Beginning and Ending

Az érzelmek intenzitása szinte teljesen elsodor. Hosszú órákig (vagy lehet, hogy csak pillanatokig…), azt érzem, hogy olyan messzire kerülök saját magamtól, hogy már sohasem fogok visszatérni. Félek, sőt rettegek, mert attól tartok, hogy már sohasem tehetem jóvá azt, amit tettem. Hiszen Aurórát… kis híján a kárhozatba taszítottam.
De ő tart engem. Mindennek ellenére (vagy talán épp azért), tart engem fizikai, és mentális értelemben. Így idővel már lélegezni tudok. És magamhoz térni, felismerni még valamit…
Meg kell bocsátani saját magamnak. Minden bizonnyal ez lesz a legnehezebb, mert már tisztán látom, hogy miben hibáztam, és hogy mennyire önző voltam. De meg kell tennem. Mert, ha nem így teszek, ugyanabba hurokba fogok visszakerülni, amiből épp csak kiléptem. Nem akarom ezt…
Viszont időre van szükségem. Csendre, és gyógyulásra, illetve… segítségre.
Terrance jelenléte pedig gyógyír a sebeimre, amit saját magamnak okoztam. Amit most még jobban kaparnék, és újra ugyanoda jutnék. A segítségével ennek a késztetésnek ellentudok állni. Most merek ismét önző lenni…
A szívem viszont még egy is fájdalmasan dobban, amikor távozni készül. Épp csak egy pillanat, még egy másodperc, amíg kapaszkodom a múltba, és Aurórába. Még itt van, érzem, és ezért újra… el kell engednem…
- Rendben… - finoman bólintok, a hangom ugyanis nem igazán működik. Az még küszködik, én magam is, de érzem, hogy ezek már a gyógyulás jelei, és nem az ördögi kör húsba maró emlékei.
- Szeretnék… - a hangom még mindig csendes, de egy őszinte mosoly szökik az arcomra. Elengedem Aurórát, és Terrancet is, lassan, de fel is állok, és kész vagyok búcsút inteni. Egyelőre.
- Kérlek te is tegyél ugyanígy. Ha szeretnél velem találkozni, csak gondolj rám. - a régi Anubis megölelné Aurorát. A mostani is. De Terrancet még nem ismeri. Csak szeretne egyszer vele is időt eltölteni…
A búcsú módját ezért nem én választom meg. Csak finom, egyszerre fájdalmas és örömteli mosollyal az arcomon, figyelem miként távozik. Nem fogom megakadályozni. Épp csak egy utolsó szót mondok neki, már telepatikusan.
- Köszönöm…

Vajon az a váll megvonás, arra utal, hogy már tényleg el tudta engedni a múltat? Remélem. Mindig is ezt kívántam neki, de… tudtam, hogy a tanúja nem lehetek. Legalábbis mostanáig nem lehettem az.
És ez illetve az út, amit érkezése előtt tettem meg, végül odáig vezet, hogy a felismerés hulláma erővel csap le rám. Szinte összeroskadok súlya alatt, és ha nem érezném Auróra jelenlétét, talán nem is lennék képes ‘felállni’ utána. De szavai a valósághoz szegeznek, így tekintetem ráfüggesztem, amikor azt mondja “Engedjem be”...
Bízom benne, így már mennyire és félek tőle, hogy mi fog történni, megteszem. Nem küzdök ellene, inkább engedem, hogy leküldjön a mélyre, és a földhöz szegezzen. Még az arcom is fájdalmas grimaszba torzul, ahogy a testem épp ott marad, ahol volt, ám a lelkem egy pillanatra… mintha darabokra szakadna. Ám ez csak egy érzet volt. Ami elmúlt, ahogy elengedtem. A lelkem ép, és sértetlen, épp úgy, mint korábban. Auróráét viszont tisztábban érzem. Még mindig mellettem van, és ezért, ha… halványan is, de elmosolyodom.
Ám az még így is váratlanul ér, hogy elfogadja a kezemet és végigsimít az arcomon. Nem érdemlem meg ezt a gyengédséget, tőle nem. De az is lehet, hogy… ő sokkal bölcsebb nálam, és már látja azt is, hogy mi fog következni, és nem csak azt, ami most van. Ezért nem engedem el a kezét, és engedem, hogy most ő tartson. Legalább addig, amíg… újra meg nem találom a saját kapaszkodómat.
Szavait pedig nem szakítom félbe. Hiszen azok tovább vezetnek, és épp azt a stabil pontot kínálják az örvényben, amit annyira keresek. A hála árnya tudatosság nélkül vetül az arcomra, mert azt érzem, hogy… megbocsát nekem. Még úgyis, hogy amit elmond, az minden bizonnyal a legszörnyűbb tettem. Nem lett volna szabad ezt tennem. Vele nem. Viszont ha ő nem neheztel rám, akkor… talán én is megbocsáthatok saját magamnak…
- Ne sajnáld. Ne sajnálj semmit. Csak legyél boldog. És bátran add oda a szívedet az arra érdemeseknek. - tanácsnak tűnhet, de ez már nem az. Belátom, hogy nincs szüksége rá. Ez csak egy kívánság, amit… remélem, hogy teljesíteni fog. És az nem számít, hogy erről nekem beszámol-e vagy sem.
A mi utunk ugyanis végetért. Nem akkor, hanem itt és most. Már nem tartozunk egymásnak semmivel. Magunk maradtunk. Ez pedig annak fényében csodálatos, hogy még… mindig itt van. Mert ez most a saját döntésünk. Már nincs kényszer, csak szabad akarat.
Így eszembe sincs elmozdulni. Csak csendben ülök mellette, és élvezem, ahogy a szél végig simít az arcomon. Ha elengedte a kezemet, nem nyúlok utána, de ha még fogja, úgy én azt sem mozdítom meg. Hiszen aki itt van mellettem, az már tényleg Terrance, és nem Auróra. Őt elengedtem, végleg, Terrancet viszont… még nem is ismerem igazán. Pedig kíváncsi vagyok rá.

Felé fordítom a tekintetem, és megfontolom a szavait. Kimondja éppen azt, amit nem olyan rég ismertem fel. Nem pont abban a formában, de a lényeg ugyanaz. Nem tud szereteted adni az, aki nem fogadja el saját magát. Még akkor sem, ha nincs tisztában azzal, hogy a saját magába vetett hite megrendült… Keserű mosolyra húzódik a szám, de eddigre már elfordultam. Nem akarom terhelni. Még mindig nem…
- Sajnálom, hogy nem tudtalak úgy szeretni, ahogy megérdemelted volna. - hiszen kölcsönösen fájdalmat okoztunk egymásnak. Én viszont sosem haragudtam rá emiatt. De most értem csak meg, hogy miért. Saját magamat sem tudtam elfogadni. Az pedig nem mentség, hogy erről én magam sem tudtam. Az önámítás hibájába estem. Ez pedig azt jelenti, hogy többet kell tanulnom, és tapasztalnom annál, mint eddig gondoltam… Aurórának pedig… képtelen lettem volna segíteni.
De ez még mindig fáj, és ezért, mikor érzem, hogy újból védekezésre késztetem, összeszorul a gyomrom. Ahogy vissza húzza az energiáját, már tudom, hogy megint sebet ejtettem rajta. Nem olyan mélyet, mint legutóbb, de ez nem az érdemem. Ő előrébb jutott. És legalább ennek örülnöm kéne. Most viszont még nem megy.
Ahogy már ahhoz is késő, hogy visszakozzak. Ha már azt mondtam, hogy megmutatom neki a helyet, és az itt lakókat, nem lenne szerencsés visszafordulni. Vagy talán mégis? Talán minden döntés, amit Aurórával kapcsolatban hoztam, hibás. Jobbat viszont egyelőre nem tudok.
Ezért is kezdek bele a történetbe, amivel… megint segíteni akarom. Pedig már fel kellett volna ismernem, hogy minél jobban próbáltam, annál rosszabb lett. Leállni viszont nem tudok azonnal. Hiszen érzem hogy figyel, hogy talán még mindig azt hiszi, hogy nem volt érdemes a szeretetemre. Pedig ez nem így van. Legalább ezt el akarom neki mondani… a magam módján.
- Először a döntés, hogy fejlődni akarok. Hogy nyitottan álltam a saját hibáimhoz, és azok felismeréséhez. A folyamat pedig, ami elindította…visszamentem abba az időbe, amikor elváltunk. Amikor ott álltam Jonathan ajtaja előtt, és végül nem azt a döntést hoztam meg, amit először szerettem volna. Akkor felismertem, hogy még nem engedtelek el. Később pedig azt, hogy saját magamat sem tudom még elfogadni. - azt nem mondom ki, hogy a legutóbbi találkozásunk  pedig arra világított rá, hogy még ő sem engedett el engem. Ő ugyanis már lehet, hogy megtette. Nélkülem…
Villámcsapásként ér a felismerés. Úgy letaglóz, hogy az eddigi gyomorgörcs súllyá változik, ami a mellkasomra telepszik. Olyan erős, és hirtelen annyira fáj, hogy érzem a könnyek is megerednek az arcomon. Néhány pillanatig úgy érzem, hogy összeroskadok. El is engedem Auróra kezét, mert félek tőle, hogy túlságosan is megszorítanám. Távolabb viszont nem lépek tőle. Végre ugyanis értem… És mikor ezt magamban ki is mondom, enyhül a nyomás. Amilyen hirtelen, és erővel jött, úgy oszlik el. A helyét még érzem, de… már sokkal könnyebb.
- Köszönöm… - mondom ki végül sokára. Azt még nem tudom kimondani, hogy mit. Ezt az egy szót, is alig sikerült kipréselni magamból. De pillanatról pillanatra jobb lesz. Még néhány mély légzés és… menni fog. Most már biztosan. Ezért, ha Auróra még mindig nem hagyott itt (amit eddig is megértettem volna, de most már biztosan), felé fordulok. A lábam azért még nehéz, és ezért leülök a földre. De ha nem pillant rám, akkor is kimondom.
- Valójában én tartozom neked bocsánatkéréssel. Annyira görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy nekem kell segíteni neked, hogy… észre sem vettem, hogy ezzel épp azt nem adtam meg neked, amire szükséged lett volna. Hogy minél jobban próbálkoztam annál mélyebbre taszítottalak. Mindezt azért, mert még azt sem ismertem fel, hogy ez a túlzott segíteni akarás miből fakad. Sajnálom… - nagyon remélem, hogy sikerül elkapnom a pillantását. Még szükségem van a megbocsátására. Hogy végre lássa, hogy ő nem tett semmi rosszat. De már nem kapaszkodom ebbe. Ha nem adja meg, elfogadom. És elengedem…
- Végül te segítettél nekem. Azt hiszem sosem ismertem volna ezt fel, ha nincs a kapcsolatunk. Ha nem úgy ér véget, ahogy véget ért. És ha most nem vagy itt… - felemelem a kezem, vagy ha ő is leült esetleg a földre, akkor felé nyújtom. Nem várom el, hogy megfogja, és tartom is tőle a távolságot. De örülnék neki. Ugyanis most már mindent elmondtam neki, amit szerettem volna, és letettem arról, ami az egész kapcsolatomat meghatározta vele. Ideje elengednem őt. Még ha ez most azt is jelenti, hogy szeretném még egyszer megérinteni, és ezzel kifejezni neki a hálám…

Figyelem szavait, és az apró gesztust is, amivel nyomatékot ad a mondandójának. Valamiért mégsem érzem annyira magabiztosnak ezt a kijelentést. Mintha valójában nem számítana neki a név, amin szólítom. De vajon tényleg így van? Ezt egyelőre még nem tudom.
- Köszönöm. - mosolyodom el, mert mindentől függetlenül, engedményt tett a részemre. Bízom benne, hogy saját döntés révén, és nem az én befolyásom miatt, de a reményen kívül nincs más bennem. Nem lehet más bennem… Ugyanis, ha ő szeretne azon az úton maradni, ahol utoljára hagytam… el kell fogadnom.
Szavait hallgatva viszont rájövök, hogy a mozaik darabkák, amiket az elmúlt néhány napban és héten, olyan gondosan próbáltam a helyükre rakni, még mindig nem adják ki azt a képet, amit szeretnék. Újra összekuszálódtak, és ez csak azért nem ijeszt meg, mert itt van az, aki segíthet megtalálni a végleges helyüket. Hiszen az elengedés már csak az enyém, de a kapcsolat kettőnké volt.
- Vagyis nem volt benned szeretet? Vagy mit értesz az alatt a szeretet alatt, ami mellett nem fér el a fájdalom? - kérdezem türelmesen, de nagyon ösztönösen. Ez a kérdés lehetne akár a segítőé is, de most tudom, hogy nem az. Nem utat akarok neki mutatni, épp ellenkezőleg. Megérteni akarom, hogy én is fejlődhessek. Könnyen lehet ugyanis, hogy neki van igaza, és a fájdalom tényleg nem jelenik meg ott, ahol szeretet van. Ám azt is belátom, hogy nem ez az a kérdés, amire választ kell kapnom a harmónia megtalálásához. Az egy másik, amire nincs is egyszerű válasz, csak lépések sorozata. Örülök neki, hogy most velem tart ezen az úton.
- Rendben. - bólintok arra, hogy együtt megismerhetjük az új énjét, és közben… ezt el is fogadom. Megértem, hogy épp a változás küszöbén áll, elérte a kereszteződést, ami mindig is ott volt előtte, csak sosem akart a közelébe menni. Hát most megtalálta… A szívem örül, de már nem hagyom ezt az érzést elhatalmasodni. Befolyásolna, és azt a következtetést vonnám le belőle, hogy csak akkor vagyok méltó a szeretetre, ha valóban elérte azt a helyet, és én is segítettem neki ebben. Tévedés. Bárhol is van, bárhová is tart, és bárkivel… Nekem ugyanazt a szeretet és kell érezni irányába, mint mindenki más irányába. És ez nem is kényszer, hanem egy természetes folyamat, amennyiben meg adom neki a teret.
- Akkor erre. - mutatok szabad kezemmel a legelő felé, a lovak ugyanis most ott éjszakáznak. A másik kezem viszont az övét fogja, akkor is amikor elindulunk. Arra viszont figyelek, hogy ez kényelmes-e a számára, és többször is a tekintetét keresem. Valamit ugyanis még érzek rajta, épp csak már nem akarom se kutatni, sem ‘megjavítani’ a rosszat. Az-az övé, és csakis rajta áll, hogy megosztja-e velem vagy sem.
Idővel el is érjük a legelő szélét, de a lovakat még így sem látni. A terület másik végében vannak, és nem is bánom, hogy így alakult. Időt akarok adni magunknak mindenre, így többek között az ismerkedésre is. Ezért érezhetően megállok, és nem is szándékozom egyelőre tovább menni.
- Érzed őket? - kérdezem felé fordulva, és megvárom a válaszát. Ha még nem érzi őket, akkor természetesen közelebb megyünk, de ha igen, mesélni kezdek.
- Crowley hármuk közül a mókamester. Előszeretettel lopja el a zabos vödröt, mert élvezi, ha én avagy a többi ló kergeti. Galopp ló volt, és nagyon szerette a versenyzést. Ám egy sérülés miatt vágóhídra akarták vinni. Nem jutott el odáig, mert a lovász kimentette, de pontosan tudja, hogy mi zajlott körülötte. És bámulatos, hogy mennyire nem törődik vele. Ha nincs verseny csinál magának egyet. - amikor ezt a történetet elmesélem valakinek, mindig nevetni kezdek, most viszont még nem állok készen erre. Még én magam sem tudom, hogy miért épp így akarok neki kezdeni az előttünk álló beszélgetésnek, de egyelőre hagyom, hogy az ösztönöm vezessen. És persze ő… bármikor félbeszakíthat, avagy dönthet úgy, hogy másról szeretne beszélni velem. Mindig hagyok neki elég időt a megértésre, és a válaszokra, ahogy a teret is megadom neki. Nem sietünk, legalábbis én már biztosan nem.
- Veritas Crowley ellentéte, ha túl meleg avagy hideg van, ő inkább meg sem moccan. Ő a legidősebb, és tisztában is van vele, hogy már nyugdíjas, azt pedig élvezni kell. A gyerekek néha rá tudják venni egy kis szaladgálásra, de amíg van zsenge fű a közelében, sosem viszi túlzásba. - szeretnék még Merillről is mesélni, ám az ő története miatt van bennem némi óvatosság. Meglehet, hogy nehéz érzéseket fog kelteni Aurórában, ám ha Terrance már egy új lélek… akkor meg oszthatom vele ezt is. Mindenesetre ismét várok egy kicsit, és csak akkor folytatom, ha azt érzem, hogy érdekli a történet.
- Merill tenyészkanca volt, de a legtöbb csikója halva született, vagy ideje korán elválasztották tőle. Amikor megérkezett nem is volt hajlandó megtűrni senkit a közelében, haragudott az egész világra. Idővel viszont békére lelt. Először az egyik kecskét fogadta el, utána a többi lovat. Végül pedig az embereket. - bővebben is tudnék beszélni róla, ám egyelőre nem akarok. Megértem ugyanis, hogy miért volt az a megérzésem, hogy erre kell jönnünk. Most már világosan látom, hogy mit akartam először elmondani Aurórának, és leginkább nekem mit kell először beismernem magamnak is. Hangosan kimondani viszont csak egy nagy sóhaj után megy.
- Sokat tanultam tőlük. Sokáig ugyanis abban a hitben éltem, hogy nekem mindenre tudni kell a választ, és csak akkor vagyok értékes, ha másoknak segítek. Most már tudom, hogy nem így van. És remélem idővel érezni is fogom. - mosolyodom el kissé keserűen, de nagyon ösztönösen, hiszen már nem haragszom saját magamra emiatt. Türelmes vagyok, és tudom, hogy ezt idővel a helyére fogom tenni. Ahogy egyszer majd Aurórát is el tudom engedni…

Egy mély belégzés, majd egy erőteljes kilégzés kíséri a birtokon kívülre az aggodalmaimat. Ugyanis belátom, ha már az elején egyenes leszek Aurorával, és magammal is, nem lehet probléma. Meghúzhatom a határt, és igenis találkozhatunk egyszerűen, mint két lélek, akinek valamikor összefonódott a sorsa. A segítője szerepét már valaki más tölti be, így ha érzem is az elvárást, akár saját magam felől, nem kell felvennem. És ha nem teszem meg, ha valóban csak a majdan volt párjaként jelenek meg, talán tudunk egymásnak segíteni. Csak más módon…
- Várlak. - a kis sétára, és a néhány percre még szükségem van, hogy a saját szerepemet és a saját gondolataimat is a helyére tudjam tenni. Ám az teljes mértékben igaz, hogy várom… Többek között ezért is megyek ki elé. És persze valami más miatt is… Rose nem a legjobb alkalmat választotta a ‘betörésre’. Én pedig túlságosan lágyszívű voltam és még a nappalit is átengedtem neki, ahelyett, hogy ki küldtem volna… Így az a legjobb, ha nem a házban találkozunk először. Szeretnék csak rá figyelni, és a játszótéren erre van is lehetőségem.
- Szeretnélek Aurórának szólítani. Számomra mindig az maradsz. - elmosolyodom, bár nem tudom, hogy ezt látja-e. Egyelőre nem jött közel hozzám, és én is inkább helyet foglaltam a hintán, hogy ő tudja eldönteni, hogy fizikailag mennyire szeretne megközelíteni. Ez ugyanis sok mindent elárul arról, hogy éppen hogyan érzi magát, és persze engem…
Ezért is csillan föl a tekintetem, amikor közelíteni kezd. Egyenletesebb lesz a légzésem is, és az energiámmat is jobban szabadon merem engedni. Egészen addig míg meg nem torpan… Bíztam benne, hogy legalább néhány perc eltelik, mielőtt újra valami rosszat mondok. Látom és érzem is ugyan, hogy félreértett. A segítő azonnal tisztába tenné a félreértést, éppen ezért nem válaszolok azonnal. Előbb újra el kell őt küldenem, hogy tudjam Sekaniként is szeretném, ha értené, miért választottam ezt a helyzetet.
- Itt kellemesebb. Szeretem a Terrai szelet. - ezen a klímán lágy és simogató. Persze vannak viharok, ám akkor épp az elsöprő ereje miatt kedvelem. Megtisztít, nagyon sok mindent…
- Szívesen fogadlak. És hallgatlak, osztatlan figyelemmel. - ez persze azt  is jelenti, hogy azon gondolataimat lecsendesítem, hogy bennem is maradt még mondandó. Hogy nekem is szükségem van rá, hogy el tudjam igazán engedni. Előbb neki kell szólnia, hiszen ő keresett meg engem. Így logikus.
És örülök is neki, hogy nem szakítottam félbe, és végig hallgattam mindent, amit mond saját gondolatok nélkül. Így ugyanis észreveszem, hogy mennyit változott… Az energiája, és a lénye is mintha egy új személy lenne, és csak nyomokban emlékeztet arra, aki volt, és akivel legutóbb a hotelben találkoztam. Végül le is ült az egyik hintára, mégha nem is a mellettem lévőre. Ebben a gesztusban sem azt érzem, hogy engem tagadna meg. Ez csak egy fizikai távolság, semmi több.
- Nem kell bocsánatot kérned azért, mert fájdalmat okoztál. Tudom, hogy sosem akartál bántani, ahogy én sem akartalak, és akarlak téged. Amikor megnyitottuk a szívünket egymásnak, vállaltuk azt, hogy így is alakulhat. És a fájdalom csak ott van, ahol szeretet is. - ösztönösen állok fel, és állok meg előtte, mosollyal az arcomon. A kezemet nyújtom felé, és ha nyúl érte, felsegítem a hintától. A kezét pedig csak akkor engedem el, ha úgy érzem, hogy nem kívánja az érintést. A magam részéről körbe fonnám a kézfejét az enyémmel, és az enerigámat is magunk köré teríteném. Még én magam sem tudom pontosan, hogy miért szeretném ezt, de bízom ebben a megérzésben, mert tőlem jött, és nem a segítő énemtől.
- Szeretnél körbenézni? Megismerni azt a Sekanit, aki most vagyok? - nem a birtokra gondolok, hanem azokra a lelkekre, akikkel osztozom rajta. Sokan vannak, és ezért sem akartam rögtön a házba menni. Előbb a mezők, az istállók az üresen álló házikók… ez is mind hozzám tartozik. Az viszonta rajta áll, hogy elindulunk-e és ha igen, foghatom-e a kezét, vagy sem…
- Én szeretném megismerni Terrance-t. Mert ahogy te azért jöttél, hogy el tudj engedni… úgy nekem is szükségem van a köztünk lévő kapocs elengedésére. És a hálámat is szeretném kifejezni feléd. - akár már most is elmondhatnám, amit szeretnék, de okkal nem kezdek bele azonnal. Meg akarom neki adni az időt, hogy eldönthesse teret-e ad-e ennek. Meg fogom érteni, ha nem. De reménykedek…

Az idő nem gyógyír semmire. Főleg azok számára nem, akik az időn kívül léteznek… Ám ezt sem könnyű beismerni. A tényt, hogy a változás csakis akkor következik be, ha teszünk érte, és szembenézünk a legbelsőbb félelmeinkkel is… sokakat meghátrálásra késztet. Engem viszont már nem… Épp csak ahogy nem siettettem a fájdalmas tapasztalatok megélését, úgy a gyógyulást sem… Hagyom, hogy keresés helyett rám találjon, épp úgy, ahogy Uriel javasolta nekem. És már érzem, hogy ott van a küszöbön. Csak érte kell nyúlni, amikor elég erősnek érzem a karom. Ám az egyik éjszaka nem csak a megváltást érzem a küszöbön…
Dobban a szívem. Enélkül is tudom, hogy még nem készültem fel erre a találkozásra, hiszen épp csak lépkedni kezdtem azon az úton, amin járni akarok a továbbiakban. De a testem akkor is jelez nekem. Ezért hagyom, hogy végig fusson rajtam minden gondolat, amit az újabb megjelenése ébresztett fel.
Amikor utoljára láttam… segíteni akartam neki. Szüksége lett volna rá, és… úgy éreztem, hogy képes is vagyok rá. Azonban… rám is hatással volt a találkozó. Be kellett ismerni magamnak, hogy csak abból adhatok másoknak, ami ott van bennem. Aminek a létezését tagadom, amit el akarok rejteni, abból senki sem részesülhet. Ezért mielőtt újra adhatnék, egésszé kell válnom. Megtalálni magamban azt, amiről azt hiszem, hogy már nincs meg bennem. Amíg ez nem történik meg, nem segíthetek Aurórának… Viszont az, hogy ő jött el újra… Nem tagadhatom meg a kérését. Egyértelműen a tudomásomra hozta már azzal is, hogy a birtok határán mozog. Én pedig… csak azért vonakodom, mert attól tartok, hogy most sem tudom neki megadni, amire vágyik. És nem azért, mert én húzódnék el a találkozótól…
Ezért néhány pillanat eltelik ugyan, mire választ is kap az üzenetére, de végül megérkezik hozzá. Az energiám ugyan nem kísérte, de a határozottságot érezheti rajtam.
- Szívesen látlak bármikor. Csak kövesd az ösvényt a ház felé. - én is felállok, és mielőtt elindulnék, hogy félúton találkozhassunk, lehajolok, és megvakarom Banderas fülét, aki izgatottan pattant fel, egy kellemes éjszakai sétára várva. Most nem kívánom, hogy velem jöjjön. Egyedül szeretnék menni. Ez alkalommal ugyanis nem az egykori segítője fogja fogadni. Ő most képtelen rá, hiszen… újra meg kell találnia önmagát.
Sekani viszont úton van felé. Az a lélek, akinek a szívét adta, és aki neki adta az övét lépted felé, és a holdvilág fényében egyre közelebb jut hozzá. A legelő mellett megy el az ösvény, így ha ő sem állt meg, ott fogunk összefutni, ahol az véget ér, és egy nagyobb füves területen gyerekek játékára alkalmas tér van. A csúszdára rá sem nézek, ellenben a hinták… leülök az egyikre, és amikor Aurora is megérkezik, mosolyogva fordulok felé. És… némileg óvatosan.
- Szia Aurora. Vagy… jobban szeretnéd, hogy Terrancenek szólítsalak? - talán amiatt használja még a régi nevét, hogy én megismerjem, de… szeretném, ha tudná, hogy nem ezen múlik. Ahogy a bennem lévő örvénynek sem ő az ura már. Legalábbis… előbb vagy utóbb így kell lennie.
- Szeretnélek behívni a házba is, de… számos állatka van oda bent. Ám ha ez nem zavar, ott is beszélhetünk. - fontosnak érzem a kényelmét, elsősorban ezért is jöttem ki elé. Másodsorban pedig azért, mert jól esik a friss levegő… Így csak akkor maradunk, ha rám bízza a döntést. Egyébként rá figyelek, minden… idegszálammal.