Go Round

Elfogadom a… szkepticizmusát. Azt is megérteném, ha gyorsan rövidre zárná ezt, és inkább lelőne a lelki békéje jegyében. Jah, hogy az már meg is volt… Azt hiszem akkor most az a rész jön, hogy végig hallgatok minden sértést, mert ez a legkevesebb, ami jár neki.
- Megértem, de az igazság attól még nem változik, hogy te nem hiszel benne. - biztos vagyok benne, hogy nem veszi észre, mennyire megváltozott a hangom, és a hanglejtésem. Már nincs se gőg, se dac a hangomban csak… fájdalom. Amit saját magamnak okoztam, és okozok, éppen ezért is tudom, hogy nem fogok tudni tőle megszabadulni, amíg nem törlesztettem a bűneimért.
- Igazad van. Azt tényleg nem sajnálom, hogy megmentettelek. - az életét mondjuk inkább Carmen mentette meg, de a fogságot sem viselte volna jól, és annak elkerülésében az én kezem is benne volt. Hálát persze nem várok. Ez még mindig csak alulról súrolja a minimum szintet, amivel tartozom neki.
- Igen. Ez új. Ahogy az is, hogy szabadon távozhatsz. - a másik labdát, amit a megtiszteltetéssel kapcsolatban mondott nem veszem fel, mert az már nem az enyém. Felesleges lenne tagadni, ahogy úgy általában akármilyen védekezésnek, nincs értelme. Esélyem sincs arra, hogy felismerje a mostani szándékaimat.
Hiszen észreveszem, hogy mennyire szomjas, de erről továbbra sem szólna. Ránézek a poharamra, már épp nyúlnék is érte, hogy odaadjam, de aztán eszembe jut, hogy biztosan el fogja utasítani, mivel abból én már ittam. Vagyis hozni kell neki egy másikat bentről…
Szörnyen lassan tudok csak megmozdulni, és az arcom fájdalmasan torzul össze. Nem kiálltok fel, még csak nem is nyögök, kibírom én csak… magamban cifrábbnál cifrább káromkodásokat hozok össze. Ha nem állít meg gáncsolással, vagy bármilyen egyéb módszerrel, akkor szó nélkül bemegyek, és körülbelül egy perccel később már egy pohár vízzel térek vissza. Nem ülök le azonnal, hanem ahhoz a fotelhez megyek, amiben ő gömbölyödött össze, és a poharat felé nyújtom.

Elég erős a gyanúm, hogy egy csattanást hallottam odabentről. Hogy székét vagy arcét, jelen helyzetben talán már mindegy is. Lyndar elég szépen elintézte magát, és Carmenhez azért igazán intézhetne egy hála imát.
Ha nem teszi, előbb vagy utóbb úgyis a fején fog csattanni, koki formájában…
Én viszont nem mozdulok, hiába érzem a kényszert, hogy segítsek neki. Nem akar látni, ezt… elég egyértelművé tette korábban. Ott van a kezében minden, ami ahhoz kell, hogy el tudjon innen menni, ennél többet már nem igazán tehetek érte. Vagyis tehetnék, de… azt ő egész biztosan nem akarja.
Ezért maradok is.
Idővel viszont érzem, hogy közelít. Beleiszok a pohár vízbe, ami a kezemben van.
Aztán megérkezik, és… nem szólok semmit. Nem nézem levegőnek, de… nem igazán van mondanivalóm. A “Sajnálom”... édes kevés. Minden más meg lényegtelen ehhez képest.
Később viszont azt is érzékelem, hogy… még mindig nincs rendben az egyensúlya. Vagy az ereje. Várható volt, főleg, ha nem itta meg a vizet…
Felé fordítom a tekintetem, pedig még ez a kis mozgás is nehézkes. Tudnék neki segíteni, de nagyon fájdalmas lenne a számomra. Meg esélyesen neki is. Sokkal jobban jár, ha inkább nem érek hozzá, ha egyszerűen csak… békén hagyom.
A Teremtő a tanúm, ez is volt a tervem, de egyelőre máshogy alakult.
- Ahogy érzed. - visszafordítom a tekintetem magam elé. Látom, hogy szenved, és az-az érzésem, hogy nem igazán örülne neki, ha én ezt végig nézném. És én sem akarom. Segíteni akarok neki, de ezt azzal tehetem meg, ha teljesítem a kérését. Meg nem csinálom ki magam azelőtt, hogy egyáltalán felemelhetném…
- Sajnálom, hogy ide hoztalak. Az otthonodba akartalak, de ott már várt a fogadóbizottság. A morcos fajta. - nem tudom, hogy mire emlékszik a történtekből, menekülés közben nem igazán tudtam arra koncentrálni, hogy eszméleténél van-e vagy sem. Most épp igen. És Carmen munkáját ismerve, most már marad is. Ha nem hajtja magát végzetesen túl…
Nekem sem kéne…
Ezért egy ideig nem szólok, ha csak ő nem kérdez kifejezetten engem. Fáj az arcom (nem mintha nem érdemelnék még ennél is többet), és azért… csak egy bizonyos mértékig vagyok mazochista…

Carmen hangjára ébredek. Pontosabban. Az ízes káromkodására. Régen hívtak már “faszfej”-nek. És ez még a kedves jelzők sorában volt…
- Én is szeretlek Mami. Hoztál nekem csokit? - a szememet még nem nyitottam ki, de tompa puffanást érzek a fejemen. Egy finom koki. Vagyis Carmen nem értékeli a humoromat.
Igazából én sem. Csak az jár a fejemben, hogy mi lehet Lyndarral. Nem nézett ki túl jól amikor utoljára láttam. Amikor…
Bassza meg… tényleg lelőtt…
Hirtelen ülök fel, aztán Carmen már nyom is vissza az ágyba. Ágyba? Mikor kerültem ide? És miért van mellettem Lyndar?
- Jól van? Mondd, hogy jól van… - a kezem odébb siklik, arra, amerre Lyndart láttam az ágyba süppedés előtt. Nagyon hideg a keze. Carmen viszont ‘megnyugtat’.
- Jól van. Kutya baja. És te is megmaradsz, bár a képed még randább lesz az új sebhelytől. - Carmen felé fordulok, kifejezetten morcos ábrázattal. Ez még akkor is erős megjegyzés volt, ha én megalapoztam a hangulatot a “Mami”-val… De a tekintetemben ott van a hála is, és persze az, hogy ő is számíthat rám, bármikor.
Ki sem kell ezt mondanom, elég csak… felmorrannom.
- Na akkor pihenjetek, és a Teremtő szerelmére… tedd el azt a kurva pisztolyt… - rámutat az éjjeli szekrényre, és valóban ott van a pisztolyom. Felkelek, és helyére teszem az övemen. Most már nem nyom vissza Carmen, sőt távozik, egy egész kedvesnek mondható mosollyal, és integetéssel egyetemben.
Még maradok egy ideig az ágyban, aztán inkább felkelek. Jól esne egy pohár víz, így hozok magamnak egyet. Aztán eszembe jut, hogy minden bizonnyal Lyndarnak is jól fog jönni. Ha más nem arra, hogy a képemre löttyintse…
Nem követem el azt a hibát, hogy a tükörbe nézek, amúgy is érzem a kötést az arcomon. A napot viszont nem. Így inkább kimegyek ismét a teraszra, és ott pihenek a továbbiakban. Most nem lesz Lyndarnál a fegyver, ha felébred, egy pohár víz viszont várja, és egy kártya is, amivel a hajómat be tudja indítani a jelenlétem nélkül is. Meg persze én is kint vagyok a teraszon, de nem várom el, hogy meglátogasson.
Csak a szívem ritmusa lesz sokkal szaporább, amikor érzékelem, hogy felébredt…

Lyndar hangosan felmorran, amikor elhúzom a kezét, és teljesen meg tudom érteni ezt a reakciót.
DE…
Nekem most életben kell őt tartanom. Ha pedig megnehezíti ezt a számomra, akkor nem leszünk jóban…
- Igen feltéve, hogy előbb el tudlak látni téged, és időben sorra jut ő is. Ha már ragaszkodott ehhez a sorrendhez… - minden idegszálam tiltakozik ez ellen a felállás ellen, és ennek semmi köze ahhoz, hogy elég egyértelmű, hogy mi történt itt. Ez csak szimpla logika. Cyrus súlyosabb állapotban van, ezért őt kéne először ellátni.
De neeeeeeem….
Éppen ezért Lyndar érezhet rajtam némi türelmetlenséget, még ha az ellátása teljesen szakszerű is. Hiszen aggódok Cyrusért. Egyre jobban…
De éppen akkor, amikor az utolsó simításokat is el tudnám végezni Lyndaron, kiderül, hogy… hát nem tudom, hogy pontosan mi is a baja…
- Ohh… Én hagynálak. Hidd el. De ez a seggfej, ragaszkodik az egészségedhez. - csak a fejemmel bökök Cyrus felé, és ez a szerencsém… ugyanis Lyndar meg próbál ráfogni a csuklómra és… hát biztosan nem köszönetet akar mondani…
- Nyugi máááár… Mindenképp ki akarsz purcanni? - erős a kísértés, hogy hagyjam… De neeeem, valójában képtelen lennék erre. Még egy mocskot sem tudok az át szélén hagyni, hát még olyas valakit, aki amennyire tudom… teljesen ártatlan.
“Köszi, hogy veled dolgozhattam” ajándékot persze biztos nem fog kapni…
Ugyanis azért, hogy képes legyek nyugodtan meggyógyítani mindkettejüket, kénytelen vagyok lenyugtatni őt. A teljes kábulat lenne a legjobb, de azért kéne némi visszajelzés tőle, fájdalom ügyben. Vagyis, csak extra erős nyugtatót kap. Olyan erőset, hogy a Terrai drogok… csak ízes cukorkának fognak tűnni ehhez képest. A fájdalmat nem blokkolja (hogy később meg tudjam vizsgálni), de a hangulatot elég erősen javítja.
Nekem sem ártana...
- Na és akkor most már nyugi. Élvezd a vágtató pegazusok képést az égen. Vagy valami hasonló… - nekem teljesen mindegy, hogy mit haluzik. Már csak néhány simítás…
És aztán már ugrok is Cyrushoz, mert eddigre szinte medencényi vér van a padlón…

Cyrus egy ökör. Címeres… De persze ezt hiába is mondanám neki. Csak annyit mondana, hogy: “Igen. És?”  Így meg már csak felesleges szájtépés a részemről.
Vagyis most sem üzengetek, vagy kérdezek semmi olyat, ami a sérülések szempontjából irreleváns. Foltozni kell, abban meg jó vagyok, így csak… korlátozottan aggódom, amikor megérkezek.
A látvány viszont… hát azért nem olyan szép, mint amire számítottam. Ez a seggfej nem mondta, hogy kozmetikust váltott, ( oké, vér alapján frissnek tűnik a dolog…), de még csak arról sem volt szó, hogy ájultakkal kell dolgozni. Azokat nem szeretem, mert nem tudják elmondani, hogy mi a gond. Mondjuk az ébren lévőket sem komálom különösebben…
Ezt a pasast viszont még úgyis ismerem, hogy életemben nem találkoztam vele. Lyndar így, Lyndar úgy… Csak az elején volt vicces ez a történet. Most viszont, hogy látom mennyire elbaszott egy kapcsolatot ápol Cyrus éppen, még csak jó kedvem sincs, és a lehető leghamarabb pontot, illetve foltot szeretnék rakni mindenki bőrére, és elméjére. Szeretnék visszamenni Kylie mellé a hajóra, és elutazni a naplementébe. Naplementékbe…
De nem, mert a pasiknak épp most kellett kinek van nagyobb versenyt rendezni…
- Ezt szépen elintéztétek fiúk… - nem hiszem, hogy hallanak, még totál ájultak. Amikor viszont elérem Lyndar sérülését, és scannelni kezdem a sebet, természetesen felébred…
Igazán megkönnyíthetné a dolgomat legalább, ha már életben tartom…
- Ne most taperoljátok egymást... Nyugi van… - finom, de határozott mozdulattal húzom el Lyndar kezét, amivel épp Cyrus csuklóját… pulzust ellenőriz? De nagyon benne van a gyilok kedv…
- Nem jött össze. Még lélegzik. Csak nagyon vérzik. De az pótolható. - azért hiába kérte kifejezetten Cyrus, hogy először Lyndarral foglalkozzak, egy nanobotot azért ráállítottam. Túlzás volt, hogy ő jól van. Neki is annyi lesz, hamarosan, de még van egy kis időm.
- Csinálhatjuk finoman, meg be is vadulhatunk. Ha nyugton maradsz, kábítás nélkül is megtudlak gyógyítani, de ha nem, akkor benyomom neked a Susu vonatot… - remélem az előbbit választja, akkor ugyanis megkaphatja a Nanokat. Most már ideje lenne Cyrusra is ránézni, mert azért erősen ideiglenes a folt, amit ő kapott…

Ha akarnám sem tudnám cáfolni a szavait. Az alapján, amit tud rólam, csodálkozom, hogy csak ennyi szarkazmusra futotta tőle. Gondolom nem érzi túl jól magát. De nem fogok odanézni…
Legalábbis egy ideig…
A várakozást az elkerülhetetlenre ugyanis megunom, még akkor is, ha minden bizonnyal szüksége van erre a bevezetőre. Ő nem képes csak úgy meghúzni a ravaszt, bármit is tettem vele. Én sosem hezitáltam…
- Valóban… - talán nem fog elájulni, akkor sem, ha nem várja meg a gyógyítót. A hajóm pedig olyan szempontból biztonságos, hogy azonnal leáll a rendszer, vagy nem biztonságos hely esetén a robotpilóta veszi át az irányítást, ha a pilóta nem tud helytállni.
Szükség lesz rá, ahogy elnézem. De én ezt már nem fogom látni…
A szándékát előbb érzékelem, mint a tényleges lövedéket. Meg akarom neki adni azt az örömet, hogy a szemébe nézek, még akkor is, ha én inkább csak megnyugodva, becsuknám a szemem. Ez ugyanis még nem a vége. Amint vissza tudok jönni, ismét védelmezni fogom. És ezzel, talán egy kicsit már törleszteni tudok…
De nem tűnik el azonnal a világ, amikor becsapódik a lövedék. Csak fájdalmat érzek, éleset, és nedvességet legördülni az arcomon. A vérem…
A tenyerem az arcomhoz érintem, és vörös massza mindent beborít. A fejem pedig húzni kezd lefelé. Hát mégis elég lesz ennyi…
- Vafft mem vóóóvífóóóót… -az állkapcsom nem mozog. Ez így már kifejezetten kínos. A fejem ugyanis csak húz, de még mindig nem csapta le a rolót…
Így pedig azt is érzékelem (látni már nem…), hogy a teste enged a gravitációnak. Fordítva kellett volna történnie, nekem kaput, ő meg boldogan elrepülhet a naplementébe. De nem így van. Ribset pedig most már biztosan megölöm, ha túlélem…
Ő ugyanis még mindig nem jelentkezik, és tudom, hogy ez így már nem lesz annyira buli. Pihennie kéne, sokat. De az ágyig biztos nem fogom tudni elvinni…
Azért megpróbálom. Vakon tapogatózom ( a vér valószínűleg már mind két szememet beborítja), és próbálok fogást találni rajta. Csak hiába emelem, egyszerűen nem bírom el. A fájdalom túl erősen hasít bele a fejembe.
Akkor sem fogom feladni…
Valószínűleg épp a kezét fogom, amikor bejövő üzenet érkezik. Ez már csak Ribs lehet. Biztosan meg fogom ölni, ha nem patkolok el addig…
- Előbb őt… Én csak szarul nézek ki… - nem próbálkozom beszéddel, telepatikusan küldöm Ribsnek az üzenetet. Ő pedig amint megérkezik, csak egy pillanatra néz rám. Magában valószínűleg megállapítja, hogy egy idióta vagyok, de már vizsgálja is Lyndart. A cipekedés most már az övé…
Én ugyanis kiterülök, és várom a jótékony sötétséget. Nem, valójában nem csak szarul nézek ki. Úgyis érzem magam. De valamiért, éppen ez tölt el mélységes nyugalommal…

Sejthettem volna, hogy Ribs nem fog időben megérkezni. Hogy Lyndar még azelőtt felébred, hogy a fájdalma érdemben csillapítva lenne, és a sebei, el lennének látva. Csak sejtem, hogy mennyire fájdalmas a számára az ébredés, mint a fizikai, mind az egyéb… körülmények miatt. De annál többet nem tehetek érte, hogy távol maradok…
Ezt az egészet ugyanis nem így terveztem. Tudtam, hogyha meglát, vagy akár csak halványan érzékeli a jelenlétem, akkor előtör az összes régi emlék, az összes sérelem. Én azonnal lelőném magamat a helyében. Éppen ezért is hagytam ott neki a fegyvert…
De egyelőre nem teszi, és… valahol csalódott is vagyok emiatt. Fel voltam rá készülve, hogy a tarkómat éri a gyilkos lövés. Vágytam rá…
Egyelőre viszont a csevegést választja a bosszú helyett, és tudom, hogy ezzel csak az elkerülhetetlen kerül… halasztásra.
- Rosszul tudod. A házamhoz. Igen… - nem fordulok felé, továbbra is háttal vagyok neki, az előttem elterülő tájat nézem töretlenül. Ez nem véletlen. Bátrabban fog megölni, ha nem nézek a szemeibe.
Vagy talán mégsem így van? Lehet, hogy látni akarja, amint kihúny az élet a lélegtükreimből? Talán az enyhítené a fájdalmat, amit okoztam neki. Legalább egy kicsit…
Ezért felé fordulok, egy kicsit sem ügyelve arra, hogy lassan, kevésbé fenyegetően tegyem. Ha azt hiszi, hogy én is a fegyverért fogok nyúlni, talán gyorsan pontot tesz az ügy végére. Ez így duplán hasznos nekem…
A tekintetét keresem. Láthatja, hogy nincs semmi a kezemben, és nem is álltam fel a székről. De határozottan felé nézek. És vállalok mindent, amit nekem szán…
Épp csak még egy dolgot remélhetőleg el tudok neki mondani.
- Hamarosan meg fog érkezni a gyógyitó. Órák kérdése… - valójában perceké kéne, hogy legyen, de már nem bízom Ribs-ben. Lehetett volna ez másként is. Persze én voltam a hülye. Egyszerűen csak hagynom kellett volna, hogy elfogják.
Nagy kár, hogy éppen ezt akarom megakadályozni, amióta csak az új testemben élek…

Szeretem az egyszerű dolgokat. Jövök, kihúzom a szarból, aztán Teremtő áldása, és mindenki megy tovább a dolgára. Neki meg sem kell tudnia, hogy én ott jártam.
De valami mindig történik…
Vagy túlságosan felhívja magára a figyelmet, vagy nem tudom észrevétlenül megközelíteni, vagy… azt hiszi, hogy nagyobb méretekkel áldotta meg a Teremtő, mint valójában, és olyasmit is bevállal, amit épeszű lény nem tenne. Még én sem, pedig én egészen biztosan nem vagyok beszámítható…
Ennek köszönhető, hogy végül nem tud revansot venni rajtam, és még azelőtt találat éri, hogy én elkábíthatnám. Azon célom ugyanis nem változott, hogy meg akarom menteni az életét. És még mindig minden áron…
Ezért is szorul háttérbe az öv, és koncentrálok minden energiát a menekülésre. Amikor kiérünk a veszélyzónából, és közeledünk az otthona felé, akkor azért felé fordulok egy pillanatra, és bekötöm. Igazából már mindegy, de ezen a pillanaton ne múljon. Egyszer még én is hallottam, hogy koppant a feje…
Így természetesen arra is gondolok, hogy szüksége lesz gyógyítóra. Már épp üzennék is egy barátomnak, de… előbb bejelentkezik valaki más. A radaron. Épp onnan, ahol a háza van…
- Bazd meg Lyndar… De most komolyan… - nem bírja ki rajongók nélkül? Abba beletörődtem, hogy ha meg akarom védeni, akkor egy pillanatra sem lankadhat a figyelmem, de azért ennyi ‘szeretet’ már túlzás. Még az én mércémmel mérve is… Ezért egy kicsit kívánom is, hogy hallja meg a szidalmamat… De felébreszteni nem fogom miatta. Jobb, ha eszméletlen, mert nekem van még egy kis dolgom…
Az egyértelmű, hogy nem az otthonában fog ébredni. Készítek egy felvételt a radar jelentésről, ha a későbbiekben esetleg meg kell ezt magyaráznom, de nem ejtek több könnyet emiatt. A lényeg, hogy túlélje… és ha lehetőség van rá, akkor én is…
Ezért még azelőtt nyomok egy 180 fokos fordulatot, hogy az összes rajongója megindulna felénk.  Így is jönnek elegen, és a hajóm teljes sebességére szükség van, hogy tartani tudjam a távolságot. Az ugrásra megint várni kell, amíg kiérünk a légkörből, de egy kis szerencsével… amit végül meg is kapunk, állandó marad a távolság. És így az ugrás sem okoz gondot. Főleg, mert most már be is van kötve, és nincs újabb koppanás.
Az viszont számomra igen kellemetlen fordulat, hogy az én otthonom közelébe ugortunk. Semleges helyet akartam, de a féktelen száguldás közben nem igazán volt időm azon gondolkodni, hogy melyik bolygó naplementéjét mutassam meg neki… Elsőnek a sajátom jutott eszembe, így odaugrottunk. Dupla öröm lesz számára az ébredés…
Viszont mielőtt ez megtörténhetne, tényleg elküldöm az üzenetet a gyógyító barátomnak.
- Ribs. Kéne egy kis segítség. A házamnál. Gyere gyorsan, és hozz mindent, ami kell a foltozáshoz. - azt nem mondom neki, hogy nem nekem van szükségem a gyógyító erejére. Más kedvéért nem szívesen mozdul meg, hiába ugrott már ki egy ideje ő is a negatív erők fogságából. Jó fej még így sem lett (szintén hozzám hasonlóan…), és ha Lyndar azelőtt felébred, hogy megérkezik Ribs, még előfordulhat, hogy engem kell foltozni…
A fegyverét ugyanis nem veszem el tőle, akkor sem, amikor lerakom az ágyra. Használja csak nyugodtan, ha akarja, azzal is törlesztek a számára. De persze előfordulhat, hogy még sokáig nem ébred fel, ahogy az is, hogy már a landolásnál éledezni kezd. Egy kicsit a földhöz csattantunk, mert a hajót, azért megviselte ez a hajsza.
Ha viszont gond nélkül eljutunk a házához (és nem rendelt az én otthonomhoz is pizzát…), akkor egyszerűen csak leteszem az ágyra, és ott is hagyom. Én a teraszon várom Ribset, aki jelezte, hogy néhány órán belül megérkezik. Remélhetőleg nincs komoly sérülése Lyndarnak, és annyit kibír. Illetve még jobban remélem, hogy az édes álmot választja, a kiábrándító ébredés helyett…

Távol áll tőlem a mesebeli dzsinnek kívánság teljesítési hajlama, de van egy személy, akinek mindig a rendelkezésére fogok állni. Valószínűleg még ezzel sem tudom begyógyítani a sebet, amit a karmámon ejtettem, de neki elvileg majd jó lesz. Hiszen láthatóan olyan helyzetekbe sodródik, amit egyedül nem valószínű, hogy meg tudna oldani…
- Rendben. - azt nem mondom ki, hogy az idő az nem tőlem függ, mert a megmentését tudom vállalni. A lényeg végülis ez. Meg az, hogy rögtön egy ‘kedves’ régi ismerős jön hozzá, nem egy idegen. Mondtam már, hogy “bassza meg”?
- Siess… - úgy mozog, mintha azt hinné, hogy az idő mellé, még koktélt is adok neki, de én már látom, hogy nem maradt idő a ‘baráti’ viszontlátás ölelésére. Nagyon nem…
Ezért a kezemet sem emelem fel, amikor rám emeli a fegyverét. Váratlanul is ér, mert én inkább pofán verném magamat a történtek fényében. De a fő ok az, hogy nem akarok megmozdulni, és ezzel keresztűzbe kerülni. Ugyanis mindjárt…
Oké, ez tényleg fájhatott…
Nekem viszont kifejezetten jól jön, hogy a fegyveres ‘banditát’ vették célba, és nem a ‘szamaritánust’. Nem pazarlom tovább az értékes másodperceket, hanem lehajolok, és úgy ahogy van a vállamra veszem a testét. Igyekszem nem erővel a hajóba tenni, további sérülést ugyanis nem akarok neki okozni. De sietnem kell, mert a következő lövés, már biztosan az én hátsómat fogja kicifrázni…
Vagy nem… A hajón csattan, de azért még így sem állok neki siratni a fényezést. Berakom, kicsit koccan a feje, aztán beszállok én is. És már suhanunk is…
Most nem lövök vissza, kizárólag a menekülésre koncentrálok. Ha sikerül elhagyni a légkört, akkor már el tudok ugrani. Pardon. El tudunk ugrani… Remélem nem ébred fel a folyamat közben, mert akkor kénytelen leszek ezúttal én fejbe vágni. Még nincs idő az “Igen, én tettem tönkre az életed” vallomásra.
Így maximális sebességgel megyünk, és emelkedünk amennyire csak képes ez a gép. Nem a bolygóközi utazásra tervezték, de azért alkalmas rá. Még a csillapítás is egész… okés.
De természetesen így sem lesz kellemes az ugrás egyikünknek sem. Nem tudtam bekötni, mert azzal értékes másodperceket veszítettünk volna.  És pont az nem volt. A kezemmel viszont próbálom tompítani az őt ért hatásokat, és én is kitámasztom magam a panelen. A fékező erő egy részét tartani tudom, de azért ugrás után összekócolódik a haja rendesen. Egy puklija ebből tuti lesz.
Ettől függetlenül viszont már nem áll semmi sem az utunkba. Most már haza tudom vinni. Az ő otthonába persze. Talán ha így teszek nem akar majd azonnal lelőni. Nem mintha tiltakoznék ellenne…
Ezt a tervet persze még felülírhatja, ha idő előtt ébred. A magam részéről csak letenném, és már el is suhannék, de van egy olyan érzésem, hogy ha már a kerek felem érintetlen maradt, a rám már régóta váró beszélgetést viszont nem fogom megúszni…

Minden bizonnyal segítséget kapok valakitől odafentről, ugyanis annak ellenére sem éri találat a hajómat, hogy sikerült mindenkit felbosszantanom az EMI lövedékekkel. Szinte hallom a cifra káromkodásokat, és az édesanyámra vonatkozó illetlen jelzőket. De én csak lövök tovább, amíg el nem fogy az összes rendfenntartó hajó, és ha valamit küldenek is felém, azt egy ügyes manőverrel kikerülöm. Szerencse… ami valójában nem létezik, mert már régóta nem hiszek benne. Karma viszont van, és az én számlámon van bőven…
Erről viszont ő mit sem sejt. Továbbra sem akarok vele kommunikálni, és köszönetet sem várok. Az nekem elég, ha életben marad, és a törvénynek is a szebbik végén marad. Ám ezzel úgy tűnik, túl sokat kértem a fentiektől…
A radarom ugyanis jelzi, hogy hirtelen növekedni kezdett a távolság a hajóink között. Képet kérek, és akkor észreveszem, hogy nem a hátsó felével érkezett a homokba. Hát még vezetni sem tanult meg rendesen?
- Baszd meg… - mondom magamban, érzéssel és átéléssel, pedig nem szoktam káromkodni. Vagyis alkalomadtán mégis… arra viszont rájövök, hogy nincs idő bosszankodni. Úgyis vissza fogok menni hozzá, hogy segíteni tudjak. Ezzel pedig rövid úton az is ki fog derülni, hogy ki vagyok. De jó…
- Csak nyugi. Van egy kis időd, és mindjárt odaérek segíteni. - lehet, hogy nem is ideges, pedig annak kéne lennie. Én az vagyok helyette is… Ezért is nyomom teljes fokozaton a hajtóművet, és fékezek le akkora erővel, amikor odaérek, hogy az öv élesen belemar a vállamba és a hasamba. Szép kis piros csík lesz.
- Mire van szükséged? - kérdezem, egyelőre még a saját hajóm biztonságából. Persze már így is közel vagyok, és ha keresi az energiámat… hát nem kellemes meglepetést találhat. De bízom benne, hogy legalább addig nem tesz ilyet, míg el nem múlik a veszély. Az EMI lövedékeknek ugyanis van egy szépséghibája. Idővel felül tudják írni a hatását…
Neki viszont… hát vannak gondjai. A rendszerem jelzi, hogy az energia nyerőjének annyi, és javítás nélkül nem igazán fog elmozdulni az a hajó. Az viszont időbe telik. Biztosan örülni fog neki, ha mellém kell ülnie…
- Nem vagyok szerelő. De a hajómban van hely. - idióta… már mint én. Hagynom kellett volna, hogy elkapják. Eddig ugyanis olyan szépen el tudtam bújni előle és csak a háttérből segíteni, hogy címeres ökörnek érzem magam, amiért pont egy ilyen miatt fogok lebukni. Persze… a gond az, hogy nem nekem fog fájni, hanem neki…

Az utolsó percben érkeztem meg. A távoli megfigyelés hátránya, hogy időbe telik elérni a célpontot, amikor cselekedni kell. És ezúttal… nem nézhettem tétlenül a történteket.
Reménykedtem, hogy időben fel fog oszlani a társaság, de nem így történt. A rendfenntartó erők nem csak értesültek az illegális versenyről, hanem készültek is rá… Már órákkal előtte az egyik helyi ivóban is azzal dicsekedtek, hogy most elkapják a főszervezőt is. Zene volt füleimnek, csak nem túl kellemes hangnemben…
Viszont utolsó percig reménykedtem abban, hogy azért készültek a versenyzők is. Bíztam benne, hogy nekik is megvan már a bejáratott menekülő útvonaluk, és ha kell, akkor meg is védik magukat, a megfelelő módon. Tévedtem…
Így nekem már nem adatott meg a finomkodás luxusa. Teljes sebességgel indultam meg a rendfenntartó egységek mögött, és az álcázást is csak addig tartottam fenn, amíg elkerülhetetlenné nem vált a konfrontáció. Így is elkéstem. Egy találatot már kapott…
A másodikat viszont már nem akartam megvárni. Hiába tudtam, hogy kockázatos a manőver, az üldözők elé kerültem, és kikapcsoltam az álcázást is. Ez csak néhány másodpercre zavarta össze őket, és nem is foglalkozott velem mindenki. Őt még mindig követte valaki…
Cél, és… tűz… EMI lövedék, hogy ne robbantsak fel mindenkit, aki utána indult, de még így is biztosan feldühítek néhány harcedzett egységet… Nem mintha számítana. Csak az a fontos, hogy ne érje őt kritikus találat.
Szerencsére nem hibázom túl gyakran… Velem van a meglepetés ereje is, mert arra nem számítottak, hogy valaki a menekülés helyett a visszatámadást választja. A hajó, ami a legközelebb volt az övéhez lassan, de biztosan kezd zuhanni, és ha próbálnának is lövést leadni, nincs esélyük bármit, vagy bárkit is eltalálni. Így egyelőre engem sem. De azért nem várom meg, hogy kiderüljön milyen gyorsan szedik össze magukat.
A hajsza ugyanis még folytatódik, és még két hajót kell megbénítani ahhoz, hogy ő biztonságban legyen. Csak a szerencsének köszönhetem, hogy engem nem találnak el közben, így a pulzusom egy pillanatra sem csendesedett le. Hiába kezdjük letávolozni a megbénított gépeket, arra nincs garancia, hogy nem vár minket egy másik osztag a sivatagos terület másik oldalán…
Ezért követem őt, egyszerű alakzatba helyezkedve. Ha még találkozunk valakivel újra lőni fogok. Ha nem, akkor csak biztonságos helyre kísérem. A kommunikációval pedig észszerű okok miatt nem kísérletezem. Ha figyelte a radart, akkor láthatta, hogy mi történt, és azt is érteni fogja, hogy egy darabig még nem kéne lazítani. Előbb biztonságos távolság, aztán… gyorsan leléphetek, én is…