egyben van? - közben már a 911 felé irányul a hívásom.
- Hejj, Pam, édes cica, annyira tudtam, hogy rád vágyok most, és a hangodra. Kéne nekünk egy fehér angyal, meg... - a paripája felé fordulok. - Történt valami a motorjával? - Pam megvárja a választ, de már hallom a kopácsolásból, hogy az értesítés a mentők felé úton van.
- Magánál van. Meg tudod mondani a nevedet? - hajolok a férfi felé, majd két ujjamat felé mutatom. - Mennyit látsz? -fogalmam sincs, mennyire fogok a sisakja alá látni, ha nem pattintja fel, ezért is kérdeztem meg, hátha úgy felhajtja.
- Nem, az nincs. Egy. - sóhajtok egyet. - Okés. A fiúk terelnek addig. Nem, nem, csak egy sáv. Köszi cicus!  
Leveszem közben a kesztyűmet is. A sisak marad a fején, majd a szakértő szakik leveszik.
- A nevem Erica, a mentők és a rendőrség úton van, minden okés lesz. - megszokott rutin, bár sokkal jobban szeretem a dinamikus mentéseket, annak van... látszata is.

Az esés után érzek némi hatásszünetet a gondolatok terén. felfogom ugyan, hogy többen is megjelennek a közelemben, de a szándékaik nem egyértelműek. Még szerencse, hogy nincs nálam fegyver, és a kezeim is magam alatt értek földet, így ugyanis nincs meg az-az árulkodó mozdulat, amivel a fegyverért nyúlnék. Egy jelentőségteljes nyögés viszont érkezik, mielőtt bármi értelmes választ képes lennék kipréselni magamból.
- Azt hiszem… - nem érzek fájdalmat, ami elsőre jó jel, másodikra viszont… egyáltalán nem az. Ezért óvatosan, anélkül, hogy a testem érdemben mozdítanám, megmozgatom az ujjaimat, és a lábfejemet. Érezhetően működik minden.
- A motorom merre van? - kérdezem először ezt, hiszen, ha én megmaradok, akkor rá is szükségem lesz. Viszont, amikor mozdulnék, hogy én magam is megnézzem mi történt, mégis érzek fájdalmat. Éleset. A far csigolyák környékén…
- Úúúúúúú… - nagyjából egy oktávval magasabb a hangom, mint egyébként, ezzel pedig minden bizonnyal elveszítettem minden férfi pontomat. Nem számít, a cél szentesíti az eszközt, de azért nem lesz kellemes, ha ez a sérülés éppen az, aminek, most gondolom…
- Olyasmi… - azt hiszem még ráérek az élettörténettel, ami részben a valóságon alapszik, de elsősorban annak érdekében módosítottam, hogy életképesen be tudjak épülni közéjük.
Attól viszont tartok, hogy előbb egy orvosra lesz szükségem…

Ahogy meglátják a motorost, merre is “tart”, az utolsók közül hárman is megfordulnak, s elindulnak felé, a banda többi tagja pedig oldalra húzódni igyekeznek, hogy a zöldnél a meglévő helyen el tudjon menni a forgalom. Velük tartok én is.
Ketten az “elesett” mögé állnak, hogy még csak véletlenül se üsse el senki, a harmadik pedig mellé áll a motorral.
- Héj, bro, minden okés? - még áll mellette, lássa, mennyire sérült. A száguldozni vágyó paripát pedig közben megállítják akik elöl vannak.
Érzem én a pillantásokat, de előbb a mocit akarom lerakni. Nem orvos vagyok. Ha alászorult volna, abban tudok segíteni.
Átvágtatok az úton, de nem veszem le a sisakom, így hallom a többieket is, a zenét teljesen levettem addigra már.
- Most már biztos megmaradsz.  -csapom fel a sisak elejét, s kezdek nekiállni levenni a kesztyűmet.
- Kedvet kaptál kicsit wheeliezni? - John dörmögő hangja bárkiét túllőné.

Eddie kerek perec kijelentette, hogy hülye vagyok. Igazából utólag sem tudok tiltakozni, mert valóban nem volt túl jó ötlet elmondani neki, hogy mit tervezek. Rögtön azzal jött, hogy biztosan van egyszerűbb megoldás, és hogy nem éri meg bordát törni (nyakat meg pláne nem…), azért hogy egy esetlegesen gyanús szervbe, simábban jussak be. Hiába jöttem azzal, hogy nekem már nem ez az első rodeóm, és minden beépülés az első találkozáson múlik, de továbbra is tartotta a “Rydernek agyára ment a sok csokis keksz” elméletet. Ezzel megint nem tudok vitába szállni, legfeljebb annyiban, hogy éppen azért töltök annyi időt az edzőteremben, mert a csokis kekszről nem vagyok hajlandó lemondani.
Az életemnek viszont egy időre búcsút mondhatok, ha minden jól alakul. Már jó ideje nem bonyolódom romantikus kapcsolatokba, ezért legalább ezzel nem lesz gond, de az örökölt lakásomat Eddiere bíztam, minimum a levelek szintjén. Kisebb tűzre számítok, remélem csak a konyhára fog kiterjedni…
Akkor viszont már nincsenek bennem a lakásom elvesztésére vonatkozó rémképek, amikor felülök a 916-os Ducatim ülésére. Régi darab, szinte csoda, hogy még mindig repeszt, de ezt is örököltem, a szerelési ismeretek mellett. Életben tartom őt, bármi áron, ráadásul az, hogy én kaptam az ügyet, szintén neki köszönhető. Amikor a kapitány feltette a kinek van motorja kérdést, csak én jelentkeztem, és meg is kaptam az ügyet. Egyszerűbb így, mint életképes motort szerezni a költségvetésből, amit az idei évre kaptunk meg…
Így pedig nem maradt más hátra, mint hogy elguruljak a lehetséges helyszínre, megbizonyosodjak róla, hogy a banda tényleg ott tanyázik, aztán… el kell esni, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
Nem áll szándékomban bántani magam, így az összes védőfelszerelést magamra aggattam, ami lehetséges egy motoros esetében, és még csak betojinak sem fogják tartani. Jól nézek ki, azt kivéve, hogy nyíltan vállalhatnék egy iker kapcsolatot az Michelin Gumiemberrel. Inkább ez, mint a törött csontok…
A tervemtől ugyanis nem tágítok, akkor sem, amikor a motoros banda közelébe érek. Igyekeztem eddig tartani tőlük a távolságot, hogy legfeljebb lelkes amatőrnek nézzenek, ha mégis észrevesznek, de erre egyértelműen rárakok egy lapáttal, amikor egy kerekezni kezdek, és szándékosan billentem ki az egyensúlyomat. A tempó fogott, ezért remélem, hogy nem fogok nagyot esni, de…
Még így is annyira fáj a földetérés, hogy könnybe lábadnak a szemeim a sisak alatt.
A motor meg megy tovább, egyenesen a kereszteződésbe…
Ez utóbbit nem pont így terveztem…

Végreeeee! Alig vártam már, hogy legyen olyan jó idő, hogy hosszabb mociútra lehet menni. Így az első füttyentésre (khem, hívásra), azonnal nyeregbe pattantva be is gurultam a megbeszélt helyre, ahol gyülekezünk. Új sisakot vettem, igazi csajszis, most már megy a ruhához is.
Bikegirlnek dobok előbb puszit, ahogy meglátom messziről, a parkolóban, azonnal elkapja, s dédelgeti. A sisak azonban füttyentést vált ki a bandából, s a csajszi hatalmas ölelése után be is zsebelem az elismeréseket.
A motorról.
Negyedóra alatt összegyűl mindenki, hogy aztán tíz perc múlva már egy egy kereszteződés előtt álljunk meg, hogy a mamókának segítsünk átmenni az úton. Egy köcsög négykerekűs sem áll meg, így ketten Jonasszal átmegyük a szemben lévő sávba is, hogy biztonságban átmenjenek a fiúkkal, akik a csomagot is átvitték a néninek.
Azután pedig csapatááááss...
E?!
A suhanást előbb látom, aztán csak... nézem, ahogy egy motor elhalad.
Mellettem.
LOVASA NÉLKÜL!
Miafa...?!
Azonnal kiugrok a motorral, hogy útját álljam, de addigra már az előttem lévő mozdul, így konkrétan a banda fele egyszerre fordítja a fejét hátra, keresve a lovast.