How Do I Say Goodbye

Ahogy az arcát az enyémnek dönti, felemelem az egyik kezemet, és a tenyeremmel végig simítok arca élén. Csak lassan teszem, és gyengéden, majd a tenyerem ott is marad, őt érintve.
És nem mozdulok. Nagyon sokáig, mert nem akarok…
Ám aztán eszembe jut valami, ami reményt adhat, amibe kapaszkodhatunk. Tartok tőle, hogy csak áltatom saját magam, és ezzel Queilt is, de egyszerűen nincs más lehetőség. Kifogytunk mindegyikből.
És éppen, amikor ebbe belesüppednénk, Queil azt mondja, hogy hisz bennem. És ezt a meggyőződést látom a tekintetében is. Addig, amíg le nem süti a szemét…
- Nem. Éppen ma sikerült a leginkább… - felemelem a másik kezemet is, és mindkét tenyerem az arca köré fonódik.
- Felakartam adni. De te nem engedted… - ha tudok, a tekintetében veszek el, ám később, csak átölelem, és nem akarom elengedni. Nem érzékelem az idő múlását (szerencsére…), és azzal sem akarok foglalkozni, hogy mi történt, vagy mi fog történni. Csak a most érdekel. És hogy még itt lehet velem…
Hiszen viszonozza az érzéseim…
Halvány de örömteli mosoly kél az arcomon, amikor másként karol át, és lassan lépkedni kezd. Követem a mozdulatát, teljesen elmerülve a néma zenében. Olyan könnyű, olyan természetes, még ha érzem is, hogy ezek csak lopott percek. Láthatom a mosolyát, még ha csak halványan is, és enyhül a fájdalom.
Aztán közelebb húz magához, és megcsókol…
Eszemben sincs elhúzódni. Sőt, a félénk, óvatos csókot idővel felváltja az érzésekkel, és szenvedéllyel teli. Ez a csók talán az utolsó, amit adhatok neki, és amit tőle kaphatok, ezért nem akarom abbahagyni. Akkor sem, ha minden csepp levegőt felhasználok…
Gyengéd mozdulattal siklik az egyik kezem a válla felé, lassan végig simítva a hátán. Ujjaim megállnak vállgödrénél, és rátalálnak a kulcscsontjára. Óvatosan simítok azon is végig, majd vissza a vállcsúcsára. A másik kezem, pedig szorosabban simul köré, és lágyan közelebb húzom őt magamhoz.

El akarok veszni az ölelésében, a jelenlétében. Az illatában… Tudom, hogy bármit megtennék azért, hogy ne essen baja, hogy ne kelljen elszakadnunk egymástól, de… kétségbeejtő, hogy még ez sem elég. A legjobb szándék, és a legtisztább érzelem sem…
Pedig ez a fenyegetés nem attól a sötétségtől érkezik, akitől várható is. Ez a családom, mely olyan útra lépett, ahová én nem akarom követni őket…
Éppen ezért, nem tudok mit mondani Queil szavaira, csak még jobban szorítom őt magamhoz. Mert arról tényleg nem tehetek, hogy ilyen, de arról igen, hogy teljesen vak voltam. Hogy a szeretet feltételezem ott is, ahol nyilvánvalóan már szemernyi sincsen…
Egy apa ugyanis ilyet nem tesz. Soha, semmilyen körülmények között…
Mégsem ezt gyászolom. Hanem azt, ami már soha nem bontakozhat ki. Ami már nem tehet boldoggá…
És nem akarom elengedni…
- Nem. Nem engedem… - csak szavak. Mert igaza van. Azok után, ami történt, nem biztos, hogy elengedte volna őt. Túlságosan is fontos a rang, és a ‘becsület’. A tulajdonjogról, a saját gyerekünk felett, nem is beszélve…
Mégis, minden gesztusom, és Queil köré továbbra is szorosan fonódó karjaim, arról árulkodnak, hogy mindent meg fogok tenni. És nem nyugszom addig, amíg Queil biztonságban nem lesz…
De akkor mi a helyes megoldás? Hogyan védhetném meg a férfit, akit szeretek? Aki mindig is fontos volt nekem. Talán mégis el kéne szöknünk. Csak ketten…
Nem. Ez is kockázatos. Minden az… A legkisebb rosszat kell választanunk…
Ekkor eszembe jut valami…
- Meg fogom őt győzni. - a hajlandóságáról, sőt még a személyiségéről sem tudok igazán nyilatkozni, de magamat ismerem. Találni fogok, legalább egy érvet, aminek hallatán Brandonnak sem lesz oka tiltakozni. Ha az nem lenne elég, hogy valakinek az élete múlhat egy ilyen egyszerű kérés teljesítésén…
Egy pillanatra elhúzódom Queiltől, de csak azért, hogy a tekintetét kereshessem. Nem akarom, hogy még nagyobb fájdalmat okozzon neki Brandon közelsége, elvégre… A házasságból nem tudok kitáncolni, bármennyire is szeretnék. De az ötlete jónak tűnik. És tudni szeretném, a tekintetéből kiolvasva, hogy ez így megfelel-e neki.
- A kiképzés is indok lehet még… Tanulhattok egymástól a testőrökkel. Te nagyon tapasztalt vagy… - ezt nem csak az érzéseim miatt mondom. Queil a legjobb testőr, akit valaha láttam, külső szemmel is nézve. Több ismerősöm is mondta már, ha nem engem védene, már a kötelékükbe csábították volna őt. Akkor nem értettem ezt. Most már igen…
- Én is bármit megteszek érted… - érzem, ahogy méginkább magához szorít, és eszemben sincs tiltakozni. Nem mozdulok, és nem érdekel mekkorát fordul az idő kereke. A kezem a hátán simít végig.
- Szeretlek… - csak suttogok, akárcsak ő, de a szavaim nem csendesek. Azok visszhangzanak a tekintetemben, az érintésemben, és energiámban.
És nem tudom, hogy mennyi idő után szólalok meg újra. Elszakadni tőle, továbbra sem tudok.
- Táncolnál velem Queil? Úgy, mintha minden rendben lenne? Most nem lát minket senki sem… - nem kell szerepet játszanunk, sem bármit megmutatnunk. Csak azt a pillanatot szeretném néhány ellopott perc erejéig visszakapni, amikor láttam a mosolyát, amikor éreztem minden mozdulatát. Amikor boldog voltam…

Sok hibát elkövettem már életem során, de mind közül az volt a legnagyobb, hogy Queilt az apám karmai közé dobtam. Hogy a makacsságom árát ő vele fizetettem meg, és ezzel kishíján a vesztét okoztam… Ha lehetne, visszaforgatnám az idő kerekét, és soha nem engedném, hogy bárki is bántsa őt. Szembe szegülnék nem csak az apámmal, hanem az egész klánnal is.
Az érzéseimet viszont egy kicsit sem bánom. Szeretem Queilt, és bármi is lesz ezután, ez nem fog változni…
Ezért sem akarom elengedni őt, és simulok bele a karjaiba, amikor magához húz. Nem érdekel a levegő, és az sem, hogy végül meddig tart a csók. Csak itt akarok maradni biztonságban, beleburkolózva a jelenlétébe és az illatába. Finoman végig simítok a hátán, amikor a homlokát az enyémnek dönti…
A szívem pedig újra darabokra törik, ahogy kimondja, velem akar maradni. Én is ezt szeretném…
A könnyek ismét útnak indulnak, de az arcomat most a vállgödrébe temetem. Szorosabban ölelem őt, mert nem akarom elengedni, semmilyen értelemben. A lélegzetem akadozik, a szívem vadul ver a börtönében. De én akkor is a karjaimban tartom őt, és ő is engem…
- Nem akarlak elküldeni… - csak suttogni tudok, de még így is érezheti, hogy komolyan gondolom a szavaim. Minden gesztussal és mozdulattal belé kapaszkodom, és nem akarom elengedni.
De meg kell tennem. Csak így tarthatom életben…
- Nem te sodorsz bajba. Én sodortalak veszélybe téged. A mérgezés… az Apám tette… Mert ellenálltam a parancsának… - már felesleges tagadni, a színjáték csak még nehezebbé tette. Már csak az igazat akarom mondani, és a valódi Madisont a karjaiban hagyni. Nem akarom, hogy elmenjen, és ő sem akar távozni. Együtt kéne maradnunk… Ezt szeretnénk…
De túl veszélyes…
- Én sem akarom, hogy elmenj. De az Apám már tudja, hogy mennyire fontos vagy nekem. És meg fog ölni, hogy biztosítsa a házasságomat a leendő uralkodóval. Azért egyeztem bele, hogy téged megkíméljen. Így szólt a kimondatlan alku. - nem mondom ki Brandon nevét, mert az apám számára ő is csak ennyit jelent. Neki a rang számít, és nem a személy. Felfordulna a gyomrom, ha lenne benne bármi is. Sosem éreztem még ennyire távol magamat a családomtól. És ennyire közel Queilhez…
Most csak erőszakkal tudna bárki is kiszakítani a karjaiból. És talán éppen ez a gondolat juttat eszembe… valamit, amibe talán mégis belekapaszkodhatunk…
- Talán… - végig gondolom még egyszer a szavaim, mielőtt ki is mondanám. Hiú reményt ugyanis egyikünkben sem akarok ébreszteni…
- … ha már nem lennél velem, de mégis a közelemben… Brandon testőrei között… - őrültségnek tűnik, de erre még mindig több esély van, mint arra, ami először az eszembe jutott. Az a szökés lett volna, együtt. De előbb vagy utóbb úgyis megtaláltak volna minket, bármilyen messzire is mentünk volna…
Felemelem a fejem, és Queil tekintetét keresem.
- Így legalább láthatnánk egymást, és így nem merne az Apám bántani. - talán. Csupa nagybetűs TALÁN. Az Apámat ugyanis nem ismerem már egy kicsit sem. Sosem hittem volna, hogy ilyet tenne, és mégis…
- Brandon szerintem segítene… - továbbra sem ismerem őt, de azt tudom, hogy ő is épp olyan csapdában van, mint én. Ez a kérés pedig nem olyasmi, amit ne tudna teljesíteni. Én is megtenném, ha hasonlót kérne tőlem…

Vége van. Már semmit sem tehetek érte. A legjobb szándék, és a legtisztább érzelmek ellenére is, épp azt tettem vele, amit mindenki más az életében. Összetörtem…
Már nem tudok abba kapaszkodni, és vigaszt lelni abban, hogy jobb lesz így neki. Elfogytak az eszközeim, és a szavak is. Már csak egyetlen dolgot mondhatok neki. Az igazat, és a választ arra, hogy miért történik most mindez…
Megáll, ahogy megértintem. Tudom, hogy hallja, és érti a szavaim, és egy kicsit sem bánom hogy kimondtam őket. Minden mást igen, de ezt az egyet, sohasem fogom…
Aztán ő is kimond valamit…
Néhány pillanatig csak állok döbbenten. Hiszen értem a szavait, és… még sem… Abban mindig is reménykedtem, sőt őszintén hittem, hogy nem azért van mellettem, mert ‘neveléséből’ adódóan szolgálni akar valakit, vagy azért, mert úgy érzi, hálával tartozik. Régóta bíztam benne, hogy azért teszi, mert szeret. A barátjaként…
De már én sem csak a barátot, az egyetlen bizalmast látom benne. A férfit látom, aki mellett boldog lehetnék, akivel az életem teljes lenne. Nem véletlen, hogy nem működött egyetlen párkapcsolatom sem, amióta őt megismertem. Talán mindig is ő volt az, aki mellett önmagam lehettem…
Ám még így sem értem, hiába fordul felém, és hiába emeli rám a tekintetét. Elveszek benne, mert félek, hogy már sohasem láthatóm őt. Azt, aki a legfontosabb nekem…
Majd kimondja újra, és megértek mindent. Megérinti az arcomat, és letörli a könnyeket. Szeret…
Felemelem a kezem, és megérintem az arcát. Szívem olyan hevesen dobban, hogy talán az ujjbegyeimen is érezni. A könnyek lassan felszáradnak, és halvány, de szeretettel teli mosoly kúszik az arcomra.
Nem akarok elmozdulni. Az idők végezetéig itt maradnék vele.
Ő viszont felém mozdul…
Csókja egyszerre váratlan, és természetes. Mindent felforgató, és mindent elcsendesítő. Eszemben sincs tiltakozni. Elmerülök benne a fülem búbjáig…
És viszonzom csókját, egyszerre gyengéden, és szenvedéllyel. Szeretettel, és féltéssel. Teljes valómmal, és minden érzelmemmel. A hátát megérintve, majd óvatosan átkarolva, átölelve őt…
Nem akarom elengedni sohasem…

Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de arra nem számítottam, hogy ekkora súlya van a döntésemnek. Annak, amit éppen a biztonsága miatt hoztam. Azért, mert ő fontos nekem…
Látom, hogy mennyire összetöri, amit lát, s hall tőlem, és lerombol mindent benne, amit együtt építettünk fel. Az igazi énem, már sírva kaparja a bensőmet, ordítva kéri, hogy engedjem ki, mert magához akarja szorítani Quilt, és megtenni érte mindent, amivel segíthet neki. De én nem engedem. Ha teljesen összetör belülről, akkor sem, mert Queilt csak így menthetem meg…
És kimondja nevem. Nem úgy, ahogy eddig, hanem minden szép emléket elfeledve, egy pillanat alatt vissza süllyedve a verembe, ahonnan együtt jöttünk ki. Már képtelen vagyok visszatartani a könnyeim…
- Csak egyszerűen Madison… - már szinte csak suttogok, mert tudom, hogy késő. Ezt már nem fordíthatom vissza. Mindent leromboltam…
A kezem ökölbe szorul, olyan erővel, hogy a körmeim apró, félhold alakú sebeket hagynak a tenyeremben. És ez közel sem fáj annyira, mint amit rajta látok.
- Én köszönöm Queil. Mindent. Azt, amit tettél, és azt is, aki vagy. A szívemből… - alig bírok a könnyek fátyolát áthatolni, és a hangomat szavakra bírni. De megteszem, mert ezt elakarom neki mondani. És még annyi mindent mást is… De azt már nem lehet…
És aztán már nem is megy. A torkomon akadnak a szavak, az epe, ami kíkívánkozik a saját árulásom láttán és hallatán. Nem tudom kimondani, hogy mi a parancs. Azt sem, hogy azok már nem léteznek, ő szabad, és ezt nem szabadna elfelejtenie…
Néma maradok, és csak arra marad erőm, hogy most ne húzzam vissza. Hogy az érzéseim, és az önző gondolataim miatt ne változtassam meg a tervet, ami az életét hivatott menteni.
Csak ezen az áron… Nem volt jogom ehhez. Nem dönthettem volna a feje felett. Ezt is sajnálom. Mindent sajnálok…
Ezért újra mozgásra bírom a hangom. Nem bírom visszatartani azt, aki bennem van, aki én vagyok. Nem úgy, ahogy eddig. A tekintetem szeretettel telik meg a könnyek tengerén át is.
- Sosem tudnál szégyent hozni rám… - és ennyi. Tudom, hogy ennyi. Hátat is fordít, és elindul kifelé. Már csak itt kell maradnom, néma csendben, és biztonságban lesz. Senki sem fog az életére törni. Élhet. Szabadon…
De a fájdalmat nem tudom elviselni. Legalább még egy dolgot tudnia kell. Addig nem engedehetem el. Legyen ez akár önzés, akár csak az, hogy törődöm vele, és fontos nekem…
Ezért felállok, és utána lépek. Ha kell, akár futólépésben is, utol akarom érni, mielőtt kimegy a szobából. Majd finoman a vállára teszem a kezem. Akár ellép, akár felém fordul, vagy csak marad így háttal nekem, kimondom, azt, amivel már el tudom engedni.
- Szeretlek Queil. És mindig szeretni foglak… - még néhány pillanatig a vállán tartom a kezem, de aztán elengedem. Lehajtom a fejemet, mert képtelen vagyok végignézni, ahogy távozik. A szívemet is magával viszi…

A mosolyától egyszerre lesz könnyebb, és sokkal nehezebb. Örülök, hogy jól van, és lassan el is merem hinni, hogy már nem lesz veszélyben. De a maszk alatt zokogok, mert tudom, hogy ez csak úgy lehetséges, hogy… most utoljára látom ezt a mosolyt…
- Most már minden rendben lesz. - mondom ki, inkább magamnak, mint neki. Ugyanis, ha ezt tudatosítom magamban, könnyebb lesz elrejteni a valódi érzéseimet. Azokat, amik nem engedték volna őt el, és az idők végezetéig ölelte volna… Egy hosszú pillanatra még a szememet is becsukom, amíg félreteszek mindent. Hogy csak az maradjon, a döntésem okán, biztonságban lesz.
Ez az elhatározás azonban megbicsaklik, és érzem, hogy a mellkasom is összeszorul, amikor rájövök, magát vádolja a történtek miatt. Szívem hevesebben kezd verni, és tudom, hogy ha engedném, a könnyeim is előtörtének. Legalább azt sikerült visszatartanom, ha már a szívemre nem tudok hatni…
- Nem okoztál gondot. Nekem kellett volna jobban odafigyelni, és szólni, hogy… vigyázzanak az adagokkal. - és leginkább oda sem vinni Queilt… Veszélynek tettem ki. Erre akkor sincs mentség, ha nem gondoltam volna, hogy az Apám ilyesmire is képes. Az pedig, hogy magát vádolja, az én hibám miatt… Nagyon mélyet sóhajtok, és egy pillanatra el is fordulok. Érzek valamit a könnycsatornám közelében, és az gyorsan, és észrevétlenül le kell törölnöm… Utána viszont visszafordulok hozzá, és mikor azt mondja, hogy örül neki, hogy jól sikerült az este, nem tudok ellenállni a késztetésnek, hogy megfogjam a kezét egy pillanatra. Próbálom egyfajta vizsgálatnak álcázni, mert ha engedi, felfelé fordítom a tenyerét, hogy ‘sérüléseket’ keressek. De amikor ez megtörtént, még a kézfején marad a kezem. Hosszabb ideig, mint egy vizsgálat indokolná… És a pillantását is igyekszem megkeresni, bár… mintha azt érezném, hogy nem akar rám nézni. Megérteném…
De aztán elveszem a kezem, mert tudom, hogy nem visszakozhatok. Egyre nehezebben tartom magam, és már az epét is nyeldekelni kezdem, ahogy egy olyan személyről kezdek beszélni, akit nem ismerek. Aki boldog, hogy belesétált a csapdába, és feladja önmagát, és mindent, amiben hitt. Mert ezzel biztonságban tudhatja azt, akit igazán…
- Köszönöm… - a hangom csendes, és szinte rögtön elfordulok, mert érzem, hogy a könnycsatornáim eddig bírták a kényszert. Megerednek a könnyeim, és semmit sem tudok tenni ellene. Csak annyit, hogy mosolyt erőltetek az arcomra, és próbálok úgy csinálni, mintha ezek az örömkönnyei lennének. Tartok tőle, hogy nem túl hitelesen, főleg amikor Queil… kimond még valamit, amit neki már sosem lenne szabad. Ami azokra az időkre emlékezteti, amiből együtt szabadultunk ki. Képtelen vagyok mosolyogni és már csak a könnyek maradnak…
- Ne… Queil… tudod, hogy nem kell így szólítanod. Madison vagyok. A te Madisonod… - önkéntelenül törnek elő belőlem ezek a szavak, és a kezeim is önkéntelenül nyúlnak felé, hogy végig simítsanak az arcán. De aztán rájövök, hogy ezzel épp azt a gyengédséget mutatom felé, amit… most nem lenne szabad. Nem, ha azt akarom, hogy úgy élhessen, hogy a veszély már ne lebegjen a feje fölött. Ezért…letörlöm a könnyeim, és megpróbálom összeszedni magam. Mélyet lélegzek, és a szívem megkergült ritmusára is megpróbálok hatni. Ez utóbbi nem megy. De a hangom legalább nem lesz olyan halk a továbbiakban.
- Ha a klánvezér felesége leszek, az ő testőrsége fog vigyázni rám. És… - képtelen vagyok befejezni. Csak egyetlen mondat választ el attól, hogy biztonságban legyen, de olyan önző vagyok, hogy nem tudom kimondani. Ezért amíg nem tudom ÚJRA összeszedni magam, csak egy dolgot mondok.
- Sajnálom Queil… - a sírás kitör belőlem, és az arcomat a kezeimmel takarom el. Pedig azt hittem, hogy erősebb vagyok ennél. Tévedtem… De legalább… ez a két szó nem az idegentől jött. Hanem tőlem…

Reménykedem benne, hogy felkészültem erre a beszélgetésre, de tartok tőle, hogy elő fognak törni a valódi érzelmeim. Hogy a maszk, amit a szüleim előtt is felvettem nem fog kitartani, és Queilben még annál is nagyobb kárt teszek, mint eddig tettem. De akkor is végig fogom csinálni. Az ő érdekében.
Ezért nagy levegőt veszek és viszonzom a mosolyt, amit kapok tőle. Olyan jó egyben látni, és szívem szerint szorosan magamhoz ölelném. Igazából… az talán még bele is fér. Még egyszer utoljára…
Így közelebb hajolok hozzá, és ha nem húzódik el megölelem. Szorosan fonódnak köré a karjaim, és ha nem érezném azt, hogy a könnyek készülnek megindulni az arcomon, talán sosem engedném el. Így viszont megigazítom a maszkot. Hogy tökéletesen illeszkedjen…
- Örülök, hogy jól vagy. Aggódtam egy kicsit. - egy kicsit... Még én is érzem, hogy ez mennyire sántít, de már nem visszakozom. Hiszen hamarosan meg fogja kérdezni, hogy mi történt, és erre az eshetőségre is megvan már a magamban begyakorolt szövegem. Mégis, amikor rákérdez, és látom, hogy rögtön az én épségemet nézi, kénytelen vagyok egy hatalmasat nyelni. A maszk majdnem leesett, de újra visszaillesztettem a helyére.
- Volt egy kis kavarodás az italokkal. Valami nagyon erőset kaptál, és a szervezeted rosszul reagált rá. - el akarom mondani neki, hogy mennyire sajnálom. Hogy én tehetek az egészről. A karjaiba akarom vetni magam, és hangosan zokogni, egészen addig, míg azt nem mondja, hogy megbocsát nekem. Hogy nem haragszik és elfogadja a történteket. Ehelyett sót szórok a sebeire… És minden egyes elhangzott szóval arcul köpöm saját magam, és mindent, amiben hiszek. Amit érzek…
- A bál egyébként rendben zajlott. Köszönöm, hogy elkísértél. Nélküled nem lett volna olyan jó… móka. - a hangom megbicsaklik, de a mosolyomat a helyén tartom. Elvégre mindent elterveztem, és ha sikerült véghezvinni, amit akarok, minden rendben lesz. Ebbe kapaszkodom, és abba, hogy most láthatom. Újra meg akarom ölelni és… Mély levegőt veszek.
- Tudod… ez egy fontos este volt a számomra. Történt valami, amiben csak reménykedni mertem, de… végül valóra vált az álom. - Queil jól ismer, könnyedén rájön, ha nem az igazat mondom. Ám ha selyem papírba burkolom, majd belerakom egy díszes dobozba, és még masnit is kötök rá… akkor remélhetőleg nem fog átlátni a szitán. Bár a szívem mélyén abban reménykedem, hogy mégis rá fog jönni, hogy mi zajlik valójában.
- A leendő klánvezér megkérte a kezem… - összecsapom a tenyereimet, mintha ez a hír izgalommal, és boldogsággal töltene el. De olyan érzés, mintha valaki elfoglalta volna a testem, és én belülről kaparnám a bőrömet, hogy engem is hagyjon szóhoz jutni. Nem fog, mert még mindig az lebeg a szemem előtt, hogy milyen állapotban találtunk rá Queilre. És milyenben lesz, ha most visszafordulok az úton, amin elindultam.
- Igent mondtam.

Fejemben visszhangoznak Brandon szavai. Biztonságban. Néhány órával ezelőtt, még azt sem tudtam, hogy Queil veszélyben van. Azt hittem, hogy az egész csak egy hagyománytisztelő apa, és egy önfejű lány harca, aminek a végén majd a makacsabb fél győz. Sosem gondoltam volna, hogy végül a kegyetlenebb fog. A csalódás és a fájdalom ezért több rétegű. Egy csapásra elvesztettem Queilt, a családomat, és saját magamat. Túl sok ez így egyetlen estére. És még mosolyognom is kell hozzá…
- Rendben. Az én nevem Madison. - a haragom azt is kimondatná velem, hogy “és én leszek a feleséged, remélem a gyűrű elég értékes”. De képtelen vagyok rá. Egyedül arra tudok koncentrálni, hogy ne essek szét, és ne járjanak a gondolataim minduntalan Queil körül. Ez utóbbi a legnehezebb…
Ugyanis nem találok vígaszt abban sem, hogy látom Brandon talán még nálam is nyomorultabbul érzi magát. Nem ismerem a történetét, így az empátiám is csak addig tud terjedni, amíg közvetíti felém a fájdalmát. Nem sokáig teszi. Mintha ugyanazt a maszkot venné fel, amit én is, nem hatol át rajta semmi. Kívülről mi vagyunk a tökéletes pár, és talán csak mi tudjuk hogy a legpirosabb alma is rohadhat belülről. Ezt én egyedül is képviselem, ugyanis arra figyeltem, hogy mielőtt visszamennénk, meg legyen igazítva a sminkem, és a külsőm ismét kifogástalan legyen. A ‘lázadó’ fekete ruhában is… Szívem szerint visszamennék magamhoz, amikor a tükör előtt álltam miután felvettem, és képen törölném magam az ostobaságomért… Ehelyett Brandonnal az oldalamon ‘büszkén’, és ‘boldogan’ kivonulok, fogadva az összes gratulációt az örömteli eljegyzés miatt. Még apámra sem villannak rá íriszeim, pedig az elégedett mosolya láttán a gyomrom tartalmával is meg kell küzdenem. A maszk a helyén marad, még akkor is, amikor már azt hihetném, hogy senki sem lát minket.
- Köszönöm. Azt hiszem én is pihenek egy kicsit. - mondom Brandonnak ugyanazzal a feszes, és elegáns testtartással, amit a bejelentés után vettem fel. Aztán néhány pillanat múlva kiengedek, mikor már elmerem hinni, hogy a színjátéknak vége. Egyelőre…
- A házamhoz szeretnénk menni. - jelentem ki csendesen a szavakkal, és a könnyeimmel küszködve. Úgy érzem, mintha egy egész életen át tartani kellett volna magam, ám most egy percnyi pihenőt megengedhetek magamnak. Ezért a légzésem is szapora, mintha a szabadság utolsó morzsáig szívnám magamba. Valószínűleg így is van. Talán ez lesz az utolsó alkalom, hogy úgy beszélhetek Queillel, ahogy korábban… Feltéve persze, hogy elmondok neki mindent. Még nem tudom mi lenne a legjobb ugyanis a legfontosabb számomra a BIZTONSÁGA. Mostantól mindig így lesz…
- Szép estét Brandon. Még találkozunk. - keserű mosolyra húzódik a szám. Ha más körülmények között találkozunk, talán kedvelni is tudnám. Vagy akár szeretni is. Ám már most is tudom, hogy ez sosem fog megtörténni. Több okból sem…

***

Épp úgy ülök Queil ágya mellett, mint tíz éve, amikor először volt a házamban. Akkor is türelmetlenül vártam az ébredésére, mert féltem attól, hogy őt nem sikerült megmenteni. Annak az iróniáján pedig nem tudok nevetni, hogy most pontosan ugyanezt érzem. Hiszen már egészen más okom van erre, és hiába csak tíz éve ismerem, olyan, mintha leéltünk volna egy életet. Együtt.
És ennek most vége.
A mosolyom ezért halvány, amikor érzékelem, hogy ébredezik. Megkönnyebbülök és boldog is vagyok, mert tudom, hogy most már rendben lesz. Belül viszont meghalt bennem valami, mert én már tudom, hogy mi volt ennek az ára. Ő pedig még csak nem is fogja sejteni… Ugyanis amíg vártam az ébredésére, magamban át gondoltam mindent. Nem az igazságot fogja hallani. Hanem azt, ami a legjobb neki. Amivel biztonságban tudhatom később is…
- Szia Queil… - megköszörülöm a torkomat, mert épp csak suttogni sikerült. Ennél sokkal jobban össze kell szedni magam…