What have we done...

Nem tudom, hogy az ijeszt-e meg jobban, amit látok, és érzek, vagy az, hogy tudom… ez még biztosan csak a kezdet. A bűntudat egy alattomos dolog, észrevétlenül kúszik be a szívbe, hogy aztán módszeresen megmérgezzen minden gondolatot. De a bizonytalanság… annál még a biztos rossz is kevesebb kárt okoz az elmében.
A démon pedig egyetlen mozdulattal képes volt, mind a kettőt elhozni nekem…
Ezért nem jut eszembe, hogy a pokol csak egy mese, amivel a Terraiakat (az igaziakat) ijesztgetik. Az sem, hogy kérhetnék segítséget. Ezt ugyanis már próbáltam. És nem változott semmi…
Így most is csak a tehetetlen félelem cikázik bennem, az értelmes gondolatok helyett. Nem jut eszembe sem menekülési stratégia, és a túlélési ösztönöm sem kapcsol be. Az utóbbinak már túl késő. Az előbbihez… pedig nincs jogom. Azt a nőt ugyanis megöltem…
Ezért csak akkor fogom fel igazán a démon szavait, amikor újabb kérdésére képtelen vagyok válaszolni, és… szavaihoz híven a nő testébe kerül a tudatom…
Érzem a pillanatnyi boldogságot, amiért amellett a férfi mellett lehetek, akit szívből szeretek. Aztán az égő fájdalmat a mellkasomban, és azt, hogy képtelen vagyok levegőt venni. Nem tudom mi történik, az arcomba csapódó üvegszilánkokat már nem is érzem. Csak azt, hogy meg fogok halni. És néhány pillanattal később teljes sötétség…
- NEM… - sikítok kétségbeesetten, de hogy valóban kimondtam-e vagy sem, nem tudom. Már azt sem, hogy a saját ajkaimat formálom kiáltásra, vagy valami egészen mást. Ezért abban sem lehetek biztos, hogy az üzenet, amit el akarok juttatni a démonhoz megérkezik hozzá…
- Engedj el. Hagy menjek tovább. Könyörgöm… - hiába tudom, hogy ez a szó annyira felesleges, hogy a szótárakban sem kéne helyet kapni… végül ez van bennem. Mert a fájdalom, amit érzek, elviselhetetlen. És ha vannak még könnyeim, azok most folynak végig az arcomon…

A démon megjelenése nem csak egy rossz ómen volt a számomra. Megerősítés, hogy hiába hirdeti mindenki olyan lelkesen, hogy a fény mindenkiben ott van, és mindenki a saját útját egyengeti a fejlődés érdekében… én rábasztam… Nincs más magyarázat…
Ugyanis az sem derült ki a számomra, hogy azért keresett fel, mert rosszat tettem, vagy azért mert… nem tettem elég jót. Mindig is bizonytalan voltam abban,y hogy helyesen cselekszem, de ekkora pofont még sosem kaptam. Ezért sok időre volt szükségem ahhoz, hogy újra magamra találjak.
Azonban éppen akkor, amikor magam mögött tudtam volna hagyni a történteket, ismét megjelent. Most még jobban fáj, még jobban a húsomba mar, hogy aztán ne hagyjon bennem mást csak csendes kétségbeesést, és…
Apátiát…
Érzem, de meg sem rezzenek, miként megérinti a hajamat.
Ezért először fel sem fogom, hogy eltűnik a bálterem, eltűnik a férfi, akit tőrbe akartam csalni, és eltűnik az… életem is…
Meg vagyok győződve róla, hogy megölt, és már csak a lelkemet kíséri tovább. Ez az egyetlen magyarázata ugyanis, hogy egy olyan helyre, és időre visz, ami jóval korábban történt meg. Egy emlékembe…
A félelmet viszont még így is érzem, sőt… talán még erősebb, mint korábban volt. Nem akarom ezt látni…
Ugyanis csak néhány méterre vagyok saját magamtól, amint a vállamhoz emelem a mesterlövész puskát. Ruházatom teljesen fekete, beleolvadok az éjszakába, és az árnyékom csak az utcai lámpa fénye táplálja.
Én pedig hiába emelem meg a kezem, hogy megállítsam magam, néhány pillanat múlva lehanyatlik a kezem. Észreveszem ugyanis, hogy nekem már nincs árnyékom. A testem valójában nem mozdul. A lövés pedig eldördül, és ezzel rögtön két életet oltok ki…
Tehát biztos…
Azt mégis érzem, ahogy a hajamat a vállam mögé igazítja, és most össze is rezzenek. Szívem pedig hevesen kezd verni, mintha még mindig… élne…
Válaszolni pedig nem tudok, pedig még az ajkaim is szétnyílnak. A szavak bent ragadnak a lélegzetemmel együtt…
Ezért a fejemet kezdem el ingatni. Nem tudom, sem azt, hogy miért félnek a pokoltól, sem azt, hogyan élik át újra a bűneiket. Nem is akarom tudni. Nem akarok itt lenni. Ezért az ajkaim néma sikolyra nyílnak, és csak a tudatom teszi fel a kérdést. Amire én magam is tudom a választ…
- Miért teszed ezt velem? Miért? Én nem… Miért? - nem várok választ. Már semmit sem várok. Újrakezdést sem…

Aprót rezzen a szám szeglete, miként próbálom elnyelni a kitörni készülő sikolyt. Nem lenne semmi értelme. Nem segítene senki. És talán még annál is rosszabbat tenne velem, mint, amit most tervez…
Ezért a tekintetem… erőszakkal az övé felé fordítom, mikor megjegyzi… “nem egészen”. Nem akarom látni, hogy mit forgat a fejében. Nem akarom, már most is látni a fájdalom ígéretét az íriszeiben. De képtelen vagyok máshová nézni. Tudnom kell, hogy mi fog történni. Akkor is, ha… az lesz az utolsó, amit még érzékelni fogok…
A tenyerét pedig… félre érthetetlen gesztussal rakja le az asztalra. Tudom, hogy mi vár el. Hogy mit kéne most tennem. Egy egyszerű mozdulat, és talán megszabadulnék tőle. De nem vagyok ilyen naiv. Sok mindent láttam már, és még több dolgot éltem át. Az elől jöttem a Terrára…
És most újra itt van, és az esély sincs meg a menekvésre…
Lassan emelem fel a kezemet, ami eddig az ölemben feszült. Ívbe hajlanak az ujjaim, ahogy mozgatni próbálom a kézfejem, centiről centire közelítve az övéhez. Mégis, mire odaér, mire már megérinthetném a tenyerét, annyira remegni kezd, hogy képtelen vagyok tovább mozdítani. Mintha a lelkem után… a testem is cserben hagyott volt.
Lehanyatlik a kezem az asztalra, hangosan koppan a könyököm. A tenyerem pedig éppen az övében köt ki. Nem tudom, hogy pontosan hogyan. És minden bizonnyal nem is akarom tudni…
Aztán elmegy… Épp csak egy rövid, de igen lényeges üzenet hagy itt nekem, illetve az összes érzetet, amit felkavart bennem. Nem tudok megszólalni, se mozdulni. A józanságom maradéka is beleveszett a semmibe.
Pár perccel (vagy akár egy órával…) később, a mosdó felé veszem az irányt. Senki nem hallja a zokogást… És mást sem…

***

Tudtam, hogy az életemnek vége. A démon a mellkasomra rakta a számlálót, és tudom, ha lejár az idő, fel fog robbanni. Velem együtt… Még azt sem tudom, hogy ez pontosan mikor következik be…
Csak az ‘emlékeztetőit’ hagyta nálam, a nyomokat, amiket elültetett bennem, amik keresték őt, mikor a tudatalattim a legsebezhetőbb állapotban volt. Álmaim visszatérő vendégévé vált, és ezt még el is tudtam fogadni. Azt már nem, amikor ébren töltött óráimban is az ő képe jelent meg előttem…
Aztán eltűnt.
És sokáig nem is adta jelét, hogy valaha is meglátogatott. Kis híján azt hittem, hogy… arra vár, véget érjen a halandó életem. Hogy majd akkor fog eljönni értem, amikor elhagyom ezt a testet. Ez pedig… remény adott. Okot, hogy foggal-körömmel ragaszkodjak az életemhez…
Azonban még így is Időbe telt, mire visszataláltam saját magamhoz, és… ahhoz, amit csinálok. A követőim már attól tartottak, hogy elrabolt valaki (!), és egyre kétségbeesettebb üzeneteket hagytak nekem. A szeretiőm pedig… már nagyon vágytak arra, hogy beteljesedjen a vágyálmuk. Hogy a karjukban tarthassanak, és mocskos ígéreteket súgjak a fülükbe…
Most azonban nincs bennem bizonyosság, hogy jót teszek. Hiába vettem fel a legelegánsabb, és legkihívóbb estélyimet, képtelen vagyok azzal a tudattal elcsábítani az áldozatomat, hogy most jót teszek. Valami ugyanis azt súgja, hogy… már régen letértem arról az útról, amire indultam, és épp a démont hívom vissza magamhoz ezzel.
A gépezet viszont hosszú éveken át olajozottan működött így… a szükséges szavak, és mozdulatok, akkor is megérkeznek, ha a tudatom valahol mélyen, más sikítva tiltakozik.
- Nem fog meglátni minket. És, amit most a fejedben forgatsz… megvalósítom… - suttogom a férfi fülébe, és gyengéden végig simítok a vállán. Nem számít, hogy a felesége csak néhány méterre áll tőlünk. A pasit ugyanis… éppen ez tüzeli fel… Nagy kár, hogy valójában nem az fog történni, amit ő akar, hanem az, amit én…
- Menjünk… - elveszi a pezsgős poharat a kezemből, és a sajátját is lerakja a közeli asztalra. Látom, hogy már a kezével is nyúl felém, hogy magával tudjon húzni, de még időben kapcsol, ez már sok lenne. Ezt már észre vennék. Míg a tűnékeny pillanatnak tűnő, bizalmas suttogást… azt ebben a társaságban elnyeli a pénz…
Követni azonban képtelen vagyok, mert a lázálom… újra megjelenik. Nem csak a testem, a lélegzetem is megáll, hosszú másodpercekre, ahogy a félelem, ismét beleköltözik a szívembe…
- Mégsem megyünk? - fordul vissza hozzám a férfi, és ismét tesz egy mozdulatota  kezem felé. Aztán lehanyatlik a keze, amikor látja, hogy én egyetlen pontot vizsgálok a tekintetemmel. Azt, ahol a démon áll…

Azt hittem, hogy amikor először lepereg előttem, amit tettem, büszke leszek rá. Hogy kísérőzenét kap a fejemben, és a vonós hangszerek harmóniájával értelmet, és dicsfényt kap mindaz, ami addig csak a szándékaimban volt meg. Egy tisztább világ, mentes a Dracoktól, mentes a… gonosztól… Ám még csak véletlenül sem ez történik…
Egyedül a szívem folyamatosan zakatoló ritmusa ad kíséretet a rémképekhez, és szinte fojtogat az, hogy… felismerem a halált, amit én okoztam. A démon jelenlétében nem látom mögötte a magasztosabb célt, sem az általam annyit hangoztatott… “a nagyobb jó érdekében áldozatokat kell hozni” kijelentést. Csak a szenvedést. És azt, hogy nem én vagyok az áldozat…
Azonban annak ellenére, hogy fészket rak a szívemben a “pontosan ezt érdemlem” érzet., nem tudok válaszolni a démonnak. Nem jönnek szavak az ajkaimra, ahogy még egy finom bólintásra sem tudom utasítani a fejemet. Egyedül a szívem ritmusa lüktet, és az ereimben áramló vér mozog. Még a mellkasom is mozdulatlanná dermed, ahogy a légzésem egyre erőtlenebbé válik…
Aztán érkezik egy széles, tökéletesen elégedett mosoly, amivel már önmagában is választ ad nekem.
Az-az egy szó, pedig megerősíti ezt…
Elfutok. Gondolatban nagyon messzire. Érzem, hogy a lélek, amit a testemben örzök, messzire megy, majd apró kupacba gömbölyödik. És megadja magát. Tudja, hogy nem tehet semmit. Hogy nem ellenkezhet. Ahogy korábban sem tehette meg…
A testemben pedig nem marad más csak üresség. Súlyos, és fájdalmas üresség…
- Itt vagyok. - idegennek érzem a szavakat, a hangomat, mindent. Eltűnt Mara, eltűnt Syllia, és mindenki, aki korábban voltam. Egy váz marad csak előtte, egy élettelen, és… könnyen irányítható váz. A védekezésnek ugyanis már csak ez az egy formája maradt meg nekem…

Egyre erősebben szorítom a kezemben tartott kávéscsészét, mert valamiért azt az illúziót kergetem, hogyha elég erősnek bizonyulok, és összeroppantom a finom porcelán tárgyat, akkor el fog tűnni. Még ennyi év, és ennyi szenvedés után is… az elmém önkéntelenül keres valamit, amibe belekapaszkodhat, és amiért harcolhat. Pedig a szívem már pontosan tudja, hogy felesleges még a próbálkozás is…
Ezért kortyolok egyet a csészéből, és csak utána teszem le az asztalra. Ugyanis, ha az életem kell neki… pislogás nélkül is elveheti. Akkor már remélem, hogy gyorsan csinálja.
Ez a kitörölhetetlen naivitás, és remény azonban megint megbosszulja magát. Még szerencse, hogy letettem a csészét, és a kezemeimet az ölembe fektettem. A kezeim ugyanis vészesen remegni kezdenek, és hallom a szívemet a mellkasomon kívül dobbanni. Érzet, és hangerő, egy dobbanás, kimarad, majd egy újabb… Túl sok minden pörög át a fejemen, és a szívem ritmusa kísérő zenét ad a rémképekhez.
A legutóbbi áldozatom, ahogy kinyúlt kezével az autóból… Eltörtem a csuklóját, mielőtt elérte volna az ajtót. És végig néztem, ahogy bent ég az autóban, egészen addig, míg meg nem hallottam a közeledő szirénák hangját…
Előtte pedig… tudtam, hogy van vele egy nő is, akinek semmi köze az egészhez, és legfeljebb annyi a bűne, hogy a vonzerőt számára a pénztárca mérete határozza meg. Én mégis kilőttem a kerekeket, és hagytam, hogy a férfi onnantól kezdve már mindig kerekkel ‘járjon’. A nő testét még azonosítani sem tudták…
Ez és még annyi más pörög végig a fejemben, mielőtt eljutnék egyáltalán odáig, hogy szóra nyissam az ajkaim. A válasz ezért… nagyon nehezen érkezik.
- Tudom. - van értelme blöffölni? Ugyanis azt tudom, hogy miért jött, ám, hogy mit akar… Rosszat tettem vagy épp jót? Az ő szemében milyen tett ér annyit, hogy lejöjjön a halandók világába? Megdícsérni fog, vagy éppen kínozni? Az utóbbi a légzésemet is olyan csendesre állítja, hogy előbb vagy utóbb szédülni fogok. Az előbbi meg… talán még nagyobb rémülettel tölt el…
Hozzáfűznivaló viszont… akadna. A “Takarodj”, és a “Pusztulj el között vacilálok. De semmi értelme nem lenne. Inkább… a pusztító reménynek adom meg azt utolsó szó jogát.
- Mit akarsz tőlem? - bármennyire is próbálkozom a dac ábrázatát nem sikerül magamra ölteni. Túlságosan is remeg a kezem, hiába rejtegetem. Már a felkarom izmai alatt kúszik, apró rezzenéseket adva az egész karomnak, és érzem, hogy a fogaim is összekoccannak, miként a maradék nedvességet is lenyelem, ami a számban van.
Ám futni, még mindig nem tudok…

Nem csinál semmit. Csak engem néz. És nekem még ettől is enyhén remegni kezd a kezem…
Pedig tudom, hogy a félelem csak tovább erősíti. Hogy őt és az összes negatív fattyat éppen az hozza lázba, hogy én rettegek tőlük. Hogy… belőlem még az élni akarást is kiszívták…
Ám mégsem tudok tenni semmit az ösztönös reakció ellen. Megbénit a rémület, és ujjaim ívbe hajlanak, ahogy legalább a remegést próbálom féken tartani. Nem megy. Eltűnik még a kávézó is a környezetből, és csak az a szempár marad. Ami engem bámul…
Érzékelem, hogy mozog a keze, de azt nem tudom, hogy mi történik. Fuss, fuss, fuss… csak ez visszhangzik a fejemben. De már túl késő. Talán már örökre késő…
Nem válaszolok neki. Sok mindent elvehet tőlem, de a szabad akaratot nem. Itt nem. Még nem…
Az újabb kijelentésére viszont már lesiklik a pillantásom a kezére. Még épp látom, ahogy visszahúzza, és a saját bögréjét fogja meg. Nem tudom, hogy miként szerezte. Nem tudom, hogy mi történik.
- Hello. - köszönök végül, mert… arra még halványan emlékszem, hogy ez a Terra. És nem akarom, hogy hozzám szóljon, vagy velem kávézgasson. Ebbe az öt betűbe pedig legalább kapaszkodni tudok… Talán elmegy. Talán talál valaki érdekesebbet, aki még nálam is jobban retteg. Kétlem…
A kávéscsészémet pedig felemelem, de nem iszok bele. Kétlem, hogy megmérgezte volna, de óvatosnak kell lennem. Szaladnom kell. Most azonnal…

Egy újabb férfi ül előtttem, akire már nincs szükségem. Megkaptam tőle, amit akartam, és ennek… hangot is adtam. Ő viszont nehezen fogadja el ezt. Mélyet sóhajtok, és az ingerültség bekúszik a bőröm alá.
- Nos nem hiszem, hogy van még értelme erre szót pazarolni. Te kaptál pár kellemes éjszakát, én pedig az ismerőseid elérhetőségét. Kölcsönösen előnyös üzletet kötöttünk, és a feleséged sem értesült arról, hogy más fülébe súgtad a vágyaidat. A tranzakciót pedig ezennel lezártuk. - már jártam így néhányszor, ezeket ugyanis meglepetésként éri, hogy a nő is ki tudja használni őket. És nem azért, mert a pénzükre van szüksége… Nekem egészen más a motivációm…
- Ezt nem fogod ennyivel megúszni. - az asztalhoz vágja a kávés csészéjét, majd felpattan az asztaltól. Nekem még a szemem sem rebben. Ebben a kávézóban tökéletes biztonságban vagyok, és okkal nem vittem egyetlen alkalommal sem a házamba. Illetve szintén előre megfontoltan változtattam telefonszámot, mielőtt erre a találkozóra sor került.
- Rendben. A kávédat majd én fizetem. - elfordítom a tekintetem, és intek az egyik pincérnek. Részben azért, mert fizetni akarok, részben azért, hogy jelezzem, számomra minden értelemben végetért a beszélgetés. Ezt a lapot pedig legalább veszi. És a pincér is láthatóan közelíteni kezd. Belekortyolok a saját kávémba.
Néhány másodperccel később azonban megérzek valamit. Először csak egy energia lenyomatot, amitől minden pihe égnek áll a tarkómon. Majd meg is érkezik ezen energia tulajdonosa. Éppen az én asztalomhoz…
A hideg nyugalmam rögtön eltűnik. Az ébredésem hátránya ugyanis, hogy már tudom, ki vagy mi van előttem. Ez a vendég pedig… Egy gondolattal el tudna tüntetni itt mindenkit. Bögréstül…
Nem szólalok meg, de a pillantásomat nem tudom levenni róla. A kényszert, hogy fussak, már érzem, de tudom, hogy értelmetlen lenne. Azt sem tudom, hogy miért van itt. Talán értem jött? Amiatt, amit tettem? Vagy azért, mert még nem valósult meg minden tervem? Nem hiszem, hogy tudni akarom a választ…
Nagyot nyelek, és a saját csészémet leteszem az asztalra. Pillantásom a kijárat felé siklik egy pillanatra, majd vissza a démonra. Biztosan észrevette. De nem tudtam ellene tenni. Minden ösztönöm azt súgja, hogy meneküljek. Amíg még tudok…
És én még sem mozdulok…