Dreams Come True

Ahogy átjutottam ide, az Ego eltűnt. Annak minden zaklató és arrogáns tulajdonságával együtt. Borzalmas egy program, örülök, hogy hamarosan onnan is eltűnik. Mélyet lélegzek, s engedem ki a levegőt, mintha ezzel a maradék, valójában már nem létező részét fújnám ki magamból.
Felkuncogok, köhögéssé akar alakulni, lenyelem.
- Azt elhiszem. Nem szerettem volna, ha dühödten felém rohansz. - terrai formámat simán összetaposta volna.
- Örömmel megosztom. Mint ahogy kíváncsi vagyok én is a történeteidre, amiket átéltél. -nem volt jó nélküle lenni, főleg, hogy csak egy érzés volt, de az a hiány, amit éreztem, kezdettől fogva végigkísért. De most már itt van.
- Menni fog. - ösztönösen karolom át derekát, hiszen ő maga sem tud még úgy lépni. Voltaképpen még pihennünk kéne egy puha ágyban, nekem így is tökéletesen megfelel. Vele vagyok, másra nincs is szükségem.
Szusszanok egyet, ahogy végre nem kell tartani magamat, s hagyhatom, hogy a lelkem, mostani testem végleg elváljon a másik testtől. Mélyeket lélegzem, törlöm homlokom.
- Már sokkal jobb. - mosolygok rá.
A Napot figyelem egy ideig, időnként behunyom szemem. Itt egészen más, mint Terrán. De még érzem a Nap erejét.
- Majdnem nem jött össze. - komorodom el. - Terra sokkal keményebb. - s rossz belegondolnom abba, hogy a kezdetekkor nekem is benne volt a kezem. A terraiakat tárgyként kezeltem, s úgy is kísérleteztem velük. Míg fel nem nyílt a szemem, ahogy végig megláttam a genetikájukat.
- Azt hiszem, lesz mit tanulnunk a terraiaktól. Nagyon kemények és ellenállóak. Még az orioniak is tanulhatnak tőlük.

Hümmentve bólintok. De még mindig nem vagyok biztos dolgokban. Talán még mindig ott van lelkem egy része?
Veszek egy mély levegőt, s kiengedem, behunyva szemeim. Nem. Mindenem itt van, aminek itt kell lennie. Akkor ez csak egy érzet.
- Nem? - hunyorgok, elgondolkodva. Akkor nem értem. De majd meg fogom. Szemeibe tekintek, ösztönös, de továbbra sem értem. Ahogy hozzám ér, azonnal megértem. S egyben lehunyom szemeim újra, pár pillanatra. Ujjainak érintése régi ismerősként bukkan fel bennem. Szerettem, ahogy megérint. Szeretem, ahogy megérint. Nem igazán szeretem, ha hozzám érnek. Az ő érintése azonban nagyon is életem része lett, itt, ha Terrán ez nem is volt meg.
Kinyitva szemeim, csak csendben figyelem, ahogy ismerkedik arcommal, ám ahogy látom, leülne, megtartom alkarjánál, hogy ha akar, belém kapaszkodhasson.
Elmoslyodom, s bólintok.
- Nekem is még a terrai életemmel van tele a gondolatom. Majd idővel tisztul. - s testünknek is jobban tudatában leszünk.
Mozdul, túl hirtelen, s remélem, még időben elkapom, derekánál, hogy magamhoz vonhassam, s a podnak dönthessem magunkat, ha én sem tudom megtartani.
- Úgy egy kicsit könnyebb a gravitáció ellen dolgozni. - itt azonban elfér a több méteres magasságunk.
Felkuncogok.
- De még mennyire! Van mit mesélnem. - legfőképpen a bűntudatomat. Még nem tettem le teljesen ezt, mert most teljesen közvetlen közelből tapasztaltam meg, mit tett fajom a terraiakkal. Sokkal többre képesek, és még ezzel a kevéssel is olyan csodákat képesek tenni, hogy valahol most értem Enlilt, mennyire gyűlölten sóvárgott arra, hogy megnyírhassa azt, amit irigyelt a terraiakból. S még így is olyan erővel bírnak. S mennyivel többet tudtak volna adni az egész univerzumnak, ha azt nem vesszük el tőlük...
Hirtelen szédülök meg, s meg kell támaszkodnom a falban, ahogy haladunk. Oldalamhoz teszem tenyerem.Mélyeket lélegzek.
- Most szakadt meg véglegesen a kapcsolat a terrai testem és közöttem között.- le kell ülnöm. A test érzetei, a súly, amit a generációkon keresztül hordozott terhek, melyeket hiába tettem le, mostam ki a testből, azért mégis a 3D-ben született, s nőtt fel, amihez kezdetektől fogva edződött. Előbb megfagyok, azután a forróság önt el, ahogy az energia, amit addig a terrai lét elvont, lassanként kezd visszatöltődni belém.
- Mi lenne, ha innen néznék a napot? - nincs kedvem tovább menni. Jó itt.

Azért annyira még nem megy az egyensúly, muszáj vagyok nekitámaszkodni a mellettem lévő... akárminek is. Újra a saját, igazából most valós testemben vagyok, de ez éppen olyan, mint egy régen hordott cipő: szokni kell, újra.
Átnyújtom felé a ruhadarabot, a térérzékelés még hiányos, de azért el tudja venni tőlem.
- Ez természetes folyamat, ezzel jár, mint ahogy tudtuk is. Csak... azt is elfelejtettük. - mosolyognék, de valahogy a korábbi mosoly inkább elhalványul. Sikerült ugyan, amiért mentem, de .. nem tudom.
- Szerintem is érthetően fogalmaztam.... - ahogy közelebb lép, s meg akar érinteni, engedem. Mert az is furcsa lesz, hogy ebben a testben fogom érezni az érintést.
S ahogy megérint, furcsa is az egész. Még jobban érzem őt, az érzelmeit, az emlékeinket, amiket leszületés előtt éltük. S a könnyebbség, hogy az ego már nincs velem... hatalmasat sóhajtok, lehunyt szemekkel, ahogy megérint.
- A többit már majd innen folytatjuk. - valójában már nagyon várom, hogy a terraiakkal meglegyen az első publikus és hivatalos kapcsolatfelvétel. Sok más idővonalon ez nem jött úgy össze, ahogy reméltük, ott még várniuk kell. De itt, ezen... ezen haladunk, még ha kicsit késve is, de még időben vagyunk.
- Megnézhetnénk a Napot. - a Napot szeretem, noha az itteni egészen más fényű, mint amit máshol megszoktam. Sirius csillagai máshogy ragyogtak, mint ahogy Orionban is máshogy. S éppen ettől különleges Terra is.

Már jó ideje kapom a guide-októl, hogy hamarosan elérkezik az ideje a távozásnak. Vagy a második felébredésnek. Amikért jöttem, már régen megoldottam, s felvállaltam, hogy akik idő előtt kiléptek a programokból, átveszem a feladataikat.
Vannak dolgok, amiket még nem tudok felfogni most sem. Nagyon beszorít ez a test ebbe a világba és jelenbe. S nehéz elképzelnem, hogy valójában most nem így nézek ki és nem is ilyen a...mondjuk úgy másik világ. Az első kapcsolatfelvétel is élénken él bennem. S éppen ez volt bennem reggel, mikor felkeltem.
Mert ez az utolsó napom. Nem mindenkinek szólnak. Nekem sem, de éreztem. Azt, ahogy a testembe fúródnak a nekem ütköző autó fémdarabkái, már nem. Addigra már fentről szemléltem az eseményt, figyeltem, ahogy küzdenek értem, s az érzések, amikor megértik, már nem tudnak megmenteni...
Ugyanez az érzés ébresztett fel arra, hogy rossz úton járok a terraiakkal kapcsolatban. Az az emlék bennem van, s előjön. A fájdalmuk, hogy akit szerettek, nincs velük.
Jó érzés, hogy mindaz a rossz, amit tettem velük.. sikerült jót is tennem. A kutatócsapattal, a tagokkal, a családommal, akik elvállalták, hogy cserébe a család karmáján is segítek. S a test valódi tulajdonosának szavai is bennem vannak, aki sok sikert kívánt. Tizenhárom éves volt a test, mikor váltottuk egymást, nem volt kedvem végigcihelődni a gyerekkor nyűgein. A tinédzserkor azonban ütött, de hamar fel is ébresztett, nem véletlenül választottam azt az időszakot.
A guideok körbevesznek, s kiknek eddig szólt a megbizatásuk, búcsút veszünk, igaz tudjuk, még fogunk találkozni.
A következő pillanatban kitágul a tér és az idő, s az összes emlékem visszatolul, amivel csak rendelkezem. A zselés folyadék, ami körbeveszi az itteni, négy méteres testemet, kicsit nehezen enged, de amint megmozdulok, megváltozik a struktúrája. Tudom, hogy figyelnek a testünkre, míg leszületünk.
S valóban így történik, amint kinyitom a szemem, a jelzés  hozzám is visszaérkezik, s az üdvözlések is.
Furcsa és egyben nagyon ismerős minden. Mintha egy mély álomból ébredtem volna fel, s a testem is így reagál rá.
Csak bólogatni tudok, hogy jól vagyok-e, tudják ők is.
De tekintetemmel csak irányba nézek. Először nem sejtem, miért, ám ahogy megpillantom az arcot, ez a része is összeáll.
Rámosolygok, s kérek még egy köpenyt. Amint megkapom, felállok, s ugyan még bizonytalan a járásom, felé tartom a köpenyt, hogy felvehesse. Kellemes ugyan az idő, de számomra a testem olyan nagyon hidegnek érződik...
- Sikerült.. - hiába tudtam, hogy sikerülni fog, sokszor elfogott a kétség, hiszen a szabad akarat elég problematikus kérdés és eléggé sikeresen manipulálta fajom a terraiakat. Én manipuláltam...
De már jó. Már rendben van.