Dad?

“Haladunk”. Vagyis megpróbáltak már mindent. Átfésülték az univerzumot, mert ketten együtt megállíthatatlanok. Olyan jó volt ebben a tudatban élni. De ők sem mindenhatók…

“Még nem tudjuk, megtaláltuk-e. “. Nem találták meg. Hiába minden próbálkozás, kudarcot vallottam. Apaként, fiúként, mindenként.

De nem baj…

- Értem. Köszönöm. - válaszolom, és az arcomra valamiként egy mosoly kerül. Jobb kedvem lesz. A kétségek időszaka ugyanis már véget ért. És csak eddig bírtam…

Ezért, mielőtt megszakítanám a kapcsolatot Apával, kimondok még valamit. Amit sokkal gyakrabban kellett volna mondanom. Nem csak neki…

- Szeretlek Apa… - számomra ez a búcsú. Hálás vagyok neki, hogy a fia lehettem. Főleg, mert jobbat érdemelt volna. Olyat, mint Benjamin, aki soha sem ártott senkinek. Egy kis angyalt.

Hamarosan találkozunk Benjamin…

Együtt érzek fiammal, de..
pont a legrosszabbkor kopogtat be.

- Haladunk. Még nem tudjuk, megtaláltuk-e. - az olyannal, mint a nyugodj meg, minden rendben lesz dologtól az én fejem kezd el füstölni, így inkább nem teszem hozzá.

De ahogy Noah visszavonul, az ábrázatom komorabb lesz.
Oké, akkor én most itt rövidre vágom a bizonytalanságot, és előreengedem Linust...

Válaszol. De nem azt, amit vártam. Vagyis nem tud semmit. Hiába kerestem…

- Van valami hír? - azért felteszem a kérdést, bár a hangomon érezheti, hogy nincs őszinte érdeklődés a hangomban. Tudom, hogy nincs válasza. De ennyi esélyt legalább még adnom kell neki.

Az italt pedig lehajtom, ami a kezemben van. Nem emlékszem rá, hogy mi van a pohárban. Azt hiszem víz. Az íze olyan. És a kezem annyira remeg, hogy jobb is, ha csak azt pazarlom…

Benjamin. Ha hallasz, sajnálom. Mindent sajnálok…

Tudom, hogy már nem hallasz…

Pont most kell kopogtatni?!!
Ahm. Oké, ez Noah.
Sóhajtva engedem be, mert éppen már a cselekvés előtt vagyunk... nem sokkal. Azért még nem vagyunk a tettek mezején, de nem komálom, ha ilyenkor ... zavarnak.
- Igen? Mi van?
Kapott talán híreket? Najó, megyek előbb leütöm Linust, mielőtt mást üt le, aki nem is vétkes...
Amm... hm... várjunk csak. Noaht így még nem hallottam....

Már egy hónap telt el. A Terrai rendőrség olvasatában ez azt jelenti, hogy már legfeljebb a testét fogják megtalálni… De képtelen vagyok ezt elfogadni.

Elvégre az én Apám teremtette ezt a kicseszett Univerzumot… Meg még néhány haverja… Nincs olyan része, amit ne ismerne, ami nem kötődik hozzá zsigerileg. Meg fogja találni Pötyit. Meg kell találnia…

Jó magam már mindenkit, akit ismerek (és azokat is, akiket nem…) felkerestem, hátha tud segíteni. Kértem, és könyörögtem, mert Pötyi az egyetlen, akiért még itt vagyok ebben a szarfészekben. Akiért még érdemes…

A napok viszont telnek.

Már nem érzem az illatát a házban, olyan mintha soha nem is létezett volna. Ezáltal pedig én is egyre kevésbé érzem magam élőnek…

Felhívom Apát. Hátha megtudott valamit. Legalább azt, hogy ki rabolta el. Elég lenne már az is…

Nem a telefont nem veszi fel. Ő nem a Terrán van. Én most igen. Várom haza Pötyit…

Apa?

- Apa… - nem kell ennél többet üzennem. Tudja, hogy miért keresem. Csak egyetlen szó miatt. Amit egyre kisebb eséllyel kapok meg…