One drop one Time

Nem tudom, hogy pontosan mit látok a tekintetében, amikor felismer engem, de… azt hiszem rosszat semmiképpen. Persze könnyen lehet, hogy az én jókedvemet vetítem most mindenkire. Én ugyanis örülök neki, hogy végül úgy döntöttem, maradok. Nagyon is…
- Igen. Határozatlan időre. - legalábbis Apának küldött üzenetemben így fogalmaztam. Most… ez nem is igazán fontos. Fülig ér a szám, egyszerűen csak attól, hogy most itt van. A többi pedig jelenleg nem számít.
És, ahogy felállt, kedvem lenne egyszerűen csak közelebb lépni hozzá, és megölelni őt. De egyelőre csak megállok előtte, és… nem, a mosolygást nem tudom abbahagyni.
- Oh… besurranni nem lehet? - a pillantásom valószínűleg egyértelművé teszi, hogy csak viccelek, de azért… az tény, hogy a vidámság, és egy ártatlan ‘csíny’ nem áll tőlem távol. Főleg most nem. Elég csak az, hogy újra láthatom őt, és már tudom, hogy jól döntöttem, bármi is lesz később.
- Úszni jöttél? - kérdezem egyszerűen, mert a magam részéről ugyan elég volt egyenlőre a pancsolás, de szívesen veletartok, ha van kedve. A vacsora… egyébként is inkább jelképes gondolat, mint valódi éhséget jelző felvetés. Jól érzem magam itt, a társaságában, bárhol…
És szeretnék kérdezni arról is, hogy mi történt vele, hogy sikerült a megbeszélése, úgy általában… bármit, amiről van kedve beszélni velem. Ezért ha nem akar úszni, vagy rögtön távozni, idővel helyet foglalok annak a helynek a közelében, ahol ő ült korábban. A tekintetem pedig… néhány másodpercnél hosszabban biztos nem veszem le róla…
- Hogy sikerült a megbeszélés? - emlékszem a legutóbbi beszélgetésünkre, élénken, és arra is, hogy talán váratlan lehet a számára, hogy végül mégis úgy döntöttem, hogy maradok. Ezért természetesen nem szándékozom minden áron a kérdéseimmel kitölteni a beszélgetést. Ha tudni akarja, hogy miért alakult így, válaszolni fogok neki. Talán egy kicsit őszintébben is, mint jelen helyzetben ildomos lenne…

Morcosság helyet szomorúan meredek a távolba. Saját döntésemnek a levét iszom, hiszen nem adhatom vissza a kinevezést. Ha elvállaltam, akkor töltsem is ki.
De az sok idő egy feledéshez. Addigra ő már biztosan elfeledett....
Sóhajtva könyökölök államra és inkább az apró bogarakat nézem, ahogy mindennapi életüket élik. Egyáltalán nem közönésgeset! Elmerülve gondolataimban és saját világomban, sem a fa mozdulatát, sem pedig egy nagyon is ismerős érzetet nem veszek észre.
Össze is rezzenek az üdvözlésre, ám az első heves kalapás az ijedelemnek, a többi azonban..
Ez az ő hangja... biztosan álmodom.
Felnézek és ...
Először nem akarom elhinni. Biztosan elaludtam, és most álmodom. Erre érzek egy csípést magamon, el is engedek egy ‘AU”-t, megugrással. A dryad csípett meg. Egymásra hangolódtunk, hárman, s a legjobb barátomnak tartom.
- Sz... szia. - az óvatos kezdés után leolvad ez az arcomról, s először halványan, de megjelenik a várakozás mosolya.
Azután szélesen elmosolyodva a földre pillantok először, s csak akkor tekintek rá, mikor már közel ér.
- Hát mégis maradtál... - megkönnyebbült nevetés és sóhaj hagy el, s felállok, lesimítva a felsőmet. Megszokás. A ruha anyaga igényli, s már önkéntelen a mozdulat.
- Nem késted le. - végigtekintek rajta, de már lassanként szárad is, ahogy a csöpögő víz visszakerül a talajra, s majd onnan a vízbe.
- De csak a meghívottak vehetnek részt. - némi huncutság jelenik meg tekintetemben és mosolyban. Mert tudom, ha maradt, akkor egészen biztosan a meghívottak között van. Külön kiemeltem többször is, hogy a neve a meghívottak között szerepeljen.

Az élet döntések sorozatából áll. Már ‘nyers’ lélekként is választanunk kell, miként akarunk létezni. Rossz válasz pedig elméletben nincs. Vagy talán mégis…
Nekem ugyanis dönteni kellett. Nem csak akkor, hanem most is. És számomra ennek is ugyanakkor jelentősége van. Most ugyanis a szívemről van szó…
Tyché azóta vonz magához egyre közelebb, amióta először találkoztam vele, és a közösen eltöltött idő csak megerősítette bennem az érzéseket. Ám hiába volt számomra, és talán számára is egyre nyilvánvalóbb az, hogy nem csak barátként gondolok rá, lépéseket nem tettem felé. Ahogy ő sem felém…
Vagyis választanom kellett, hogy maradok ezen a bolygón, a közelében, és vagy nagyot csalódom, vagy… minden rendben lesz. A másik lehetőségem az volt, hogy még most hátat fordítok az érzéseimnek, és inkább… visszatérek a ‘saját’ életemhez.
Az előbbit választottam. Maradok, annak ellenére is, hogy ez a nehezebb út. Hiszen tudom, hogy az összetört szív piszkosul tud fájni, de úgy döntöttem, hogy vállalom a kockázatot. Mert mellette szeretnék lenni, akkor is, ha ő sosem fogja viszonozni az érzéseimet…
És abban a pillanatban, hogy ezt elhatároztam, minden fodrozódás, és egyenetlenség, kisimult a lelkemben…
Ugyanis nem foglalkoztat már az, hogy mi lesz. A lehetőséget megadtam saját magamnak, és ez egyelőre bőven elég. Vele lehetek, és számomra már ez is sokat jelent. Nincs okom rá, hogy szomorú legyek.
Éppen ezért azon a helyen töltöm az időmet, ahol vele jártam először. Amihez gyönyörű emlékek kötnek. És ahol jól érzem magam.
A tó vize kellemesen hűvös, már a lábamat is jól esik belelógatni. De néhány percnyi csendes üldögélés után kedvem támad úszni is egyet. A ruhámat nem kifejezetten úszásra alkották, de azért nem fog lehúzni a mélységbe. Így csak a nadrágom szárát hajtom feljebb, végig görgetve az anyagot a térdemig, és a pólóm aljára kötök egy csomót. A fa, az a bizonyos fa, ami az életet adja ennek a bolygónak, vidáman integet nekem, amikor elkezdek távolodni tőle. Nem akarok túlságosan messzire úszni, de… érezni akarom a vizet az ujjaim között…
- Vacsorára visszajövök. - mondom nevetve a fának, aztán tempózni kezdek a túlpart felé. Először lassan, aztán…
Sebesen… A kezeim és a lábaim óramű pontossággal dolgoznak azért, hogy előrébb juttassanak. Majd oldalra fordítom az arcom, hogy levegőt vegyek. Aztán még erősebben húzom magam alá a vizet…
Nem tudom, hogy mennyi ideig hallom csak a hullámokat, és azt, ahogy levegő után kapok. Átértem a túlpartra, aztán vissza, és újra a másik oldal. Többször is egymás után…
Viszont amikor visszaérek arra az oldalra, ahol a fa is van, érzek még valamit. Pontosabban még valakit…
Némi vizet (szerencsére nem túl sokat) nyelek, ahogy úszás közben is elmosolyodom…
Ahogy kiérek a sekélyebb részre, és már nem kell úsznom ahhoz, hogy kijussak a partra, már a tekintetemmel is őt keresem. Ha nem így tennék, valószínűleg észrevenném azt, ahogy a fa ágai jelentőség teljesen az ő irányába fordulnak. Így viszont csak őt szúrom ki, mindössze néhány pillanattal később. A mosoly még mindig az arcomon van, és… a szívem is ütemet váltott…
- Szia. - köszönök neki vidáman, és még integetek is neki. Egy kicsit sem zavar, hogy csöpög rólam a víz, és a hajam úgy az arcom köré tekeredett, mint hínárok a kövek köré. A ruha is majd meg fog száradni. Jólesően meleg a levegő.
- Még nem késtem le a vacsorát ugye? - amikor legutoljára beszéltünk azt mondtam neki, hogy ideje már távoznom. Hogy a látogatásom célja teljesült, és a családom vár vissza. De másként döntöttem. És alig várom már, hogy ezt megoszthassam vele…

Most először nézek örömtelenül a bolygó sziluettjére, ahogy belépünk a naprendszerbe. Máskor már alig vártam, hogy megérkezhessek, s elmondhassak neki mindent, mi minden történt, s kíváncsian várom, vele mi történt.
De mire kimondta, hogy talán nem is marad a bolygón, addigra már megkaptam a hivatalos értesítést a kinevezésről. Amihez haza kellett utaznom, hogy mindent elrendezhessünk. S tudtam, hogy ő időközben fog elutazni, ha így alakul.
Ő elmegy, én pedig már nem mehetek utána, csak a mandátum lejárta után. Azért vagyok itt, hogy az ittenieket segítsem.
Amennyire boldogan meséltem eddig erről apának, most annyira hallgatag lettem, hogy...
A pilóta hangja riaszt fel a bolygó bámulásából. Merthogy már a kikötőt nézem közben, ugyanis megérkeztünk.
- Nincs szükségem ma senkire. - hangom határozottan cseng. Hiába vagyok magam alatt, nem akarom rájuk tenni az érzéseimet, azzal nem segítem őket. A meglepett tekintetek viszont most nem foglalkoztatnak. Holnap lesz a beiktatásom, addig még egy mezei Tyché elsétálhat minden nélkül oda, ahová nagyon kívánkozott...
Nem érdekel az új birtok, nem érdekel a küldetéssel járó minden. Mert akivel meg akartam osztani ezen örömeimet, már a bolygón sincs....
Ahhoz a tóhoz haladok, gyalogosan, hába tart el hosszú ideig, ahol sokat voltunk együtt. Hiába találkozom ismerős arcokkal, a mosoly jó ideje képtelen arcomra telepedni.
Ha itt talál a holnap reggel, az sem érdekel. Már nem is annyira érdekel a bolygó lakóinak segítése...
A fát már messziről kiszúrom,  ő is engem, lelkes inegetésére azonban csak feltartom kezem, mire csendben leengedi ágait a helyére.
Erys tényleg elment....
Talán tényleg nem volt jó ötlet eljönni ide...