Beloved kids

A számok világában élni, nagyon is megnyugtató. Kézzel fogható, és logikus, a számok ugyanis sosem tesznek váratlan lépéseket, és rájuk nincs hatással semmilyen befolyás. De vannak esetek, amikor… bizony a fájó igazságot is megmutatják. Például azt az értéket, ami a jelenlegi ismereteim szerint azt mutatja, hogy mekkora esély van arra, hogy… Damien mégsem fog rendbe jönni…
Azt viszont senki sem tiltja, hogy javítsam az esélyeket. Energiámat, és a szinte jelentéktelen gyógyító erőmet is bevetem, és Damiennek küldök mindent. Tudom, hogy így teljes mértékben kimaradok a beszélgetésből, de nem számít. Először magamat szedtem össze, aztán elkezdtem mindent átadni Damiennek.
Akkor viszont már felkapom a fejem, amikor Diane távozásra bíztatja Devont. Én magam is küldök neki egy bíztató mosolyt, és egyik kezemmel elhessentő mozdulatot küldök felé. Mókásan persze. Vagyis annak szánom…
Én ugyanis meghallottam azt is, amit Diane először nem. És felcsillant a szemem… Boldogan fordítom a tekintetem Damien felé, még a kezét is szorosabban fogom egy pillanatra. Aztána  magyarázat hallatán… még szélesebb lesz a mosolyom. És ezúttal fel is állok, hogy el tudjak köszönni Devontól, és Diane hátára is finoman rá tudjam tenni a kezemet.
- Majd figyelünk. És természetesen várjuk szeretettel… - hiába. Az én fiam. Igazi szívtipró. Akárcsak Devon. Mintha… ő is említett volna egy útitársat…
Mindenkit alaposan meg fogok nézni, és ölelgetni, ha találkozhatok vele…
Devon távozásával pedig már nem megyek vissza Damienhez, hanem Diane mellett maradok, és a hátáról a kezére vándorol a kezem. Óvatosan megfogom, és hüvelykujjammal simogatom a kézfejét. Aztán várunk. Ki tudja meddig, és most nekem is csak valószínűségen alapuló tippjeim vannak…

Finoman bólintok Diane szavaira.
- Értelek. - tudom, hogy Diane szó szerint érti a segítséget. Kettőnk közül én vagyok az, aki inkább a gyerekek mellett áll, akkor is, ha nem tud mit tenni, Diane meg az, aki érdemben megoldásokat talál a problémákra. Mindkettő ugyanolyan fontos, és a legtöbb esetben mindkettő megközelítésre szükség is van, ha felmerül valami. De meglehet, hogy Damien úgy érezte, hogy nincs egyszerű megoldás arra, amit átél. Vagy… Nem tudom, hogy mi más magyarázat lehet arra, hogy az anyját ennyire kizárja az életéből… El fogok vele beszélgetni erről. Komolyan…
- Persze. Kíváncsi lennék az összes titkukra, és minden apróságra, ami velük kapcsolatos. Szívesen osztoznék velük minden élményben. De tiszteletben tartom, hogy egyikük sem olyan nyílt, mint én. Nehezen persze... - azért… képes lennék az agyukra menni, és megjelenni a lehető legrosszabb pillanatokban. Az e felett érzett bűntudatot is el tudnám kergetni. De nem teszem. Felnőttek, és ha teret hagyok nekik, akkor tudom, hogy akkor jönnek, amikor tényleg szeretnének. Talán így kevesebb időt ‘kapok’, de az értékesebb. Meg van idő a számításaimra is, ha hagyjuk élni egymást ugye…
- Nem végeztem pontos vizsgálatokat. Olyan aranyosak, hogy képtelen lennék, akár kellemetlen körülményeknek is kitenni őket. - már pedig a teherbírásuk teszteléséhez ezt kéne tenni… Ezért is elégszem meg a “nagyjából” mennyiségi megjelöléssel. Annyira pontos, amennyire ebben az esetben kell.
- Most biztos nem. Nekem így tökéletes, hogy nálunk születnek, aztán meg valaki magukhoz veszi őket. A legjobb baba korszak így is nekünk jut. - arra persze gondoltam már, hogy lehetnének gyakrabban kiskutyák… A Terráról hozhatnék még néhány szukát… De nem most azt sem.
- Egyszer biztosan meg fogja osztani valakivel. És nem kiskutyákkal… - nem tudok semmit. De ettől függetlenül is egy huncut mosoly szökik az arcomra. Devonnal kapcsolatban ugyanis arra gyanakszom, hogy már túllépett a… nem túl szerencsésen alakult előző kapcsolatán. Onnantól kezdve pedig csak idő kérdése, hogy mikor szeretne belevágni egy újba. Nem állt még Terrai papnak, így mindenképp bizakodhatunk, és várhatjuk az unokákat. Legfeljebb sokat kell várni… De az nem gond.
- Egyetértek. Ha nem is tervezi meg a hátralévő élete minden részét… eljött az ideje, hogy céljai legyenek. - akár az is számíthat annak, hogy nem akar semmit sem előre megtervezni. De ez akkor egy saját döntés kell, hogy legyen, és nem csak a sodródás eredménye. Legalábbis véleményen szerint…
Egyelőre viszont… ezt még nem fejthetem ki. Várnunk kell, és minden erőm arra megy el, hogy… megőrizzem a türelmemet. Látom, hogy Diane még kevésbé bírja tűrtőztetni magát, így a kezéért nyúlok, és ha engedi megfogom. Remeg, mint a kristály ikozaéder a rázópadon…
- Nos? Sikerült jóváhagyatni azt a kérvényt, amire egyébként nem lett volna szükség, mert már egyszer engedélyezték nekünk a belépést? - az arcom ugyan még derűs, de már némi szigorúság is van a hangomban. Meg gúny is… Hivatalosan is elszakadt nálam a cérna, és ilyenkor, vaaaaaaaad ló vagyok…
- Türelem uram. Mindjárt megnézem. - vajon furcsán nézne rám, ha megharapnám? Szerintem az öltözetem után, már mindent ki néz belőlem. Ezért a saját feszültségem levezetéseként… Meg is villantom a fogsorom, és a nyelvemmet végig futtatom rajta, mintha éppen élezném a fegyverem… Persze pont nem néz rám, de én megnyugszom attól, hogy épp most ‘fenyegettem’ meg…
- Áh… Igen megérkezett. Valóban itt volt már korábban is. Csak a név nem stimmelt. - neeeem sok hiányzik hozzá, hogy felnyerítsek, mert ez így már a profizmus teljes hiánya… De mindegy. A lényeg, hogy végre elindulhatunk. Ha megfogtam Diane kezét, továbbra is így indulok el… melyik irányba is? Látja valószínűleg, hogy megtorpanok, mert már jön is az instrukció.
- Arra találják a foglyot. - nem nézek oda azonnal, de amikor igen, látom, hogy a kezével pont a másik irányba mutat, nem abba, amelyikbe indultam volna. Mindegy… Most már tényleg mehetünk, és pillanatok kérdése, hogy Damient a karunkban tarthassuk… Dianét azért előre engedem.

Tiszteletben tartom, hogy most nem kér a segítségemből, de a mosolyom egy kicsit halványabbá válik. Ez valóban olyan pillanat, amikor támogatnunk kell egymást, de… rá kell jönnöm, hogy nincs túl sok eszközöm. Így egyelőre csak követem a pillanatot, és nem számítok ki előre semmit. Egyszerűen nem tudok az ismerős sémákhoz nyúlni, mert ilyen még sosem történt az életünkben. A veszély pallosa persze ott lebeg mindig a fejünk fölött, de sosem került ilyen közel egyikünk nyakához sem. Így most csak… sodródom. Azt hiszem… Igazából nem tudom, hogy az milyen, így nem is lehetek biztos benne, hogy ezt teszem…
- Ez aggaszt téged? Szeretnéd tudni, hogy miért teszi? - én is erre a következtetésre jutottam, de abban bíztam, hogy életének fontos aspektusait, azért megosztja velünk, és hiába lennék kíváncsi többre is, ezzel be kell érni. Elvégre van, aki mindent megoszt, és van, aki semmit sem, erre pedig számos ok létezik. Ám az, hogy most veszélybe került, egy olyan dolog miatt, amiről egyikünk sem tud túl sokat… már egészen más fénybe helyezi a “hagynunk kell élni” elvet. Ezért biztos vagyok benne, hogy ezt a kérdést is meg kell majd vizsgálnunk a későbbiekben, csak most… egyelőre Diane szempontját nézem, és az ezt a két kérdést igényli. Hogy legalább tisztábban lássam azt, hogy benne mi zajlik le. Utána… talán Damienhez is közelebb tudunk kerülni.
- Amit mi bírunk azt a kutyák is… nagyjából… - ilyen irányú vizsgálatokat még nem folytattam. Illetve nem is fogok… Nem kísérletezgetünk érző lényeken, legalábbis úgy semmiképpen, hogy az nekik kellemetlen legyen. A más jellegű kísérletek a haladás érdekében… ez meg egy olyan terep, amire biztos nem most fogok merészkedni. Túlságosan is összetett a kérdés, és nem mellesleg, most egyáltalán nem érdekel. Csakis családunk foglalkoztat jelenleg.
- Szerintem Devonnál otthon van. Legalábbis remélem. Mert Devonról tudom, hogy a közös otthonukként tekint a birtokra. De hogy Damien is így van-e vele… nehéz kérdés. - illetve… fontos is. Talán hibáztunk azzal, hogy nem bíztattuk, hogy találja meg azt a helyet, amit az otthonának érez? Vagy azt a közeget? Meglehet, hogy ez is szerepet játszott abban, hogy idáig jutott a történet. De… én még hiszem, hogy a legrelevánsabb tényező Damien múltja, és nem a jelene. Vagyis nem igazán van eszközünk arra, hogy segítsünk neki, azt kivéve, hogy a feldolgozásban támogatjuk. Viszont ezt neki is akarnia kell…
Nekem pedig… elő kéne teremteni egy engedélyt, ha már az egyértelmű: “jöhettek” üzenet nem volt elég… Nem foglalkozom azzal, hogy talán rosszul kezdtünk neki, a megoldás ugyanis egyértelmű, kell egy engedély. Ezért némi habozás után, de elengedem Diane kezét, bízva abban, hogy azzal teszem a legjobbat, ha gyorsan elintézem ezt az ügyet. Nem is kérdés, hogy ez az én feladatom, hiszen nem figyeltem eléggé. Illetve most már azt is bánom, hogy ebben az öltözetben jöttem, mert meglehet, hogy ez is szerepet játszik abban, hogy az őr nem igazán bízik bennünk… Na de majd az iratok segítenek, ezért miután elkészültem, lelkesen átküldöm az anyagot.
- Parancsoljon. - még egy mosolyt is sikerül összeszedni, de… az végül eltűnik, amikor ahelyett, hogy már mutatná is az utat, csak a szemöldökét vonja hevesen. Mindent rendben töltöttem ki, így hiba nem lehet az okmányban. Az őr mégis úgy vizsgálja, mintha egy fejtörő lenne, amit nem fog érteni, ha nem ismeri az összes apró részletét. Vagy, mint aki nagyon nehezen hiszi el, hogy egy hozzám hasonló, képes néhány számot, meg pár szót összepárosítani… Ez utóbbi sem zavarna, ha nem épp azt az időt venné el, amit Damiennel tölhetünk…
- Indulhatunk? - kérdezem, már a türelmem vége felé járva, de nem érek célt. Ránk, jobban mondva inkább rám néz ugyan az őr, de még nem int, hogy mehetnénk.
- Megvizsgálom a kérvényt, aztán átküldöm jóváhagyásra. Néhány percre még szükség van. - Mély levegőt veszek aztán… Inkább lenyelem azt a szót, ami eszembe jutott, és Diane mellé sétálok. Nem nyúlok a kezéért, de úgy tartom, hogy elérjen, ha szeretne. Majd… várunk. Mivel ezen a ponton már én is szívem szerint ‘áttörném’ a védelmet, megpróbálom elterelni a figyelmemet. Most jól jön a Pí (kivételesen…). Elkezdem magamban mondani a számjegyeket. Ha minden jól megy nem kéne eljutnom a ‘végéig’...

Tudom, hogy csak egy szófordulat, de még így is nehéz nekem hinni a szerencsében. Ugyanis még arra vonatkozóan is lehet számításokat végezni, hogy mondjuk miért nem esek hasra a túl méretes fürdőköpenyeimben. Csak tudni kell a lábhosszt, a talaj egyenetlenségi együtthatót, lebbenési sugár, természetesen a köpeny hosszát és… már meg is van az eredmény. Nem szerencse, hanem matek kérdése. De Diane egész más miatt használja ezt a szót, és ahelyett, hogy azzal jönnék, “olyan nincsen”, csak finoman a vállára teszem a kezem, és ott is hagyom, hosszú másodpercekig. Az érzés, ami benne van, sokkal fontosabb a szónál, ami elhangzott. És ez alkalommal nem rejti el, hanem tudom, hogy forgatja magában, olyan módon, ami egyáltalán nem egészséges. Ezért amikor azt kérdezi, hogy vele tartok-e, gondolkodnom sem kell a válaszon.
- Persze. Együtt megyünk. - felé tolom a könyököm, hogyha szeretne, belém tudjon karolni, az pedig továbbra sem zavar, hogy nem nyilvánosság képes az öltözetem. Gond nélkül vállalnám a bohókás apa szerepét, ha ezzel elősegíthetném, hogy Damien finomabb bánásmódban részesüljön. De az igazi ok az, hogy egy pillanatot sem akarok elveszíteni, amit Damiennel lehetne tölteni. Ezt tévesen lustaságként is lehetne értelmezni, de szerintem csak józan ész. Meg némi feledékenység, hogy nem gondoltam az átöltözésre, míg várakoztunk…
- Nem hiszem. Vagy ha igen, akkor mindketten hátul kullogunk. - azért… erős meglepetést okozna Damien, ha haza állítana egy barátnővel. Nem azért, mert ne lenne a nők kedvence, elég csak ránézni a… hát néhány tőlem örökölt vonására, hogy nyilvánvaló legyen, hogy nagyon is kedvelik őt a hölgyek. De ő még nem mutatott komolyabb érdeklődést a másik nem iránt, elvégre az ő világában még csak a játék, és a móka létezik. Meg a fájdalom, amit gondosan próbál elrejteni. Akár csak az anyja…
- Nem. Jó vagyok így. Gyógyító Terrai kiskutyát nem hiszem, hogy lehetne vinni. - varázserejük van, és ezt nem csak úgy mondom. Erre is végeztem számításokat. Harminchárom egész négy százalékkal növekedett az endorfin szintje azoknak, akiknek néhány hetes kiskutyák nyalogatták a fülét, és az arcát. Igaz, a fókuszcsoport csak belőlem állt, de én nagyon élveztem a kísérlet minden pillanatát, és tudom, hogy Damiennek is biztosan mosolyt csalnának az arcára. Feltéve, hogy nem éppen ott van, ahol most…
Azonban ahogy lassan, de biztosan haladunk az úticélunk felé, rájövök, hogy a ‘gyógyító’ erőre nem csak Damiennek van szüksége. Ahelyett, hogy engedett volna Diane feszültsége, már egyre inkább érzem a szívverését, és a szaggatott lélegzetvételén. Annyira szeretnék neki segíteni, megnyugtatni őt, hogy innen már csak felfelé vezet az út, de… egyszerűen nem tudom ezt megtenni. Egyedül a kezét tudom megfogni, és bízom benne, hogy legalább ez ad számára egy stabil pontot, amibe kapaszkodhat. Amikor pedig meg is érkezünk, szorosabbá válik a fogásom, és ha engedi összekulcsolom az ujjainkat is. Mert a szívem belesajdult abba a reszketeg sóhajba…
- Üdv. - intek én is, mint azok a jedinek nevezett csuhás mukik, akiket egy Terrai filmben láttam. Tetszett az a mozdulat, és azóta így köszönök. Az pedig nem érdekel, hogy erről mit gondolnak. Főleg, mert miután Diane közli, hogy miért jöttünk, már nem olyan készséges a fogadtatás. Látom, hogy néhány pillanatig a tabletjét böngészi a fogadónk, majd határozott ráncba ugrik homloka.
- Damien Deveroux-ot látom a rendszerben. A gyengélkedő egyik elzárt részében van. De Devon Deveroux-ot csak látogatóként látom. Illetve az önök neve nem szerepel az adatbázisban. - anélkül, hogy Dianere néznék, már válaszolnék is, hogy ez lehetetlen, elvégre elküldtem a kérelmet, amiben látogatást igénylünk. Vagy… az is lehet, hogy nem tettem ezt meg? Öhm…
- Egy pillanat… megkeresem a kérvényt. Már megírtam… - a tablet… azon van. Amit a hajón hagytam… Semmi pánik, elérem a karórámról is az adatokat. Legalábbis azokat, amit már szinkronizáltam…
- Jó hát… jelenleg az a file nem elérhető, de mindjárt összeütök egyet. Vagy, ha van egy űrlap, azzal a segítségemre lenne. - megpróbálok egy bizalomgerjesztő mosolyt varázsolni az arcomra, de… annyira azért nem működik. Inkább félreérthetetlenül lenézően néz végig rajtam, majd egy újabb ráncot vet a homloka. De legalább a megvető sóhaj után érzek egy rezgést a karórámot, ami új üzenetet jelez.
- Köszönöm. Mindjárt ki is töltöm. - elengedem Diane kezét, és már be is kapcsolom a hologramost gépelést. A telepatikussal gyorsabb lenne, de azt hiszem túl sokszor kéne törölnöm, hogy “engedj már be a fiúnkhoz, te pernahajder…”

Egy finom mosoly jelenik meg az arcomon.
- Igen. Akkor is, amikor önvizsgálatot tartasz. - azon nézetemet pedig egyelőre nem fejtem ki, hogy a hibák nem feltétlenül rosszak. Például ha ez a történet végül oda fog vezetni, hogy szorosabb lesz Diane és Damien kapcsolata… Akkor még csak azt sem lehet mondani, hogy másként kellett volna Dianenek cselekednie. Elvégre jó is származhat belőle, és leginkább tanulni csak a hibákból lehet… Ezzel viszont nem terhelném egyelőre Dianet. Szüksége van arra, hogy személyesen is találkozzon Damiennel, mielőtt a racionális énjével tudnék ‘beszélni’.
- Utána is fogsz. Amíg az anyja vagy, mindig aggódni fogsz érte. Ez természetes. - én magam sem tudok elképzelni egy olyan pillanatot, amikor jólesően hátradőlnék egy koktéllal a kezemben, mert a fiúkkal minden rendben van. Még ha meg is kapnák azt az életet, amit szeretnének, és amit kívánok nekik, ez a világ - a jelenlegi formájában - arra termett, hogy megpróbálja elvenni tőlük azt, amit szeretnek. Ez pedig bármikor megtörténhet. Diane mindent megtesz, hogy a ‘jó’ biztonságban legyen, de szükség van a másik oldalra is. Csak így lehet egyensúly. A mi feladatunk pedig ennek a fenntartása.
- Nem tiltakozom. - vigyorgok szélesen, és beletúrok sörény helyett most a hajamba, mert valóban, azt tőlem örökölték a fiúk. Devon esetében itt meg is áll a hasonlóság, mert ő Diane patás változata. A két fiú harmónikus viszonya, pedig éppen azt mutatja, hogy Damiennek is szüksége van Dianere, illetve az ő gondolkodására és energiájára. Csak egyelőre inkább Devontól fogadja el. De remélem, hogy ez most majd meg fog változni. Erős emlékeztetőt kaptunk mindannyian arra vonatkozóan, hogy a család nem alanyi jog, és hálásnak kell lenni érte. Ezért most Devon üzenetének is jobban örülök, mint máskor, és megbecsülöm, hogy két ilyen fiunk van.
- Tessék. - mutatom Dianének az üzenetet, de az arcomról, talán több mindent le tud olvasni. Nem csak a megkönnyebbülést láthatja, hanem a boldogságot is. Hát még akkor mennyire örülnék, ha ott is lehetnék…
- Úgy vélem igen. És a jól van arra is utal, hogy már túl van a veszélyen. - ezt már eddig is tudtuk… úgy nagyjából, de erre az üzenetre volt igazán szükségünk most. Azon pedig nem lepődöm meg, hogy Diane most már kijelenti, hogy indulnunk kéne. Egyetértek, és csak megszokásból ellenőrzöm, hogy pontosan mennyi idő is telt el a “hagyjuk őket” és a “menjünk” között. Az aggódó anya együttható kiszámításhoz ez ugyanis tökéletes információ…
- Rendben. A lassú vagy a gyors módon? - ha csak rajtam múlna, most már a gyorsra szavaznék, de mivel elsősorban Dianenek van szüksége Damien jelenlétére, rábízom a döntést. Illetve már az is lehet, hogy ő intézkedett, amíg én fejben valami mást számoltam…
- Háhh… na igen… ez egy jó kérdés. De szerintem összefüggésben áll azzal, hogy valakit keresett, és nem valamit. Lehet, hogy megtalálta, és ő a barátnő. - ez a megnevezés mondjuk engem is összezavart… lesz mit tisztázni az egyszer biztos. De őszintén… ez kevésbé érdekel. Nekem a Damian boldog rész a fontos, és ez akkor is elég lenne, ha egy Terrai kecskét talált volna meg a Mintaka rendszerben.
- Szükséged van még valamire indulás előtt? - gyönyörű, mint mindig, így nem feltétlen átöltözésre gondolok. Én sem fogok. Marad a köpeny, még akkor is, ha ez minden bizonnyal eredményezni fog néhány felvont szemöldököt. Nem akarok ugyanis ezzel időt veszíteni. De lehet, hogy Diane szeretne vinni valamit Damiennek, amire természetesen lehetőséget akarok neki adni.

- Nem. Vagyis, ha engem kérdezel, akkor igen… De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy bármilyen alaposan is vizsgálod őket, és akárhány számjegyet írsz le, mindig marad egy csomó, amit nem tudsz leírni. Mert végtelen mennyiség van. Valamikor el kell döntened, hogy ennyi elég volt, és azokkal a számokkal kalkulálsz, amiket már leírtál, és a továbbiakban nem foglalkozol a többivel. Ezt pedig minden szituációra le lehet vetíteni. Végtelen sok lehetőség, és kombináció van az eseményekben, személyekben, érzésekben. Egy adott pontnál abba kell hagyni ennek számlálását, és csak ki kell számolni a végeredményt abból, amid megvan. - ez egyébként egy nagyon nehéz folyamat. Mert mindig lehet új változókat találni, én pedig pont abban vagyok jó, hogy olyasmivel is számolok, ami másnak eszébe sem jutna. De egy idő után még én is beveszem a nyugi bogyót, és a fejemre csapok egy napszemüveget. A mindig, mindennel való számolást pedig a Teremtőre hagyom. Abban ő az ász. Nekem megmarad a legelés, csak épp nem most. Dianenek szüksége van rám. Remélem…
- Akkor minden rendben lesz. Mert minden tőlünk telhetőt meg fogunk tenni a fiúkért. - és magunkért… ezt most nem teszem hozzá. Ugyanis annak az ideje most van itt, és leginkább nekem kell most támaszként szolgálni Diane számára. Ilyen állapotban ugyanis nem túl gyakran láttam, és bármilyen erős is, egy kis támogatás sosem árt. És kitől mástól kapná, ha nem attól, aki a legjobban szereti őt… És ahogy a kezemet fogja, és rám tekint, én is érzem, hogy mennyit jelentek neki. Mutathatja másoknak, hogy ő rendíthetetlen, és a feladata fontosabb a számára, mint a családja, de én tudom, hogy ez nem igaz. Épp csak az utóbbi időben nem fordítottunk elég figyelmet egymásra, hogy ez nyilvánvaló legyen.
- Kemény patája van. És a sörénye is gyönyörű. - észrevettem, hogy Diane szemében már nem csak az aggodalom csillan, de a könnyeit sosem törölném le. Inkább bíztatnám arra, hogy engedje ki őket. De most nem tudom ezt megtenni, mert az én szívem is egyre nehezebb. Eddig fel sem fogtam, hogy mekkora veszélyben volt Damien. Most viszont… A legszívesebben bezárkóznék a szobába, és harminc ismeretlenes egyenleteket oldanék meg fejben. Az TALÁN lefoglalna. Dianet viszont semmiképp sem hagynám itt, mert neki talán épp az segít, ha én itt vagyok.
- Rendben. - tiszteletben tartom a döntését, és egyetértek vele. Most ugyanis már kezdem érezni én magam is, hogy nem tudok tisztán gondolkodni. Elképzeltem Damient, ahogy egy ágyon fekszik és… talán mégis futni kéne egyet. Vagy számolni…
Hamarosan viszont megérzem, hogy ismét üzenet érkezett. A másodperc törtrésze alatt ellenőrzöm, mert a megérzésem azt súgja, hogy ismét Devon lesz. És nem tévedtem. Egy újabb üzenet, ami úgy kezdődik, hogy “Damien jól van”. Én már ettől is megkönnyebbülök, ezért nem is olvasnám tovább az üzenetet, de végül mégis megteszem. “Damien boldog, mert megtalálta a barátnőjét”. Na erre azért felemelkedik a szemöldököm.
- Öhm… Devon írt még egy üzenetet. - már tartom is ismét Diane felé a készüléket, hogy el tudja olvasni. Az arcát pedig nagyon figyelem. Itt a bizonyíték, hogy a “valakibe” nagyon is betalált.
- Hát… nem tudom milyen barátnőre gondol, de Damien boldog. - ez a fontos. És persze, az, hogy jól van. Ennél többet nem is kívánhatnánk a gyerekeinknek. Most viszont én vagyok az, aki nagyon oda menne már…