Clouds and Smoke (and Mirror?)

Áh, nem értett meg semmit abból, amit csinált, különben is, olyan magasan van, hogy úgy kell visszahozni a nem tudom honnan. Inkább az italt helyezem előtérbe, az segíteni fog neki.
Csendben várakozom a fotelben egy ideig, míg nem érzékelem rajta a változást. Akkor inkább kimegyek a kertbe, ha be akar aludni, vagy elmenne, nekem mindenhogy jó.
Le akarok nyugodni. Hugh óta, hogy lement Terrára, eltűnt az egyensúlyom. Ez valójában rosszat jelent, tudom, de magamra nézve. Érdekes ezt megtapasztalni, de sokkal inkább arra vágyom, hogy... nem tudom, mire vágyok. Hughnak megvan a saját útja, s nem rakhatom ki a lábam elé, csak mert nem velem van.
Egy ideig várakozom, aztán hallom az ajtónyílást, majd egy újabbat.
Az energiája nem kerül messzebb, így sóhajtok egyet, s a teraszon lévő egyik fotelben foglalok helyet: igazi macskamódra, a legnagyobb kényelembe helyezve magamat, s élvezem a nap olyan melegét, amitől nem akarok tíz perc után ropogós sültnek érezni magam.

Még mindig nem tudom, hogy mi a szándéka, azon kívül, hogy az igazát mindenképp kimondja, hangosan. És inkább úgy döntök, hogy nem is keresem, mert a kommunikáció teljesen megakadt ezen a ponton. Ez már csak sértegetés a részéről, ráadásul az sem tiszta, hogy miként jutottunk ide vissza a szeretet hullám után. Vagyis legfeljebb a kesztyűt tudnám felvenni, annak meg nem igazán látom értelmét.
- Valóban. - én nem érzem elég szupernek, ha teljes mértékben le tudnám pörgetni a szavait, akkor nem érezném a pejoratív hangnemet, de annak kifejezetten örülök, hogy nem éled fel bennem semmilyen védekező mechanizmus, és az önbecsülésem is még a helyén van. Szédeleg ugyan a fűtől, de stabil a pozíciója.
Úgy tűnik, hogy tényleg tanít engem, csak nem olyasmire, amit kedvem lenne megtapasztalni…
Az ital viszont lassan, de hatni kezd. Enyhül a szédülés, szinte teljesen eltűnik. Épp csak, még mindig lassabban pörögnek a gondolataim, mint kellene nekik. Azt hiszem az sem a teljes figyelem jele, hogy csak nagyon lassan érzékelem, hogy elhagyja a szobát. Kimegy a teraszra. Van terasz? És valami nagyon színes is van kint.
Idővel felkelek, és én is kinézek az ajtón. Azonnal megállok, mert olyan színtenger fogad, hogy tartok tőle, hogy teljesen el fogok merülni benne. Kapálozni kezdek a kezemmel, mintha hátrafelé úsznék, és inkább visszamegyek a szobába. Még nem úsztam virág tengerben, akár el is merülhetek benne, ha nem figyelek. A betépés pedig biztosan nem segít ebben.
Ráadásul érzem, hogy… a folyadék kikívánkozik. Keresnem kell egy mosdót, a lehető legközelebbit. Találomra nyitok ki egy ajtót, de úgy tűnik, hogy az a bejáraté. Az én szobám túl messze van, gyorsabb megoldás kell…
Kinyitom a második ajtót, és megkönnyebbülten felnevetek, amikor látom, hogy ez a mosdó. Most már nem veszélyezteti semmi a becsületem (vagyis a nadrágom tisztaságát), minden szükséges dolgot el tudok intézni. Sőt. Mikor már ismét minden rendben, a ruházatom is a helyén van, észreveszem, hogy a mosdó felett van egy tükör is. És még sosem láttam ilyen szépnek magam…

Ugyanúgy mélyen a szemeibe nézek, ahogy ő tette. Hah. Tudtam. Észre sem veszi, még akkor sem, amikor szembesítik vele. Akkor tagadja, bánom is én...
Ránézek a válaszra.
- Szuper lepörgetés magadról. - vonok vállat. Nagyon erőlteti a Zen érzést, éppen ezért nem valódi mindaz, amit mutat. Ha neki így megfelel... én megpróbáltam, nem mondhatja, hogy nem.
Jó, ezt is lecsapta. Már nem foglalkoztat. Meglehet rá az oka, majd elmondja. Vagy nem. Ezek szerint nem akar róla beszélni. Akkor hagyom.
Egy ideig leülök, egy messzebbi fotelbe, még figyelem. Azonban egy idő után, hogy tudom, hatni kezd az ital, halkan felállok, s kimegyek a teraszra. A kert gyönyörű, s szeretem a növényeket. Az ajtót nyitva hagyom, friss levegő is jöjjön be, s belemerülök a növényekbe, figyelve, éppen kinek, mire van szüksége.

Nem válaszolok azonnal, inkább mélyen a szemébe nézek. Megint fordul egyet a hangulata, és kezd az-az érzésem lenni, hogy feltett szándéka magával rántani engem a fájdalmas valóságába. Nem az igazságot akarja, hiszen nem is figyel rám, a szándékaimra, vagy akár a mondandómra. A saját igazságát keresi az én szavaimban, és nem hiszem, hogy elfogadná, akár tévedhet is velem kapcsolatban.
Még szerencse, hogy nem is áll szándékomban meggyőzni bármiről is. Nekem csak egy a fontos. A nyugalmam. És bármilyen szándékkal is akar belőle kibillenteni, nem fogom hagyni magam. Akkor sem, ha ezt megint sértésnek veszi. Azzal ugyanis hosszútávon biztos nem segítenék neki, ha én is elkezdenék, mondjuk ki… hisztizni… Inkább mély levegőt veszek, és továbbra is nyugodtan igyekszem beszélni vele.
- Sajnálom, hogy nem vagyok autentikus. És azt is, hogy nem tudom megadni számodra, amire, és akire szükséged van. - kimondta, hogy hiányzik neki Hugh, és ezt teljes mértékben megértem. Éppen ezért is vagyok még mindig itt, és próbálkozom továbbra is megtalálni a közös nevezőt. Kedvem mondjuk már nem sok van hozzá, mert az elidegenítés, amivel próbálkozik, azért valamilyen szinten működik, és nehéz lenne nem észrevenni a taszítást, amivel igyekszik eltolni magától. De az a szerencséje mindkettőnknek, hogy a segítő szándékom erősebb az önérzetemnél, még akkor is, ha az utóbbiba most már a sokadik alkalommal próbál beletaposni.
Na meg az is kifejezetten kedvező most, hogy a fű azért rám erősebb hatással van, mint rá, és ha akarnék sem tudnék egyhamar távozni…
- Na ja… - azért… amikor ‘odalent’ éltem, nem voltam ennyire lelkes Terra témakörben. Csak az tudhatja, hogy milyen ott lent, aki a leszületést választotta, és leélt legalább egy életet  a Fátyol alatt. Ami azt illeti, Tetsuyának talán segítene a tapasztalatom, rajtam keresztül jobban megérthetné, hogy mi történik most Hughval, de erről nem akar kérdezni. Még nem akarja jobban érezni magát, csak szenvedni akar. Tiszteletben tartom ezt is.
- Köszönöm. - természetesen elfogadom az italt, amit kínál, és fel is hajtom. Nem érzem jól magam fizikailag, és éppen ezért hálás lennék, ha maradna ez a békésebb hangulat. Ez sokkal kellemesebb. Ezért a magam részéről inkább  csendben maradok, és nem húzom meg újra Tetsuya bajszát. Már elsőre sem akartam, de úgy tűnik, hogy tehetségem van az ilyesmihez. A füvezéshez pedig már egy kicsi sem…

A válaszára egy nagyon nyílt undor ül ki az arcomra.
- Hallod te az össze kifogást és másokra mutogatást és kivetítést abban, amit mondtál? BULLSHIT, BULLSHIT, BULLSHIT. De ha úgy érzed... - mélyítem a hangom és a fejem is leszegem, majd felemelem és egy “tényleg? Igazán? Muszáj ezt?” arccal, széttárom a kezeim.
- Totál nem vagy autentikus. Ettől még az én köcsögségem is sokkal inkább én vagyok, mint te ezzel a bullshit és álszent dumával.
Inkább szívok egy slukkot. Biztosan erre is kitalál egy olyan monológ dumát, amivel “mosom kezeim” attitűd jön le. Hah.
- Értem.
Újabb füstöt eregetek ki, egyik kezem átkarolja mellkasom, a másik karom könyökét pedig rajta pihentetem, benne a rúddal.
- Érted egy szart. - de ahogy láthatóan már látszik rajta a szer hatása, felé nyúlok, s segítek neki leülni.
- Terra egy hatalmas kincs. És úgy nagyjából az egész univerzum megmentője. -és Hugh ott van, egyedül, és nem lehetek mellette. Nem védhetem és óvhatom, s éreztethetem vele, hogy ott vagyok mellette...
Inkább kinyittatom a rendszer az ablakokat, beengedve a levegőt, s utasítást adok, hogy amit kilélegzünk, azt is szűrje ki, így már újabb adagot nem fog kapni Bailey. A rudakat is eloltom, s egy szelencébe zárva, a hamut is eltüntetve, a forrás is eltűnik.
Leülök mellé, de már egy pohár gyógynövényes itallal, átnyújtom neki.
- Ezt idd meg. Segít feldolgozni a füstöt, de nem úgy, hogy abból macskajaj legyen... szárnyasjaj. - igazítom ki szavaim.

Már épp bólintok szavaira, megértve mit érez Hughval kapcsolatban, de aztán feltesz egy kérdést. Egy pillanatig nem értem, egyáltalán hogyan merült fel benne az, hogy közönyös vagyok, de aztán… rájövök, hogy min csúszhatott félre a kommunikáció.
- Nem érzem úgy, hogy közönyös lennék, azt pláne nem, hogy nem érdekelne a mondandód. Épp ellenkezőleg. Nem szeretném a saját érzéseimet beletenni a beszélgetésünkbe, mert a tiéd érdekel. De ha úgy érzed, hogy ekképpen nem úgy veszek részt társalgásban, ahogy az kényelmes lenne a számodra, akkor csak egy szavadba kerül, és másként fogom kezelni a saját érzéseimet. - tartom magam, egészen addig, amíg be nem fejezem a mondandóm. Aztán halványan elmosolyodom.
- Persze akár sűrű, vagy lapos pislogással is jelezheted a számomra. - szélesebb lesz a mosolyom, de nem az igazán vidám módon. Inkább… az együttérzés van benne. Hogy megértem, nem lehet mellette az, akit szeret, de… itt van valaki más, akire szintén támaszkodhat. Ha szüksége van rá.
- Igen. Számomra, jelenleg, ezt jelenti. - azt talán nem hangsúlyoztam eléggé, hogy “jelenleg”. Ezért most megtettem. Ugyanis ez a meglátásom, szinte bármikor megváltozhat. A tanítványok ugyanolyan hatással vannak rám, mint én rájuk, ezért nem tartom kizártnak, hogy akár a közeljövőben is másként fogok nézni a mentorálásra. Talán éppen Tetsuya miatt.
Hiszen a következő szavai… Meglepnek. Erősen. De pozitív értelemben…
Azt a kérdést ugyan még mindig nem engedte el, hogy ki a mentor, és ki a tanítvány, egyelőre nem tudom, hogy miért. Nem tartom valószínűnek, hogy ez egy hatalmi felállást szimbolizálna, már csak azért sem, mert a köreinkben ezek a titulosok inkább névlegesek, sem mint szigorú hierarchia részei. Valamiért viszont még mindig ragaszkodik ehhez a szóhoz.
Ám ez engem nem befolyásol, ugyanis egy kicsit sem érdekel, hogy “hamu vagy mamu”, “krumpli vagy burgonya”, “mentor vagy tanítvány”. Tanulunk egymástól. Tetsuya ezek szerint inkább már most a mentor szerepből szeretné ezt megtenni.
- Egyetértek. És köszönöm a segítséged. - még a fejemet is meghajtom felé, bár… ez annyira nem volt jó ötlet. Tompa, de nehéz érzet csúszik a nyakamra.
- Megfogadom a javaslatod… - téééényleg jó lesz leülni inkább. Kényelmes helyre. Eddig nem tűnt fel, hogy azért a földön nem volt annyira buli. A kanapé látszatra is kényelmes, de amikor le is ülök… belesüppedek az anyagba, kellemesen.
- A Terra még mindig tud huncut dolgokat. - mutatok a cigik irányába, oda, ahová eltette őket. A mosoly pedig felélénkül az arcomon. Ugyanis azt kivéve, hogy a ‘hazaút’ minden bizonnyal bajos lesz, kezdem igazán jól érezni magam. Lassan…. tényleg lassan… kezdjük érteni egymást.

- Nem. Hiányzik. - ez az egy, amit érzek, minden másnak a forrása, amit érzek felé, s nem a boldogságról szól. - De te miért rezegsz megfeszülten a közöny szintjén? Ha nem érdekel, akkor minek hűtöd a hasad feleslegesen? - azért ez a “nem mutat ki érzelmet”, az azért csúcs. Komolyan! És még én vagyok a grumpy! Ez sokkal jobban tud fájni másoknak.
Hümmentek egyet, megfordítom egy vonalba a tekintetemmel a rudat, amit szívok. Majd jó nagy slukkot veszek belőle, s ki engedem a füstöt. Lassan, kényelmesen.
Csendben pöfékelem a füstöt válasza után. Sok érzet kavarog bennem. Kérdés és válasz egyelőre egy sem. Márpedig arra várok.
- Értem. Tehát szerinted ezt jelenti a mentorság. - újabb köteggel fújok ki füstöt, ami lusta karikaeregetés csupán.
Átveszem a rudat, s érzem, menni akar. Pedig nem igazán jó ötlet, sok helyen kiköthet, ahol nem kéne. Figyelni fogom, jobb, ha itt marad. S ha úgy hatna rá a szer, akkor tudjak neki segíteni.
Leteszem az övét, a sajátom még a másik kezemben van.
- Meggondoltam magam. Én foglak téged mentorálni. Számomra a mentorálás nem a saját tudásom átadása. Hanem a másikban rejlő képességek feltérképezésében segítség. Nem én adok át neki. Ő fedezi fel a saját erejét és képességét. Amire hivatott és képes. És neked van még mit felfedezned magadban... - somolygok, aztán újra szívok egyet a rúdból, azután elteszem. Az övét is. Nem kéne, hogy újabb adagot szívjon belőle.
- Javaslom a kanapémat újra igénybe venni. - ha nem megy neki, akkor segítek.

Tetsuya válasza sok mindent megmagyaráz. Emlékeim szerint különösen fontosak voltak egymás számára Hughval, és feltételezem, hogy ez most sem változott. Ebben az esetben pedig egyikük sincsen könnyű helyzetben.
- Neheztelsz rá a döntése miatt? - hangomban nem érezhet semmilyen érzelmet. Ez csak egy kérdés, amire vagy válaszol, vagy nem. Illetve kíváncsi vagyok ugyan, de úgy vélem, hogy erre saját magának kell választ adnia. Ha figyelek, talán magamtól is rájövök, hogy mit gondol erről.
És figyelni fogok, akár a mentora leszek végül, akár nem… Egyelőre viszont úgy tűnik, hogy ő is kezd rám hangolódni, mert az eldőlés ellenére sem ütöm be a fejemet. Hálás mosoly terül szét az arcomon.
- Régen szívtam ilyet. Nem tudom, hogy mennyire bírom. - ahogy azt sem, hogy pontosan mit is vélek rossznak. Ha csak a kedvem lesz jobb, netán felszabadult leszek, az önmagában nem baj. Ha viszont kellemetlen érzetek is jönnek, akkor természetesen abba kell hagynom.
Egyelőre viszont még nem érzek ilyet. Teljes csend van bennem…
- Értem. - valójában csak az elhangzott szavakat értem. Azt még nem, hogy miért is választotta azt, hogy most elsöpri magától a témát. Viszont mivel így tett, ezt tiszteletben tartom, és nem hozom szóba újra.
- Elsősorban igen. De a tudást tágabb értelemben kezelem. Nem csak a kézzelfogható információ számít annak. Illetve ott van az is, hogy mire van szüksége a tanítványnak. Ha éppen csak csendes, vagy néha nem annyira csendes társaságra van szüksége, míg saját maga elsajátítja, és megtapasztalja, amit szeretne, akkor azt nyújtom neki. A helyzettől, és még inkább a tanítványtól függ. - arra is van példa, hogy épp azzal segítek, ha minimálisan sem veszek részt a tanítvány életében. Előre ezt sosem lehet tudni, és idővel is változhat a helyzet. A legfontosabb ezért az…
- Alkalmazkodás. Úgy vélem valójában ez a legfontosabb egy mentor esetében. - nem a tanítványnak kell a mentorhoz, hanem fordítva. Éppen ezért is igyekszem Tetsuyához a saját nyelvén szólni. Más kérdés, hogy még mindig csak ismerkedem vele, és könnyen mellé nyúlhatok, ahogy tettem azt korábban is.
De én is tanulok…
- Téged miért érdekel a mentorálás? - a válasza alapján elsősorban ezt szeretné megtapasztalni, de előtte még hátravan néhány lépés. Ettől függetlenül érdekel, hogy mit gondol. Még úgy is, hogy tényleg kezdem érezni a cigi hatását…
- Azt hiszem igazad van. - eloltom a cigaretta végét két ujjammal rácsippentve, majd… nem tudom, hogy visszaadjam-e neki vagy sem. Maradt még azért belőle, kár lenne elpocsékolni. Nekem viszont egy darabig biztos nem lesz rá szükségem…
- Köszönöm a lehetőséget. - nyújtom végül át a megmaradt csikket, miután néhány lépéssel közelebb mentem hozzá. Aztán néhány pillanatig csak állok, várva egy jelzésre, hogy kívánja-e még a társaságomat, vagy sem. Rajtam nem múlik, az én érzéseim vagy véleményem nem fog változni, akármit is szeretne. A falnak viszont a biztonság kedvéért azért támaszkodom, egy kézzel…

Egy ideig nem megy válaszolni. Aztán... nem hajtom le a fejem, csak a képibe tolom, aztán eméssze, ahogy akarja.
- Hugh lefoglalta. - úgy meg nem akartam menni, hogy nem kerülhetünk össze. Akkor inkább gyötrődöm így, s vigyázok rá a távolból. Ám magányosságának, s elhagyatottságának érzései, ahogy átszüremlik a kapcsolatunkon... felettébb morgóssá váltam. Hiszen nem léphetek közbe, a program nem erről szól.
Fájnak az érzései, s az, hogy nem tehetek semmit.
Látom a dőlését, egy energianyaláb indul el a háta mögé, ha a feje lódulna előbb hátra, akkor azt is megtámasztja, hogy ne vágja be.
- Minek szívod, ha nem bírod? - morgok, de csak a hangomban van morgás. Minden másban csak zsémbes vagyok.
- Béna voltam. Nincs a miért min gondolkodni. - szinte azonnal vágom rá.
Egy ideig hallgatok. S inkább füstölgök.
- Szerinted a mentorálás tudás át adása? - szedem szét a szót.
Kiengedem a füstöt, s egy újat sodrok magamnak.
- A legjobb anyagból van. - én már csak tudom. A tudatmósodító blueprintjének összerakásában (kitalálásban) benne voltam.
- De lehet, nem kéne többet szívnod. Nem úgy néz ki, hogy bírnád. - nézek rá.

Igyekszem figyelni Tetsuyára, de nem olyan módon, ahogy egy tanítvánnyal tenném. Vagyis próbálom őt megérteni, de tartózkodom attól, hogy következtetéseket vonjak le. Legalábbis erősen próbálom kikapcsolni ezen részem. Főleg annak a fényében, hogy az első ilyen, hibásnak bizonyult. Nem csinálok ebből büszkeségi kérdést, inkább csak egyelőre tartózkodom ettől.
Már csak azért is mert sokkal kellemesebb a ‘fordulat’ után a hangulat. A magam részéről azt sem bánnám, ha egyáltalán nem beszélgetnénk, csak füstölnénk. De persze akkor ennyi erővel mindenki lehetne a saját szobájában is. Jah.. hogy ő abban van. Pardon…
- Foglalt? - egy picit elkerekednek a szemeim. Nem mintha láthatóak lennének a szemüveg mögött. Ez önmagában ugyanis nem kéne akadály legyen. Viszont, hogy miért nem… abba egyelőre gondolati szinten sem megyek bele. Ha szeretné velem megosztani, megteszi. Ha nem, akkor… beszélünk valami másról. Vagy csak csendben ülünk.
Ez utóbbi mondjuk nem teljesen jön össze nekem. Egy nagyobb slukk után… nem tűnik fel, hogy egy kicsit… elkezdtem dőlni a fal felé. Egy aprót koppan a tarkóm a falon. Nem fáj, de… azért jelzi, hogy itt kéne nekem megszakítani a lazulási folyamatot.
Hangsúly azon, hogy kéne.
Inkább szívok még egy slukkot, és mosolyogva folytatom a beszélgetést. Így pedig ki is derül, hogy miért éppen  az-az irány érdekli, amit megnevezett.
- Csak azt, hogy mit rontottál el, vagy azt is, hogy miért? - ah… nem tudok leállni a gondolatébresztőnek szánt kérdésekkel. Persze ezen kívül érdekel is. De nem akarom presszionálni Tetsuyát, főleg akkor nem, amikor kezd megnyílni. Ezért rögtön eszembe jut, hogy… nem ártana nekem is nyitni felé. Olyan módon, hogy biztosan érzékelje is ezt a szándékot.
A kérdése pedig éppen ezen gondolat menet közepén talál meg. Szélesen elmosolyodom.
- A Terrai leszületésem előtt azt hiszem csak kézenfekvő megoldásnak tűnt. Persze szívesen osztottam meg a tudásomat már akkor is, de akkor inkább logikus döntés volt, sem mint érzelmi alapon meghozott. Most viszont  őszintén szeretném megosztani a tudásomat másokkal, mert úgy érzem, hogy empatikusabban tudom megközelíteni a fejlődést. Már nem a tudásra akarom helyezni a hangsúlyt, hanem arra  a személyre, aki osztozni szeretne benne. Valószínűleg korábban is így kellett volna, csak… most értem meg ehhez a megközelítéshez. - mondhatni, hogy először szívnom kellett, hogy utána nyalni tudjak… De ez így nem lenne pontos. Inkább csak… szeretnék kipróbálni egy másik megközelítést. És nem azért, mert az egyik jobb, mint a másik. Egyszerűen csak… ezt szeretném.
- Jó ez a cucc. Terraiként csak egyszer próbáltam. És nem lett szép vége. - elnevetem magam. Vagyis… valószínűleg már tényleg hatott rám. Kíváncsi leszek, hogy mennyiben fog változni a hangulatom, ha az egész szálat elszívom…

Csak veszek magamban egy mély szusszantást, ahogy még mindig érzékelem az ellenállását. Ha nem fogadja be a szeretetem, úgy az átvágtat majd körülötte, hiszen nem erőltetem én. A grumpyságom sem neki szól.
Ám végül megérti, s elfogadja, befogadja az érzést. Ez az alapvető lényem, ezzel működöm. Már amikor nem grumpy vagyok.
Nem jön közelebb, s megértem. Vagy nem. Nem zavar, s foglalkoztat. Nyugodtan pöfékelek tovább, behunyt szemekkel élvezem az ízt, s a hatást.
- Mert a starseed program már foglalt volt. - le akartam menni Hughval, vagy legalább a guide-ja ként jelen lenni. De ez most egyszemélyes volt a részéről, s tiszteletben tartom. Azóta, hogy külön vagyunk, nem szeretem azt a programot.
- És mert tudni akarom, mit rontottam el. - még akkor is, hogy régen volt. Elvékonyodott a tér-idő szála, s hiába építtettem újra, nem bizonyult elég erősnek, s olyasvalami szabadult ebbe az univerzumba, ami más esetekben visszapattan.
Azután pedig egy bolygó látta egy másik tévedésemnek a kárát. Pedig gondos s megfontolt vagyok, ha tervezésről van szó.
Őszinte vagyok a hibáimról. Csak nem beszélek róla....
- Miért mentorálsz? - még mindig nem nyitottam ki a szemem. Érzem, ahogy fejem kezd enyhén forogni a szertől. Élvezem...

Erősnek tartom a kapcsolatépítő képességeimet, de… most vagy elfelejtettem mindent, amit korábban megtapasztaltam, vagy csak… igazából nem tudom, hogy mi történt. Én sem tudok úgy reagálni az eseményekre, mint szeretnék, és… valami Tetsuyában is megváltozott. Bár… tényleg régen találkoztunk, így ez utóbbi még csak erős feltételezésnek sem nevezhető.
Amiatt viszont nem izgulok, hogy mi lesz most. Ez események úgy zajlanak, ahogy azoknak kell. Ha nem leszünk kompatibilisek egymással, akkor majd lesz valaki neki is, és nekem is, akivel egymásra tudunk hangolódni. Nincs ebben semmi személyes. Lehet baráti viszonyt ápolni olyannal, akivel nincs tanítvány-mentor kapcsolat. Sőt. Az talán még egyszerűbb is.
A magam részéről ezért teljesen elengedem annak a gondolatát, hogy nekem őt kell mentorálni. Nem fogad el, és ezt tiszteletben tartom. Ezt igyekszem ki is fejteni a számára, azzal együtt, hogy magát a beszélgetést természetesen továbbra sem hárítom el. Itt vagyok, és igyekszem figyelni rá. Ő viszont…
Először nem tudom, hogy mit csinál. Nem reagál a szavaimra, és már ezzel is meglepetést okoz. Azzal viszont még inkább, amit felőle érzek. Kezdetben fel sem ismerem, mert… ragaszkodni akarok ahhoz a gondolathoz, hogy ennek semmi értelme. Aztán, amikor belátom, hogy nagyon is van, csak én nem látom át a helyzetet, akkor már engedem, hogy az érzet teljesen elérjen. Hiszen ebben nincsen semmi rossz, éppen ellenkezőleg. Ez a szeretet, amit megoszt velem, és amivel körbefon engem is. Illetve azt is érzem felőle, hogy nem állt szándékában bántani engem.
Önkéntelenül elmosolyodom, és jó ideig nem szólalok meg. Csak a számhoz emelem ismét a cigit, amit készített, és beleszívok. Egy tisztességeset. Szinte azonnal érzem, hogy ez az a pont, amikor további slukkok esetén már el fogom dobni a kontroll egy részét. Tehát még egyet szívok belőle, és csak lassan, tényleg nagyon lassan fújom ki.
Egészen addig ott, és úgy maradok, ahol vagyok, míg meg nem szólal. Ekkorra a mosoly már állandó tartozékká válik az arcomon.
- Értem. - bólintok is finoman, közelebb viszont továbbra sem megyek. Inkább a földre kucorodom le, és török ülésben  foglalok helyet. Valószínűleg csak néhány slukk és lebegni is fogok…
Azt pedig egyelőre nem kérdezem meg, hogy jelezte-e a többieknek is, hogy mit szeretne. És ez bölcs gondolatnak bizonyul, mert aztán folytatja a mondandóját, és tulajdonképpen megkapom a választ a kérdésemre.
- Miért érdekel inkább a sacred geometry? - teszem fel neki a kérdést, miközben a tekintetét is keresem. Azzal pedig nem foglalkozom, hogy az elszívott cigi mennyiség már neki, illetve nekem is biztosan elégséges volt. Sőt. Kezdem azt érezni, hogy a kellemes füvezés, amit szerettem volna… elkezdődött…

Kimondta, amire szükségem volt, igaz, nekem kéne megbocsátónak lennem. Igaz... nem is haragszom rá.
Így csak hümmentek egyet, s megdöntöm magam.
Azután szívom tovább a stanglit.
A következő válasznál meg ki is fújom. Kezd hatni, de csak kicsit. A fű.
És hallhatóan valamiért nem igazán értette a kérdést, vagy éppen én fogalmaztam rosszul.
Nem fogalmazom át a kérdést. Így hagyom a választ.
Kezdem kapizsgálni a dolgok lényegét. A kimondott szavak mindig tévútra visznek. Éppen ezért erre a válaszra már nem reagálok, ellenben haladok a többivel, s ahogy kapom rá a válaszokat, egyre jobban úgy érzem, a sejtésem talán helyes.
Így csak füstölgök nyugodtan. Nem átvitt értelemben.
Egy ideig csendben maradok, csak a légzésemre figyelek.
Azután a szívem környékére koncentrálok. Szeretetnek mindig volt és van benne helye, s abba nem csak ez az univerzum fér.
Kiterjesztem rá, s azt is, hogy nem igazán foglalkoztat a jelenet, mint ahogy ha volt sérülése, mert hát hiába volt az, hogy hacsak nem állítja meg, átküldöm a másik szobába, nem volt benne olyan szándék, amit feltételez.
Sokkal inkább a szeretettel foglalkozom, amivel körbeveszem. Ez a szeretet egészen más, mint a Forrás adhat. Máshonnan jöttem, máshol létezem alapban, ahonnan a számtalan, Forrás által adott energiának adunk struktúrát. S így ez a szeretet stabil, s sokkal inkább talajt ad az érzés alá, mintsem szárnyakat.
Hagyom, hogy rendezze érzelmeit, a szavak sérelme és árnyéka helyett szívének és lelkének fényére figyeljen. A szavak... félrevezetőek.
S figyelmesen tekintek rá, majd hellyel kínálom.
- Szeretném megtanulni, milyen mentorálni. - a tudásunk adott, így sosem volt lehetőségem tanítani igazán.
- De ahhoz, hogy tudjam, milyen mentorálni, ahhoz előbb tanítvány akarok lenni. Még nem döntöttem el, a sacred geometry vagy a starseed része érdekel. Inkább az előbbi. - az utóbbinál meg is rándul szám széle, a kelletlen arckifejezés újra megjelenik rajta. Megértettem Hugh szándékát, s hogy a szabad akarattal szembe nem szokásom menni. De nem tudok leszületni mellé, mert sokfelé kell egy ideje figyelnem. S egyre nehezebben megy. És érzem, hogy nem Hugh távolléte az oka. Amire tippelek, arra meg nem akarok még gondolni sem.

Úgy tűnik, hogy megsértettem azzal, hogy kimondtam az igazat. Ez nem állt szándékomban. Sőt bárminemű negatív érzést sem akartam ezzel kelteni.
- Sajnálom. Többet nem fordul elő. - most nem láthat mosolyt az arcomon, mert komolyan gondolom. Többet biztosan nem fog előfordulni. Itt csak az a kérdés, hogy azért, mert figyelni fogok erre, vagy azért, mert el fogunk köszönni egymástól. Rajta múlik, mert nekem továbbra sem áll szándékomban visszautasítani a megbízást.
- Még nem tudom, hogy itt és most mi a helyzet. Épp csak most értem ide, és ez nem is egy hivatalos látogatás. - az persze más kérdés, hogy valószínűleg jóval tanulságosabb annál, mintha egyszerűen be lettünk volna mutatva egymásnak. Ezért ezt meg is jegyzem a későbbiekre. Ha fű szagot érzek, kövessem, mert esélyesen ott lesz a leendő tanítványom. Meg egy gerincvédő is ajánlott…
- Igen, ez is volt a szándékom. Kimondtad, hogy mit szeretnél, és ebből kiindulva próbálom megtalálni a mindkettőnk számára optimális megoldást. Csak nem tudom, hogy nyitott vagy-e erre. Mert ugyan tényleg nem olyannak ismertelek meg, aki ilyet tenne, de azt sem gondoltam volna, hogy ahelyett, hogy távozásra kérsz, inkább fizikailag akarsz kihajítani a szobából, potenciális sérülésnek kitéve engem. - nem sérültem meg, de ez nem rajta múlt. Ha egy pillanattal később reagálok, minimum a csigolyáim összekuszálódtak volna. Az meg eléggé fájdalmas. És akkor ott van még az is, hogy a szemüvegem is összetörhetett volna. Akkor meg kifejezetten szomorú lennék.
- Mikor kérdezted, hogy miért vállaltam el, éppen azt említettem, hogy tanulhatnánk egymástól. Illetve, ha nem akarnám ezt elfogadni, már nem lennék itt. Ahogy neked megvan a jogod ahhoz, hogy elutasíts engem, úgy nekem is megvan ahhoz, hogy ugyanezt tegyem veled. Most még egy kiváló ürügyet is szolgáltattál nekem hozzá, de még mindig itt vagyok. Jelenleg ennél többet nem tudok tenni. Mert te nem csak a határaidat mutattad fel, hanem fizikailag is bántalmazni akartál. Én nem akartam veled ilyet tenni, tehát jogos a kérdés, hogy te miért ezt a módját választottad a határ felállításnak? Veszélyben érezted magad a mozdulatom miatt? Támadásnak vetted? - tudom, hogy még más kérdést is tett fel, és válaszolni is fogok rá. De szeretném, hogy ezen gondolkodjon el egy kicsit. Választ pedig nem várok tőle. Nem nekem kell válaszolnia, hanem saját magának. Ettől függetlenül várok egy kicsit, hogyha szeretne tudjon válaszolni nekem, és csak utána folytatom.
- A mentornak az a feladata, hogy tanítson. Ez nem a rang kérdése, hanem a tevékenységé. Ha nem fogadsz el mentorodnak, az azt jelenti, hogy nem akarsz tőlem tanulni. Jogodban áll, éppen ezért is kell tisztáznunk ezt a kérdést. Azt pedig nem éreztem még, hogy a szavaimat nem hallgatnák meg. A Terrán persze igen, de mivel ott a körülmények egész mások, jelenleg irrelevánsnak is tekinthetjük. Elfogadás tekintetében volt már, hogy visszautasítottak, mert a tanítvány tapasztaltabb mentort szeretett volna. Meg is kapta. Én pedig valaki mással kezdtem el foglalkozni. Eközben sem éreztem úgy, hogy semmibe vennének. Így volt logikus. - nem érdemes mindenből érzelmi kérdést csinálni. Természetesen jelen vannak, és az sem okos dolog, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket, de hagyni elburjánzani annyira, hogy a másikon csattanjon… hmm… néha szó szerint is… nem egy hosszú távon fenntartható stratégia…

Elismételi a szavamat, amihez most így nincs mit hozzáfűznöm.
Marad. Ezt azért méltányolom, így a cigit elkészítem, igaz, azt akkor is elkészítettem volna, ha úgy dönt, ennyi volt.
De. Nem jön közelebb.
Vagyis értette a dolgot. Éppen ezért sem huppanok le az egyik fotelbe, pedig hamarosan szükségünk lesz rá.
Kiengedem a füstöt, előbb élvezni akarom az első slukkokat.
Azután gondolkodom a visszakérdezésén.
- Igazad van. Sok nem volt. - hallgatok egy rövid ideig. - Egy is elég.
Nekem legalábbis. Nem a mennyiség a fontos, a minőség. Vagy milyenség? Nem is tudom. Kifújom a füstöt, élvezem.
Próbálom összerakni a válaszát. Elakadok, nem megy összekötni a kettőt az eggyel.
- És itt mi a helyzet? - mert ha nem én, vagy nem rólam szól, akkor tényleg nem értem a válaszát. Cöh. Mert érdekel is...
Nem zavarom a gondolataiban. Felőlem élete végéig filózhat ezen, én élem az életem tovább, ha elfogyott a cigi. De addig... kényelmesen hallgatok...
Elvigyorodom.
- Remélem, feltűnt, hogy ugyanazt mondod el, átfogalmazva, amit én. Ha a picsában akarnálak tudni, már ott lennél. Miből gondolod, hogy oda kívánlak? Olyannak ismersz, aki a lélekcsoportjával ezt tenné? - háh, ja, végül is majdnem nem nyitottam ajtót neki. De attól még a picsába küldeni? Nem kemény ez?
És hogy megismétli ugyanazt, amit az előbb mondott, csak pepitában... újra füstölgök egyet, s kisóhajtom.
- És ismét ugyanezt mondod, amit meg az előbb. Nem inkább te nem akarod elfogadni, hogy tanulhatnál tőlem? Milyen sebet téptem fel benned, hogy úgy véled, attól, hogy felmutattam a határaimat, már a picsában akarlak tudni? És nekem még csak véletlen sem adni hasznos infót? -hallgatok egy keveset. - Mikor volt, hogy szavaidat nem hallgaták meg, s nem fogadták el, s úgy érezted, semmibe vesznek?
Ha nem akar rá válaszolni, vagy hárít, úgy hagyom.

Hmm… Úgy tűnik, hogy nem igazán érti a viccet. Vagy szar a humorom. Esetleg a kettő együtt…
Ezért inkább nem mondok semmit ezzel kapcsolatban. Mert bármi is az igazság, az igen valószínű, hogy nem vevő a jópofizásra. Kár. Szeretem a könnyedebb hangulatot.
Sajnos nem sikerül összehozni. Valami nagyon félremegy, mert… nos elkezdek félremenni. Szó szerint. Masszív erőt érzek, ami eltol a közeléből, és ha nem reagálnék elég gyorsan, nem is tudom, hogy meddig tolna. Még így is… finoman megpuszilja a hátam a falat, és a szemöldököm is összeráncolódik.
Ösztönösen nyúlok a szemüveg felé. Nem tört össze. Jól van. Akkor nincs nagy baj.
- Agresszív… - ismétlem el a szót, mert éééééérzek némi iróniát abban, hogy éppen ezt a jelzőt hozza fel. Tekintve, hogy nem mozdultam el a faltól, és még mindig ott állok. Az pedig nem rajta múlt, hogy itt végül megálltam…
De ennél többet nem mondok. Az semmiképpen sem jó megközelítés, hogy erőszakkal válaszoljak az agresszióra. Tetsuyának viszont ezt nem fogom felróni. Ő csak az én mozdulatomra reagálva, meghúzta a határt. Ezzel nincs baj. Egyedül a módszerbe lehetne belekötni, de abba meg nem szokásom. Túl gyakran…
Nagyot sóhajtva engedem el az érzéseket, és mikor elkészül, és magamhoz hívom a cigit. Mert egyelőre maradok ott, ahol vagyok falnak támasztott háttal, laza testtartásban. Vagyis a cigi a legjobbkor jön. Persze a történtek fényében inkább mégis a lebegést kellett volna választanom, mert a fejbevágás már meg is volt.
Tetsuya viszont úgy tűnik, hogy nem akar engedni a cigije hívó szavának, és mindenképp a földön akar maradni.
- Sokféleképpen? - felszökik egy picit a szemöldököm, mert úgy gondolom, hogy maximum kétféle módon tettem ezt meg. De ha volt több is… az jobb, ha kiderül. Már csak azért is, mert nem áll szándékomban ezt megerősíteni benne. Ha nem ragaszkodnék a nyílt lapokhoz, valószínűleg elő sem hozom. Viszont mivel megtörtént… borul a bili. Nagy kár, hogy a nyakamba…
- Nem te vagy a kihívás. A helyzet az. Te a leendő tanítványom vagy. És a múltam része. - nem jövök azzal, hogy a jövőmé is, mert iszonyú erős eltasztítást érzek felőle. Most nem fizikai módon. Mindenáron egyedül akar szenvedni, és ha nem lenne itt… hagynám is. Ez mindenkinek a saját döntése. De eljött ide, mert elvileg tanulni akar.
Vagyis nekem kell észnél lenni, és inkább még több cuccot szívni a nyugi érdekében…
- Hmm… - az időnyerő szócska, nem véletlen. Szükségem van pár pillanatra, hogy ezt átgondoljam. Egyrészről azért, mert ez egy igen őrült, és további konzultációt igénylő ötlet. Ez nem így működik, ezért ha ezt szeretné, egyeztetni kell másokkal is. Másrészről meg azért nem vetem ezt azonnal fel, mert bizonyos szintig teljesen igaza van. Ő lesz a mentorom, abban a kérdésben, hogy miként kell viselkedni egy tanítvánnyal. Én pontosan erre gondoltam az alatt, hogy tanulhatunk egymástól. Épp csak a hivatalos megnevezés… nem ilyen egyszerű.
Viszont ahelyett, hogy ezzel kapcsolatban bármilyen véleményt nyilvánítanék, először inkább további kérdéseket teszek fel. Szeretném megérteni, hogy pontosan mit is akar. Azon kívül, hogy “kapja be mindenki a répát, mert nekem kínom van”...
- Miként szeretnéd ezt megvalósítani? Élből elveted minden gondolatomat, nehogy tanulj belőle valamit? Vagy csak másik mentort kérsz, én pedig menjek oda ahová akarok, leginkább el a picsába a közeledből? - dobok fel néhány ötletet, de épp csak egy levegővételnyi szünetet tartok azelőtt, hogy folytatnám.
- Kérlek magyarázd el nekem pontosan, hogy mit akarsz, mert én jelenleg nem látom át azt, hogy miként lenne lehetséges nekem tanulni tőled, neked viszont még csak véletlen sem adni hasznos információt. - a magam részéről sokkal jobban örültem volna, egy kellemes füvezésnek, remélhetőleg kellemes társaságban, de ezt csúnyán buktam. Mert nem csak, hogy nem szívok bele a cigibe a továbbiakban, de még le is rakom a kezem, és kissé előredőlve figyelek Tetsuyára. Valami nagyon fáj neki, azt érzem. De azt nem tartom túl jó megoldásnak, hogy ezt azzal próbálja feloldani, hogy másnak is fájdalmat okoz. Pontosabban egyelőre csak  szeretne. Mert még tökéletesen nyugodt vagyok, és ezt láthatja is rajtam.

Elmosolyodik. Háh. Még elkaptam ezt a pillanatot.
- Egy frászt gondolod így. Meg nem is érzed. - engem nem zavar. Meg ha hazudik, az sem. Csak akkor nem fogadom el mentoromnak. Érzelem okés negatívban (nem), a hazugságot nem viselem. Azt dobja oda másnak.
A válaszra nem, azonban ahogy mozdul, a következő pillantban egy erős lökést érez felőlem, holott nem is mozdulok. Szívok egyet a cigiből, nézem, ahov érkezik vagy áll, nekem mindegy, mindenesetre akár felőlem a másik szobába is áttörhette magát, ha nem reagált gyorsan, mert a lökés nagyon erős volt.
- Egy ilyen agresszív és lenéző magatartással akarsz mentor lenni? Szórakozz mással.
Megy, marad, nem foglalkozom vele, ha közel akarna jönni, akkor újra megkóstolhatja a falat, ahogy átszakítja, nekem úgyis jó.
Ennek ellenére elkészül neki a rúd, legfeljebb elszívom magam.
Újra füstölök egyet, s nekidőlök hátsómmal a pultnak, ami valójában asztal.
- Ahogy elnézem, inkább én leszek a mentorod. Hogy nagyon nehéz eset vagyok, azoknak vagyok, akik azt mondják vissza, amit hallottak. Vagyis neked is nehéz eset vagyok, de a helyett, hogy meg akarnál ismerni, sokféleképpen az orrom alá dörgölöd ezt. - nézem egy ideig, a cigim füstölög.
- Tehát ez vagyok neked? Kihívás? Mi vagyok én? Unalmad elűzője? - szívok egyet a cigiből, s ki is sóhajtom.
- Nem fogadlak el mentoromnak. Ellenben én leszek a mentorod, míg meg nem érted, miként is kéne viselkedni a tanítványoddal.

Nem kapok tapsvihart, sem bármilyen arckifejezést, ami legalább halvány örömöt mutatna. De persze nem is vártam semmi ilyesmit. Ha valaki nagyon engem akarna…
Nos az több, mint gyanús lenne, és nem is keltene bennem túl sok bizalmat.
Így viszont semmi okom nincs arra, hogy ellenvetésem legyen, sőt, még egy mosolyt is kap tőlem válaszul, a kelletlen arckifejezésére. Engem ugyanis egy ilyen kis semmiséggel nem lehet eltántorítani. A fűtől… Meg persze a tanítványoktól sem.
- Nagy kár. - mosolyogva ingatom meg a fejem, de még csak mímelés szinten sem láthat rajtam a kijelentése miatt érzebb bánatot, vagy bármi komolyságot. Hiszen a gondolatot kizárólag humorral tudom feldolgozni, lévén, hogy sosem jutna eszembe kapcsolatba bonyolódni egy tanítvánnyal. Meg egyébként is SOKKAL jobban kedvelem a nőket…
- Pontosan. - mutatok az egyik ujjammal felé, és viszonylag közel is ér az ujjam az orrához. Természetesen nem érek hozzá. De ha követné a tekintetével az ujjam mozgását, biztosan eltűnne a komor ábrázat az arcáról. Elvégre befelé kancsalítást kizárólag vidám arccal lehet elkövetni.
Na meg ugye… nem igazán zavartatom magam, helyet foglalok én magamnak. Legfeljebb kitessékel. Minden joga megvan hozzá, és még csak szót sem emelnék miatta. Egyszerűen csak távoznék. De ez egyelőre még nem történt meg.
- Kérlek csináld meg nekem. - kíváncsi vagyok rá, hogy ugyanolyan gondosan fogja-e készíteni, mint a sajátját, vagy sem. Na meg… azért annyira rutinos nem vagyok. Valószínűleg túl sok mókát raknék bele, és akkor… nem csak fejbevágás lesz, hanem rögtön kóma is…
A következő kérdésére viszont már nem tudok válaszolni, mert hamarabb meggyullad a cucc, mint hogy azt mondhatnám, hogy bú… Nem mintha zavarna. Így sokkal könnyebb, és rögtön rátérhetünk a lényegre.
Amit persze rögtön ő tesz meg, és ezt ismét egy mosollyal honorálom. Na megy egy döntéssel magamban. Már most teljesen őszinte legyek vele? Tulajdonképpen igen, az a legegyszerűbb.
- Azt mondták, hogy nagyon nehéz eset vagy. Ezért gondoltam, hogy tanulhatnánk egymástól. - hosszú távon legalábbis teljesen működőképesnek tűnik ez a terv. Ha elég türelmesek leszünk, akkor neki sikerülni fog feloldani azt az életeseményt, ami miatt problémás esetté vált. Nekem pedig bőven van mit tanulnom a mentorálásról, főleg a Terrai kiruccanás után. Na az azért kemény volt…
- No meg persze… szeretem a kihívásokat. Valahol ez is az. - mutatok a cigire, amit kaptam. Az ugyanis valóban érdekes kísérlet, hogy mennyire lehet képben maradni, amikor a kémiai vegyületek mindent megtesznek azért, hogy kitoljanak a földkörüli pályára. Ami azt illeti nekem… nem is kell túl nagy noszogatás ahhoz, hogy ez megtörténjen…
Vagyis mielőtt hagynám, hogy a fejbevágás előtt felérjek a móka földre, kérdezek egyet. Amíg még biztosan képben vagyok…
- Mást vártál? - kérdezem könnyedén, és néhány másodperc múlva meg is gyújtom a kis virgoncot, ami a kezemben van. A füst az első slukk után pedig… hát pont Tetsuya irányába megy. Esküszöm, hogy teljesen szándékos volt…

Nézem. És felismerem az energiáját. Akkoriban még annyira sem voltam éteri, mint ők, mikor megérkeztek, s nem is az volt a feladatom, hogy éteri formában keringjek, mint az a bizonyos... madár. Tény, hogy saját döntés volt, hogy valami formát magamra rángassak, de csak szükségből tettem, sokkal könnyebb volt úgy. Aztán így ragadtam.
Ugyanaz a “blank face” (valójában unott és kelletlen) van rajtam, ahogy kimondja: ő lesz a mentorom. Hát nagyszerű.
Mmmm...
Tény, hogy jobb, mintha más jönne. Őt legalább ismerem. Vagy pont nem. Nem igazán foglalkoztam másokkal, csak a munkámmal.
Végignézek rajta. Jelentőségteljesen.
- Bocs. Nem vagy az esetem. - szarul esik neki, vagy  nem, nem tartozik rám, inkább tájékoztatom, minthogy esetleg félrecsússzon a dolog. Khm.
- Azt kint is lehet. - az egész Siriuson több víz van, mint amennyit macskalelkem elvisel, de tudom, hogy csak itt találom meg a megoldást a blockra. A nélkül félkezűnek érzem magam a képességeimben, márpedig nem hárfázni vagyok itt (hárfa. Haha. Hova is érkeztem elsőnek? Ja, az a Great Attractor volt...)
- Csináljak, vagy megcsinálod magadnak? - veszem a két dobozt a kezembe, miközben a számba teszem a rudat, így eléggé érdekesen kérdezek.
Akárhogy is dönt, hamarosan landol nála a cucc.
- Tüzet? - csak ránézek a rúd végére, s az lángra lobban. EZ ... MÉG megy.
Aztán ledobom magam a fotelbe, keresztben, s az oldaltámlának dőlve füstölgök tovább. Szó szerint.
- Mi vezetett arra, hogy elvállald?
Mondjuk... nem tudom, érdekel-e.

Láthatóan nincs teljesen képben az előttem álló fiatalember, de az ilyesmi engem sosem zavart. Legfeljebb több türelemre van szükség. Azzal meg tisztességesen el vagyok látva.
- Valójában mindkettő. A kérdés része pedig azért aktuális, mert Tetsuyának hívják a leendő tanítványom. - aki ugye a NAGYON problémás eset. Ezt persze minden bizonnyal éppen ő generálja, így nem szükséges hangoztatni, ahogy azt sem, hogy éppen ezen állapota miatt vagyok én kirendelve.
No meg akkor nem csak a fű kellemes aromája vonzott ide, hanem más is. Ez több, mint megnyugtató…
- Inkább volt. És lesz. Most még facér vagyok, és nem szégyen ezt kihasználni. - vagyis hát… neki nem kell tudnia róla, hogy azért már most is figyelni fogok minden mozdulatára és szavára, hogy az a későbbiekben segítsen minket. Abban ugyanis nem hiszek, hogy a tudást egyszerűen csak bele kell verni a fejbe. Ahogy abban sem, hogy a verésre bármilyen módon, vagy intenzitással szükség van. Csak lazán, mindent. A teknős ugyanis lassabb, de biztosabban ér célba a nyúlhoz képest.
Elvileg…
Bár egyértelmű a válasz, azért néhány pillanatig fontolgatom a két lehetőséget. Mert a lebegéshez nincs szükségem szerre, így nem is élnék ilyesmivel. A fejbevágás viszont… igazából önmagában az is az, hogy most találkoztam a leendő tanítványommal…
Na de ha az iskola bízik bennem, akkor én is bízni fogok magamban.
- Fejbevágós. Lebegni otthon is lehet. - mivel nem csukta rám az ajtót, nem hajtott el, és hisztit is csak arckifejezésben érzékelek, belépek a helyiségbe. Azért megállok közvetlenül az ajtó után, hogy maradjon még lehetősége kitessékelni (elvégre látom, hogy lassabban érzékeli már a dolgokat, és kell az extra idő…), de ha továbbra is szándékában áll tompa tárgy nélkül fejbevágni engem, akkor még beljebb megyek. És egy ülőalkalmatosságon helyet is foglalok.
Vagyis a dohányzó asztalon, ha kell helyet is csinálva magamnak…

Megnézném alaposabban magamnak, aki előttem áll, momentán azonban a füsttől nem látom, ki is az. Nem, mintha most foglalkoztatna. Akár unikornis is lehet, csillámfagyival. És még csak a marishkára se tudnám fogni...
Ránézek a kérdésre. A szemeit persze nem látom, mert éppen ufót van kedve játszani...
- Ez most kérdés vagy állítás volt? Ha az utóbbi, akkor miért kérdezed?
Amit viszont utána mond, annyira már nem igazán tetszik. Vagy mégis?
Szívok még egyet a cigiből, s újra az arcába tolom a füstöt, de arrébb nem állnék.
- Tehát van tanítványod. - rémlik a neve, de azokat mindig elfelejtem...
Csak a tekintetem követi a mutatást a füstölgő rúd irányába.
Na. Ez már kezd jól alakulni.
Éppen ezért még grumpybbá válik az arcom, majd ellépek az ajtótól. Ha elutasításnak veszi a beinvitálást, merthogy az ajtó nem csukódik be, nem az én bajom.
- Fejbvágás, vagy lebegés? - ha az előbbi, akkor kap a terraiból is bele. A miénk sokkal lazább, de tovább is tart a lebegés...

Nem foglalkoztat igazán, hogy a szoba lakója figyelmen kívül hagyja (akár szándékosan, akár egyszerű figyelmetlenségből) a kopogást. Nem sietek sehova. És nyugodtan kijelenthetjük, hogy kéretlen vendég vagyok, mert nem állt szándékomban senkihez sem beugrani, egyszerűen csak… megcsapta az orromat A szag…
Vagyis többször is kopogok, és egy idő után persze szándékomban áll inkább elhagyni a helyszínt. Tiszteletben tartom, hogy a bent lévő nem akar velem társalogni. Az okát persze nem értem, de… tiszteletben tartom.
Aztán amikor már épp elindulnék inkább a saját szobám felé, hallom, és érzem is, hogy közelít az energia. Meg A szag is… Most már egész biztos kérni fogok belőle…
De aztán ajtó nyílás után először füstöt kapok, utána megy egy olyan arcot… huhh… a srác pont úgy néz ki, mintha nem a kellemes aromájú, és hatású füvet legelte volna le, hanem a Terrai állatok egyéb végtermékét. Meg ez az “Eeegen”...
Mikor már épp kimondanám magamban, hogy mi történik itt, megértem. Tuti ő lesz az én nagyon problémás tanítványom…
- Tetsuya vagy!? - magam sem tudom, hogy ez egy határozott kijelentés-e vagy azért van benne némi hangsúly. Az egész jelenség, és persze a lénye is… nos a legtöbb tanítvány másként közelíti meg a dolgokat. Ez alapján, pedig már most sejthető, hogy ő a problémásabb társaságba tartozik, és össze téve ez azzal, hogy nincsenek véletlenek… teljesen biztos, hogy mostantól össze fog kapcsolódni a sorsunk.
- Bailey. Mentor. - mutatok magamra, aztán meg a kezében tartott mókás kis ‘füstölőre’. Igyekszem azért az utóbbira nem túl vágyakozóan nézni…
- Megkínálsz? - természetesen mondhat nemet is, nem fogok megsértődni. Csak sarkon fordulni. Mert bármennyire is a segítő szándék vezet, ha a tanítványaimról van szó… időnként pont azzal teszek jót, ha nem teszek semmit.
Nála viszont még nem tudom, hogy mi a helyzet, ezért egyelőre csendben, és csak halvány mosollyal (továbbra is napszemüvegben!) várakozom…

Ki akarok sétálni az erkélyre, direkt magaslati levegőt kértem (meg hogy lenézhessek... mindenkire. Kár, hogy repülők is vannak. Mechanikusak, meg nem mechanikusak is...), és most irigykedem a térugrás képességűekre. Mozdulni sincs kedvem. Így csak hátrahajtom a fejem, s lehunyt szemekkel élvezem a füstöt, a kialakuló érzetet. Mérgemet azonban nem szűnteti meg, sokkal inkább triggerelné, erre még egy slukkot adok. Jóóóó mélyen leszívom, majd kiengedem.
El is fogy, így sokkal tömörebbre csavarom közben a következőt, s most egyrészt örvendek, hogy nem mentem ki, mert visszamászni sem kívánnék, másrészt most már biztosan kimegyek a napra, mert a második után nem csak kedvem nem lesz mozdulni...
Újabb mély slukk, benntartom.
És kopogtatnak a rohadt ajtón.
Először nem reagálok, megvárm a másodikat. Tuti, hogy a marishka már.
Aztán csak egykedvű undorral sóhajtom ki a füstöt. Még szívni sem szívhatok úgy, ahogy szeretném....
Hangvezérlés helyett az ajtóhoz lépek, s elsimítom a kezem a nyitó felett, mire kinyílik az ajtó, s így a maradék füstöt az előttem álló arcába tolom. Csak hogy érezze a törődést...
- Eeegen...?
Ja, és ha már terrai feeling: az a lukacsos szövésű póló egészen bejön. S mivel a nadrág nem a világom, mert azt mire felrángatom, elmegy az életkedvem, így a térdemig érő módiban hordom....

Új tanítványom lesz.
Pazar.
Nehéz eset.
Épp azokat szeretem.
Nagyon nehéz eset.
Ezen a ponton már megtorpanok, és elfogy a mai napra kiszabott optimizmus mennyiségem. Még a szemöldököm is felvonom. Nagyon nehéz eset…
Hmm…
Tiltakozni biztos nem fogok, mert okkal kapom ezt a feladatot. Minden bizonnyal én is tanulni fogok ebből. Vagy a korábbi tapasztalataim miatt én vagyok a legalkalamasabb. Nem igazán fontos, csak az, hogy végül bólintok. És elindulok a szobámba, hogy felkészüljek az első találkozónkra. Tetsuyának hívják, ezt már most tudom, a többit pedig majd kiderítem.
Az ilyesmit viszont sosem sietem el, ezért ahelyett, hogy a gyorsabb megoldást választom, szépen, lassan sétálgatva indulok el a háló részem felé, bejárva ezzel a teljes épület komplexumot. Néha meg is állok egy-egy pillanatra, ha hallok valami különös zajt, vagy látok valami érdekes történést az energia folyamban.
Azt viszont nem terveztem, hogy egy érdekes illat miatt is meg fogok állni. Mert ez ráadásul… még ismerős is. Kifejezetten jellegzetes.
Önkéntelenül keresni kezdem a forrását, madarakat megszégyenítően vadász kutyaként emelem feljebb az orromat. Most már egészen biztos, hogy ez AZ…
Huhh… régen volt, és kellemes, ezért szeretném tudni honnan jön.
A keresés pedig el is vezet egy szálláshoz. Aminek lakója is van. Érzem az energiját.
Vagyis pontosan három másodpercet várok az udvariasság jegyében, aztán bekopogok.

A kanapé a legjobb a világon, ha már Hugh úgy döntött, hogy jófejeskedik. Mérges vagyok rá. Miért kell neki az emberekkel foglalkoznia?
Megáll a kezem a terrai magazin lapozásában és a lábam lógatásában, ahogy hason fekszekm a kanapén. Az is terrai. Mindent igyekeztem úgy berendezni, ahogy terrán használják a terraiak. Nem onnan van, én alkottam meg őket, ha már az ideákat mi adtuk nekik. Meg úgy mindenkinek.
Nem mondom, egészen egyediek és tetszenek. Hughval jobb lenne....
Reggel kaptam értesítőt, hogy a mentorom új feladatot kapott. Tudtam én ám, hogy ez is el fog tűnni! Nem akarok mentort, úgy akarok haladni, ahogy nekem jó. Ha már az öreg közölte, hogy a saját lábával rúg vissza ide, ha fel merek hozzá menni. Meg úgy akármelyik forráshoz. Tudom, miért teszi.
Pedig se Hugh, se pihi. De túl kéne lépnem azon, ami történt.
Belefejelem magam inkább a magazinba.
Ahhhh...
Inkább szívok. Másmilyen értelemben!
Lekászálódok a kanapéról. Idelibegtethetném, de most jól esik a mezítláb suhanás a síkos padlón. Hűvössége annyira nem, fel is melegítem, ahogy pár jelet rádobok.
Megvan a doboz, benne a fű is.
Ó, van sodorva is! Mmmm... igazi terrai, nem itteni...
Meggyújtom a végét, s az első slukkot hatalmas sóhajjal engedem ki. Várom a hatását....