It's time

A biztonság, és leginkább az akár eltúlzottnak is mondható óvatosság híve vagyok, ha életekről van szó, de most nem az én szavam dönt. Ebben a helyzetben nem számít a rang, sem a hierarchia bármilyen (egyébként értelmetlen) formája, így rögtön bólintok Takuma kijelentése után.
- Szívesen. - nem kellenek csapatok, megoldják másként. De megérzésem szerint, nem keresett volna fel, ha nem lenne még valami más is a háttérben, így továbbra is figyelmesen hallgatom.
- Rendben. Vedd elintézettnek. - ezt annyira komolyan gondolom, hogy most rögtön elküldök egy értesítést a személyzetért felelős tisztnek, és kérvényezem a beosztások átütemezését. Ez néhány másodpercet igénybe vesz, vagyis nem tudok figyelni egy ideig Takumára, de egy éles pittyenés jelzi a számomra, hogy neki is ellenőriznie kell valamit. Ez épp elég idő nekem is, hogy tényleg elintézzem a helyettesítését, egyelőre korlátlan ideig.
- Természetesen… - még a kezemet is előrenyújtom, és hellyel kínálom, ha esetleg szeretne most már leülni. De függetlenül attól, hogy marad-e ott ahol van, vagy sem, vele együtt válok feszültebbé. Főleg, amikor azt mondja, hogy videót is kapott…
- Szívesen megnézem, hátha látok valami olyasmit, ami közelebb visz minket a megoldáshoz, de ez a te családod, és a te döntésed. Csak tőled függ, hogy mit osztasz meg velem. - remélem, hogy érzi bennem a segítő szándékot, és azt, hogy függetlenül a döntésétől, én mellette fogok állni, amíg csak szükségesnek érzi. De, hogy biztosra menjek, közelebb lépek hozzá, és a képernyőt egyelőre nem nézve ott is maradok. Csendben, és türelmesen várakozom.

Miután kinyílt az ajtó, viszonzom Takuma gesztusát, és biccentek felé.
- Üdvözöllek. - nem szeretnék túl sok időt szentelni a formalitásokra, mert érzem, hogy mennyire… feldúlt. Az energiája úgy kavarog, ahogy még korábban sohasem, és ez persze néhány vészharangot is megkongat a fejemben.
- Ahogy jónak látod. - úgy döntök, hogy én sem foglalok helyet, de a falhoz közel állok, és a tenyeremet a felületre simítom. Majd hallgatom őt, anélkül, hogy félbeszakítanám…
A gondolatok persze szépen lassan, elkezdenek cikázni a fejemben. És ez érzések is. Hiszen minden egyes kimondott szóval egyre rosszabbat sejtek, és végül be is igazolódik a megérzésem. Takuma fia sötét útra lépett, és azt a pontot is elérte, ahol már nem tud keresztül jutni az Orioni Mátrixon…
- Értem. - nagyot nyelek, mert bár nem tudom átérezni Takuma pontos helyzetét, a fájdalmát érzem, és megértem. És segíteni is szeretnék, támogatni őt, és a családját is.
- Tehetek érted, és értetek bármit? Szükségetek lenne valamire? - bár bizonyos szinten kötve van a kezem, és nem tehetek meg akármit, a rangom lehetővé teszi, hogy olyan forrásokhoz is hozzáférjek, ami nem feltétlenül lenne elérhető mindenki számára. Illetve ha mást nem is, a támogatásomról biztosítani szeretném Takumát. Tudnia kell, hogy számíthat rám, és az egész legénységre.
- Ha gondolod, akár oda is küldhetünk egy kisebb egységet, hogy biztosítsák a helyszínt, és legyen elég ideje és tere Hannak beszélnie Ryuval. - bár nem ismerem a legénység minden tagjának összes családtagját, de a nevekre élesen emlékszem. Még ha időnként úgyis tűnik, hogy kizárólag szakmai szemmel tekintek a legénységre, azért figyelni szoktam, és amennyire beavatnak, részt veszek az életükben.

Takuma igen szűkszavúan nyilatkozott, amikor jelezte számomra, hogy késni fog. Ez akár problémás helyzetet is okozhatna, mert a fegyelem, és az ahhoz elengedhetetlen pontosságot nem csak másoktól követelem meg, hanem magamtól is. Ugyanakkor Takuma nem az a személy, aki nyomós indok nélkül hanyagolná a kötelességét. Sőt, ami azt illeti, az a legénység nagy része még csak szemöldök felvonást sem láthat rajtam, amikor megérkezik hozzám egy ilyen üzenet.
Éppen ezért Takumának is szemrehányás, vagy bárminemű negatív felhang nélkül jelzem, hogy vettem az üzenetét. Majd visszatérek a feladatomhoz.
Az érkezése azonban nem válik esedékessé a műszakom alatt. Ellenőrzöm, hogy hagyott-e újabb üzenetet, de egyébként visszatérek a szálláshelyemre. És csak némi aggodalmat érzékelek magamon…
Nem kapott veszélyes feladatot, és tudtommal a szabadidejében sem szokott a biztonsági protokollal szembemenni. Így igyekszem azt a minimális aggodalmat is a nyugalom tengerére terelni, ami felmerült bennem…
Már csak azért is, mert jóval később, mint vártam, de Takuma megérkezik. Nem látok rajta fizikai sérülést, és az energiája is… Csak kissé kuszább a szokásosnál…
Az persze meg lehet, hogy a gyors… végignézés, hosszú másodpercekig tartott. Sőt, még az sem kizárt, hogy kissé ‘fellélegeztem’, amikor egyben megérkezett.
- Gyere csak be Takuma. Itt nyugodtan tudunk beszélni. - bár hozzá hasonlóan én is telepatikusan üzenek, közben fel is állok, és elindulok az ajtó felé. A panel magától nyílik, rá hangoltuk a gondolataimra (teszt jelleggel…), de tisztességel szeretném fogadni Takumát.
Éppen ezért is vagyok még mindig az egyenruhámban, a pihenő idő ellenére is…
- Foglalj helyet kérlek. És természetesen hallgatlak. - én magam egyelőre csak a falnak támaszkodom, úgy keresem Takuma tekintetét, és adom figyelmemet a számára. Üldögéltem eleget. Illetve egy megérzés azt súgja, hogy… ez most nem egy finom, szürcsölhető italok mellett esedékes beszélgetés lesz…

Sóhajtva veszem tudomásul Apa szavait. Vagyis próbálom. Az eszem és a szívem ugyanis nem képes ugyanabban a tempóban feldolgozni a hallottakat. Pedig magamban még ki is mondom a legfontosabb tanulságot, és a kezeimet is felteszem, ezzel levéve a tenyerem a testvéremről. De ez csak az elmémben történik meg. A szívem nem képes azonnal követni a mozdulatot.
- Nem fogok. - ha más ügyben nem is, ebben meg tudom nyugtatni Apát, és persze saját magamat is. Nem gondolom azt, hogy kevés lennék ehhez. Vagy bármi máshoz. Vannak határaim, de úgy gondolom, hogy tisztában vagyok velük, és azokhoz mérten csak reális elvárásokat támasztok magammal szemben. Más kérdés, hogy leginkább… egyáltalán nem kéne elvárásokat felállítani, de ezzel is tisztában vagyok, és dolgozok rajta.
Ryu viszont már tényleg nem gyerek, és éppen ezért is vagyok még bizonytalan. Nem tudom pontosan, hogy hol végződik egy báty feladata. Azonban minden bizonnyal… ez hamarosan ki fog derülni.
- Ebben az esetben köszönöm a felajánlásod. De egyedül kell mennem. - hiszen ha ez a program fut… akkor ezt kell használnunk. Végig kell futtatni, mert csak így lehet pontot tenni a végére. Egyébként ismétlődni fog. Azt pedig már tényleg nem kéne hagynunk.
Viszont tudomásul kell vennem, hogy minden bizonnyal nem fogok eredményt elérni. Egy találkozóval semmiképp. Ezért igyekszem már most elengedni minden elvárást. Saját magammal szemben is. Apa pedig megerősít, még ha nem is pont ebben.
- Rendben. Így fogok tenni. - fejet hajtok, és… szavaiból, illetve az idő múlásából érzem, hogy indulnom kell. De előtte még van egy fontos dolog.
- Köszönöm Apa. Mindent. - közelebb lépek hozzá, és ha engedi nekem, akkor megölelem. Még egy mosoly is az arcomra szökik, és a hála egyértelműen tettenérhető a pillantásomban. Abban ugyanis teljesen biztos vagyok, hogy bármi is történik, Apa a támaszom lesz. Meglehet, hogy hamarosan vissza is térek hozzá, de egyelőre nem teszek ígéretet.
- Legközelebb valami jó hírt is hozok a számodra. - egy picit keserűbb lesz ugyan a mosolyom, de még mindig élénk. Ezt ugyanis komolyan gondolom. Ha lesz is rossz az életemben, nem arra fogok koncentrálni.
Ezzel pedig készen állok az indulásra Ryuhoz. Ha csak Apa nem szeretne még tőlem valamit.

Úgy tűnik, hogy Apa ‘könnyebben’ fogadja a hírt, mint én tettem. Ennek pedig örülök. Nem akarom, hogy jobban aggódjon annál, mint ami a szülők számára megadatott. Már az is bőven elég…
- Igen. - olyan érzés, mintha a szavaimmal megerősíteném Ryu szándékait. Pedig tudom, hogy ez nem így van. Mégis… az érzettől nehéz szabadulni, ahogy a mellkasomra is egyre nagyobb súly helyeződik. Le kell pakolnom, minél hamarabb, ha jót akarok Ryunak, és persze saját magamnak is.
- Én örülnék neki. De elsősorban Ryu nézőpontjából szeretném megvizsgálni ezt a kérdést. Szerinted melyikünkre figyelne jobban? - az, hogy hallgatna-e… nos ebben egyelőre csak reménykedni merek. Ám arra reális esély van, hogy legalább figyelni fog. Úgy gondolom, hogy engem meghallgatna. Azt viszont csak Apa tudja, hogy őt szívesen fogadná-e jelenleg vagy sem. Éppen ezért sem döntenék most ebben a kérdésben egyelőre.
Másban viszont muszáj. Nem húzhatom már túl sokáig az időt. Egy része ugyan szükséges, hogy felkészüljek, a másik fele viszont… rólam szólna. Arra pedig most várnom kell, mert Ryu jelenleg a legfontosabb.
- Ezt a kérdést még nem tisztáztam magammal. Viszont, ha akar enélkül is találhat rajtam gyenge pontot. Jól ismer. - és hosszú időt töltöttünk együtt. Ha bűntudatot akar bennem kelteni, meg tudja tenni. ÖnámÍtás lenne az ellenkezőjét gondolni. Éppen ezért, amikor Apa a mellkasomra mutat, néhány pillanatnyi értetlenkedés után, elmosolyodom.
- Azt, hogy ideje megmutatni Ryunak, hogy én is ugyanolyan sebezhető vagyok, mint ő. - nem tudom, hogy miért éppen ezt súgja a szívem. De egy ideje már ezt a dal ‘énekli’. Viszont, hogy ez döntésként is megállja-e a helyét… egyelőre nem tudom. Remélem Apa választ tud nekem adni erre.

Nem mondom ki, hogy “igen”. Még csak nem is bólintok. Képtelen vagyok rá. Nem akarom beismerni az igazságot…
Tagadni viszont felesleges lenne, így a szám széle megremeg, bármennyire is próbálom féken tartani az arcvonásaimat. A mellkasom pedig fájdalmasan felnyög a súly alatt, ami ránehezedik…
Akkor viszont már finoman megmozdul a fejem, és egyetértően billen előre, amikor arra biztat, hogy valóban menjek oda Ryuhoz. A figyelmeztetését pedig már nem is hagyom szó nélkül.
- Értem. Figyelni fogok akkor erre. - számomra ez lesz a legnehezebb. Csak… nézni, és bízni abban, hogy a jelenlétem önmagában is ér valamit. Abban viszont biztos vagyok, hogy csak akkor járhatok szerencsével, ha még nem túl erős a métely, amit a lelkébe fontak. Ha az, akkor már…
Mélyet sóhajtok, és ezzel igyekszem az aggodalmaim egy részét elengedni.
- Az eszem ezt tudja, és el is fogadja. De a szívem képtelen ettől békére lelni… - vagyis képes leszek tartani magamat ahhoz, hogy ne szóljak bele abba, amit szeretne, de… a szívem valószínűleg meg fog szakadni közben.
Erre biztosan fel kell készülnöm, mert mindig is a legjobbat akartam Ryunak. És fájdalmat okoz, hogy most szenvedni látom, még akkor is, ha ez az ő döntése volt.
Az viszont fel vet néhány kérdés, hogy teljesen egyedül döntött vagy… csak túlságosan is erős a befolyás, aminek kitette magát? Apa az ilyesmire jobban rálát, és ezért is jöttem ide. Magamat nem féltem. Még…
Ezért mielőtt válaszolnék a kérdésére, annak fényében, hogy mit mondott, mérlegelek. Hiszen az nem fontos, hogy én kibírom-e vagy nem. Kénytelen leszek. Az számít, hogy mi lenne a jobb Ryunak. Így van valami amit tudni szeretnék a végleges döntés előtt.
- Mivel segítenék neki? Azzal, ha hagynám, hogy bűntudatot ébresszen bennem, és ezáltal hagynám, hogy elérje a célját, vagy azzal, ha lepergetek magamról mindent? - az előbbi… gond nélkül menni fog, ezért magabiztosan el merem vállalni azt, hogy beszélek én vele. Ha viszont az utóbbi… akkor tényleg mérlegelni fogom annak a lehetőségét, hogy inkább Apa menjen. Hiszen abban nem lehetek egyelőre biztos, hogy képes leszek mindent lepergetni.
A következmények pedig nem érdekelnek, mert azzal… majd akkor is tudok számolni, amikor már a segítség után visszajövök ide…

Egyszerűen, csak apró mozdulattal bólintok a szavaira, de a feszültség nem tűnt el belőlem. Annak ugyanis részben én vagyok a forrásra. Másik részében pedig Ryu…
Ennek súlyát pedig Apa is láthatóan megérzi, amikor kertelés nélkül kimondom, hogy mi történt. A jelentőségét pedig nem is kell már részleteznem.
- Nem. - türelmesen megvárom, hogy végig gondoljon mindent, ami felmerül benne ezzel kapcsolatban. Aztán pedig azért hallgatok, mert várom, hogy mondjon valamit. Bármit. Ezen a ponton ugyanis teljesen tanácstalan vagyok, és egyedül a szívem diktál valamilyen iramot. Bízni szoktam benne, ritkán visz félre, de… az a gond, hogy most valójában nem az enyémről van szó…
- Nem tudom, hogy mit hiszek. Csak azt, hogy oda kell mennem, és valamit tennem kell. - ezzel magamnak, és neki is meg kell adnom az esélyt. Még akkor is, ha fennáll annak a lehetősége, hogy csak rontok a helyzeten. Kockáztatnom kell. Vagy… nem…
Lecsendesítem a saját gondolataimat, és arra figyelek inkább, amit Apa mond.
- Azt javaslod, hogy csak szóval tartsam? És ne próbáljam meggyőzni semmiről? - ez utóbbit teljesen a magaménak érzem. Bár elméletben én vagyok az idősebb, sosem akartam, hogy ennek bármi jele legyen a gyakorlatban is. Sosem szóltam bele abba, hogy mit csinál, még javaslatokat vagy tanácsokat sem osztogattam neki, az életünk során. De tudom, hogy a jelenlétem… hathatott rá. Ennek pedig biztos van pozitív hozadéka is, de a jelenlegi helyzet azt mutatja, hogy… minden bizonnyal van negatív is…
- Félek Apa. Éppen attól, hogy ő már nem is akarja. Akkor… tényleg tehetetlenek vagyunk. - önmagában ez nem aggasztana. Sok minden történt, amire nem lehettem hatással, ezért már megtanultam elengedni a cselekvés kényszert. Legalábbis… azt hittem, hogy megtanultam. Most ugyanis éppen az mozog bennem, és éppen a szeretet élesztette újra.
Pedig az is lehet, hogy éppen ez a gond…
- Mire kell készülnöm? - azt mondta, hogy nem lesz könnyű, nekem sem. Ezért máris örülök neki, hogy úgy döntöttem, először ide jövök tanácsért. Nem akarom elrontani, és még messzebbre tolni Ryu-t. De csak saját magamat készíthetem fel rá, ha… esetleg mégis megtörténik.
Így továbbra is figyelek Apa minden szavára.

Valószínűleg túl későn, és túl spontán küldtem az üzenetet, Apa ugyanis sokkal jobban meglepődik, mint reméltem. Nem akartam őt megijeszteni, legalábbis nem ilyen módon.
- Bocsánat. - hátrébb lépek egy lépéssel, hogy térben és időben is adhassak neki néhány pillanatot arra, hogy összeszedje a gondolatait. Illetve… nekem is jól jön ez a néhány pillanat. Most ugyanis addig terjednek a gondolataim, hogy ordítva mondjam ki: “ baj van, és segítségre van szükségem…”
Ez természetesen nem lenne túl jó ötlet, ezért maradok a megfontoltságnál.
Ezért elveszem a felém nyújtott pohár vizet is, és mielőtt válaszolnék a mi történt kérdésre, megiszom a tartalmát. Se túl gyorsan, se túl lassan, de minden pillanatot kihasználva arra, hogy átgondoljam, pontosan miként is kezdjek hozzá. Aztán a fejemben formálódó mondat szinte azonnal szertefoszlik, mikor Apa megkérdezi, duzzugásról van-e szó. Keserű mosolyra húzodik a szám, és visszaadom Apának az üres poharat.
- Bárcsak így lenne… - hangomban tettenérhető a fájdalom, így nem is húzom túl sokáig az időt. Sóhajtok egyet, és végül belekezdek.
- Ryu fennakadt a Mátrixon… - azt hiszem ezzel tökéletesen definiáltam a baj fogalmát, és körülményeit. Apa számára viszont ez felérhet egy kisebb sokkal, így hagyok neki időt, hogy kérdezhessen, amennyiben szeretne. Ha nem így történik, idővel folytatom. De ha hosszú percekre csend telepszik közénk, és azt sem bánom.
- Oda fogok menni. Beszélni vele. - arra a beszélgetésre még kevésbé készültem fel, mint a mostanira. De éppen ezért jöttem ide először. Hogy Apa segíteni tudjon, akár tanácsokkal, akár más módon. Így körbenézek, és keresek egy helyet, ahol helyet tudok foglalni, és közben Apával sem kell megszakítanom a beszélgetést. Ez ugyanis biztosan nem egy pár perces helyzet jelentés lesz…

Azonnali döntést kellett hoznom. Oda rohanok Ryu tartózkodási helyére, mindenféle felkészülés nélkül, vagy… megváratom (ezzel kockáztatva azt, hogy ingerült állapotban találom), és konzultálok az apánkkal.
Végül az utóbbi mellett döntöttem, annak okán, hogy biztos vagyok benne, ő is szeretne tudni arról, hogy mi van Ryuval. Könnyen lehet, hogy ő még azt sem tudja, hogy mekkora a baj. És ha valóban így van, ideje, hogy felvilágosítsam, ez már nem csak egy egyszerű lázadás…
Az utazási időt ezért a lehető legrövidebbre csökkentem, szinte azonnal oda érek Apához. A beszélgetésre akarom szánni inkább az időt, és arra, hogy minél hamarabb Ryu mellett is ott lehessek. Ezért éppen hogy csak másodpercekkel az érkezésem előtt üzentem Apának, hogy jövök, és annak a válasznak nem igazán hagytam helyet, hogy esetleg most nem alkalmas. Ez kell legyen, csináljon most bármit. (netán legyen bármilyen öltözetben…)
- Apa… - szólítom meg azonnal, mikor megérkezem, és egy kicsit sem foglalkozom azzal, hogy egyedül van-e vagy sem. A tekintetem, és a hangom is ebben az egyetlen szóban… már elárulja, hogy feldúlt vagyok, és nem csak egy szokásos családi látogatásra jöttem. Illetve azt, hogy ez sokkal fontosabb, mint a bájolgás…
- Sajnálom, hogy így rád törtem. De beszélnünk kell Ryuról… - ezzel önmagában még nem árultam el sokat, de bízom benne, hogy nem is kell addig, amíg alkalmas nem lesz számára a hely és az idő a beszélgetésre. Remélem hamar meg tudja teremteni ezt a környezetet. Vonásaim, és gesztusaim ugyanis azt is elárulják, hogy most minden perc számít…