Just a perfect day

Nagyon dühös…
Ha ez a harag nem felém irányulna, valószínűleg hosszabban elmerülnék az íriszében felvillanó érzelmekben, de így…
Inkább mélyen hallgatok, és kerülöm a tekintetét, már amennyire tudom. Az a baj, hogy hiába szeretnék azonnali hatállyal átsugározni a Terra legmagasabb hegycsúcsára, és ezzel elkerülni ezt a nagyon is kínos beszélgetést, valószínűleg akkor sem tudnám megtenni, ha kéznél lenne az ehhez szükséges gomb.
Mert olyan gyönyörű…
Csak a lila avagy kék ég dilemmánál tudok érdemben kapcsolódni a beszélgetéshez/szőnyegre állításhoz. Elraktározom magamban, hogy a probléma tárgya a személyes jelenlét hiánya, ám az még mindig nem tiszta, hogy magával az ajándékozó személlyel gondja van-e vagy sem. Már rá is kérdeznék, de épp csak a levegő vételig jutok, amikor folytatja.
Csend támad bennem, és nagy eséllyel egy szívrohamot is lábon (ülve…) kihordok, amikor elhangzik a válasz, és persze a távozásra utaló szó. Azt biztos nem szeretném, hogy távozzon, inkább én szeretnék futni ebben a pillanatban. Az átsugárzás gombig. Akkor már elég messze leszek, és talán nem esek szét a szégyentől…
Előtte azonban tudni szeretnék valamit, még akkor is, ha 99.9% bizonyossággal tudom a választ.
- Érdekel a válaszod… - megpróbálok felé fordulni, és a tekintetét megkeresni, de kezdek tartani tőle, hogy el fogok ájulni, amíg arra várok, hogy újra megszólaljon. Vagy a szédülés az normális? Nem, valószínűleg nem, és a visszatartott lélegzet sem…

Nem gondolok semmi rosszra, amikor épp az kér bebocsátást a szobámba, akinek a szemem előtt lévő kék kristályt oda szeretném adni. Sőt. Még egy halvány mosoly árnyéka is a szám szélére húzódik, mikor meglátom őt.
Azonban az gyorsan eltűnik, és csak a meglepettség ábrázata (meg némi ijedtség) marad a képemen, amikor megérzem a… lendületét (haragját…) is…
Egy ismerős virág, ismeretlen dobozban landol az asztalomon, és két finom kéz. Csak lassan veszem fel a szemkontaktust vele, és emelkedem fel az asztalról, a hátamat kihúzva. Az ábrázatom nagyjából már rendeztem is eddigre.
- Szia Claude. - nem csak az udvariasság miatt választom a köszönést az azonnali válasz helyett. Ezzel a néhány szóval is időt nyerek, mert… Nem csak a lélegzetem, hanem a szívverésem is megállt néhány másodpercre. Most nagyon át kell gondolnom, hogy mit fogok mondani.
Vagy kérdezni…
- Miből gondolod, hogy én tettem ilyet? - pókerarc. Egy látványos pókerarc. Menni fog. Még a szemem sem rebben, annyira  komoly, és kérlelhetetlen a tekintetem. De aztán mégis fájdalmas grimaszra húzódik az arcom, pontosan három másodperc erejére, mert a kristály - amit neki szántam - a háta mögött landon a földön, nagyot koppanva, és három bukfencet vetve. Nagyon feldühítettem, pedig csak örömet akartam neki okozni. Inkább nem is válaszolok erre a kérdésre.
Így viszont máris értelme volt annak, hogy eddig titokban tartottam…
- Természetesen. Ahogy szeretnéd. - egyezem bele szó nélkül a kérésébe, végig sem gondolva, hogy mire helyeseltem ennyire lelkesen, még apró mozdulatokkal bólogatva is. Néhány pillanattal később viszont leesik, hogy pontosan mi is hangzott el.
- Egy pillanat. - szavakban is megállok egy percre, összegyűjtök egy nagy lélegzetet…
- Nem az ajándék a probléma, hanem az, hogy nem személyesen adták át neked? - a bal szemöldököm éles ívben szalad fel. Hiszen az elhangzott szavakból, és kinyilvánított gesztusokból, ez a legutolsó zavart össze a legjobban. És ez a tekintetemből is egyértelmű.
Vagyis se köpni, se nyelni, egyelőre nem tudok…

Ez egy remek nap. Ma pihenhetek, és nyugalomban szemlélhetem a szobámból, ahogy az Olasz Csizmát, lassan, de biztosan elnyeli egy Terrai felhő. Akár azt is nézhetném a kijelzőn, hogy az időjárással dacolni kezdenek az odalent élők, és talán kissé mogorván, de teljesen természetes mozdulattal előveszik az esernyőiket. Ezt a békét szemlélve bárki jobban érezné magát, és magabiztosan jelentené ki, hogy ez egy gyönyörű nap.
Nem. Valójában úgy szar ez a nap, ahogy van…
De le tudom foglalni magam. Elvégeztem ugyan minden feladatot, ami Kyran segítségére van, de akad fakultatív program is. Rendszerezés. Nem az adatoké (azon már túl vagyok), hanem a kristályoké…
A legutóbbi utam során ugyanis annyit gyűjtöttem, hogy nem tudtam még eldönteni, melyiket küldjem el Claudenak. Az összeset nem adhatom oda, mert a ‘beépített’ barátom - aki időnként segít az asztalára juttatni az ajándékokat -  már így is húzza a száját minden alkalommal, és többször is kijelentette, hogy sokkal egyszerűbb lenne, ha nem titkolóznék. Ez valóban így van, de azt nem hangsúlyoztam senkinek, hogy okkal döntöttem így. Nem akarom őt ajándékokkal magamhoz édesgetni, épp csak… ezekről az ajándékokról ő jut eszembe, és szeretném, ha örömet okozna neki. Én biztosan nem okoznék, így ez ideális helyzet. Mindenki számára…
És végül meg is van… Legutóbb egy kék színű virágot hagytam az asztalán (és surrantam ki nagyon gyorsan, míg a barátom fedezett…), ezért most egy kékszínű kristály lesz. Ez nem a Terráról van. Legalábbis ott még nem találták meg a föld mélyén ezt az ásványt…
Mély levegőt veszek, és elrakom a szekrénybe a többi kristályt. Ezt az asztalon hagyom. És mivel nem maradt semmi dolgom, vagy feladatom (fáradt pedig nem vagyok…), csak az asztalra hajtam a fejem, és nézem ahogy a kristályon megtörik a fény…