Lesson (minus) One

Látszatra a szolgálók engednek Ryunak, nem látnak rá okot, hogy megakadályozzák az átvizsgálást. Ám egy szemfülesebb, és minden bizonnyal becsvágyó szolgáló kifejezetten elégedetlen lesz annak hallatán, hogy nem kér segítséget Ryu. Úgy véli, hogy így az ő munkáját veszik el, és neki nem kéne ezt büntetlenül hagyni, még akkor sem, ha Ryu-t a felettesének érzi. Tudja, hogy csakis engem szolgál, egyedül nekem engedelmeskedhet. Ezért a biztonság kedvéért blokkolja felszállást segítő rendszereket, és Ryu körmére néz.
Nem megy be hozzá, de lekéri a hajó adatait, és abból látja, hogy Ryu megpróbálta beindítani a hajtóművet. Ettől kifejezetten elégedett lesz, tudja, hogy most felfedezett valamit, amit mások nem, és hogy ezzel engem nagyon boldoggá fog tenni.
Nem téved.
Ugyanis amint értesítést kapok, ami leírja a történteket, egy kicsit félre rakom a Férget. Szó szerint… Elolvasom ismét, hogy mi történt, és… úgy döntök, hogy később, de egy nagyon jót fogok játszani.
Utasítást adok a szolgálónak, hogy továbbra is blokkolja a felszállást, nem csak a segédrendszereket, hanem a teljes folyamatot. Okozzon további hibákat a hajó programjában, és a hajó testben is, úgy, hogy Ryu ezt ne vegye észre. Még egy vírust is engedélyezek, ami nem tesz kárt, de teljesen észrevétlen, és véletlenszerű időközönként jelzi egy rendszer meghibásodását, és a javítás szükségességét.
Ez valószínűleg le foglalja Ryu-t, amíg én elvégzem a dolgom, és persze… remélhetőleg kellőképpen fel is bosszantja. Imádnám, ha hisztizni kezdene, mert akkor egyenes úton küldhetném ki… hmm… mondjuk egy formásabb légzsilipen. Védőruházat nélkül…

Gyenge. Még ez a leghízelgőbb a jelzők közül, amivel a Szolgát illetném, és kezdem kifejezett sértésnek érezni a személyemre nézve, hogy őt kaptam tanítványnak. Az önhittség egy bizonyos szintig szükséges, elvégre csak az tud igazán jó munkát végezni, akinek az önbizalmát nagyon nehéz megingatni. Nos, de ahhoz, hogy ennek legalább egy minimális alapja is legyen, ahhoz először le kell tenni valamit az asztalra. A Szolga pedig eddig csak annyit tett, hogy bebizonyította, teljesen alkalmatlan a figyelemre, de megérzésem szerint még az életre is…
Éppen ezért nem foglalkozom vele a továbbiakban, van már egy Szöcském, akivel játszhatok, és az SOKKAL jobb móka. Ő biztosan nem olyan lelkes, mint én, de nem is kell, hogy az legyen. Nekem elég, ha eszméleténél van. És arról gondoskodom…
Így persze arról sem értesülök, hogy a Szolga szökni próbál. Súlyosan el van tévedve, ha azt hiszi ez lehetséges, innen ugyanis csak test nélkül tud távozni. Talán akkor újra látja a Teremtőjét is…
- A Mester személyesen hagy jóvá minden bejövő, és kimenő hajót. Jöjjön vissza majd vele együtt. - ebben nem fognak engedni a szolgálóim, szigorú parancsot kaptak ezzel kapcsolatban, okkal. Vagyis kijelentésük után vissza is térnek a helyükre, és folytatják a munkájukat úgy, ahogy eddig. Nem értesítenek engem, tudják, hogy majd jövök, amikor úgy tartja a kedvem, és nekik csak türelemmel kell várniuk, illetve tartani a hajókikötőt, amíg meg nem jövök. Egyelőre bíznak abban, hogy Ryu csak azért próbálkozott ilyesmivel, mert még nem ismeri itt a dolgok menetét. Vagyis készenlétben vannak (mint mindig), de nem tesznek egyelőre semmi említésre méltót.

Nem mondhatja rám senki, hogy nem vagyok jó szívű. Nemet is mondhattam volna a felkérésre - hogy fogadjak egy tanítványt, de gondoltam, hasznos lesz az Uraimnak (Hölgyeimnek…), ha felnevelek néhány hozzám hasonló tökéletes fegyvert. Épp csak… arra nem számítottam, hogy rögtön egy selejteset küldenek hozzám…
- Áh. Az mindjárt más. Nem is fontosak a fiolák. - mosolygok negédesen, ám a szemem elárulja, hogy épp most vétett újabbat. Hiszen nincs abban a pozícióban, hogy megengedje magának az önteltséget. Még én sem vagyok ott régóta… De nekem mindegy, mert ha véglegesen is használhatatlannak ítélem, legfeljebb elküldöm, és nem lesz többet a tanítványom. Attól függően pedig hogy még fel is idegesít-e… Könnyen lehet, hogy csak darabokban fog megérkezni a küldemény a családjához.
És ahogy érkezik a folytatása az általa előadott drámai jelenetnek, még erősebb lesz a kísértés, hogy ládikában küldjem vissza a tesókájához… De épp ezért vagyok én a Mester ő meg a… Senki. Vannak módszereim az ő megtörésére is, és a kérdés csak az, hogy akarom-e használni, avagy megunom a dolgot, és inkább pontot teszek a végére…
- Nyugodtan mondd, hogy elvárod. Mondhatsz bármit. Szabad vagy… - lépésről lépésre megyek hozzá közelebb, de a kezem már nem ennyire lomha. Az kérlelhetetlenül lecsap rá - gyűrűvel együtt - és egyértelműsíti, hogy lehet ő bármi, épp csak szabad nem. Az én karmaimban van az élete, és nem mellesleg, ez a szerencséje. Más kezében minden bizonnyal már halott lenne ilyen attitűddel. Viszont… szinte biztos vagyok benne, hogy ezt nem is érti. Így ki fogom mondani, amint felébreszti a Férget. Azt a részét én nem szeretem, mert sokan elkezdenek sikítani, amikor meglátnak. Az pedig elég idegesítő, ha közel van hozzájuk valaki… Ezért inkább várok az utolsó leckével, és csak a távolból figyelem, hogy megteszi-e, amit mondtam, vagy sem. Nem tudja, hogy ezen az élete múlik éppen, és ezen jelenleg csak mosolyogni tudok, és akkor sem hagyom abba, amikor beadja a szert a Féregnek, és az ébredezni kezd. Mindvégig az arcom éke marad az a mosoly, amit senki sem akar közelről látni, mert azt jelzi, hogy mocskos ötletek járnak keringőt a fejemben. A Féreg már ismeri, így közelebb is megyek hozzá, és a… nem Követő, hanem mostantól Szolgával nem foglalkozom. Ha útban van egyszerűen csak odébb lököm, de szólni nem fogok hozzá. Még…
- Jó reggelt. Hasadra süt a nap kis rovarom… - még az arcán is végig simítok, a gyűrű hegyét végig futtatva az álla vonalán. Az ilyen mindig vicces. Sosem tudhatják, hogy valóban csak megérintem őket, vagy a következő mozdulat már halálos lesz. Néha én sem tudom, ahogy éppen a kedvem tartja.
Amikor már kellőképpen éber a Féreg, a Szolga felé fordulok. Az ő leckéje most jön, és oka van annak is, hogy a Féreg közelében fogja megkapni. Neki is hallania kell, ezért vártam az ébredésére… A pillantásom viszont végig a Szolgán van.
- Egy egyszerű szolga vagy, semmi más. Ide menekültél, mert már a tied között sem ért semmit az életed, és reménykedtél benne, hogy itt majd lehetsz valaki. Rossz hírem van. Mi is tudjuk, hogy egy senki vagy. Ezért csak a türelmünknek és jóságunknak köszönheted, hogy még élsz. De előbb vagy utóbb mindkettő elfogy. A túlélésed kulcsa tehát az, hogy lesz-e valami hasznod végül, vagy sem.  Ezt pedig én döntöm el. - a végére már ismét mosolygok, és várok pár másodpercet, hogy mit vált ki belőle az amit mondtam, úgy, hogy a Féreg is tisztán hallja. Megérzésem szerint nagyjából semmit. Nem is azért mondtam. De eljön majd az-az idő, amikor vissza fog emlékezni ezekre a szavakra.
- És most takarodj. Nem érdemled meg, hogy végignézd. Majd szólok, ha visszajöhetsz. - nem intek, és a továbbiakban már a szemkontaktust sem kívánom tartani. Csak akkor fordulok felé, ha nem engedelmeskedik. Egyébként a Féregre nézek, és megállok előtte, ‘kedvesen és bájosan’.
- Sajnálom. Ezek még nem tudják, hogy hol a helyük. - ha nem rohan, akkor ezt még pont hallhatja a Szolga is. A folytatással viszont megvárom, hogy teljesen távozzon.
- Hol  is tartottunk? - oldalra billentem a fejem, és az egyik ujjam az ajkamra teszem. Kap még néhány másodpercet a Féreg a félelemre…

Szeretem a kihívásokat, és a Követőm képzése kifejezetten ebbe a kategóriába tartozik. De a kelletlensége, vagy akár mondhatnám azt is, hogy pofátlansága, elég bosszantó. Nem kötelességem tűrni, és nem is fogom sokáig. Ugyanis aki így viselkedik, az nem fog sehová sem jutni. Akkor meg minek éljen? A kezemben van az élete minden értelemben.
- Nem látok itt rajtad kívül senki mást. - jelentem ki negédesen, és még egy mosolyt is prezentálok mellé, de láthatja rajtam, hogy nem azért, mert mulattatna. A szemeim szikrákat hánynak, és most még sárgábbá válnak. Akkor történik ez, amikor dühös leszek…
- Végre… - enyhülök meg egy kicsit, amikor végül engedelmeskedik. Az már más kérdés, hogy ha minden utasítás előtt el kell járni ezt a táncot, akkor gyorsan ki fogom kapcsolni a zenét. Minimum le kell nyűgöznie, ha azt akarja, hogy rá pazaroljam az időmet. A kínzás ugyanis sokkal szórakoztatóbb, és nem mellesleg, egyedül szeretem csinálni. Csak én és az áldozat félelme, a legjobb esti társaság.
- És tudod, hogy azok mire valók? - nem emlékszem, hogy kérdezte-e. Én ugyanis csak akkor mondok neki bármit is. Épp annyit teszek bele, amennyit ő is, egy cseppel sem többet. Még a végén elfáradnék. A pihenésre pedig nem kerülhet addig sor, amíg nem végeztünk a féreggel. Ám ennek még mindig nem kezdhetek neki, mert megint akadékoskodik, és ez már nem olyasmi, amit el tudnék viselni. Ezért fel is veszem a mutató ujjamra a gyűrűt. Szép karmom lett így, épp csak nem annyira éles, mint a sajátom.
- Tényleg? Reméled? - közelebb lépek hozzá, lassan, de határozottan. Megállok vele szemben, az arca csak néhány centire van az enyémtől, ha nem lép el. Akár úgy is tűnhetne, mintha meg akarnám csókolni, de eszemben sincs ilyet tenni. Inkább hátra lendítem a gyűrűs kezemet, és teljes erőből képen törlöm. Ha nem védekezik, a gyűrű hegye nyomot is hagy az arcán, apró véres csíkot hagyva épp a szeme alatt. Ha ellép akkor más a helyzet. De azt nem igazán ajánlom neki, és valóban gyors voltam.
- Nem nyaralni vagy itt, hanem tanulni. Vízbe akarsz menni anélkül, hogy úszni tudnál? Csak rajta. Meg fogsz fulladni. - nem képletesen értem. Az egyik kedvencem az oxigényhiánnyal okozott halál. Nem lenne bűntudatom, ha őt is ilyen vég érné… De egyelőre még adok neki esélyt a tanulásra. Az utolsó előttit…
- Az elmetrükkök nem érnek semmit, ha nem tudsz erőt felmutatni. Amikor az asztalodra kerül valaki, akkor már nincs helye az ismerkedésnek. Vagy tudsz róla valamit, és manipulálod, vagy ha nem, akkor erővel kiszeded belőle az információt. Csak utána lehet bármi másba belefogni. - mondom fel a leckét, amit annak idején én is megtanultam. Biztosan lehetne másként is, de az eredmények engem igazolnak. Nem véletlenül hívnak engem a kifejezetten nehéz esetekhez.
- Kezdj most már neki, mert el fogok aludni. Pedig sem nekem, sem neki nem kéne már szundizni. - hátrébb lépek, és hagyok neki teret, hogy odaférjen a féreghez. Most övé a szinpad, amíg megengedem neki. A kérdés, hogy elég érdekes műsort tud-e csinálni.

Átható tekintettel figyelem a mozdulatait, a legapróbb megnyilvánulásait. Nem a féregnek… Az továbbra sem mozdul, így minimálisan sem tudja felkelteni a figyelmemet. A Követőm érdekel… Látni akarok benne valamit, ami… magamra emlékeztet. Felfedezni benne a saját nagyságom morzsáit. Sokat dobna a hírnevemen, ha lenne egy méltó utódom, és egyelőre… ő áll a legközelebb ehhez a lehetőséghez.
De… nem látok rajta semmit. Olyan közömbös, mintha takarítani küldtem volna el. Hát nem látja, hogy milyen lehetőséget kapott? Mekkora kegyben részesült? Először azért, mert kiválasztották, másodszor azért, mert tőlem tanulhat? Nem szoktam tanítványokat fogadni, egyedül dolgozom. Vele viszont kivételt tettem, mert… épp unatkoztam, és valamennyire bódult is voltam, amikor megérkezett a ‘kérés’, hogy foglalkoznom kéne vele…
A mai nap viszont eddig csalódás… Tekintetemben sötét fény villan, ahogy felé fordulok, és irgalom nélkül mérem végig távozó alakját. Pimasz… Talán ma még egy leckét be kell iktatnom a menetrendbe… Egyelőre viszont nem szólok. Megvárom, hogy mit hoz vissza. Sok minden múlik ezen az ‘apróságon’...
Ezért, amikor belép rögtön azt nézem, hogy mivel tért vissza. Közelebb is lépek hozzá, és tenyeremet előre nyújtva várom, hogy belehelyezze az üvegcsét. Ha megkapom a fény felé emelem, és a színéből megállapítom, hogy jót hozott. Dicséretként nem is mondok semmit ezzel kapcsolatban, csak visszaadom a kezébe.
- Áh… ezek az apróságok? Néhány régi szuvenír a személyes gyűjteményemből. - fordulok a csecsebecsékhez, és felemelem az egyik gyűrűt, aminek karomszerű, meghosszabbított nyúlványai vannak. Végig futtatom az egyik ujjamat az anyagon, mielőtt felvenném a mutató ujjamra, majd…  A Követőre nézek. Ez egy gyönyörű darab, és komoly érdeklődést kéne mutatnia iránta. Semmi ilyet nem érzékelek… tekintetem újra megvillan, ezúttal már felé. És a jobb szemöldököm is megemelkedik, kimutatva, hogy nem vagyok boldog…
- Ébreszd fel te. Nekem vannak még más terveim is. - elő kell készülni a műsorra, ami azt jelenti, hogy… kényelmesen helyet foglalok a fotelben. Rálátok a féregre, és a Követőre is, még akkor is, ha neki áll az ébresztési folyamatnak. Mondhatni, előttem a színpad, és várom, hogy elkezdődjön a műsor. Épp csak, ha hagynám, hogy minden a maga módján menjen, akkor nem tanulna semmit sem…
- Milyen készítményeket láttál még a tárolóban? - a hangom szinte kedélyes, célom az, hogy ezzel zavarjam meg. A ‘gyorsasága’ ugyanis két dolgot jelenthet. Vagy alaposan körbenézett, vagy nem tisztelte eléggé a parancsomat. Az egyik dicséretet, a másik megtorlást jelent… Nekem mondjuk mindegy. Én már a féregre figyelek, és várom, hogy felébredjen. Viszont mielőtt ez bekövetkezhetne, még valamit kérdezek.
- Hogyan fognál neki? Ha neked kéne információt kinyerned belőle? - még mindig szinte bátorító a hangom, de már nem nézek rá. A gyűrűmet nézem, hüvelykujjam újra végig fut az anyagon, és… már a késztetést is elég erősnek érzem. Jól esne egy kis frissítő. Melegében.

Nem szeretem, amikor eszméletlenek. Az olyan… közhelyes. Gyengeségre utal. Az ilyenekre pedig nem szívesen pazarlom az időmet… Az drága, mint a vörös nektár. Óvatosan kell kinyerni, és gondosan porciózni, mert… Ha a test feladja már nincs utánpótlás. Újabb közhely…
És akkor itt van még ez a… nem is tudom, hogy minek nevezzem. Tanonc? Nem, még nem érte el azt a szintet. Követő? Talán. Eddig nem éreztem rajta, hogy idegenkedne bármitől is, de nem látom a fényt a szemében. Az elégedettséget, amikor a markában tarthat egy életet, amikor sorsokat dönthet romba saját akarata szerint. Ez olyan kegy, amire a magunkfajtának csak azért van lehetősége, mert kiválasztottak minket. Ryu viszont… még bizonyítania kell. És én döntöm el, hogy érdemes-e a figyelemre vagy sem.
- Hozd be a drogokat. Fel kell ébresztenünk. - nem fogok vele én fáradni, én valami más készítek elő. Menjen csak a… Követő. Egyelőre maradok ennél. A neve ugyanis nem mond semmit. A pozíció a lényeg.
- Igyekezz. - kiáltom neki oda, mielőtt távozna a teremből. Egyelőre nem mutatom meg neki, hogy hol tartom a játékszereimet… Majd… ha már bizonyított. Ezért gyorsan, és rutinosan veszek elő mindent, amire szükség lehet, és gondosan visszahúzom a fali panelt a helyére. Biztosan végzek még azelőtt, hogy visszaérne a drogokat ugyanis keresnie kell. Nem egy helyen vannak, és van választék is bőven. Érdekel, hogy melyiket fogja hozni, ezért sem mondtam meg neki, hogy hol van és pontosan melyik kell. Azt tudja, hogy mi a célja, így a választás egyszerű kell legyen.  Azt viszont ajánlom neki, hogy az ellenkezésnek még a csírája se legyen benne, és leginkább gyorsan végezzen. Bár akár gyorsan jön vissza, akár nem, az első kérdésem biztos az lesz, hogy miért nem jött gyorsabban… Csak, hogy érezze, hogy törődöm vele…