Ace high

Végül nem válaszol, ezért inkább nem erőltetem a kérdést. Azon sem tanakodom, hogy miért döntött így, egyszerűen csak elfogadom, és figyelek. Valami megváltozott a legutóbbi találkozásunk óta, ám azt nem tudom, hogy pontosan mi. A találgatásnak pedig egyébként sincs sok értelme, ha valamit el akar előlem rejteni.
Ennek ellenére őszintén elmosolyodom, mikor kifejti, hogy hamburger nem fontos dolog. Ebben én is bíztam, épp ezért is próbáltam némi humort csempészni ide. Ez mondjuk nem hiszem, hogy sikerült, de tényleg jól esik, hogy örül a társaságomnak.
- Ez jó ötlet. Meglehetősen éhes vagyok. - igazából csak rég ettem ilyet, és kifejezetten megkedveltem mind a hamburgert, mind a sültkrumplit. De mivel engem nem feszélyez a csend, sőt kicsit így át is tudjuk gondolni, hogy mit szeretnénk mondani egymásnak, jó ötletnek tartom, hogy előbb együnk. Más kérdés, hogy hiába állok neki az ételnek, abban nem vagyok biztos, hogy nem fogok megszólalni addig, amíg befejezzük.
A krumpli viszont már más kérdés, azt szemezgetni is lehet, így teljes mértékben tudok figyelni Gaspardra.
- Értem. - ismét kikerül egy kérdést, de ezt is ennyiben hagyom. Lehet ugyanis, hogy csak félreértett, ebben az esetben pedig nem is ugyanarról beszélünk. Majd idővel kiderül. Attól ugyanis nem tartok, hogy itt hagyna valami miatt.
Ezt az is alátámasztja, hogy láthatóan örül annak, hogy felidézzük a régi időket, és őszinte érdeklődést érzek felőle. Nem könnyű az ilyen kérdésekre válaszolni, ugyanis az őszinte választ… még titkolnom kell előle, de igyekszem olyan közel járni az igazsághoz a mondandómmal, amennyire csak lehetséges.
- Röviden… az út keresés közben éppen azt veszítettem el, amit meg akartam találni. Saját magamat… - épp azért fogalmaztam meg általánosságban a kijelentést, és nem a katonaság vonatkozásában, mert egy percet sem töltöttem el a kötelékben. Máshol voltam, és leginkább őt figyeltem, a saját energiámat és fényemet… pedig egyszerűen elveszítettem.
Viszont tisztában vagyok azzal, hogy neki ezt nem mondhatom el ilyen részletességgel, így inkább másként közelítem meg ezt a helyzetet.
- Azt hittem, hogy a sereg majd választ ad a kérdésekre, amik saját magammal kapcsolatban felmerültek, de nem így történt. Csak még több lett. Ezért mielőtt túlságosan is mélyre csúsztam volna lelkileg, inkább kiléptem, és más megoldást kerestem. Vagyis még mindig keresek. - a sereg szót kivéve… még mindig igaz az, amit mondok. Az erőm ugyanis jelenleg teljesen elérhetetlen, és távoli a számomra. Pedig tudom, hogy ez csak az én tudatom műve, hogy azt sosem tűnt el. Még velem van. Ám elveszítettem vele a kapcsolatot. Tartok tőle, hogy épp úgy, mint vele is. Ugyanis… valami idegen most a számomra a pillantásában. Remélem tévedek…
- Veled mi történt, amióta nem találkoztunk? - mivel nagyjából tudom mi történt vele, elsősorban arra figyelek, hogy miként beszél róla, és miként élte meg az elmúlt időszakot. Attól viszont kezdek tartani egy kicsit (nagyon…), hogy már nem ismerem úgy minden gesztusát, és rezzenését, mint régen. Ebből következően pedig menthetetlenül félre fogom érteni, és teljesen elcsúszik a beszélgetés.
De majd kiderül. Én még reménykedek.

Nem válaszolok azonnal, mert gondolkodnom kell azon, hogy miként fejezzem ki magam. Hiszen most csak az elhangzott szavakat, esetleg a testbeszédet használhatom kommunikációra. Mást nem…
- Nem. Én csak a szerencsére gondoltam, nem a nap minőségére. - az én fogalmi rendszerem szerint a szerencse egy külön dolog. Valakinek lehet rossz napja, akkor is ha szerencsésen alakult, és fordítva is lehet egy jó nap az olyan, ami szerencsétlenül alakult. Viszont… ez csak az én gondolatmenetem. Egyáltalán nem biztos, hogy a Terraiak, és ezáltal most Gaspard is így szétbontja a fogalmakat. Ezért megvárom, hogy ő miként vélekedik erről.
Azon viszont elmosolyodom, hogy jó napja volt. Azon még inkább, hogy még van is. A legfőbb ok megnevezésekor pedig egy kicsit zavarba is jövök, és lehajtom a fejem.
- Pedig én nem is hoztam neked hamburgert. - viszonzom a mosolyát, és hosszabban tekintek rá. Aztán az említett, és általa figyelmességként megvásárolt hamburgert veszem a kezembe, és belekezdek az étkezési folyamatba.
- Szeretnék veled beszélgetni, és teli szájjal nehéz. - nem lehetetlen, és azzal sem jövök, hogy illik. Azért… voltak idők, amikor az étel nem feltétlen volt adott a számára, ezáltal pedig nekem sem. Arról nem is beszélve, hogy a Terrán az éhezés komoly probléma még most is. Ezért, ha úgy adódik, hogy itteni ételt eszem, nem mindig élvezem ki az ízeket. Van, hogy csak… befalom az ételt.
Most persze nem, bármilyen finom csípős is a hamburger. Csak lassan eszem, hogy közben tudjak beszélni egy gyors nyelés után.
- Azt mondtad, hogy nem gondoltad volna, hogy ott futunk össze. Ezt úgy értelmeztem, hogy meglepett az, hogy ott voltam. És arra vagyok kíváncsi, hogy miért. - úgy tűnik, hogy vagy rosszul fejezem ki magam, vagy a felajánlott válasz lehetőségekkel csak összezavartam őt. Ezért most nem fűzök többet a mondandómhoz, csak figyelek rá. Az apró gesztusokra is. Nem mintha érteném mindet…
A beszélgetés számomra ugyanis most olyan, mintha lefordított lapokkal kéne pókerezni. Tudom, hogy milyen kártyák vannak a pakliban, de hogy pontosan melyik van előttem… azt legfeljebb csak tippelni tudom, az alapján, hogy melyik lapok mentek már ki a játékból.
Magamban viszont elmosolyodom, hogy éppen ez a hasonlat jutott eszembe. Remélem egyszer majd Gaspardnak is elmesélhetem ezt. És minden mást is…
- Igen. Régen találkoztunk. Meg… bármilyen nehézségeket is éltünk át, együtt ugrottuk át az akadályokat. Ez is hiányzik. - mosolyra görbül az ajkam, és az öröm egyértelműen tetten érhető minden gesztusomban. Már csak azért is, mert ez a kijelentés a múltunk azon részére is igaz, amire most még nem emlékszik. De majd fog…
- Az viszont kevésbé, hogy az éjszaka közepén fura szavakkal törd meg a csendet… - próbálom visszatartani a nevetés, de kuncogás formájában azért megérkezik. Ez az emlék ugyanis hiába hangzik elsőre bosszantónak, valójában nagyon is kedves a számomra. Akkoriban… egy kicsit én is gyereknek éreztem magam. Legalábbis ilyennek képzelem el a gyerekkort, ami nekem sosem volt a Terrai formájában…

Nem pont így terveztem az estét, még annak fényében sem, hogy bizonyos szinten szeretem sodortatni magam az árral. Most egy kicsit… messzire vitt a jó szándék. Vagy a szándék, amit annak hiszek…
Gaspard viszont ott van. Pontosan ott, ahol sejtettem, ahol… közös emlékeket gyűjtöttünk. Szinte testvérekként…
Néha fájdalmas volt, hogy milyen közel vagyunk egymáshoz, és valójában mégis milyen távol…
Ám most már remélhetőleg nincs messze az a nap, amikor visszatér.
- Úgy alakult az este, ahogy remélted. A szándékaid szerint tudtál cselekedni, és ezáltal az történt, amire számítottál. - a kérdést már nem teszem fel újra, hiszen csak arra kért, hogy magyarázzam el mit értek alatta. Örülök neki, hogy így tett. Inkább hangozzanak el “felesleges” szavak, mint hogy félreértsük egymást. A Terraiak ugyanis… nem tudnak úgy kommunikálni, mint mi. Talán már én sem tudok, és én sem tartazom a ‘mi’ közé…
Egy nagyobb sóhaj kúszik ki a tüdőmből, a hamburgert viszont mosolyogva veszem el.
- Sok csípős van benne? - kérdezem Gaspardtól, mert ha még emlékszik rá, akkor tudja, hogy azzal szeretem. Ha nem, az sem baj. Akkor szórok bele a fekete fűszerből, ami időnként tüsszögést is okoz.
- Maga a helyszín lepett meg vagy inkább az, hogy én az asztal mögött álltam? - tudom, hogy nem fair visszakérdezni olyasmi okán, amit szándékosan rendeztem meg, de inkább ez, mint hogy hazudjak. Én ugyanis pontosan tudtam, hogy előbb vagy utóbb találkozni fogunk ott. Ha viszont ezt elmondom… nem lett volna értelme a találkozásunknak.
Azt szerettem volna ugyanis látni, hogy milyen érzéseket kelt benne, hogy ott vagyok, ahol nem számít rá. Hogy a jelenbéli cselekedeteit látja valaki olyan, aki a múltjának a része. Egy fajta… tükörként, amibe azt lát bele, amit csak akar, és ezzel… fejlődni tud.
Legalábbis remélem, hogy legalább egy kicsin része megvalósult ennek a szándéknak.
- Örülök neki, hogy látlak. Hiányzott a társaságod. - jelentem ki, ha tudom, mélyen a szemébe nézve, aztán neki állok falatozni. A tekintetem viszont gyakran ráemelem, hogy ha szeretné feltenni a kérdéseket, amik most benne vannak… legyen alkalma megtenni.

Nem tudom, hogy mi lehet a szándéka. Az, hogy ez aggodalommal tölt el, minden bizonnyal többet mond el az én érzelmi kavalkádomról, mint az övéről, de ettől függetlenül egyre mélyebben van bennem. A helyszín pedig sokáig nem segít.
Ám ekkor az energiaáramlás megváltozik, és nyilvánvalóvá válik, hogy Gaspard az okozója. Vajon tudatosan teszi? A kártya rendezés alapján valószínűsíthető. A mögötte megbújó szándékot viszont még mindig nem értem.
Ekkor látom, hogy finom mosoly szökik az arcára, és félreérthetetlenül rám néz. A tekintete pedig már önmagában megválaszol néhányat a bennem felmerült kérdések közül. Hiszen ha nem is tudom pontosan, hogy mi lehet a szándéka, ez alapján rossz… nem igazán lehet.
Ettől függetlenül szeretnék beszélni vele, és a mosdó szünet kérése tökéletes alkalom. Pontosabban az lenne, ha nem a lány találna meg előbb, aki betanított.
- Mi volt ez Malach? - kérdezi tőlem számonkérő hangon. Éppen ezért igyekszem nem adni jelét annak, hogy pontosan tudom mi történt az asztalnál…
- Parancsolsz? - előnyben részesítem az udvarias megközelítést, még akkor is, ha érezhetően ellenséges szándékot érzékelek. A lányban egyértelműen az van. De nem fogja elérni a célját, mert nem tudom neki megadni azt, amit hallani, vagy látni szeretne.
- Az asztalodnál. Ismered az ott ülöket? Feltűnően sokat vigyorogtál. - nem kell mímelnem a meglepettséget, mert mind a szavai, mind a hangsúlya olyasmi, amit korábban nem láttam tőle. Talán épp a kedvenc asztalát kaptam meg, és ezért most neheztel rám? Néha nagyon nem értem az embereket…
- Kellemesen éreztem magam. Izgalmas volt a keverés. Illetve sikerült megcsinálnom a trükköket, amit gyakoroltam. - mosolyodom el, már csak azért is, mert minden szavam igaz. Azt nem kell hozzá tennem, hogy nem csak emiatt éreztem kellemesen magam.
A biztonság kedvéért viszont megmosom a kezemet, szárazra törlöm a kikészített törülközővel, majd a beszélgetést befejezettnek tekintve, elindulok vissza az asztalomhoz. Ahogy kilépek, látom, hogy a kollégám, és vele együtt Gaspard, még mindig az asztalnál vannak. Viszont mielőtt közelebb is mehetnék, hogy visszavegyem a helyem, a lány utolér, és megkocogtatja a vállamat.
- Azt az asztalt már buktad. Sőt az is lehet, hogy a munkádat is… - felé fordulok, és így pont láthatom az önelégült mosolyt az arcán, mielőtt távozna. Nem fogok utána menni, sőt azt sem hagyom, hogy felzaklasson az, amit mondott. Inkább visszamegyek a menedzserhez, és kérek tőle egy új asztalt.
A terem másik végében kapok helyet, így a továbbiakban nem hogy beszélni, de még Gaspardra nézni sincs lehetőségem. Talán jobb is így. Itt kint úgy sem tudnánk beszélni.
Van viszont egy hely, ahol igen. Meglehet, hogy most épp nem, de én azért reménykedem. Ezért, mikor látom, hogy Gaspard távozik, és az én műszakom is véget ér, arra felé veszem az irányt. A régi találkozó helyünk, amihez sok kedves, és persze keserű emlék is kötődik.
Megdobban a szívem, amikor észreveszem őt, éppen ott, ahol reméltem. Csendben leülök mellé, és egy ideig nem szólalok meg. Csak a tekintetét keresem.
Az enyémben némi szomorúságot, de egyben végtelen örömet is láthat. Talán egy perc is eltellik, mire megszólalok (amennyiben ő nem tette meg korábban).
- Szerencsés estéd volt? - ami azt illeti, nem tudom pontosan, hogy gazdagabban, avagy szegényebben távozott-e. De már nem is számít. Csak az, hogy végre tudunk beszélni is, hosszú idő után először.

A képességeim nélkül nem úgy érzékelem a valóságot, mint korábban. Most nem különbözöm sokban az itt található emberektől, és ez egyszerre frusztráló, és nagyon megnyugtató. Hiszen nem tudok nekik érdemben segíteni, de sokkal könnyebb… megérteni őket.
Ez viszont nem igaz Gaspardra. Öt egyszerűen képtelen vagyok megérteni, mert mindig abból indulok ki, hogy milyennek ismertem meg, és hogy egykoron szinte egyek voltunk. Most csak egy távoli ismerős vagyok a számára, legalábbis ahhoz képest, hogy testvérekként éltünk az idők kezdete óta. Éppen ezért… messzire kell hajítanom a feltételezéseim, és csakis a megérzéseimre hallgatni.
Ám ez nem olyan egyszerű, amikor a megérzéseim semmi jót nem tartogatnak nekem. Azok azt sugallják, hogy már annyira megváltozott, hogy sohasem fogok újra találkozni a testvéremmel. Hogy a Terra maradandó nyomot hagyott rajta.
Ezt nem akarom elhinni, éppen ezért vagyok még most is itt. Viszont nem csak ketten vagyunk a teremben…
Ahogy távozott az egyik személy, úgy megérkezik egy másik. Az energiája sokkal kuszább, és az aurája sem sugároz békét vagy harmóniát. Szó nélkül helyet foglal, és készen is áll rá, hogy a nagy tétekért cserébe nagy nyereménnyel távozzon. Az a fajta mosoly honol az arcán, ami azon emberek sajátja, akik biztosak abban, hogy nyerni fognak. A sors úgy hozza, hogy képesek is legyenek az ilyesmit bevonzani. Vagy éppen egy óriási bukást, amiből utána nem tudnak felállni…
Ez azt jelenti, hogy Gaspardnak még csak meg sem kéne erőltetni magát ahhoz, hogy ezt kihasználja, és csapást mérjen az illetőre.
Ám végül nem teszi. Nemcsak, hogy hagyja nyerni az illetőt (és ezzel még önhittebbé teszi), hanem még… nyugalmat is sugároz a terembe? Igen. Szinte tapintani tudom, és látom is, ahogy elernyednek az asztalnál ülök végtagjai, ábrázatukra pedig kellemes mosoly szökik.
De vajon mit látok Gaspard szemében? Nem foglalkozva azzal, hogy ki láthat, kérlelhetetlenül keresem a tekintetét, és ha tudom meg is tartom hosszú ideig. Beszélj hozzám testvérem. Mondd meg kérlek, hogy mi van most a szívedben…
Ez az üzenet persze nem érkezik meg hozzá. Egy barátságos mosoly viszont felszökik az arcomra.
A biztonsági személyzet pedig egyelőre visszavonul. A lány még mindig gyanakszik, de egyre kisebb késztetést érez arra, hogy foglalkozzon vele. Gaspard ereje őt is megérintette. De vajon ő maga mit érez most? Annyira szeretnék beszélni vele…
Ezért intek az egyik kollégámnak, hogy váltson le. Tisztában vagyok vele, hogy átlátszó a trükk, de a mosdó szünetet engedélyezik. Illetve, amikor osztó csere van, akkor az asztalnál ülöknek is van lehetősége arra, hogy elmenjenek egy rövidebb szünetre. Tehát Gaspardnak is…
Szó nélkül indulok el a mosdó felé, amikor leváltanak. A személyzetit kéne használnom, de a vendégeknek fenntartottba megyek be. Ha kérdezik, azért tettem így, mert az van közelebb. De valójában abban reménykedem, hogy Gaspardnak is meg kell igazítania a ‘sminkjét’...

Ahogy a játszma egyre kevésbé szól magáról a játékról, érzek némi feszültséget magamban. Nehéz egy idegenként tekinteni Gaspardra, mert… a testvérem miatt jöttem, és vele szeretnék találkozni. Ám, miként figyelem őt, és azt pontosan mit is tesz ennél az asztalnál, és milyen érzetek vezetik… úgy érzem, hogy a testvérem egyre mélyebbre bújik el a lelkében…
Nekem pedig egy szavam sem lehet ehhez. Túl nagy a társaság, és hiába nem veszem észre, hogy figyelnek minket, a lehetőségéről tudok. Ahogy arról a szabályról is, hogy az ismerőseink nem játszhatnak annál az asztalnál, ahol mi dolgozunk, sőt, a kaszinó területén is csak akkor tartózkodhatnak, ha erre külön, írásos engedélyt kértünk…
Ez nem jutott eszembe, mert nem tudtam, hogy pontosan mikor fog itt megjelenni, de… lehet, hogy kellett volna erre is gondolni.
Mert a figyelem nem szűnik meg. Hiába nem harap rá a nagy nyereményre, és vállalja a vereséget anyagilag is, továbbra is gyanúsnak találják a párosunkat. Jobban mondva engem találnak gyanúsnak… Bár nem veszem magamra, elszomorít, hogy ennek minden bizonnyal a bőrszínemhez van köze…
A vesztes (akinek már nem maradt egyáltalán zsetonja) távozik az asztaltól, a hölgy viszont mégsem tart vele. Nem tudom, hogy mi járhat a fejében, de látszódik, hogy a férfi nem örül, hogy egy ilyen játéknak esett az áldozatául. Illetve eszembe jut, talán ez a nő jóval ravaszabb annál, mint ami elsőre látszódik.
Az ő zsetonjai ugyanis gyarapodtak, és szinte azonnal átveszi valaki más a távozó helyét. Az illető rekord mennyiségű zsetonnal érkezik, a magam részéről még sosem láttam ennyi zsetont egy személynél. Ám nem őt nézem, hanem Gaspardot, hogy miként fog reagálni erre a fejleményre.
- Alaptét? - semmi bemutakozás, vagy köszönés, és ezáltal máris megértem, hogy egy igazi ‘játékos’ érkezett az asztalhoz. Még a nő szája is lefelé görbül, pedig a megszólalás előtt… különös áhitattal nézte a zseton halmot.
- Most emelünk. 500 dollár lesz a nagy vak. - ha egy játékos kiesik, mindig emelkednek a tétek. Nekem pedig meg lenne a jogom ahhoz, hogy ekkora tétnél már ne engedjek új játékost az asztalhoz. De ez eszembe se jut.
Vesztemre…
Mostanra ugyanis már a teljes biztonsági személyzet engem figyel. Ebből pedig semmit sem veszek észre. Mert én továbbra is Gaspardra koncentrálok…

Mivel Gaspard nem kér italt a pincér hamarosan távozik az asztaltól. Egyedül maradunk… Ugyanis azt látom rajta, hogy leginkább a lapokra és rám figyel. Én pedig hasonlóképpen teszek…
A kérésemet viszont nem hallgatja meg. Nem érti meg, hiszen nem is akarja. Az persze árnyalja a képet, hogy azt hiheti nem tudok róla. Ám, ha hallgat a megérzéseire, akkor pontosan tudja, és ő ennek ellenére sem dönt úgy, hogy hagyja a szerencsét szabadon bolyongani az asztalnál.
Az ilyesmi pedig időnként szemet is szokott szúrni. A kaszinók nem a jótékonykodásról szólnak, kemény profitot hajtanak be a szenvedély betegeken, és egyéb érzelemtől vagy indulattól vezérelt embereken. Gaspard nem tudom melyik csoportba tartozik. De a megszállottság, amit a tekintetében látok több, mint aggasztó…
A lány pedig tudtomon kívül nem csak figyelni kezd minket, hanem jelzi az igazgatónak és a biztonsági főnöknek is, hogy tapadjon rá a kamerákra. Bizonyíték nélkül nem szoktak megvádolni senkit semmivel, de a lap számolásra, és az egyéb csalási módszerekre nagyon figyelnek. A bevételük múlik rajta…
Gaspard pedig nyer. Nem túl feltűnően, de annak fényében, hogy én tettem egy óvatlan mozdulatot… jelentőség teljesen. Az asztalnál ülök persze semmit sem érzékelnek. Szinte készségesen veszítenek. Főleg a nő.
- Ahh… éreztem, hogy ma nincs jó napom. Valami mással kellett volna elütnöm az estét… - ez a kijelentés önmagában még nem hívja fel senki figyelmét, ám az, ahogy a nő a nyakláncát megérinti, és az ujjai lejjebb siklanak a dekoltázsa felé… már több szempárt is felé vonzz…
- All in… - tolja be végül az összes zsetonját a férfi, aki leginkább a nő hatása alá került. Már a nőnek sincs sok zsetonja, így bátran betolja ő is, reménykedve abban, hogy… akinek annyi zsetonja van, mint a férfinak, más jellegű anyagi javakat is tud neki adni. Többek között egy szoba kulcsát is…
Én viszont nem foglalkozom velük. Az én tekintetem Gaspardot követi, akinek most választania kell. Nagy nyeremény halmozódott fel az asztalon, viszont a lapokat úgy rendezte, hogy ebben a körben veszítsen. Vajon tényleg így fog tenni? Vagy enged a csábításnak, és újra rendezi, hogy a nagy nyeremény az övé lehessen?
Nem tudom melyik lehetőségnek örülnék jobban. Azt hiszem egyiknek sem. Mert látok valamit a szemében, ami… már egy kicsit sem emlékeztet a testvéremre. Pedig nekem ő hiányzik…

Figyelem vonásait, miközben a kezem a lapokkal dolgozik. Nem remeg meg a kezem, és nem ejtek le egyetlen lapot sem. Mintha rutinosan forgatnám a paklit, annak ellenére is, hogy a tekintetem az övét keresi. Tehát a gyakorlás megtette a hatását. Olyan személynek láthat, aki már régóta dolgozik ebben az iparban.
A szája sarkában megbúvó érzelem tehát akár indokolt is lehetne. Azt mondtam neki, hogy az anyagi nehézségeket a bevonulással fogom enyhíteni. Hogy harcolni fogok a hazámért, mert ezzel nem csak új célt, és lehetőséget kapok, hanem másoknak is segítek. Ehhez képest, képmutató módon a káros szenvedélyeket, és a kapitalizmust támogatom. Érezhető az ellentmondás.
De vajon tényleg érzi? Foglalkozik annyira velem, hogy lássa a valódi személyiségemet, vagy csak a felszínt akarja látni? Jobban mondva… csak saját magát akarja látni? Remélem, hogy nem…
Megbizonyosodni viszont már nem tudok erről. Csak a megérzéseim maradtak. Azok pedig egyelőre semmi jót nem súgnak…
- Rendben. - bólintok is szavaira, és intek az egyik pincérnek, hogy jöjjön közelebb. Elvégre ennél az asztalnál fog maradni, és a továbbiakban még szüksége lehet italra. Amikor a pincér közelebb jön, és odaáll mellé, lehetősége van rendelni.
A hölgy figyelmét viszont láthatóan nem igényli. Kíváncsi lennék, hogy miért nem. Talán a magabiztosság? Hiszen az ilyen nők, éppen a megtépázott önhitet ‘gyógyítják’. Rövid távon. Neki valószínűleg nincs erre szüksége. Vagy valami egész más indok húzódik meg az elméjében, amit MOST nem látok…
- A hölgy kezd. - tekintetem a nőre is emelem, bár egyelőre ő az egyetlen hölgy a társaságban. Az urak többségben vannak, és ez láthatóan szerepet játszott abban, hogy éppen ezt az asztalt választotta. Viszont észreveszi, hogy hiába próbálja felkelteni Gaspard figyelmét, még csak rész sikert sem ér el. Ezért a másik oldalán ülő férfit szólítja meg.
Én pedig kitartóan elé tolom a nagy vakot jelző zsetont. Így Gaspard lesz a kis vak, máris pénzt veszít, ha nem lesz jó a lapjárás.
Ám szinte rögtön észreveszem, hogy… nagyon is jó lesz a lapjárás. Még a tekintetem is felemelem, és határozottan Gaspardra nézek. Fejemmel pedig nemet intek, mintegy némán kérve, hogy ne tegye ezt. Ám a mozdulat olyan apró, hogy másnak pont úgy tűnhet, mintha csak a fejem ráztam volna meg. Egy pillanatra felemelem a kezem, és seprő mozdulatot teszek a fülemen, mintha éppen onnan ráztam volna le valamit.
Azt pedig nem veszem észre, hogy éppen ez a mozdulat feltűnik a lánynak, aki betanított. És figyelmét a mi asztalunk felé fordítja… Éppen akkor, amikor rögtön az első játékában Gaspard nyer…
- Még három kör az alap tétek emeléséig. - jelentem ki az asztaltársaság számára, és Gaspard reakcióját figyelem. Ez ugyanis nem az a perc, amikor beszélgethetnénk. De biztos vagyok benne, hogy később még lesz rá alkalom…

Érdeklődéssel, és némi szívfájdalommal tekintek végig az embereken. Erő nélkül, egyszerű megfigyeléssel is olyasmit látok rajtuk, ami összefacsarja a lelkemet, amit… komolyan felveti bennem a kérdést, hogy: ennek mi értelme? Azzal nyugtatom magam, hogy ez az ő választásuk, hogy a szabályokat, és a szükséges kereteket előre lefektették. De látni a szenvedést… nagyon nehéz, amikor én is köztük járok.
Éppen ezért, egy idő után már inkább csak óvatosan nézelődöm. Igyekszem a feladatomra koncentrálni, lapot osztok lap után, és csak akkor nézek fel, amikor az indokolt.
Így pedig ki is szúrok valakit a tömegben, bár tény, hogy csak akkor, amikor már szinte az asztalomnál van. Van még szabad hely, így bízom benne, hogy felém tart. Hogy észrevett. Az apró mosolyt, ami az arcomon megjelenik viszont elrejtem a lapok közé, nem nézek fel újra egy ideig.
Amikor helyet foglal, már felé fordítom a tekintetem. Némi meglepettséget erőltetek az arcvonásaimra, mert elméletben nem számítottam rá. Ehhez azt használom fel érzelmi töltetnek, hogy tényleg nem gondoltam volna, hogy már az első napomon összefutunk. De legalább így… a feszült várakozással nem kell megismerkednem.
Annak viszont egyelőre nem adja jelét, hogy felismer. Kétség kívül van valami a mosolyában, ami erősen utal arra, hogy… minimum furcsálja a jelenlétem. De nem üdvözöl, és más gesztust sem tesz, ami alapján a többi asztalnál ülönek is nyilvánvaló lenne, ismerjük egymást.
Ez utóbbi talán nem is baj. Elméletben nem oszthatnék neki. A gyakorlatban viszont… Épp így terveztem…
- A nagy vak összege 100 dollár ennél az asztalnál. Csatlakozik uram? - ez a kérdés szükséges, így fel is teszem, mielőtt osztanék neki. Ennél az asztalnál Texas hold em póker van, annak ellenére is, hogy én először black jacket szerettem volna. Az könnyebb. Itt viszont… legalább azt is megfigyelhetem, hogy miként viselkedik a többi emberrel.
Példának okáért ott van egy nő a jobb oldalán. Szemtelenül kivágott ruhát visel, és nem roskadozik az térfele a zsetonoktól. Ellenben már most is van előtte egy üres pohár, és egy teli. Félreérthetetlen gesztussal méri fel Gaspard… zsetonjait.

Számomra nehéz helyszínt választottam a találkozóra. Az ilyen intézmények erős hatást gyakorolnak rám, hiszen számos lélek az ilyen helyeken tér le a választott ösvényéről, és… én már tenni sem tudok ez ellen. Szívszorító a maga teljességében, mert amikor emberi testet öltök… úgy érzem, hogy én is közéjük tartozom, és a tudás nélkül pontosan oda jutnék, ahová ők. Együtt érzek velük.
Ám ennek ellenére sem tudnék jobb helyet a találkozóra Gasparddal. Főleg annak fényében, hogy az ő szemszögéből… teljesen váratlan lesz.
Ő ugyanis gyakran tölti az idejét ezen, és az ehhez hasonló helyeken. Többször megfigyeltem, és elszomorított, amit láttam, éppen ezért… úgy éreztem, hogy tennem kell valamit. Valamit, amire legalább képes vagyok…
Így gondosan felvettem a munkaruhát, és minden egyes apró ráncot kisimítottam mind az ingen, mind a zakón. Az arcom frissen borotvált, a külsőm, és a modorom kifogástalan. Nem akarok hiba lehetőséget adni, és okot az elbocsátásra, mert… hiába tudom, hogy meg fog érkezni Gaspard, azt nem tudom, hogy pontosan mikor. Lehet ma, az első napomon, vagy akár csak egy hét múlva. Én itt leszek, mert a véletlenre (és az erőmre…) nem bízhatom ezt a kérdést.
Az viszont időbe telt, hogy megtanuljam kezelni a kártyákat. A lány, aki betanított készségesen segített, de olyan szintű keverési, és osztási technikákat mutatott nekem, hogy nem volt elég a néhány órás betanítás délelőtt. Gyakorolnom kellett, még munka előtt is, és továbbra sem vagyok biztos a dolgomban.
A lehetőség viszont adott. Így nincs más hátra, mint előkészíteni mindent, mielőtt hivatalosan is kinyitunk, és megérkeznek a vendégek.
A lány azért oda jön hozzám egy gyors ellenőrzésre, amíg a vendégek leadják a holmijukat a ruhatárban, és eldöntik, hogy melyik asztalnál akarják elveszíteni a pénzüket. Látom, hogy van benne némi aggodalom, és… egész biztos vagyok benne, hogy előítélet is. De mindent rendben talál, így nincs oka arra, hogy panasszal éljen. Visszatér a saját asztalához.
Én pedig várok. Aggodalommal, és izgatottsággal telve nézek végig minden vendégen, és várom, hogy… Gaspard is közöttük legyen. Még akkor is, ha nem lehetek biztos abban, hogy ma lesz a napja. Én itt leszek. És remélhetőleg jó lapokat osztok az… embereknek.