Looking in the mirror.. almost

Hirtelen borul fel minden bennem, és egyúttal kerül egyensúlyba is. Egy csapásra megszűnik a hiány, amiről nem is tudtam, amit nem is éreztem. Mert itt áll előttem a testvérem. És energiánk egymásra talál, majd egyesül, épp úgy ahogy régen. Az pedig nem számít, hogy hány év telt el azóta.
Mert átölel ő is, felvett testünk is találkozik, ezzel együtt pedig a szívem is lecsendesedik. Azt nem mondhatnám, hogy megnyugszik, mert a boldog izgatottság, még mindig végig vágtat az ereimen, és az ajkaimat is az öröm ívébe hajlítja.
Dariel…
Visszajött hozzánk…
- Igen. És az is, hogy most itt vagy. - halványan beugrik, hogy megemlítette Rose-t ám arra még mindig nem emlékszem, hogy milyen vonatkozásban. Nem is igazán foglalkoztat. Csak Dariel, és az, hogy visszatért. Annyi mindent szeretnék, átölelni és nem engedni, megtudni róla mindent és mesélni is. Még sosem éreztem azt, hogy egy élet is kevés mindehhez, ám most egy pillanatra eszembe jut, hogy… ha már eddig nem lehetett az életünk része, remélem, hogy most már az lesz.
- És azóta fogvatartottak? Vagy mikor szabadultál ki? - azt még nem kérdezem, hogy hogyan. Szeretném, hogy a saját tempójában meséljen, és azt, amit csak szeretne. Azt ugyanis érzem, hogy nyomot hagytak rajta az évek, és nem túl kellemeset… Én pedig csak szeretni, és újra befogadni akarom őt, és nem a sebeit tépkedni.
Ezért türelmes vagyok, és finoman elmosolyodom, mikor látom, hogy a keze megindul az arcom felé. Nem mozdulok, legfeljebb csak néhány miliméterrel közelebb állok hozzá, hogy könnyebb legyen a számára. De ha még nem megy neki, azt is megértem. Ő ugyanis olyasmin mehetett keresztül, amit én elképzelni sem tudok…
Eközben pedig Mrs. Lulla felhívja Dörmit a dolgozószobából. A hangján némi pánik, de nagyrészt értetlenség érződik. Ugyanis csak annyit mond, hogy megjelent egy Dariel nevű férfi a háznál, aki pontosan úgy néz ki, mint Devon. És hogy miután ökölbe szorított kézzel néztük egymást, végül összeölelkeztünk. Számára így festett az a történet, ami számomra visszaadta a világot, amiben mindig is élni akartam…
- Mire és… kire emlékszel a gyerekkorunkból? - teszem fel végül ezt a kérdést, mert közben eszembe jutott az is, hogy van még minimum három személy, akit értesíteni szeretnék arról, hogy Dariel visszatért. Kettőt pedig különösen. De leterhelni sem akarom Darielt azzal, hogy az egész család egyszerre jelenik meg, így előbb azt kérdezem, hogy mit őriz a szüleinktől. Remélem, hogy boldog emlékeket, és legalább azokat nem vették el tőle. Mert ha igen, akkor…
Nem, bosszút állni nem szoktam. Csak védelmezni azokat akiket szeretek. És most már egy valakivel több személyt lehet…

Azt hittem, hogy megbékéltem azzal, hogy már nem él a testvérem. Hogy a Teremtő okkal hívta vissza magához, és ‘sorsolt’ neki egy új életet. De úgy tűnik, hogy még sem. Mert a fájdalom, aminek a létezését el sem ismertem, most lángot gyújt a lelkemben, és kétségbeesetten kapaszkodni kezd egy szebb életbe. Amiben igenis él a testvérem…
Mert most itt áll előttem. Elég volt ‘tükörbe’ néznem, hogy meglássam a valódi önmagamat. Azt a férfit, akinek ez a sebe sosem gyógyult meg. Akinek még mindig hiányzik. És most magához akarja szorítani, és sosem engedni, akármi is lesz ennek a következménye.
De látom, hogy benne is vihar tombol. Hogy ő sem tudja mit higgyen és mit érezzen. Bennem is ez van. Ám egy érthetetlen bizonyosság is, hogy nem engedhetem el, mert most végre, ennyi idő után megtaláltam…
- Hat évesek voltunk akkor… - még gyerekek, de ahhoz elég idősek, hogy tudjuk mi történt, és hogy érezzük, már semmi sem lesz ugyanolyan mint régen. És most is ezt érzem. Hogy ez a találkozás, bárhogy is fog alakulni, megváltoztatja az életem. Ám most pozitív irányba…
Ezért közelebb lépek hozzá és a kezemet nyújtom felé. A nevén szólítom, és türelmesen megvárom, hogy rám figyeljen. Hogy beengedje az energiámat, és megossza az övét velem. A félelmet pedig teljes mértékben elengedem, hogy helyet adjon a reménynek, ami szerint meg fogja tenni.
Az érintése, és annak hatása mégis váratlanul ér. Olyan energia cikázik végig rajtam, amire nagyon is emlékszem, de mélyen elrejtettem magamban, hogy egykor a részem volt. És most nem csak megtalálom, hanem engedem, hogy a bőröm alá kússzon, hogy megérintse a sebet, és begyógyítsa, majd megtalálja azt a helyet, ahová mindig is tartozott. Hogy hazatérjen…
Önkéntelenül elmosolyodom.
- Igen? - teszem fel ugyanazt a kérdést, amit ő is, ám én válasz nélkül hagytam. Csak az érintésemmel közvetíttem felé, hogy ki vagyok, hogy ki ő és kik voltunk együtt. És kik lehetünk még. Ahogy pedig határozottabban is kiejti a nevemet, közelebb hajolok hozzá és a homlokomat az övéhez érintem.
- Testvérem… - becsukom a szemeimet, mert néhány pillanatig csak érezni akarom, hogy újra itt van, hogy a valóság nem csalt csapdába, hanem visszaadta az elvesztett hitem.
- Hiányoztál. Nem is tudtam, hogy mennyire… - kezem az arcáról lejjebb, kezérről feljebb csúszik, hogy átölelhessem, és magamhoz szoríthassam, amennyiben engedi nekem. A könnyeknek pedig nem parancsolok megálljt. Nincsenek sokan, ám azok a vállára kívánkoznak, hogy engedem, hogy menjenek. Azzal pedig nem foglalkozom, hogy a házvezetőnő, megszólal a hátam mögött.
- Devon? - nem fordulok felé, nem engedem el a testvéremet, pedig a házvezetőnő időközben annyira bizonytalan lett, hogy elővette a mobilját, és már készen áll, hogy hívja a rendőrséget. Az én visszajelzésemre pedig azért vár, mert elképzelni sem tudja, hogy mi történik. Csak azt látja, hogy könnyezve ölelek egy férfit, aki szinte pontosan úgy néz ki mint én, és még a szavaim is elakadtak.
- Felhívom Damient. - ezt már jóval hangosabban mondja, de még így sem hallom meg. Ahogy azt sem veszem észre, hogy eltűnik, és tényleg tárcsáz, de a rendőrség helyett inkább Dörmit. Most nem érdekel, mert percekkel vagy talán órákkal később végül összeszedem a szavaim.
- Mi történt? Ez hogy lehetséges? - egy kicsit hátrébb állok, hogy a szemébe tudjak nézni, de a két kezem a vállán marad, ha engedi nekem. És persze várom, hogy beszéljen, hogy velem legyen, hogy újra egyek lehessünk…

Hatalmasat dobban a szívem, ahogy kimondja a család nevemet is. A család nevünket... Ez még nem hangzott el. Bár, ha tudja az annak is lehet az oka, hogy… nem, annak nem lehet az oka. Ő kell, hogy legyen…
- De… - úgy érzem, hogy magabiztosan mondom ki, szinte ordítva, és már felé rohanva, hogy átölelhessem, de a hangom olyan halk, hogy talán nem is hallja. Vagy az is lehet, hogy csak magamban mondtam ki, némán, egyedül az ajkaimat mozgatva. Még mindig nem tudom ugyanis elhinni, hogy amiben egész életemben hittem, és amit, és akit eltemettem, hogy ne fájjon a hiánya… most itt áll előttem. Ilyen hirtelen, ennyire a semmiből.  Mert a csodák csak az angyalok által léteznek. Vagy nem?
Mit tettél Rose?
Bevillan, hogy az ő üzenetét hozta, ám nem tudnám felidézni, hogy mit. Csak a férfit tudom nézni, akit Darielnek hívnak. Aki felé mágneses erő húz, aminek egyre kevésbé tudok (és akarok…) ellenállni. Épp csak a bennem tomboló érzelmi vihar lehorgonyozza a lábaimat. Az energiámat viszont nem…
Az eléri őt, és keresni kezdi azt, aki a nagyon is ismerős felszín alatt van. Akivel együtt jöttem a világra. Akivel mindenen osztoztam…
Dariel…
Egy újabb szívdobbanás, ahogy azt mondja rá is érvényes… Ő az… Ilyen tréfát senki sem űzne. Senki sem tudna. A családunk megőrizte az emlékét, de el is rejtette azt. Megtanultunk úgy élni, hogy egy darab hiányzott belőlünk. Most viszont olyan erősen érzem azt a ‘fekete lyukat’, belesajdul a testem és a lelkem is. Még mindig nehezen beszélek, és még nehezebben lélegzem.
Dariel…
Azt mondták neki…
- Nekem azt, hogy megsemmisült az a hajó, amivel elrabolták a testvéremet. Vele együtt… - a hangom alig hallható, ezért közelebb lépek egy lépéssel, és újra kimondom. Érthetően de… fájdalommal a torkomban. A mellkasom egyre nehezebb, arc izmaim megremegnek. A kezem is, de felemelem.
- Dariel? - egyértelműen felé nyújtom a kezem, tenyérrel felfelé. Újabb bizonyítékot akarok? Nem. A szívem győzött, és meggyőzte az eszemet is. Ő itt a testvérem, az ikrem, akivel egyek vagyunk. És most csak meg akarom érinteni, újra üdvözölni, és sohasem elengedni.
Még egy lépéssel közelebb megyek, és ha nem hátrál, a másik kezemet is felemelem, hogy az arcát érinthessem. Mozdulataim lassúak, de semmiképp sem kimértek. Csak a remegés nem múlt még el, de bízom benne, hogy hamarosan el fog. Amint a hiányzó rész… a helyére kerül…

Állj meg… Kérlek állj meg… Szívem minden egyes lépésére dobban. Aztán kimondom a nevét. És megáll…
Még jobban zakatolni kezd a szívem. Felismerte a nevet vagy… Miért szorul ökölbe a keze?
Nem tudom, de akkor sem mozdulok. Úgy érzem, hogy levegőt sem veszek, mintha beledermedtem volna a pillanatba. Mert csak őt figyelem, és az energiám, még mindig körülötte van. Csak ő lehet…
Visszafordul… A mellkasom szinte felrobban, annyira dobog a szívem. A tekintetem pedig… könnyekkel telik meg. Hogy a fájdalomé, vagy az örömé, nem tudnám eldönteni. Az érzések, és az emlékek elborítanak, mert… ő kell, hogy legyen. Még akkor is, ha az eszem tudja, hogy ez képtelenség. A szívem valami mást súg.
- A testvéremet hívták így… - mintha önkéntelenül reagálnék arra, hogy ő miként szólt hozzám, az én hangom is olyan halk, hogy a házvezetőnő, aki néhány méterrel mögöttem áll, nem is hallja. Ő csak azt látja, hogy ketten állunk, néhány eltéréstől eltekintve pedig szakasztott másai vagyunk egymásnak. Megfordul a fejében, hogy hívja a rendőrséget.
Erről én persze mit sem tudok, mert nem tudom levenni róla  a szemem. Óvatosan megérintem az energiámmal, hogy megismerjem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem csalnak az érzeteim. És a szívem. Az nagyon biztos akar lenni a dolgában, és gőzerővel dolgozik azon, hogy az eszemet is meggyőzze…
- A nevem Devon Deveroux. A Pegazuson születtem, kétezerhárom évvel ezelőtt. Együtt jöttünk a világra a testvéremmel. Én néhány perccel később. De elveszítettem őt… - ha ez egy átverés, akkor azért jöhetett létre, mert ezt valaki tudja. Ezért akkor sem baj, ha ezt elmondom, ha végül… Nem akarom elfogadni. Azt érzem, hogy oda akarok menni hozzá, és szorosan átölelni. Elmerülni az energiájának örvényében és… újra egyesülni vele. Ám még mindig nem tudom, hogy…
De tudom…

A házvezetőnőm láthatóan nem tudja, hogy mi történik, de ő nem igazán aggódik. Ő nem tudja, hogy az ilyen hasonlóságok nem csak a genetikai kapcsolat miatt jöhetnek létre. Van még valami más is…
És nekem is azonnal eszembe jut. Orkánként száguld át rajtam a harag, ahogy rájövök, valaki a legfájóbb emlékeimmel játszik, és ráadásul az otthonomban. Még a kezem is ökölbe szorul, ahogy próbálom magamban tartani azt a jobb egyenest, amit szívem szerint kiosztanék ennek az imposztornak.
De aztán megszólal egy hang a fejemben. Egy megérzés, amit minden bizonnyal annak köszönhetek, hogy az őrszemek beengedték a férfit a birtokra. Ha érezték volna rajta a negatív erőt, nem tesznek ilyet. És ők megérezték volna…
Mégsem tudom elhinni. Még mindig csak állok, és nézem a férfit, aki… képtelenség. Nem lehet ő. Ő már nem létezik…
A szavait még sem hallom meg igazán. Csak foszlányokat értek meg, húsgombóc és Rose… Hát ismerik egymást? Mi történt?
- Öhm… én nem… - nem tudom befejezni a mondatot. Pedig csak annyit akartam mondani, hogy nem értem. Az üzenetet és azt sem, hogy ő ki lehet. Csak a hevesen dobogó szívem súgja egyre hangosabban, hogy ez ő. Csak ő lehet…
De mielőtt ezt magamnak is beismerhetném, már hátat is fordít. És távozni készül. Én meg hagyom… Nem… egy fenét hagyom…
- Dariel… - kiálltom el magam, mert a várjon egyszerűen nem jött  számra. Csak a neve, amit még Anyáék mondtak nekem.
Majd további szavak nélkül közelebb lépek hozzá, ha még nem ment el, netán, ha visszafordult. Nem akarom, hogy elmenjen. Addig nem, amíg meg nem tudom… miként reagál a neve említésére. Ezért az energiámat is kiengedem. Finoman köré fonom, épp csak annyira, hogy érezze, én nem vagyok egy illúzió. Valós személy vagyok, Devon Deveroux, aki sok évvel ezelőtt elveszítette az ikertestvérét. Azt hitte, hogy örökre. De talán még sem…

Amióta Dörmi kénytelen az ideje javát a birtokon tölteni, én sem mozdulok ki túl gyakran. Nem telepszem rá, csak szeretném, hogy legyen társasága személyemben, amennyiben ezt kívánja. Igyekszem azért előtte álcázni azt, hogy okkal vagyok sokkal többet itthon, és nem mellesleg, hasznosan töltöm azért az időt. Az új regényemnek már a végét írom. És mivel a saját életemből van az inspiráció… ennek most ‘happy end’ lesz a végén… Remélem tetszeni fog Miopénak…
Végül annyira belemerülök az írásba, hogy amikor jelzést kapok, hogy látogató lépett a birtokra, nem mozdulok azonnal. Inkább ráhagyom a házvezető nőre az ajtó nyitást, az őrszemek ugyanis nem tartják veszélyesnek a látogatót. Sőt. Valami nagyon furcsa energiát érzek felőlük. Ezt a bekezdést viszont akkor is befejezem…
Vidám mosollyal az arcán, ajtót nyit a házvezetőnő. Először nem észlel semmi furcsát, meg sem nézi igazán a férfit, csak önkéntelenül kitárja az ajtót. Aztán viszont mégis rásiklik a pillantása. Rám siklik a pillantása…
- Öhm… egy pillanat. Szólok neki… - nem indul el azonnal, mert nem érti a helyzetet. Úgy véli, hogy én vagyok az jelmezben, és ez csak valami tréfa, amivel az időt múlatom. De én nem szoktam ilyen vicceket elsütni. Főleg nem az ő kárára…
- Devoooooooooon…. - végül úgy dönt, hogy nem mozdul, de elordítja magát. Így kiderül, hogy én mozdulok-e meg vagy… én mozdulok-e meg. Én éppen hogy csak meghallom. Viszont mivel meghallom, rájövök, hogy valami baj van. Nem szokott így ordítozni….
Futva indulok el az ajtó irányába, és pillantásommal azonnal a  házvezetőnőt keresem. Nincs baja. Csak… azt hiszem nagyon megijedt. Szellemet látott. Ki látogatott meg minket?
Finoman a házvezetőnőm vállára teszem a kezem, és megbizonyosodom róla, hogy vele minden rendben. Aztán a látogatóra nézek. Magamra nézek. És még sem…
Elakad a lélegzetem. A mellkasom nyomni kezd, a tenyerem izzadni. Nem értem… nem lehet… nem mozdulok. Csak őt nézem. Pillantását keresem, és ha megtalálom, nem engedem el. Szólni viszont még így sem tudok. Csak nézem…