Just a perfect day

Úgy tűnik, hogy ő munka megbeszélésre készült, viszont, amikor kiderül, hogy nem amiatt jöttem, nem küld el. Ez határozottan megnyugtató. Több szempontból is.
Hiszen abban teljesen biztos vagyok, hogy ha most nem sikerül valamennyire… megnyílni irányába, akkor már soha nem is fog. Költözés, vagy a teljes felejtés, kizárólag ez jöhet szóba.
De egyelőre még reménykedem, és nem szaladok el…
Bármilyen nagy is a csábítás a kérdése után…
- Nem kötöm semmilyen alkalomhoz. Amikor ezt megláttam, te jutottál róla eszembe, és az, hogy talán tetszene neked… - tessék. Ezzel elmondtam mindent. Szerintem. A kristályt viszont még mindig tartom a kezemben.
Az viszont az ő reakciójától függ, hogy meddig fogom ezt tenni. A kezem ugyanis idővel enyhén ugyan, de remegni kezd. Ha további kérdéseket tesz fel…
Nem tudom mi lesz…

Belépést nyerek a tárgyalóba, de nem vár bent. Némi csalódottság után, megkönnyebülten sóhajtok fel, mert az így keletkezett időt használhatom arra, hogy megnyugodjak. A nyugtatók ugyanis legfeljebb annyit értek, mintha cukorkákat kaptam volna be…
De azért egy kicsit hosszabb ideig kell várnom, mint számoltam, így mire megérkezik, a szorongás vissza is tér. Hiszen érezhetően fagyos hangulatot hoz magával.
Nem ülhetek fel rá, bármilyen csábító is, és bármilyen jó lehetőség adódott ezzel a visszakozásra.
- Szia. Kérlek ne tárgyalásra készülj… - hogy hosszú lesz-e vagy sem… azt egyelőre még nem tudhatom. Egyelőre megadom neki a lehetőséget a gyors kidobásomra, azzal, hogy nem foglalok helyet. Még akkor sem, amikor leül…mellém…
Mély levegőt veszek, próbálom csendesíteni a szívverésem, és csak akkor szólalok meg, amikor ez nagyjából sikerült (tehát a szívritmus zavar esete még nem áll fenn…)
- A… - pont most megy el a hangom. Remek. Talán tényleg inkább menni kéne innen. Futva…
Nem. Bátor vagyok. Szembenéztem már az ellenséggel, és magával a halállal is, számos alkalommal. Nem most fogok futva távozni, vagy témát terelni…
Megköszörülöm a torkom.
- Ajándékot hoztam neked. - és azzal előveszem a kristályt, amit neki hoztam. Vele szemben állok, és felé nyújtom a kristályt, úgy hogy ülőhelyzetében is elérje. De biztos, ami biztos, figyelem minden mozdulatát, hogy ha megint eldobja, legalább ne a homlokomon pattanjon…

A legutóbbi találkozásom Claudeal… nem mondhatni, hogy jól sikerült. Nem ájultam el, ez mindenképp pozitív, de hogy ki tegyem magam az egyértelmű csalódásnak, és megaláztatásnak… nem igazán jó ötlet.
Én mégis fontolgatom, hogy próbát teszek…
Ennek mondjuk az a fő oka, hogy nem találtam értelmes indokot egy áthelyezésre. Szeretem a munkámat, Kierant is megkedveltem az évek során, ezért nem szeretnék teljesen hátat fordítani neki. Se… Ebből pedig az következik, hogy amíg nem lesz küldetés egy távoli, értsd nagyon távoli galaxisban… nem tudom elkerülni a találkozást. Meg valószínűleg a vallomást sem.
Utóbbiban azért még reménykedem, nem mintha nem lenne most már teljesen egyértelmű, hogy miért küldözgettem neki ajándékokat. Személyeset…
Most sem választottam más jellegű ajándékot, bármilyen nagy is a csábítás, hogy a szándékaimat leplezzem. Ha már így alakult… úszom az árral. Legfeljebb pofára esek. Pontosabban amikor csattanok a padlón, majd fel is állok. Remélhetőleg…
Semmit sem bíztam a véletlenre, így időpontot kértem Claudetól. Eddig még akár egy munkával kapcsolatos megbeszélés is lehet. Kivéve a munka részét. Azzal egyáltalán nem készültem.
A kristállyal viszont igen. Ugyanazzal, amit elhajított. Nem, úgy tűnik, hogy nem tanulok a hibákból. Azt neki szántam, így szeretném is átadni. A repedésekkel együtt, amik keletkeztek rajta a dobástól…
Addig viszont türelmesen várok, míg nem szólít, vagy jelzi más módon, hogy már ráér. A zsebemben van a kristály, azért nem fogom a kezemben szorongatni, de akták, vagy hologrammok sincsenek nálam.
Nyugtató viszont bőőőőőven van az ereimben…

Nem tudom, hogy szándékosan kínoz-e. Valószínűleg nem, mert minden óvintézkedést megtettem annak érdekében, hogy az érdeklődésem irányába titokban maradjon. De, ha mégis sejti? Uhh… Akkor pláne nem jó jel, hogy ennyire haragszik…
De egyelőre maradok abban a sodrásban, amit ő generál, és amikor visszakérdez… összeszedem minden erőmet, és a szemébe nézek.
- Igen… - a hangerőt nem sikerült elégségesre emelni, de bízom benne, hogy hall. Vagy látja, hogy bólogatok. Azt biztos nem, hogy levegőt veszek, mert azt még mindig nem sikerült…
Na majd most…
Nem, még mindig nem…
- Rendben. - ismét bólintok, és a szemkontaktust is tudtam tartani vele. Ennél többet viszont most nem tudok mondani. Mert mire sikerül levegőt venni, fejben mondatot alkotni, és utána ki is mondani… elviharzik. Épp olyan lendülettel, mint amivel érkezett.
Hosszú percekig nem térek magamhoz. Az, hogy köpni-nyelni nem tudok, nem is elég kifejező. Nullára redukálódik az agyműködésem, és csak egy jelzőhangnak sikerül magához térítenie. Megnézem, hogy miről van szó, nem fontos, így vissza is térek a dolgomhoz. Miután felveszem az ‘ajándékot’, amit eldobott…

Nagyon dühös…
Ha ez a harag nem felém irányulna, valószínűleg hosszabban elmerülnék az íriszében felvillanó érzelmekben, de így…
Inkább mélyen hallgatok, és kerülöm a tekintetét, már amennyire tudom. Az a baj, hogy hiába szeretnék azonnali hatállyal átsugározni a Terra legmagasabb hegycsúcsára, és ezzel elkerülni ezt a nagyon is kínos beszélgetést, valószínűleg akkor sem tudnám megtenni, ha kéznél lenne az ehhez szükséges gomb.
Mert olyan gyönyörű…
Csak a lila avagy kék ég dilemmánál tudok érdemben kapcsolódni a beszélgetéshez/szőnyegre állításhoz. Elraktározom magamban, hogy a probléma tárgya a személyes jelenlét hiánya, ám az még mindig nem tiszta, hogy magával az ajándékozó személlyel gondja van-e vagy sem. Már rá is kérdeznék, de épp csak a levegő vételig jutok, amikor folytatja.
Csend támad bennem, és nagy eséllyel egy szívrohamot is lábon (ülve…) kihordok, amikor elhangzik a válasz, és persze a távozásra utaló szó. Azt biztos nem szeretném, hogy távozzon, inkább én szeretnék futni ebben a pillanatban. Az átsugárzás gombig. Akkor már elég messze leszek, és talán nem esek szét a szégyentől…
Előtte azonban tudni szeretnék valamit, még akkor is, ha 99.9% bizonyossággal tudom a választ.
- Érdekel a válaszod… - megpróbálok felé fordulni, és a tekintetét megkeresni, de kezdek tartani tőle, hogy el fogok ájulni, amíg arra várok, hogy újra megszólaljon. Vagy a szédülés az normális? Nem, valószínűleg nem, és a visszatartott lélegzet sem…

Nem gondolok semmi rosszra, amikor épp az kér bebocsátást a szobámba, akinek a szemem előtt lévő kék kristályt oda szeretném adni. Sőt. Még egy halvány mosoly árnyéka is a szám szélére húzódik, mikor meglátom őt.
Azonban az gyorsan eltűnik, és csak a meglepettség ábrázata (meg némi ijedtség) marad a képemen, amikor megérzem a… lendületét (haragját…) is…
Egy ismerős virág, ismeretlen dobozban landol az asztalomon, és két finom kéz. Csak lassan veszem fel a szemkontaktust vele, és emelkedem fel az asztalról, a hátamat kihúzva. Az ábrázatom nagyjából már rendeztem is eddigre.
- Szia Claude. - nem csak az udvariasság miatt választom a köszönést az azonnali válasz helyett. Ezzel a néhány szóval is időt nyerek, mert… Nem csak a lélegzetem, hanem a szívverésem is megállt néhány másodpercre. Most nagyon át kell gondolnom, hogy mit fogok mondani.
Vagy kérdezni…
- Miből gondolod, hogy én tettem ilyet? - pókerarc. Egy látványos pókerarc. Menni fog. Még a szemem sem rebben, annyira  komoly, és kérlelhetetlen a tekintetem. De aztán mégis fájdalmas grimaszra húzódik az arcom, pontosan három másodperc erejére, mert a kristály - amit neki szántam - a háta mögött landon a földön, nagyot koppanva, és három bukfencet vetve. Nagyon feldühítettem, pedig csak örömet akartam neki okozni. Inkább nem is válaszolok erre a kérdésre.
Így viszont máris értelme volt annak, hogy eddig titokban tartottam…
- Természetesen. Ahogy szeretnéd. - egyezem bele szó nélkül a kérésébe, végig sem gondolva, hogy mire helyeseltem ennyire lelkesen, még apró mozdulatokkal bólogatva is. Néhány pillanattal később viszont leesik, hogy pontosan mi is hangzott el.
- Egy pillanat. - szavakban is megállok egy percre, összegyűjtök egy nagy lélegzetet…
- Nem az ajándék a probléma, hanem az, hogy nem személyesen adták át neked? - a bal szemöldököm éles ívben szalad fel. Hiszen az elhangzott szavakból, és kinyilvánított gesztusokból, ez a legutolsó zavart össze a legjobban. És ez a tekintetemből is egyértelmű.
Vagyis se köpni, se nyelni, egyelőre nem tudok…

Ez egy remek nap. Ma pihenhetek, és nyugalomban szemlélhetem a szobámból, ahogy az Olasz Csizmát, lassan, de biztosan elnyeli egy Terrai felhő. Akár azt is nézhetném a kijelzőn, hogy az időjárással dacolni kezdenek az odalent élők, és talán kissé mogorván, de teljesen természetes mozdulattal előveszik az esernyőiket. Ezt a békét szemlélve bárki jobban érezné magát, és magabiztosan jelentené ki, hogy ez egy gyönyörű nap.
Nem. Valójában úgy szar ez a nap, ahogy van…
De le tudom foglalni magam. Elvégeztem ugyan minden feladatot, ami Kyran segítségére van, de akad fakultatív program is. Rendszerezés. Nem az adatoké (azon már túl vagyok), hanem a kristályoké…
A legutóbbi utam során ugyanis annyit gyűjtöttem, hogy nem tudtam még eldönteni, melyiket küldjem el Claudenak. Az összeset nem adhatom oda, mert a ‘beépített’ barátom - aki időnként segít az asztalára juttatni az ajándékokat -  már így is húzza a száját minden alkalommal, és többször is kijelentette, hogy sokkal egyszerűbb lenne, ha nem titkolóznék. Ez valóban így van, de azt nem hangsúlyoztam senkinek, hogy okkal döntöttem így. Nem akarom őt ajándékokkal magamhoz édesgetni, épp csak… ezekről az ajándékokról ő jut eszembe, és szeretném, ha örömet okozna neki. Én biztosan nem okoznék, így ez ideális helyzet. Mindenki számára…
És végül meg is van… Legutóbb egy kék színű virágot hagytam az asztalán (és surrantam ki nagyon gyorsan, míg a barátom fedezett…), ezért most egy kékszínű kristály lesz. Ez nem a Terráról van. Legalábbis ott még nem találták meg a föld mélyén ezt az ásványt…
Mély levegőt veszek, és elrakom a szekrénybe a többi kristályt. Ezt az asztalon hagyom. És mivel nem maradt semmi dolgom, vagy feladatom (fáradt pedig nem vagyok…), csak az asztalra hajtam a fejem, és nézem ahogy a kristályon megtörik a fény…