New cha(i)nce

Behunyom szemeim, s testem önkéntelenül mozdul a keze alá, ahogy a fülembe suttog. Ááá, nem hiszem el...
Egy fenét jöhet minden, helyette azonban olyan hangot adok ki, mint aki beleegyezően nyög egyet. Nagyszerű. Ennyit arról, hogy uralom a testem, de hát éppen akkor ért oda...
- Túl jól. - hiszen megölni akartam magam, mielőtt elfogott, és fordítva is mondhatnám. Egyik életemben sem pipáltam olyan nehezen kinyitható bilincseket, mint amiket mostanra fejlesztett ki. Akár még öntelt is lehetnék, hogy ennyire figyelmes. Janem.
Csak egy gúnyos mosolyt adok válaszul. Tudom. Vagy nem. Időnként teljesíti, amire én vágyok, máskor az ellenkezőjét, így soha nem tudom eldönteni, most melyik lesz eredményül.
Csak a szemeim forgatom, és már kint is van. Csak kiengedem a  levegőt, ami eddig bent volt.
Aztán csak nem jön vissza. Egy ideig várok, elég sokáig, bele is alszok, aztán felébredve még mindig változatlan, a nadrágom is, s rájövök, hogy nem fog egy jó ideig jönni. Nekiállok a bilincseket piszkálni, s nem sokkal utána bejönnek, és egy ideig nem ezen jár az agyam.
Fogalmam sincs, mennyi idő után, úgy döntök, hangosan elkezdek beszélni, majd énekelni. Had idegesítsem vele, meg azt is, aki a közelben van, mert tuti a közelben voltak, hogy ilyen hamar bejöttek. Egy idő után a bilincseket megint megpróbálom, ezúttal még hamarabb jönnek, és egy ideig ugyancsak szívom a fogamat, mert nem csak verés létezik. Jezabel tudja, mi igazán fájdalmas, s az annyira nem feltétlenül az ütés.
Ahogy felébredek, minden patyolattiszta, a nadrágom begombolva, rajtam nincs sérülés nyoma, csak az a kényelmetlen póz maradt, ahogy utólag hagytak, eszembe ne jusson bármit is tenni.
De valaki van bent, és sötét van. Nem tudom odafordítani a zajra a fejem, ezért hallgatózok. A zaj egyre hangosabb, s közeledik. S olyan sötét van, hogy a macskaszemem sem tud annyi fényt befókuszálni, hogy lássak. Koromsötét van.
A tetoválás megmozdul, s elkezd felfelé kúszni rajtam. S ahol volt, mintha valami hozzáérne, s követné az útját. Még rángatni sem tudom a lábam. Kérdésemre megáll, majd egy idő után újra kezdi, felkúszva ölemen, mellkasomon át, s hiába hunyorgok, nem látok semmit, csak érzem. A lélegzetvételét, ami súlyos, lassú. Már a mellkasomnál jár, mikor hirtelen világos lesz, s önkéntelenül elordítom magam, ahogy meglátom a torz alakot, s le akarom magamról szedni, de csak a vállaimat rántom ki, egyre jobban rám telepszik, hogy nem kapok levegőt, s érzem, ahogy a mellkasomba harap, s utána megint csend.
Újra fény, tisztaság illat, s újra épnek érzem magam, pedig hallottam a vállak reccsenését, tisztán s világosan.
Valaki viszont cirógat. Először megrándulok, azután egy kedves hang, amit olyan régen hallottam már, a fülembe suttog. Önkéntelenül meleg mosolyra áll a szám, ám ki nem nyitnám a szemem. Játszadozom. Ő is, ahogy egyre halad feljebb, ahogy szokta. Hallom, ahogy mondja, tudom, hogy fenn vagy, elnevetem magam.
- Kíváncsi voltam, észreveszed-e, naaa... - belémcsíp. - Olyan huncut vagy. - kuncogok, s érzem, ahogy mellkasomra borul, hajának selymességét, finom illatát, amit mindig is szerettem.
- Nem fogjuk felébreszteni.. - adok puszit szőke, göndör fürtjeire, s belemerülök boldog érzetbe.
Újra fény, újra a szoba, s továbbra is minden ugyanúgy néz ki, tiszta, s rendezett. Steril, vészjóslóan, mint ahogy mindig is az szokott lenni.
Mi történik itt? Csendben és feszülten figyelek, ám semmi sem történik. S egyre feszültebbé válok abban is, hogy csak fekszek, kifeszítve, s képtelen vagyok bármit is tenni. Ha így haladok, a fekvés öl meg hamarabb, vagy beleőrülök. A testem mozogni akar, s a tökéletes csend egy idő után a mozdulatlanságra kárhoztatással, kibírhatatlanná válik, s az éhség egyre tartósabban megvan bennem. Éheztetett már halálra, egyáltalán nem kegyes, és nem akarom újra átéléni. Így kétségbeesésemben újra szabadulni próbálok, s újra megtorlást kapok, s visszasírom a verést utána, és hogy legalább elájultam volna.
Mit keresek itt? Ez már megtörtént. Megint a gyűlésen vagyunk, s újra kimondom a nemet. Hangosan is, többször is. Nem teszem meg. Most ki fogok tartani a mellett, hogy nem. Ha már megkaptam az esélyt, hogy újra megtörténjen, akkor most úgy döntök, hogy nem fogom megtenni.
Az asztal eltűnik, a pultok eltűnnek, már csak ők vannak, meg én. Érzem, ahogy dühük, gyűlöletük és megvetésük fekete füstként áramlik belőlük, majd masszává tömörödve, velük együtt, megindulnak felém. Képtelen vagyok mozdulni, pedig lépnék. Tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy közeledik a fekete massza, s ők is. Eléri a lábamat, képtelen vagyok mozdulni, lépni, csak mondogatom, hogy ne, ezt nem kéne, s hangosan is megteszem. Kezemet magam elé tartanám, meg lefelé is, mintha azzal meg tudnám állítani a masszát. Ahogy kúszik feljebb, testem úgy lesz egyre merevebb, s hidegebb, amikor mellkasomhoz ér, a levegővétel lehetetlenné válik szinte, ahogy préseli a bordákat. Érzem, ahogy alulról is kúszik fel bennem, s arra is kényszerít, hogy levegőt vegyek, s nyissam ki a számat. A bezúduló feketeségtől fulladozni kezdek, addigra már a szememet is befedi, fülemen is befolyik, s némán ordítok a fájdalomtól, amit valójában kiadok magamból, s a legrosszabb, hogy nem ájulok el, a többiek érzetei, kárörvendése és győzelmi kiáltásait hallom, hogy végre megkaptam, amit megérdemeltem. Könnyek szöknek a szemembe, mert nem ezt érdemlem, tudom, nem vagyok ilyen. A levegő azonban elfogy, fuldokolni kezdek, égni a tüdőm, s végül már azt sem érzem.
Újra a fénybe, tisztaságba ébredek, s minden tagom ép, csak már magamtól sem megy mozdulni. Érzem, hogy könnyebb lettem. Tehát marad az éheztetés. Már csak a plafont figyelem, s nem csinálok semmit, nincs értelme, s minden csak... van. Jó lenne, ha vége lenne. Az újra megjelenő alakokra először már csak magamban reagáltam, némán formálva a szavakat, s most már csak figyelem, ahogy megjelenik előttem egy másik jelenet, alakokkal, sok ezerrel, egy ünnepség kellős közepén, ahol újra nem tudok mozdulni, mások annál inkább, s csak magatehetlenül, némán nézem, s viselem, ahogy közelednek, s távoznak. Könnyek is folynak talán  még, de azok is elfogynak egy idő után, s csak meredek a semmibe. Jöhetne már a vég, aztán azt is elhagyom.
Csend, csend, csend. Mozdulatlanság, mardosó éhség, gyengültség érzése. Boldogan hunyom le szemem, ahogy érzem, kimerültem. Talán már majd a másik oldalon nyitom fel a szemem legközelebb...
De nem így van. Minden megint tiszta, friss, és én ép vagyok, s talán nem is annyira merev, mint eddig éreztem. Valakik dolgoztak a testemen. Eszembe villannak a fotók, amiket Jezabel készített, és ... elfogadom.
Kinyitom a szemem, s rá meredek, csendben. S úgy is maradok. Valamit azonban észreveszek, mégpedig azt, hogy nem vagyok kifeszítve, de még csak a bilincsek sincsenek rajtam. Örülnöm kéne, de csak fásultan  veszem tudomásul. Elfutni sem lenne erőm.
Megmozdulok, s testem jobban reagál, mint számítottam, de azért egy csiga megelőzne. Felülök, a szédülés sem annyira borzalmas, csak megingok, és utána egészen jó. Végignézek magamon, s láthatóan jelentősen fogytam. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, nem számít már.
Némán veszem fel a csuhát, engedelmesen, kötél nincs rajta, hogy összekössem, így marad szétnyitva, megmutatva mindent mozgás közben, ha szétnyílik.
Ahogy végignézek rajta, most először nem reagál rá a testem, kimerült. Felállok, s pár ingó lépés után képes vagyok megállni, s rövid várakozás után menni is.
Követem. Mit tehetnék mást?