Nothing as it is

Bólintok a szavaira, és több kommentárt nem fűzök ehhez a dologhoz. Már csak azért sem, mert nem tudom, hogy mit látok, most a tekintetében. Épp most adta fel, vagy a remény ébredt fel? Sajnos nem ismerem eléggé, és… most már azt is tudom, hogy az igazi érzéseit gyakran elrejti.
Ez mondjuk pont ismerős a számomra…
- Én is így vélem. És vissza jövök, ha forró lesz a talaj. - azt inkább továbbra sem mondom ki, hogy a legforróbb mindig az, ha mellette vagyok… Vagyis itt vagyok a legnagyobb veszélyben. És mégis a legnagyobb nyugalomban…
Aztán, ahogy folytatjuk a beszélgetést, úgy tűnik, hogy mondani akar valamit, de végül… nem fejezi be a mondatot.Sejtem, hogy mit akart mondani, és azt is érzem, hogy miért nem mondta ki. Így inkább csak mélyet sóhajtok, és ismét bólintok.
A távozás pedig elkerülhetetlen, bármilyen szívesen maradnék még itt. Határozottan indulok kifelé, és csak azért torpanok meg, mert… ismét a nevemen szólít.
Megállok, és visszafordulok felé. Nem mondok semmit, egy szó sem hagyja el az ajkaimat, de a tekintetem… valószínűleg beszél helyettem is.
Mennem kell. Most azonnal…
Távozom…

Nem tudom, hogy pontosan mit látok, vagy érzek rajta, de jelenleg ez nem is foglalkoztat. A feladatra figyelek, arra amit felismertem, amin talán elindulhatunk. Számos, “ha”, és “esetleg”, kíséri ezeket, de az is jobb, mint a “soha”...
- Előfordulhat, hogy nem minden bejövő, és kimenő hajóról van adat. Hogy az utasok a rangjuknál fogva nem szerepelnek a jelentésekben. Talán ezért szakadt meg a nyom. Olyasvalaki felé vezet, akinek a jelenléte nem feltétlen volt nyilvános. - ez természetesen csak találgatás, semmi alapom nincs rá, de lehetséges. Egy kihűlt nyom esetén pedig az ilyeneket is meg kell vizsgálni.
- Ez természetesen csak elmélet, és annak is gyenge. De lehetséges. - a hamis remény továbbra sem kenyerem, így hangosan is kimondom, amit gondolok. A túlzott reménykedés ugyanis… elront mindent. Legutóbb én is elhittem, hogy talán… Viszont nem. Ezt újra el kell fogadnom.
- Igen. Ez így tökéletes. - nincs ellenvetésem, pedig most lenne bátorságom kimondani, ha mégis motoszkálna bennem valami. Pontosabban. Egy dolgot sem kimondani, sem kimutatni nem akarok a továbbiakban. Már megtettem, néhány nappal korábban. Éppen ezért…
- Tehetek még valamit önért Uram? - ha nincs más feladat a számomra, akkor nekem vissza kell térnem a szolgálatba. Jelenleg eggyel kevesebb ember van az ajtók előtt, és persze ez nem vészhelyzet, de semmiképpen sem hosszan fenntartandó állapot. Így Brandon szemeibe tekintve várom a válaszát, és… semmi mást.

Sokat segít, hogy azt érzem, valamit tehetek érte. Már nem köt gúzsba tehetetlenség, és a remény… ha halványan is, de feléled bennem. Talán megmenthetem. Talán… nem baj, hogy szeretem…
Azt persze nem tudom, hogy valóban jobban értek-e a témához, mint ő, de bólintok, mert az ismereteimet nem kérdőjelezem meg. Lehet, hogy nem lesznek hasznosak, talán csak vakvágány, de legalább valamin elindulhatunk. Ez nekem bőven elég most.
- Igen. Esély van rá. Főleg, ha azt is kiderítjük, hogy kik vezették a hajókat. - azt nem mondom ki, hogy kicsi esély. Nem akarok elvenni egyikünktől sem a reményt. Legalább már van, egyelőre még nem kell beletörődni a legrosszabb lehetőségbe…
Az pedig csak másodpercekkel később esik le, hogy úgy fogalmaztam, “mi”... Inkább a nyomozásra, és a védelmezésére kell koncentrálnom…
- Szívesen. - ez a feladatom, és nem várom el, hogy köszönetet mondjon, de jól esik, hogy ezt teszi. Így már… emlékeztet arra, akit megismertem. Nem csak az-az árnyék, akivel tegnap előtt találkoztam. Ő megijesztett, és… belőlem is a legrosszabbat hozta ki.
Most viszont nyugodtnak érzem magam, nem csak azért, mert erőszakkal elnyomok minden érzést magamban…
- Köszönöm. - biccentek felé, és már tudomásul is venném, hogy akkor ez lesz a megfelelő megközelítés. De aztán mondd még valamit, ami… enyhén felvonja a szemöldökömet.
Már épp közbe is szólnék, és ellenvetéssel élnék, de aztán folytatja a mondandóját. Így pedig bennem is helyre kerül a veszély kérdése. Nem kell kimondanom, hogy a testőreként valójában sokkal nagyobb veszélyben vagyok mellette, mint bárhol máshol. Talál ugyanis egy másik megoldást. Aprót biccentek, ismét, és teljes mértékben elfogadom ezt a lehetőséget.
- Rendben. Ahogy jónak látja. - egy pillanatra meg is nyugszom, így már remélhetőleg nem lesz probléma. Továbbra is óvatosnak kell lennem, de ez járható út. Vagyis nem kéne már túl sokáig késlekedni.
- Mikor induljak? - a magam részéről készen állok, legfeljebb néhány ruhát és élelmet kell magamhoz venni az indulás előtt. Éppen ezért láthatja rajtam az elszántságot, hogy továbbra is képes lennék… szinte bármire, azért, hogy neki jól alakuljon a sorsa. Abban viszont csak reménykedni tudok, hogy ez elég lesz…

Egy időre csend lesz bennem. A mostani szavai találkoznak azzal, amit korábban mondott, és örvényként kavarognak bennem. Nem szabad éreznem, azt nem, ami megbénít. Tényleg inkább a jóra kéne koncentrálni.
Ezért hiába vagyok szolgálatban, a tekintetem egyértelműen felé fordítom. Engedem, hogy a hála, és amit iránta érzek… egy néhány pillanatra feltűnjön a tekintetemben. Aztán lehajtom a fejem…
- Köszönöm… - az elismerés… nem éltet. Számomra az-az igazi kincs, ha megtudom védeni azt, aki mellett letettem a ‘voksomat’. Mégis, ahogy ezt éppen ő mondja… megmelengeti a lelkem, és hagyom, hogy egy ideig… így is maradjak.
Ezt követően viszont a nyomozásra figyelek, bármire, ami segíthet abban, hogy megtaláljuk a testvérét. Nem csak azért, mert kifejezetten ezt kérte. Azért is, mert látom a lehetőségét, hogy így talán… megmenthetem…
- Értem. - nyugtázom az információt, a hologramról viszont jó ideig nem veszem le a tekintetem. Korrekt a vizuális memóriám, így eltárolom magamban a képet, persze, az nagyban segít, hogy át is küldi az információt. Megvizsgálom a csatornát, amin küldte, hogy a későbbiekben ugyanide tudjam küldeni, ha én is találok valamit.
- Az ilyen információk gyakran hiányosak. A káosz olyan mértékben el tud uralkodni, hogy az információ, akár egy lélekről is… el tud tűnni. - tapasztaltam már hasonlót, hiába próbáltunk alaposak lenni. Az azonosítás… ugyanis kifejezetten nehézkes tud lenni, főleg egy komolyabb ütközet után…
Ám nem ezzel fogom most bíztatni, akkor ugyanis épp azt erősíteném, hogy már nincs esély.
De még kell legyen…
- Igen. - újabb pillantást vetek a hajókra, amit ezúttal kiemelt, és mégegyszer ellenőrzöm, hogy jó-e az észrevételem. A hamis remény ugyanis… egy kicsit sem segít, főleg egy ilyen helyzetben.
- Ez biztosan az. Pontosabban… ez biztosan az volt. Mostanra már válthattak hajótípust. Jó pár évvel ezelőtt volt, hogy ehhez az információhoz hozzájutottam. - talán éppen akkor, amikor a mentőakció volt. Így marad a szilárd kijelentés, és az ebből fakadó magabiztosság.
- Ha nem is feltétlen a hajón, de… egy olyan járművön, ami onnan távozott. Ez egy hatalmas hajó. Számos kisebb elfér benne, és könnyen lehet, hogy nem mindenki tért vissza a kiinduló bolygóra. - ez már csak tipp, vagy inkább… megérzés. Aminek természetesen utána kell járni. De ahogy mondja, ez nem lesz könnyű. Főleg, hogy arra is kell találni, egy hihető indokot, hogy miért kutakodom…
Egy kicsit viszont előre szaladtam, és ezért is inkább visszaveszek a tempóból…
Hogy aztán újra felé fordítsam a tekintetem, kissé félénken, de… mégis határozottan.
- Szívesen. - aprót biccentek is, még egy nagyon halvány, épp, hogy csak érzékelhető mosoly is a szám szélére költözik. Aztán ott is marad, még hosszú ideig…
- Természetesen. Megteszek minden tőlem telhetőt. - ennél többet nem ígérhetek, a kapcsolataim egy része ugyanis megkopott. Már nem olyan szoros a kapcsolatom a régi egységemmel, mint egykoron. De… azért van valaki, akivel talán tudok beszélni erről. Egyedül az jelenthet gondot, hogy mindezt teljesen titokban kell tartani…
- Ami azt illeti… talán még sem lenne rossz ötlet, hogy a képességeimet megkérdőjelezze. Legalább annyira, hogy hihető legyen, hogy másik munka után nézek. Ebben az esetben senkinek sem fog feltűnni, hogy kérdezősködöm. Voltak idők, amikor gondolkoztam rajta, hogy jelentkezek ahhoz a csapathoz. - ezt az a bizonyos ismerősöm tudja. Ahogy azt is, hogy már eszembe sem jutna, itthagyni a testőrséget. Ha csak… nem lenne komoly indokom.
- Viszont, ha van más ötlete, akárcsak arra vonatkozóan, hogy mikor, és miként keressem fel személyesen az ismerőseimet, akik segíthetnek… megköszönöm a segítségét. - talán nem kéne ezt kérnem, teljesen egyedül kéne megoldanom a helyzetet, de ez túlságosan is fontos ahhoz, hogy büszkeségi kérdést csináljunk belőle. A cél a fontos, az, hogy megtaláljam a testvérét. Bármi áron…

Ez jóval nehezebb annál, mint gondoltam, de tudom, hogy előbb vagy utóbb rendezni tudom majd az érzéseimet, és a gondolataimat. Hamarosan vissza fogok találni saját magamhoz, ahhoz a személyhez, aki… a történtek előtt voltam. Csak egy kis ideig kell már így kibírnom…
Ahogy viszont Brandon nem csak észreveszi, de a szememre is veti, hogy jelenleg alkalmatlan vagyok a feladatomra, bukfencet vet a gyomrom. Néhány pillanatra elködösül a tekintetem, ahogy az érzelmek örvénybe csavarodnak a szívemben. Pár pillanat csupán, lehet, hogy ezt már észre sem veszi, de nekem…. szörnyen fáj… mintha az utolsó darabkát is kiszakította volna belőlem…
Ezért mélyet lélegzem. Elengedek mindent, azt aki voltam, és azt is, aki vagyok. Csak egy testőr van itt, akinek az a feladata, hogy megvédje a urát. A parancsolóját…
- Igenis. - biccentek felé, a szorítás enyhült az ujjaim között. Minden enyhült. Eltűnt minden belőlem… Készen állok végrehajtani a feladatot… Megnyugodtam…
A szívem viszont csak jóval később kapja meg a parancsot (tőlem, és Brandontól), mert fékevesztett tempóban verni kezd, amikor megérinti a vállamat. Megszakad a mozdulat, amit végre akartam hajtani, és a lélegzetem csak azért nem akad el, mert kényszerítem a testemet, hogy működjön, úgy ahogy kéne. Hogy hagyja figyelmen kívül a vibrálást, amit az érintése okozott. A kellemes melegséget…
Apró biccentéssel nyugtázom a szavait, de válaszolni nem tudok. Inkább figyelek. És újra mélyen szívom be a levegőt.
- Megnézhetem a rá vonatkozó leírást? - nem ismerem annyira a családját, mint ahogy egy ilyen nyomozáshoz kéne, így kifejezetten fontosnak érzem ezt a kérdést. Jelenleg… akár el is sétálhatna mellettem a testvére, mert nem ismerném meg. Legalább… azzal tisztában kell lennem, hogy körülbelül… kit keressek…
Ez viszont természetesen csak egy lépés, amit kizárólag akkor lehet megtenni, ha elindulok valamerre. Ha valóban, hideg fejjel, és elmével koncentrálok, figyelve minden apró részletre. Akkor talán észreveszek valamit, ami fontos lehet…
Közelebb hajolok a hologramhoz, mert valami szemet szúr… Egy ismerős forma…
- Ez a kettő ismerős. - egy kisebb, és egy közepes méretű hajóra mutatok. Épp egymás mellett van a két hologram. A többit is szemügyre veszem, mielőtt ki is mondanám, hogy mi jutott eszembe, de csak ez a kettő mond a számomra valamit. A többi típus bárkihez tartozhat.
- Ezt a típust egy speciális alakulat szokta használni. Gyors és ütőképes csapat, nem igazán hagynak nyomokat arról, hogy hol jártak. Éppen ezért a Tanács előszeretettel kéri fel őket különböző megbízásokra. - olyanok, mint egy halálosztag, épp csak ők az életeket megmenteni hivatottak. Volt idő, mikor gondolkodtam rajta, hogy jelentkezem hozzájuk. De aztán úgy döntöttem, hogy inkább itt maradok…
- Ez a másik pedig szintén a Tanács tagok körében népszerű. Diplomáciai hajó. Nagy helyiségekkel rendelkezik, ezért akkor is szokták használni, ha humanitárius, vagy egészségügyi segítséget kell egy rendszerben nyújtani. - újra megnézem a két hajót, hogy még egyszer megbizonyosodjak arról, hogy helyesen ismertem-e fel őket, de aztán felállok, és újra kihúzom magam. Az pedig… végül szintén bevillan, hogy talán olyan információt adtam most, amit már tudtak, és így csak az időt raboltam…
- Elnézést Uram… Brandon... Uram... - pillanatnyi a zavar, mindjárt kimondom a lényeget is.
- Nem állt szándékomban okoskodni… - épp csak egy pillanatra nézek rá, aztán magam elé meredek. Várom, a következő parancsot.

Épp ettől tartottam. Hogy azután, ami történt, és amit felfedtem,már nem leszek képes úgy kezelni az érzelmeimet, ahogy eddig. Hogy elő fognak törni, és hiába tartom őket a mélyben, a bordáimon belülről szétfeszítve, ki akarnak szakadni belőlem… Minden alkalommal, amikor meglátom őt…
De tudom, hogy valami megváltozott. Hogy eddig kapaszkodhattam abba, hogyha más lenne a rendszer, ha ő megváltoztatná… akkor még lehetne esélyem. Legalább arra, hogy megismerjen…
Most viszont már tudom, hogy ez sohasem fog megtörténni. Az a hidegség, amivel elküldött… Még most is összefacsarja a szívem.
De meg fogom védeni őt, még akkor is, ha a saját életemmel kell fizetni érte…
Amikor behívnak, szó nélkül, a protokollnak megfelelően megyek be a helyiségbe. A szemem sem rebben, amikor megemlíti a menyasszonyát, csak a helyiséget pásztázom körbe a tekintetemmel, rutin eljárásként. Itt nem lehet semmilyen veszélyforrás, már ellenőrizve lett az iroda, mielőtt belépett, de az alapján, amit mondott nekem… már semmit sem veszek készpénznek.
Mikor Dukar távozik, Brandon hellyel kínál, de ezúttal nem fogadom el. Szolgálatban vagyok, ilyenkor nem pihenhetek. A gesztust egy biccentéssel köszönöm meg, és a pihenő állást azért felveszem. Illetve figyelek, milyen parancsot kapok.
- Igen. - egy újabb biccentés, a tekintetem kérlelhetetlen. Csak egy módon távolíthat el engem innen, és amíg ezt nem teszi meg, maradni fogok. Nem érdekelnek a kockázatok. Sem a mellékhatások…
Mégis, érzem, hogy a hátam mögött most erősebben fonódnak össze az ujjaim, és megroppan néhány izület. Egy mély levegőt veszek én is, hogy eltüntessem még ezt a reakciót is.
Ugyanis egy olyan történetet hallok végül, amire egy kicsit sem számítottam. Ami sok mindent megmagyaráz, de épp annyi kérdést is felvet. Egyiket sem teszem fel. Még nem. Hallgatok, és nem szakítom félbe.
És aztán meg is értem. Ott van. Elbújtatva a sorok között. A megoldás. Ami megmentheti az életét… Legalábbis növeli az esélyeket.
Alig mondja ki, hogy vállalom-e már válaszolok is.
- Igen Uram. Vállalom. - meghajolok, mert megtiszteltetésnek veszem a felkérést. Ha másként nem is… legalább ennyivel segíthetek. Legalább ennyit érek…
- Milyen információk birtokában van az Arénára vonatkozóan? Tudható, hogy kik voltak ott a… keresett személyen kívül? - inkább óvatosan bánok a szavakkal, mert nem szeretnék visszaélni a bizalommal. A mellkasom pedig… egy kicsivel könnyebb lesz. Már kisebb erővel szakítják a bordáimat…

Eltűnik még a keserű mosoly is az arcomról. Van valami, amit ugyanis nem szeretnék kimondani. Ismét.
Mégpedig azt, hogy nekem elég lenne, ha ő ismerné a nevem. És vele együtt engem is…
De nagyon egyértelművé teszi, hogy erre nem lesz lehetőségem…
Érzem, hogy apró darabokra hullok, amikor távoznom kell, de kitartok a szállásig. Tudtam, hogy pontosan ez fog történni, ha véletlenül kitudódik a titkom, de… el sem tudtam képzelni, hogy ennyire fájdalmas lesz. Hogy az is eszembe jut, hogy így semmi értelme az életemnek…
A másnap csendes üressége viszont sok mindent eszembe juttatott. Azt, hogyha igaz, amit Brandon mondott, és veszélyben az élete… akkor nekem mellette kell lennem, akár képes vagyok megbirkózni az érzéseimmel, akár nem. Eddig jól ment, még csak nem is sejtette senki, talán ezután is menni fog. Ha legalább még egyszer láthatom őt…
A döntésem nem változott. A történtek ellenére is, éppen úgy készültem a szolgálatra, ahogy mindig is szoktam. Gondosan összekészítettem a felszerelésemet, és az érzéseimet is… sikeresen elrejtettem a lelkem mélyére. Attól persze félek, hogy mi fog történni, ha meglátom őt. De remélem, hogy… képes leszek egyben tartani, ami a szívemből megmaradt…
Épp ezért, amikor látom, hogy Brandon az irodájába igyekszik, egy tapodtat sem mozdulok. A helyemen maradok, a többi testőr között, és a tekintetem nem árul el semmit sem. Az jéghideg, épp annyira, mint… én magam is vagyok. A beszélgetésekbe ugyanis most nem tudok bekapcsolódni. Csak… némán, erőmön felül is elvégzem a feladatom…

Keserű mosolyra húzódik a szám. Tény, hogy ebben a rendszerben… minden cselekedet hatással van, mindenkire… Főleg az én ‘szintemen’.
De nekem más okom van a beletörődésre.
- Nincs már senki, akire szégyent hozhatnék. A nevem pedig… sosem ért semmit. - nem zavart. Még ez sem. Békében tudtam volna élni, azzal, ami nekem nekem jutott. De aztán megismertem Brandont, és… nem csak a romantikus érzelmek adtak reményt nekem. Láttam, hogy miként kezeli a minden napi ügyeket, és… hittem benne, hogy ő változást hozhat, és eltörölheti ezt a rendszert. Még… most is hiszek benne.
De ő már biztosan nem hisz magában, és ettől megszakad a szívem…
- Talán igaza van. De nem fogok anélkül lelépni, hogy meg sem próbáltam tenni valamit… - érzem a hangszín változást, és azt is, hogy teljesen komolyan gondolja, amit mondott. Vagyis nem hiszi, hogy bármit is tudnék tenni érte…
Nem baj. Meglehet, hogy tényleg kevés vagyok. Hogy nem lesz elég erőm ahhoz, hogy megvédjem.
De ezt a kockázatot akkor is vállalom…
Viszont ahelyett, hogy ezt Brandon elfogadná… mintha eltaszítana. Ismét… Csak ezúttal még határozottabban…
- Rendben… - még bólintok is, de azt már nem tudom kimondani, hogy ott leszek. Valami olyasmit látok a szemében, amit… eddig még sohasem. És ez különösen fáj, azután, hogy… én mindenemet elé tettem… Még akkor is, ha mindig is tudtam, hogy ennél többet… én sosem remélhetek…
Felállok, és visszatartom a könnyeket, amik újra neki akarnak indulni. A poharat, és a zsebkendőt is lerakom az asztalra. Észreveszem, hogy remeg a kezem, ezért gyorsan a hátam mögé rejtem. Összekulcsolom az ujjaimat. Aztán mélyen meghajolok.
- Jó éjt. Uram… - erővel szorítom az ujjaim, hogy még egy kicsit képes legyek kitartani. Csak néhány lépés az ajtó. Meg lesz…
Nincs már mit mondanom, ezért szó nélkül, a parancsának megfelelően, távozok a helyiségből. Egészen a saját szobáig tartani tudom magam, és… csak ott omlok össze. Keservesen zokogok, és attól tartok, hogy a könnyeim nem fognak elfogyni sohasem…
Abban viszont biztos vagyok, hogy nem akarok úgy élni, hogy… őt még csak nem is láthatom. Hogy nem próbáltam meg mindent, és tettem fel a saját életemet is, azért, hogy őt megvédhessem.
Ezért egészen biztosan ott leszek, holnapután reggel. Szolgálatban…

Teljes bennem a zavar. Nem tudom, hogy örülnöm kéne, vagy még inkább zokognom. Kavarognak bennem az érzések, és hiába próbálom őket megzabolázni, csak jönnek, és jönnek. Mintha teljesen le akarnának tarolni engem…
De ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak, ahogy azt sem, hogy feladjam teljes mértékben. Ha még van remény, ha meg tudom védeni… saját magától… Nem félek kiteríteni a szívem elé…
- I…Igen. - talán… nem kellett volna ennyire őszintén válaszolni. A tekintetem azonnal le is sütöm, és várom, hogy ismét kitessékeljen. De még mindig nem teszi. Nem értem…
- A rendszer szerint. - ismétlem el a szavait, és nincs a hangomban egy csepp gúny sem. Csak… beletörődés. Én már régóta tudom, hogy nekem ennél több soha nem fog jutni. Láthatom őt, találkozhatok vele, és… ennyi. El tudtam fogadni.
Mostanáig… A tehetetlenség ugyanis még sohasem csapott ilyen erővel tarkón…
Hiszen szavait követően ismét elhagynak a szavak. A gyomrom ökölnyire ugrik, amikor megemlíti az átvezénylést. Ijedten emelem rá a tekintetem…
Már akkor tudtam, hogy valószínűleg ez elkerülhetetlen, amikor megöleltem, de mégis, azok után ezt hallani, hogy mindenemet elé tettem…
Milyen rendszer az, amiben még a távolból, a viszonzás reménye nélkül sem lehet szeretni valakit?
Minden erőmet összeszedem, hogy legalább néhány szót ki tudjak nyögni…
- Nem érdekel a hírnevem… - sosem érdekelt. Azért jelentkeztem a seregbe, és később a testrőrségbe, hogy az Apám büszke lehessen rám, hogy láthassa (még a halála előtt), nekem már jobb sors jutott, mint neki. Ő mindig ezt kívánta nekem… De engem sosem érdekelt. A mostani pozicióm is csak… Brandon miatt fontos…
Minden, csak miatta fontos…
Mély levegőt veszek, és az összes könnyemet, és fájdalmamat magamba fojtom. Végig kell gondolnom a szavait, amennyire lehet, érzelmek nélkül. Utasítás helyett ugyanis végül választási lehetőséget kapok, és érzem hangjából, és gesztusaiból, hogy ez most nem szabad elkapkodnom. Meg kell hallgatnom minden egyes mondatot.
Elmosolyodom a végére. Fogalmam sincs, hogy miért. Talán ahhoz van köze, a döntés, kifejezetten könnyűnek ígérkezik. Még akkor is, ha végül csak érzelmi alapon tudtam meghozni…
- Nem akarok önnel meghalni. Életben akarom tartani, Bármiáron… - erős, és egyértelmű hangsúlyt kap, hogy “bármiáron”. Valóban bármit megtennék érte, és most már nyilvánvaló ennek az oka is. De… természetesen meghallottam a szavait. És értem is…
- De ha nem sikerül akkor mindent meg fogok tenni azért, hogy legalább szép legyen a vége, mindkettőnk számára… - nem mintha létezne olyan. A magamfajtának semmiképpen. De neki… talán biztosíthatom. Vagy megígérhetem azt, hogy meg fogom próbálni.
A tekintetem ezt az elszántságot sugallja. És minden bizonnyal az is, hogy még mindig nem távoztam, hanem ott ülök, ahol eddig is.
Épp csak azt nem tudom, hogy most pontosan mikor is kéne távozni…

Nincs helyes lépés. Bármit is teszek, rosszul döntök, és ezzel fájdalmasan tisztában vagyok. Az elhangzott szavaknak viszont engedek, és távozni készülök. Nem megy úgy (ez sem…), ahogy kéne, és az érzelmek egyszerre szakadnak ki belőlem. Pedig ennél erősebbnek hittem magam. Tévedtem…
Azonnal megdermedek, ahogy a vállamhoz ér. Hirtelen azt érzem, hogy fizikailag fog kitessékelni, mert nem távoztam elég gyorsan. Ehhez képest még sem mozdulok…
Aztán eláll a lélegzetem is, amikor becsukja az ajtót előttünk. Értetlenül meredek magam elé, és a szívem olyan ritmusba kezd, amit hosszútávon biztos nem tud feldolgozni…
Mi történik? Nem tudom, és még csak nem is sejtem addig, amíg meg nem szólal, és amíg meg nem érinti a hátamat is. Lehunyom a szemeim, és igyekszem elnyelni a maredék könnyeket. Több kevesebb sikerrel…
Néhány másodperccel később ugyanis visszafordulok, és látom, hogy hellyel kínál. Képtelen vagyok bármit is mondani, ahogy a lépésekre sem tudom magam azonnal rávenni. Még mindig érzem a hátamon az érintését, ott vibrál a bőröm alatt. Milyen sokat jelent egy ilyen egyszerű érintés is…
Végül elindulok, és helyet foglalok a fotelben. A felém nyújtott italt és a zsebkendőt is elfogadom. Minden tanult érzetem tiltakozik az ellen, hogy a könnyeimet törölgessem. De okkal nyújtotta felém, ezért… nem csak a szemeimet, hanem az egész arcomat megtörlöm. Nem mintha nem lenne így is teljesen egyértelmű, hogy mi történt…
Mégis, ahogy újra megszólal, ugrik egyet a gyomrom. A szembesítés a történtekkel, kevésbé fájdalmas, mint amit érzek rajta, de azért… nem kellemes.
Hiszen nem tudom, hogy pontosan mire is vonatkozik a kérdése, de erősen sejtem. És akár bánhatnám is, hogy felfedtem előtte az érzéseimet, de nem teszem. Ha ez bármit is segít, ha ez visszatartja őt… akár ki is mondom. Újra és újra, bármit megtéve azért, hogy… közöttünk maradjon…
- Amióta ismerem. Minusz az első néhány óra. Akkor egy szoborra emlékeztetett… - amikor megláttam, még az előítéletek voltak bennem. Aztán végül elengedtem ezeket. Ő gondoskodott róla, mert megmutatta a benne rejlő igazi lelket. Akit nagyon ügyesen tud leplezni, csak én… már észrevettem, és megszerettem…
- Tudom, hogy ez nem helyes. Nem tud róla senki sem… - lehajtom a fejemet, és inkább ismét megtörlöm az arcom a zsebkendővel. Majd… az ital hívásának sem állok ellen tovább. Egy nagyobbat kortyolok, és aztán… fogalmam sincs, hogy hogyan tovább…

Mozdulatomban benne van a visszakozás, és majdnem el is kapom a kezeimet, mikor érzem megdermedését. De aztán nem szól rám. Nem is löki el a kezemet. Megérinti…
Bátrabb lesz az ölelésem, és egyre több érzelmet engedek bele. Tudom, hogy amit teszek, nem helyes, én még sem tudok elképzelni más módot arra, hogy tudassam vele, minden rendben lesz. Talán azért, mert ez nem is lehetséges. Nem lesz minden rendben…
Nem tudom mi történt, csak… sejtem. Minden ösztönöm azt súgja, hogy a méreg nem volt véletlen, és talán idegen kezének semmi köze hozzá. Rémisztő már a gondolat is. De az sokkal rosszabb, amit most látok rajta…
Mert hiába érzem, hogy végül elfogadja az érintésem, sőt a kezemet is megérinti, ez nem az a fajta gyengédség, amit láttam rajta korábban (és amiért azóta sóvárgok, hogy megismertem…). Ez… valami más… És ahelyett, hogy megnyugodnék, csak méginkább úrrá lesz rajtam a rémület.
Aztán éppen akkor, amikor eltudnám hessegetni a rossz gondolatokat, és beleringatnám magam abba a hitbe, hogy minden rendben lesz, elköszön tőlem… A nevemen szólít…
Most már tudom, hogy mi történik…
Mit lehet ilyenkor mondani? Mivel akadályozhatnám meg, hogy valami… meggondolatlanságot tegyen? Valami végzeteset? A szabad akarat nevében nem szabadna közbelépni, mindenki saját maga rendelkezik az élete felett. De ha egyszer megszakad a szívem már attól is, hogy most így látom?
Elküldött. Most már legalább a második alkalommal, félreérthetetlenül. A jogok és kötelességek kérdése értelmét veszti, mert kinyílvánította az akaratát. Egyértelműen…
Nem tudom mit tehetnék azon kívül, hogy teljesítem a kérését…
Elengedem őt, a karjaimat visszaengedem magam mellé. De nem tudok azonnal távozni. A lábaim megmakacsolják magukat, hiába adtam nekik egyértelmű utasítást…
- Érdekelnie kéne. Dühösnek kéne lennie, vagy rémültnek. Bárminek, csak nem… beletörődőnek… - az első könnyek patakként csordulnak le az arcomon. Nem érdekelnek. Csak arra tudok koncentrálni, hogy ne ordítsak, hogy ne zúdítsam rá a saját fájdalmamat. Hátrálok, egészen az ajtóig. De még mindig nem fordulok a kijárat felé…
- Van… akit érdekel… Aki harcolna… önért. És nem azért… mert ez a munkája… - a hangom megadja magát, többször is elcsuklik, ahogy belefullad a haragba és a fájdalomba. A félelembe… Az ajtó felé fordulok, háttal neki, és a tenyerem az ajtón csattan, ahogy kinyitom.
Bárcsak megállítana…
A hátra nézek, hátha felém fordul, és eltudom kapni a tekintetét. Ha így történik, a könnyeim fátylát át is a szemébe nézve mondok neki még valamit. Ha nem, akkor csak lehajtom a fejem.
- Engem érdekel… - mély levegőt veszek, és tudom, hogy nem tudok jó döntést hozni. Akár maradok, és megakadályozom, azt amit sejtek, akár nem, mindenképp az alapvető jogait sértem meg. Az élet, vagy szabad akarat…
Bárcsak megállítana…
Nem kívánok jó éjt. Csak kilépek az ajtón…

Több dolog is visszatart a távozástól, és csak az egyik a rossz megérzés. Én ugyanis nem úgy tekintek Brandonra, mint a többiek. Már régóta nem… És ez annak ellenére is így van, hogy tudom, a rangom miatt (pontosabban annak hiánya okán), még csak egy levegőt sem szívhatnék vele…
Maradok, és így észre is veszek valamit a pillantásában. Csak egy villanás, de tovább erősíti azt a torkomat szorongató érzést, ami nem hagy nyugodni, és a kockázatok ellenére is a távozásomat késlelteti. Látom őt, talán úgy, mint még sohasem. Összetörve…
Hátat fordít nekem, és ismét a pohárhoz nyúl. Lélegzet visszafojtva várom a válaszát, vagy bármilyen jelet…
Nem szólok semmit, de érteni vélem a szavait, és a mögötte megbújó érzelmet. Megérzem a súlyát, és a szívem apró, de mégis észrevehető vágással szakad meg. Elakad a lélegzetem is, és szemeim hosszú másodpercekre lecsukom. Csak a szívverésem dobogását hallom a dobhártyámon.
Hogy történhetett ez, és ki tette ezt vele?
Enyhíteni akarom a fájdalmát, és magamhoz ölelni őt. Megszüntetni minden kínt, és gyötrő gondolatot. Egy csettintésre, mert ő egy pillanatnyi szenvedést sem érdemel meg. Senki, de ő különösen nem…
Először csak egyet lépek irányába, mert tudom, hogy amire készülök, túlmegy minden határon. Végig kell gondolnom, hogy a pillanatnyi emberség, megéri-e azt, hogy talán nem lehetek mellette, amikor igazán szüksége lesz egy testrőrre. De aztán arra jutok, hogy a társaim között vannak páran (nem sokan…), akikben igazán megbízom. Ők majd vigyázni fognak Brandonra, ha én már esetleg nem tehetem…
Ezért még néhány lépést teszek, annyit, hogy egészen közel lehessek hozzá, és akár háttal marad, akár szembefordul velem…. megölelem.
És amíg el nem küld (vagy nem érzem számára terhesnek az érintésemet), így is maradok, némán, az energiámmal is körbefonva őt.

Valami furcsa, nem csak a történetben, hanem Brandonon is. De nem tudom megmondani, hogy pontosan miért. Csak a sötétben tapogatózom.
Ő ugyanis nem könnyebbül meg. Nem érzi át a veszély súlyát, vagy nem érdekli. Pedig az ilyesmi nem csak egy vicc…
Bólintok szavaira. Nem kérek bocsánatot. Csak lazítok. A bennem lévő, és sokszor minden mást háttérbe szorító testőr, most elengedi a haját, és saját magát. Már csak én állok itt előtte.
A gond, hogy én még inkább aggódom…
- Értem. - nem valójában nem értem. Csak a szavak értelmét, magát a puszta tényt. A miért kérdésre még csak tippelni sem tudnék. Pedig kezdem azt érezni, hogy éppen az, ami miatt nem hagy nyugodni ez az egész…
És egyedül volt. Nem volt segítsége, de nem is igényelte. Ennyi volt. Nem történt semmi baj. A veszély elhárult…
Vagyis pihenne. Nem igényli a társaságom, és ezt most még egy alkalommal, továbbra is udvariasan, de egyértelműen jelezte. Nincs már itt maradásom. El kell mennem…
- Nincs. Elnézést, hogy zavartam. További szép napot kívánok.- fejet hajtok, mert ha épp nem is vagyok szolgálatban, a tiszteletet meg kell adnom neki, és a kéréseit (akár a kimondatlant is), teljesítenem kell. Ellenkező esetben büntetést kapok, kirúghatnak, vagy akár rosszabb…
Határozottan indulok az ajtó felé, és ki is nyitom azt. Kis híján kilépek az ajtón. De megtorpanok egy pillanatra. Épp annyi időre, hogy végig tudjam gondolni, a következményeket. És azt is, hogy nem érdekelnek, ha róla van szó…
Visszafordulok, és becsukom az ajtót. Lépek felé, pontosan egy lépést, hogy egyértelmű legyen, piszok makacs természet vagyok. És talán azt sem fogom tudni már túl sokáig titkolni, hogy mennyit jelent nekem. A tekintetem ugyanis aggodalommal, és szeretettel teli…
- Nem félt? Nem érdekli, hogy akár meg is halhatott volna? - a hangom egész más, mintha nem is ugyanaz a személy szólna hozzá. Pedig éppen ez vagyok én. A testőrt ugyanis valószínűleg épp most rúgattam ki…