But I can't help falling...

Mintha látnék Tobyn némi zavart, de mivel nem ismerem, nem találom meg az okát. Majd talán kiderül, ha folytatjuk a beszélgetést.
- Rendben. - mosolyogva bólintok, mert hálás vagyok a fuvarért. Amiatt pedig nem aggódok, hogy egyébként nem jó ötlet beszállni egy idegen hajójába. Kettőnk közül én vagyok nagyobb biztonságban, még akkor is, ha el kell ismernem, hogy fejeléssel Toby is képes sérüléseket okozni.
- Mert, ha már így összefutottunk, és a harci képességeimmel is megismerkedtél, legalább osztozni szeretnék veled. - tényleg nem feltétlen a fuvart akarom viszonozni, inkább minden mást, ami eddig történt. Ráadásul nem is tudom igazán viszonzásnak tekinteni azt, hogy megkínálom azzal az étellel, ami egyébként is túl sok lenne nekem egyedül.
- Ha nem is cserébe, de csak úgy, mert nekem bőven sok ennyi étel. - természetesen nem fogom ráerőltetni, és megsértődni sem fogok, ha visszautasítja, elvégre bármilyen minőségű étel lehet, és nem mellesleg, akár méreg is lehetne benne. Természetesen ilyenről szó sincs, de ő ebben nem lehet biztos. Még mindig én vagyok a veszélyesebb kettőnk közül…
- Oh. Rendben, az jó ötlet. - nem gondoltam volna, hogy ő is mászni szeretne, de ez a kijelentése erre utal. Nem bánom. Valóban biztonságosabb, ha legalább ketten vannak a helyszínen. Épp csak nem várom el tőle, hogy vigyázzon rám. De nem utasítom el.
- Egyelőre nem vagyok éhes. A mászás után tökéletes lesz. - elmosolyodom, mert egész jól alakult a helyzet, ahhoz képest, hogy én lezuhantam, őt pedig megtámadtam. Talán tényleg nem baj, ha új személyeket ismerek meg. A barátságok fontosak nekem, mégha nem is tudok olyan mértékben foglalkozni velük, mint szeretnék…
- Bízom benne én is, de köszönöm az optimizmust. - jólesik a bizalom, főleg azok után, hogy még mindig nem szolgáltam rá megérzésem szerint. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem is fogok, vagy nem arról van szó, hogy én várok el túl sokat magamtól. Pont ezért, most azt hiszem jót is tesz, hogy csak sodródom az eseményekkel. Egyre kevésbé szorít a mellkasom, amikor egy bizonyos valakire gondolok…
- Rendben. Köszönöm. - hálásan elmosolyodom, mert nem látok semmi kivetnivalót abban, hogy hozni akarja a csomagjaimat. Nem szükséges, egyáltalán nem nehéz, de ha ő felajánlja, nincs indok, ami azt mondatná, hogy mindenáron ragaszkodnom kell hozzá. Fegyver nincs benne, innentől kezdve nem lehet baj abból, ha ő hozza.
Vagyis mindenképpen megérkezünk a hajóhoz.
- Rendben. - bólintok szavaira, és ahogy kérte, helyet is foglalok. Azért körbenézek, ahogy bármilyen helyiségben tenném, potenciális veszélyforrás után kutatva. Ha esetleg fel is tűnik neki, akkor sem tudom ezt az ösztönt visszafogni, inkább bocsánatot kérek az udvariatlanságért, mint hogy veszélybe sodorjam magamat. Vagy épp őt…
- Most már tökéletes. Legalábbis ez a kis séta nem érződik. - azért a mászásnál még óvatos leszek, és inkább visszavonulót fújok, mint hogy tovább súlyosbítsam a helyzetet. A fizikai egészségem elsődleges szempont, és semmilyen szórakoztató tevékenység nem írhatja felül azt, hogy nekem előbb vagy utóbb dolgozni kell. Most valamiért az utóbb egy kicsit csábítóbb…
- Nahát. Innen gyönyörű. - még sosem hallottam erről a helyről, és ha jártam is felette, nem néztem meg alaposabban. Így a természetes kíváncsiság mellett, némi izgatottságot is érzek magamban. És valószínűleg ez a vonásaimon is megjelenik.
- Akkor mindkettőt egymás után, ha bírom szusszal. De először a könnyebbel kezdenék. - azért még mindig nem teljesen biztos, hogy ő is mászni akar, de ha igen, pláne a kevésbé megterhelővel kell kezdeni. Még csak az kéne, hogy miattam baja legyen…
Vagyis ahogy elhagyjuk a hajót, figyelni fogom Toby minden lépését, és a fizikai állapotát is alaposabban felmérem, mint eddig.

Már bólintanék is, hogy az tényleg jó, hogy van szabadidőm, és az is, hogy a társaságban jól érzem magam, de épp, amikor megtehetném… hozzá teszi, hogy talán még sem jó. Nem tudok ellene tenni, elnevetem magam.
Kicsivel később pedig válaszolni is tudok.
- Az jó… - már csak egy halvány mosoly marad, de elég élénk ahhoz, hogy én magam is elhiggyem, jó dolgom van. Talán vannak pillanatok, amikor több a nehézség, és most sötétebben látom az életem, mint egyébként szoktam, de pontosan olyan az életem, amilyennek én szeretném. Nem tudnék többet kívánni.
Brandont is el fogom majd engedni idővel, csak most pont sikerült mindent felkavarni a csendesítés helyett. Na de épp azért vagyok itt, hogy rendbe tegyem magam…
- Igen. Igazából csak elindultam arra, amerre ösztönöm vezetett, és… idekerültem. - ha nem lett volna a zuhanás, azt mondanám, hogy ennek így kellett lennie, de valahogy azt nem tudom a Teremtő által tervezett történésnek tekintetni. Toby nélkül… ki tudja mi történt volna velem. Vagy lehet, hogy pont vele kellett találkoznom? Na de miért? Néha szeretnék belenézni a események menetébe, és nem csak utólag, amikor végig nézzük az adott életet…
Mindegy…
- Áh. Ennek örülök. - szélessé válik a mosolyom, mert tényleg örülök annak, hogy el tud vinni. Meg tudnám oldani én is, de csak körülményesen. És most már tényleg érdekel az a szikla. És Tobyval is szívesen beszélgetek még…
- Gyalog jöttem. Az volt a nap edzés része. - egy szakaszon futottam, nem azért mert siettem, hanem azért, mert jól esett. Talán nem volt túl jó ötlet mászás előtt, de bemelegítésnek tekintettem. Most viszont örülök neki, hogy hajóval tudok, és valójában tudunk menni…
- Oh. Jut eszembe… nem kérek ám ingyen fuvart… - felállok, és megkeresem a táskámat. Egy kicsit odébb van, de megtalálom, és tele van minden földi jóval. Több üveg víz, étel, és édesség is. Utóbbit én készítettem.
- Lehet enni, és inni a hajódon menet közben? - nyitom ki a táskámat, és tartom Toby elé, hogy lássa, bőven van nálam élelem, és ketten is jól lakhatunk belőle. Azt hiszem… az a minimum, hogy megvendégelem, ha már… nos azért bizonyos szempontból kihasználom a kedvességét…
- A süteményt én csináltam, de hogy ettől jónak, vagy rossznak számít-e… nos azt még én sem tudom megmondani. - egy kicsit zavartan elnevetem magam, és a hajamat önkéntelenül a fülem mögé simítom. Még tényleg nem tudom, hogy jól sikerült-e, mert nem kóstoltam. De hamarosan kiderül, általam biztosan. Ami azt illeti, megéheztem egy kicsit…

Úgy tűnik, most már mindketten tudunk nevetni a történteken, vagy a helyzeten. Mindegy, hogy pontosan melyiken. A hangulat ugyanis sokkal jobb, és… ez abban is segít, hogy elérjem az eredeti célomat, vagyis a kikapcsolódást. Másként, mint terveztem, de ez nem baj.
- Nem. Bőven van szabadidőm. Csak szeretem, amit csinálok. Jól érzem magam a társaságban, amiben vagyok. - legalábbis eddig így volt. Örültem már annak is, ha Brandon közelében lehettem. De most… sokkal nehezebb. Eddig ugyanis reménykedhettem abban, hogy csak azért nem táplál irántam érzéseket, mert sosem adtam a tudtára, hogy bennem mi van, és egyébként sincs meg a rangom ahhoz, hogy akárcsak megérinthessem. Halvány remény volt ugyan már ez is, de rengeteget segített. Most viszont már nem maradt ennyi kapaszkodó sem. Vallomást tettem, és az együttérzésen kívül nem érkezett más reakció. Hiába tudtam, hogy ez így lesz, egész más… érezni is a viszonzatlan szerelmet…
Valószínűleg a tekintetem is elsötétedik egy időre. Néhány pillanatra teljesen magamba mélyedek. Aztán inkább elengedem az érzést, és utat engedek a halvány mosolynak, ami az arcomon kél.
- Nem. Először járok itt. Azt hiszem… - nem emlékszem rá, hogy megmásztam volna ezt a sziklát, és lehet, hogy most sem lesz rá alkalmam. Hiszen az lenne a felelősségteljes döntés, ha egy zuhanás után már nem erőltetném a mászást a mai napon.
Viszont, ahogy még meg is mutatja az irányt, amerre a másik található…
Önkéntelenül bukik ki belőlem a kérdés:
- El tudnál engem vinni oda? Természetesen csak, ha van elég szabadidőd, és kedved is hozzá. - felajánlotta ugyan korábban, hogy elvisz oda, ahová kérem, de ez minden bizonnyal nem vonatkozik a néhány óra hosszúságú utakra. Ezért igyekszem teljes mértékben elrejteni a lelkesedést, amit érzek. Nem akarom érzelmi alapon befolyásolni a döntését, még egy kicsit sem. Illetve, ha nemet mond, az legalább egy biztos jel arra, hogy maradjak nyugton, és tényleg ne erőltessem a mászást.
Persze egy igenben reménykedem…

Úgy tűnik, hogy ő is inkább a vidám részét ragadja meg az újabb ‘küzdelemnek’, és ez akkor is megnyugtató, ha most nem én adtam le az első csapást. Minden rendben van. Vagyis lesz, amikor teljesen elmúlik a szédülés…
- Pihenni most biztosan fogok. Egy kicsit… - ebben a pillanatban mondjuk azt is el tudom képzelni, hogy itt helyben alszom egy kicsit, de ez több szempontból sem jó ötlet. Példának okáért fejsérülés esetén ébren kell maradni egy ideig. Ám épp ezen aggodalmat Toby végül eloszlatja, hiszen ismét meggyógyít, csak ezúttal meg is kell érintenie hozzá. Nem bánom, mert sokkal jobb érzés utána minden mozdulat.
- Ritkán jöhet. De a bármikorhoz nem vagyok elég bátor. - bármilyen fájó is bevallani, van egy határa a bátorságomnak. Tény, hogy nem ez a valódi, hiszen, ha Brandon védelmében kellene vállanom ilyesmit… habozás nélkül tartanám bárki elé a homlokom. De ő most nincs itt. Nekem pedig muszáj lesz elterelni a figyelmem, ha jól akarom magam érezni…
- Ennek örülök. Tartottam, hogy csak panaszkodásra futja. - bár valószínűleg az “Auuu”, és az egyéb fájdalom jelzők nem számítanak kifejezett panaszkodásnak, de azért tényleg kellemesebb egyszerűen csak beszélgetni, még inkább nevetni a helyzeten. Ráadásul Toby egy normális férfinak tűnik, aki most már kétszer gyógyított meg sikeresen. Nem tökön rúgással szeretek ismerkedni, de egy fokkal kevésbé bánom már a történteket.
Egyenlített.
- Régebben igen. De már több, mint tíz éve nem másztam. Gondoltam, most teszek egy próbát ismét. Azt mondjuk nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fog sikerülni, és a mászásnak nem sok köze lesz hozzá. - tény, hogy kikapcsolt. De bármilyen jól is esik egy kicsit a viszonzatlan érzelmek terhe nélkül létezni, azért ájulást nem terveztem. És ezután sem örülnék neki. Könnyű, de túlságosan is rövid távú megoldás. Tehát nincs sok értelme.
- Véletlenszerű választás volt, vagyis… még nem tudom, hogy pontosan miért erre a sziklára böktem. - talán találkoznom kellett Tobyval. Talán kellett ez a lecke, hogy ne csak a saját fejemben legyek, hanem igenis bújjak bele valaki más cipőjébe is. A módszer persze hibádzik…, de érteni vélem az ‘üzenetet’...
- Az irányra emlékszel? Vagy útba tudsz igazítani valamilyen módon? - nem ragaszkodom ehhez a sziklához, bármelyik másik jöhet, főleg, ha az alkalmasabb a mászásra. De azért még mindig nem sietek. Épp csak annyi mozgást engedek egyelőre magamnak, hogy Tobyhoz hasonlóan én is feltápászkodom, és a kezeimmel magam mögött támaszkodva, egyelőre úgy ülök, hogy rálássak Tobry.

Kifejezetten váratlanul ér a védekezési stratégia, de úgy veszem, hogy aki más dolgába üti az orrát, az esélyesen be fogja verni azt. Vagyis, ha megnézem, hogy életben van-e, előfordulhat, hogy a fejemen koppan. Szó szerint…
- Legközelebb nem hajolok föléd, akkor sem, ha a légzésedet ellenőrzöm… - természetesen nem azt mondom, hogy ha ismét elájul, akkor nem fogok tenni semmit, de inkább óvatos leszek. Hiszen úgy tűnik, hogy benne is van túlélő ösztön, ami számomra most nem túl kellemes kontaktot eredményezett. Vagy csak szerencsés volt, de a fájdalmon ez nem igazán változtat.
Így maradok nyugton, és inkább nézem az eget.
- Ezt most megjegyzem egy életre... - nincs a hangomban neheztelés, inkább egy kibukó nevetést nyelek el, ami a helyzet abszurditása miatt akar hangra kapni. Egyelőre még sikerül magamban tartani.
- Egy ideig még inkább nem mászom fel a csúcsra, mert innen is látom a csillagokat, de jól vagyok. Azt hiszem… - azért eszembe jut, hogy ez a szédülés nem biztos, hogy teljes mértékben egészséges, így felemelem az egyik kezem, és az arcom elé emelem a tenyeremet.
- Oké. Csak öt ujjat számolok. Minden rendben. - azért még mindig maradok ott, ahol vagyok, egyelőre nem tudom, hogy pontosan milyen hosszú időtartamra.
Viszont hallom, és érzem is, hogy Toby megmozdul, így a fejemet felé fordítom. Látom, hogy nyújtja felém a tenyerét, és mivel egy gyors analízis után nem tudok ebbe támadó, vagy épp fájdalmas védekező reakciót látni, én is kinyújtom a kezem, és a tenyerébe teszem az enyémet.
Ez jó döntésnek bizonyul, mert szinte azonnal érzem az energiáját, és a gyógyító képességét.  Azért még mindig nem pattanok fel, de egy mélyebb sóhajt megengedek magamnak, és azt is, hogy visszatérjen a nyugalmam.
- Igen. Köszönöm. De azért, ha nem baj, nem mondom azt, hogy jöhet egy ilyen bármikor… - valószínűleg ez nem az a pillanat, amikor nevetni kéne, de teljesen önkéntelenül szakad ki belőlem a kacagás. Nem tudom tovább visszatartani, és ráadásul mivel érleltem is már egy ideje, az intenzitását sem tudom szabályozni.  Vagyis csak akkor tudok újra megszólalni, amikor már szelidül a nevetés, és a rekeszizmom sem akar görcsösen összehúzni.
- Mit szólnál hozzá, ha döntetlennel fejeznénk be a meccset, és inkább csak beszélgetnénk a továbbiakban a közelharc helyett? - ez akár béke jobb is lehetne, de mivel a gyógyítás előtt sem volt bennem rossz érzés (csak homlok lüktetés…), inkább csak baráti gesztusnak mondanám ezt a kijelentést. Feltéve persze, hogy él vele, de egyelőre nem látom okát, hogy miért ne tenné.

Erősen bűnbánóvá válik a mosolyom, de legalább nem tűnik el. Hiszen annak örülök, hogy a nyilvánvaló fájdalom, sőt támadás ellenére is, viszonylag könnyedén kezeli a dolgot, és nem tart haragot az irányomba. Hiába egy ismeretlen a számomra, nem örülnék a rossz hangulatban, főleg annak fényében, hogy meggyógyított, és ismét arra készül.
Ezúttal viszont nem megy olyan könnyen.
Ahogy érzem az energiáját, és azt is, hogy az enyémhez nem csak kapcsolódik, hanem az egyenetlenségeket is elsimítja, eldől. Közel akkora lendülettel, mint amikor én tettem benne kárt…
Még szerencse, hogy rögtön felé tudok mozdulni, minimális szédülést sem érzek, hiába gyors a mozdulat.
A szólongatás viszont először nem hat, csak az érintés. Nem kell megpaskolni az arcát, elég egy finom simítás az állcsontján, és máris…
Nem tudom, hogy pontosan mi történik, mert csak egy erős fájdalmat érzek a homlokomon, és azt, hogy erővel visszalök.
Kell néhány másodperc, hogy magamhoz térjek, és rájöjjek, ezúttal ő pattant fel, és ágyék rúgás helyett a fejelést választotta, mint védekező stratégia. Vagy csak teljesen véletlen, de biztos nem egészséges, ahogy összekoccant a homlokunk…
- Huhh… bocsánat… eldőltél, és azt hittem, hogy baj van, de értem a célzást… - a homlokomra szorítom a tenyerem, ez némileg enyhíti a fájdalmat, de a látásom homályossá válik, hosszú másodpercekre. Azt is később veszem észre, hogy még mindig ott vagyok a közelében, de már nem fölötte, és nem mellesleg, jól esne csak eldőlni egy kicsit a földön. Inkább hanyatt is fekszem, biztos, ami biztos.
- Látom a csillagokat, pedig még nincs éjszaka… - elnevetem magam, halványan ugyan, és ahogy érzem, ez is húzza a fejem, inkább igyekszem abbahagyni.
- Jól vagy Toby? - nem fordulok felé, maradok a helyemen, hanyatt fekve a földön, de ezt mindenképp megakarom kérdezni. És remélem, hogy igent fog mondani, mert gyanítom, hogy legalább néhány percig még nem kéne felállni.

Nahát… Úgy tűnik, hogy mégis léteznek olyan lelkek ezen ebben az univerzumban, akik értékelni tudják a humorom. Vagy valamit beszedtek a találkozás előtt…
Inkább nem gondolok bele csak engedem, hogy egy széles mosoly az arcomra fusson. És ott is maradjon egy időre…
- Ígérem, hogy most nem fogok meglepődni annyira, mint az előbb… - egész más, ha előre megbeszéljük mind a gyógyítást, mind a közeledést. Így tényleg nincs rá esély, hogy újra bekapcsoljon a védekező reflex. Most már tudom, hogy meg tudom védeni magam. Nem kell bizonyítani már magamnak sem.
Viszont amit kérdezett, azért elindított egy negatív gondolat folyamot, és… nem tudom, hogy miért mondja azt, amit, azt pláne nem, hogy miért mosolyog rám, de… nagyon jól esik.
- Köszönöm. - inkább csak megköszönöm a kedvességét, és nem megyek bele abba, hogy azért ez a helyzet nem csak másoknak veszteség, hanem nekem is. Többek között tényleg nincs senki, akit most jó szívvel ide tudnék hívni, hogy vigyázzon rám. Akkor már inkább hazamegyek, de akkor éppen az marad ki, amiért idejöttem. Még ülni is jobb itt kint, mint otthon gondolkodni…
Főleg, hogy most még nem is vagyok egyedül, és nem tudok igazán a saját gondolataimba merülni…
- Rendben. - megakasztom a mozdulatot, amivel közelebb mászom hozzá, és inkább én is kényelmesen elhelyezkedem a földön. A térdeim előre, viszont most nem karolom át a lábaimat. Inkább csak tartom az egyensúlyt, törzsből, amíg meg nem érzem az energiáját.
Egészen furcsa, pedig már számos gyógyítóval találkoztam. Mintha nem is ugyanazon a szinten mozogna, mint azok, akikkel dolgom volt, esetében szinte felismerem, hogy…
Ez az energia nagyban hasonlít a szeretethez, amit a Teremtő ad nekünk. Egy ideig nem is kapok levegőt, annyira magával ragad az energia jellege, és bár érzem, hogy a testem gyógyulni kezd, az arcomon önkéntelenül gurul végig egy könnycsepp.
Szóval ilyen az igazi szeretet. Jó lehet annak, aki mindig ilyet érez…
Viszont mielőtt magamhoz térnék teljesen, és köszönetet mondhatnék, látok, majd hallok egy puffanást. Toby…
Ha fájna még valamim, akkor is ugyanilyen gyorsan mozdulnék felé. Fölé támaszkodom, és először a csuklóját fogom meg, hogy érzem-e a pulzusát. Majd a fejemet oldalra fordítom, és a fülemet az ajka elé tolom, hogy hallhassam, lélegzik-e. Úgy tűnik, hogy ezzel nincsen gond, de túlságosan is lassú, és mély a lélegzet, amit érzek. Az pedig erősen fejbevág, hogy én tényleg nem tudok tenni érte semmit sem…
Így mielőtt eszembe jutna, hogy segítséget kérjek, önkéntelenül engedek a pániknak, és a lehető legértelmetlenebb dolgot kezdem el csinálni. Szólongatom…
- Toby… Hahóóóóó Toby. Vétel. Hailey bejelentkezik… - na ez már legalább eszembe juttatja, hogy leadjak egy vészjelzést, és ide hívjak valakit, de előbb még megpróbálkozom a másik értelmetlen, de ösztönös ‘gyógyítási’ technikával is. Simogatni, és szükség esetén, ha tényleg nagyon muszáj, finoman paskolni kezdem az arcát…
Mélyen remélem, hogy kapok valami ébredési jelet, mert tényleg nem szeretném erővel felébreszteni…

Tényleg nem túl jó érzés, hogy valaki olyasvalakinek okoztam fájdalmat (ráadásul erőset…), aki erre nem szolgált rá, és biztos fogok még ezen gondolkodni a későbbiekben. De nem érzem akkorának a gondot, hogy ezért sajnálkozni kelljen, főleg annak nem, aki érintett volt ebben az incidensben.
- Ne sajnáld. Nekem legalább nem fájt… - egy szégyenlős, szinte bocsánatkérő mosoly jelenik meg az arcomon, de úgy érzem, hogy többször már nem kell kimondanom, hogy sajnálom, ami történt. Azt viszont nem árt még hangsúlyozni, hogy hálás vagyok a gyógyításért. Nem szabad megfeledkezni ugyanis erről sem.
- Nem mondom, hogy nem okoz csalódást, de nem baj. Megértem. - ha már érezhetően könnyedebb, szinte humorizáló hangnemben válaszol nekem, akkor megpróbálok én is eképpen szólni hozzá. Ezzel csak egyetlen gond van, hogy még ha értem is a viccet, én magam egy kicsit sem vagyok humoros. Vagyis azért figyelek egy ideig, hogy nem sértem-e meg esetleg, vagy találok bele valamibe, amibe nem kéne.
Később viszont már viszonylag lelkesen magyarázok a mászás szépségéről, és arról, hogy miért is vagyok itt, illetve akarok még maradni. Úgy tűnik, hogy megérti, vagy legalábbis nem mond semmit. A feltett kérdésemre viszont válaszol.
Valahol bóknak érzem a kijelentését, de… én tudom, hogy mi az oka annak, hogy ilyenné váltam. Nem volt más választásom… Számomra egyetlen út volt, a küzdelem, akár akartam, akár nem. Ezért már azt is feladtam, hogy bele gondoljak, milyen lenne, ha nyugodtabb életem lenne.
Az tulajdonképpen már elképzelhetetlen.
- Oh. Rendben. Azt megköszönöm. - nem gondoltam volna, hogy még gond lehet, tény, hogy nem terveztem azonnali indulást. Bőven pihenni szeretnék még, de tényleg nem árthat, ha még ránéz a lábamra. És nem csak a mászás miatt. Holnapután szolgálatban leszek, és tökéletes állapotban kell lennem. Már épp el is indulnék felé, hogy kicsit közelebb legyek (egyelőre a földön mászva terveztem), de mond még valamit, ami megállásra kényszerít. És még egy keserű mosoly is az arcomra kúszik…
- Sajnos nem bővelkedem az önként jelentkező barátokban… - igazából a barátokban sem. Bajtársaim vannak. Ami bizonyos szempontból talán még szorosabb kapcsolat is, de… velük nem beszélhetek szabadon mindenről. Vagy mindenkiről…
Végül úgy döntök, hogy inkább felállok, egyelőre csak nagyon óvatosan. És közelebb megyek hozzá, hogy ha tényleg szeretne még gyógyítani a lábamon, legyen rá lehetősége. Viszont, ha valóban így is történik, figyelem minden mozdulatát és gesztusát. Az ilyen energia ugyanis igénybe veszi a testet, és… hát neki sem ártana egy gyógyító.
Én viszont nem tudom ezt felajánlani, mert biztos nem tudnék érdemben segíteni neki.

Ahogy rákérdez megvizsgáljon-e újra, át kell gondolnom, hogy őszintén akarok-e válaszolni a kérdésére vagy sem. Végül úgy döntök, hogy nem igazán lehet baj belőle, ha egyenes vagyok. Meg tudom védeni magam, ez tulajdonképpen már kiderült…
- Biztos. Ez inkább szégyenérzet. Nem sok köze van a sérüléshez vagy a fájdalomhoz. - ahhoz inkább, hogy azonnal, és nem megfelelően reagáltam, és épp azon a ponton találtam el, ahol nagyon erős a… fájdalom. Az sem vigasztal, hogy az egykori kiképzőm büszkén hátbaveregetne ezért, kinőttem ugyanis már abból a korból, hogy az ilyen mozdulatokért elismerést érdemeljek…
- Köszönöm. - nem csak neki, hanem nekem is jobb, ha óvatosabb lesz. Persze számára az lenne a legjobb ha gyorsan szedné a sátorfáját, és távol maradna tőlem, és a gondjaimtól. Sajnos hiába jöttem messzire, azért azok még velem vannak, és nem is tudok egyhamar felengedni a társaságában.
- Örülök Toby. És még egyszer köszönöm a segítséget, és a gyógyítást. - nem tudom, hogy pontosan mitől is mentett meg, de ez nem csökkenti a hálám értékét. Ahogy azt sem bánom, hogy találkoztam vele. Talán éppen a társaságra van szükségem. Hogy ne tudjak gondolkodni. Legfeljebb csak kikapcsolni…
- Egyrészről onnan fentről… - mutatok a csúcs felé, de még nem áll szándékom el, vagy komolyabban megmozdulni.
-... gyönyörű a kilátás. Megéri a küzdelmet, mert egész más érzés, ha saját magad mászol fel, mintha egyszerűen csak odasugárzod magad. - ezt valószínűleg nem fogja megérteni, legfeljebb elhinni nekem, feltéve, hogy ő maga nem mászott még sziklát, vagy hegyeket. Akkor persze már ez a magyarázat is sok, érteni fog engem. De nem ez az egyetlen indokom.
- Másrészről nagyon régen másztam, szinte azt is mondhatnám, hogy egy másik életben, és jól esik visszatérni a gyökereimhez. - leesik, hogy mit mondtam…
- Nem szó szerint persze… - az esés a talajra, és ezáltal a gyökerekhez akkor sem esett jól, ha az emlékeim ködébe vész, éppen ezért… nevetni kezdek a helyzeten, és a saját kijelentésemen.
- Ez változtat a harcias lélek megítélésemen? - nem is tudom pontosan, hogy miért teszem fel ezt a kérdést, de most már nem fogom visszavonni. Mert valahol azért örülnék neki, ha nem hagyna most itt egyedül a saját gondolataimmal…

Nem igazán hibáztathatom az ingerültségéért (a fájdalmáért még kevésbé…), mert úgy tűnik, hogy túl hamar cselekedtem. Ez egyébként nem jellemző rám, de… túl sok minden történt az elmúlt néhány hétben. Természetesen továbbra sem áll szándékomban ezt akár sejtetni is ezzel a férfival.
Bólintok arra, hogy elfogadja a bocsánetkérést.
Aztán… nos nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék még. Ahogy a bűntudat lassan feléled, egyre inkább blokkolja az értelmes gondolatokat, lehet, hogy még a jómodort is. Egy ismeretlen áll előttem, elméletben tudom, hogy miképpen kéne viselkedni, ám nem megy azonnal. Egyelőre annak is örülök, hogy el tudtam fogadni, hogy a szándékai nem ellenségesek, sőt…
- Nem úgy érzem. Már mint nem fáj, csak… - önkéntelnül nyúlok a tarkómhoz, de tényleg nincs fájdalom. Még csak igazi nyomás sincs. Vagyis ez csak egy valami lehet. Szégyen…
- … mindegy… - inkább elhessentem a gondolatot, ami még formát sem öltött, és masszírozni kezdem a tarkómat. Néhány pillanatra leveszem a férfiról is a tekintetem. Továbbra sem akar nekem ártani. Tehát most már ideje lenne kiengedni a levegőt, amit eddig önkéntelenül benn tartottam a tüdőmben… A teljes nyugalomnak is eljött az ideje.
- Nagyot ugorj. - egész halvány, csak pillanatnyi mosoly éled az arcomon. Nem igazán szeretnék ilyet, sem zuhanást, sem hirtelen ébredést egy idegennek az aurámban. De… annyit mindenképp segíthetek a dolgon, hogy ezt a férfit átsorolom az idegen kategóriából az ismerősbe.
- A nevem Hailey. És nem mindig vagyok ennyire harcias. - ez nem teljesen állja meg a helyét, valójában pont, hogy minden pillanatban fel vagyok készülve az ilyesmire, de sosem áll szándékomban erőszakot alkalmazni. Csak, ha szükséges. Vagy, ha éppen menthetetlenül félreértem a helyzetet.
- Köszönöm az ajánlatot, de még nem áll szándékomban távozni. Azért jöttem, hogy egy kicsit kiszakadjak a hétköznapokból, és azt csak itt van lehetőségem megtenni. Ennyire mondjuk nem akartam sem ki, sem megszakadni… - bármilyen fájó is, de be kell ismernem a saját korlátaimat.

“Láthatóan sikerült”. Valóban, de nem tudok azonnal megnyugodni. Ez túlságosan is közel volt, a veszély most igazán velem, pontosabban fölöttem volt, és nem igazán maradt lehetőségem arra, hogy az okokat keressem. Csak túl akartam élni, mint mindig.
Viszont, amit mond… kezd az-az érzésem lenni, hogy talán tényleg hirtelen reagáltam. Hogy most nem feltétlenül hoztam jó döntést. De miért is?
Résnyire szűkül a szemrésem, és először hitetlenül nézek a férfira. Majd… az ébredés óta először körbenézek, és kezdem lassan összetenni az emlékeket.
A sziklafal… azért jöttem ide, hogy felmásszak rá. El is indultam. Ám most nem a csúcson vagyok, hanem lent az aljában. Eddig hihető, amit mond.
Aztán a jobb lábamra nézek. Nem látok rajta semmit, de talán a másik. Homok, apró szikladarabok, és… még egy szakadás is van rajta. Talán ez is stimmel. A fájdalmat ugyan nem érzem, de azért, mert állítása szerint meggyógyított…
Viszont, akkor miért volt ilyen nehéz felállni? Talán azért, mert nagyon hirtelen álltam fel. És mintha tudná, hogy mire gondolok épp, megszólal, és megerősíti, hogy az ugrálás nem volt túl jó ötlet. Ebben az esetben viszont…
Szörnyen nagyot, hibáztam…
Tartom a távolságot, továbbra is, de inkább leereszkedem teljesen a földre, és a hátsómat is leteszem. Összekulcsolom a térdeimet magam előtt. A bűntudat pedig lassan, de ébredni kezd. Mégis mit kéne ilyenkor mondani? Az egyszerű “sajnálom” érvényes tökön rúgás esetén is? Tartok tőle, hogy nem…
- Sajnálom… én… nem emlékszem a zuhanásra. - ez remélem, legalább magyarázatot ad a történtekre, ha a bocsánathoz nem is elég. Régebben talán azt is elmondtam volna, hogy katona vagyok, és ösztönösen védekeztem, de eszemben sincs felfedni, hogy ki vagyok. AKár meggyógyított, akár nem a férfi egy idegen, és még mindig nem teljesen tiszták a szándékai. Egy valami viszont biztos. Hálás vagyok neki, még akkor is, ha már nem érzem, hogy pontosan mit is gyógyított meg.
- Köszönöm. A segítséget. - aprót biccentek felé, és egyelőre nem áll szándékomban elmozdulni. Én nem vagyok túl jó gyógyító, így nem hiszem, hogy érdemben tudnék segíteni rajta. Arról nem is beszélve, hogy pont zavarba ejtő helyen találtam el…
- Nem akartam fájdalmat okozni. - utólag legalábbis nem. De azt hiszem ezt már tisztáztuk…

Sikerül semlegesíteni a férfit, le tudom magamról gurítani, és én is fel tudok kelni. Viszont… ez tényleg nem volt jó ötlet. Ahogy felállok, szinte azonnal visszahúz a fejem, enyhe a szédülés, de épp elég ahhoz, hogy még hátrébb lépjek, és inkább fél térdre ereszkedjek. A pillantásomat pedig nem veszem le róla.
Nem tudom pontosan mennyi ideig marad bénultan a fájdalomtól, ha nem dobolna még mindig a fülemben a vér, és nem érezném még mindig a pánikot, talán meg is dícsérném magam az egyértelműen győzelemnek tekinthető küzdelem okán. De… valamit észreveszek. Nincs nála fegyver. Legalábbis látható nem…
Eszemben sincs közelebb menni, tartom a legalább három méternyi távolságot. Még mindig csak figyelek. És igyekszem újra tanulni a lélegzést is.
- Meg kellett védeni magam. - a férfiak számára legfájdalmasabb pontot találtam el, de mivel semlegesíteni akartam, ezért nincs bűntudatom. Azonban… csak az elmém peremén, de cikázni kezd, hogy… vajon biztosan az életemre tört?
- Miért jöttél ilyen közel hozzám? - talán először csak távozásra kellett volna kérni, vagy még azelőtt feltenni ezt a kérdés, hogy védekezni kezdek, de az, akinek a harcról szól az élete, és mások védelmezéséről, az nem mindig tudja feltenni ezeket a kérdéseket. Most nekem sem volt rá lehetőségem. Annak fényében, hogy Brandon nyilvánvalóvá tette, hogy a veszély bizony köztünk jár, és nem a csinos ruhájában van… inkább támadok, mint kérdezzek…

Az ébredés fájdalmasabb mindennél, mint ami korábban történt, és a túlélési ösztön olyan gyorsan kapcsol be, hogy szinte eszmélni sincs időm. Nem tudom, hogy pontosan ki a támadó, azt még kevésbé, hogy miért akar bántani, csak azt tudom, hogy szabadulnom kell. Azonnal…
Az elmém ezért minden gondolatot, és cselekedetet eköré épít, a támadás a legjobb védekezés, így elrántom a férfit. Nem pont úgy, mint terveztem… De a helyzet még nem reménytelen. Kaptam kiképzést az ilyen közeli küzdelemre is.
Azt pedig továbbra sem értem, vagy fogom fel, hogy mit mond. Csak az jár a fejemben, hogy el kell őt távolítani magamtól. Egy rúgás majd egy lökés, erre épp jó lesz…
Hirtelen és erővel emelem a térdem, ott rúgva meg, ahol éppen elérem. Ez esélyesen fájni fog neki, mert vagy a hasát, vagy az ágyékát találom el, amennyiben nem mozdul el. Ezzel egyidőben pedig a kezét is elengedem, és lökök rajta egyet. Ha ez sikerül, oldalra gurulok, és felpattanok, amint tehetem.
Az viszont nem jut eszembe, hogy mi vezetett ehhez az egész helyzethez. Hogy a zuhanás során talán megsérültem, és egy ilyen hirtelen mozdulat… talán akkor sem jó ötlet, ha a ruházat megvédett.