Nice Try

- És? - úgy nézek a szolgálóra, aki a Ryuval kapcsolatos híreket hozta, mintha az élete függene attól, hogy mi lesz a következő mondata. Ez tulajdonképpen így is van. Nem szeretem a rossz híreket, azokat még kevésbé, akik hozzák…
- Nem…  - akkorát nyel, hogy távolság ellenére is látom, amint az ádámcsutkája megmozdul. Milyen szép vágást lehetne ejteni rajta…
- Nem szeretné megmenteni a fogságból? - végül csak kiböki, de én eddigre már elfordítom a fejem. Még, hogy megmenteni… Töltök magamnak egy pohár… mondjuk, hogy bort…
- Eszemben sincs. - kortyolok egyet, a vörös folyadék a szám sarkában gyűlik össze. Apró nyelvmozdulat, és már el is tűnik. Egy kicsit sem aggódom, mert nem tud semmi olyan információt rólam, ami miatt esetleg ki kéne őt hozni onnan. Vagyis…
- Viszont meg kell büntetni. Aki annyira ostoba, hogy engedi magát elfogatni, az nem érdemli meg, hogy nyugodtan ücsörögjön egy cellában. Más bánásmódot érdemel… - legalábbis érdemelne. Semmi kedvem nincs megkínozni. Nem ér annyit, hogy rápazaroljam az időmet. Vagyis egyelőre csak becsukom én is. És rábízom a becsvágyóbb szolgálókra…
- Induljatok. Vigyétek el az én hajómat is, azzal észrevétlenül közéjük tudtok kerülni. Öljetek meg mindenkit, aki útban van. Ryu-t pedig vigyétek rögtön az egyik cellába. - még kitalálom mit kezdek vele, amikor meghozzák. Talán megjön a kedvem a kínzáshoz. Vagy az ügy rövidre zárásához.
- És természetesen, ha nem sikerül kihozni… tudjátok mit kell tennetek… - akkor rögtön Pont. Én pedig biztosan keresek egy új, érdemesebb tanítványt…

Örülök neki, hogy Apát már részben felkészítettem arra, hogy milyen állapotban lehet Ryu, és annak is, hogy az üzenet révén további információt kaphat. Ha csak hirtelen rádzúdítottam volna a hírt… azzal nagy valószínűség szerint neki is jóval nagyobb fájdalmat okoztam volna annál, mint amivel egyébként is kénytelen szembenézni. Ezért… legalább azzal tudom magam nyugtatni, hogy ezt jól csináltam. Ryunak nem tudtam segíteni, de legalább Apának… igen. És természetesen hálás vagyok az ittenieknek azért, hogy lehetőséget adtak rá, hogy egyáltalán megpróbáljam.
- Köszönöm. Hamarosan én is elindulok az intézmény felé. Előbb megvárom, hogy a csapat elinduljon. - nem akarok velük tartani, vigyázzanak csak Ryu-ra, nem akarom elvonni a figyelmüket azzal, hogy az én hajómra is ügyelni kell. Egy kicsivel utánuk elindulok én is, így valószínűleg épp addigra érek oda, mire felébresztik. Bár valószínűleg nem tenne jót, ha találkoznánk is, de szeretnék a közelben lenni, hogyha szüksége van rám “kéznél” legyek.
Vagyis én maradok a hajómon, és csak a radar képernyőjén keresztül követem a távozó hajókat. Talán mire mindannyian odaérünk, én is megnyugszom egy kicsit. Bár… lehet, hogy ez is csak egy olyan hiú remény, amivel ideérkeztem…

Szavai marnak, még engem is. Figyelmen kívül tudom hagyni, ha nagyon figyelek, még mindig fel tudom fedezni a testvéremet a sötét burok alatt, de egyre nehezebb. Nagyon mélyre került, és hiába nyúlok érte, egyszerűen nem érem el…
- Értem. - sajnos valóban, csak nem azt, amire ő gondol. Mást kell tudomásul vennem, megemésztenem, méghozzá azonnal, mert csak úgy tudok neki segíteni, ha teljes mértékben képben vagyok, és nem siránkozom azon, hogy kit veszítettem el.
Még itt van, még van remény, hinnem kell ebben…
Akkor viszont érezhetően megfeszülök, és teljesen el is némulok, amikor azt mondja, hogy gyerekkora óta azt érzi, amit most én is. Abban akarok hinni, hogy csak a sötétség mondatja ezt vele, a métely, ami megmérgezte őt magát is, de nem lehetek biztos benne. Talán… ez valóban az ő érzése, és éppen azért jutott ide, mert… minden szava igaz…
Nem válaszolok, akkor sem, inkább magamba szállok, ahelyett, hogy meggondolatlanul szólnék, vagy cselekednék. Az Orioniak… már úgyis megérkeztek. Podba kerül, ez az egyetlen dolog, ami most segíthet.
Könnyebb így, hogy levegőnek néz, így képes vagyok én is a tudatomat egy másik helyre vinni. A gyerekkorunkba megyek, előveszem a kedves emlékeket, és úgy forgatom, mintha az életem múlna rajta.
Valójában inkább az övé múlik ezen…
Nincs kegyelem a sötét énje számára, az Orioniak kérlelhetetlenül berakják őt a Podba. Már majdnem rázárják, már majdnem elindul a gyógyulás útján… De aztán érzékelek valamit…
Megfeszül minden arcizmom, ahogy próbálom elnyomni a fájdalmat. Ez nem fizikai, ez sokkal súlyosabb annál, egyenesen a lelkembe mar. Hiszen, ahogy segítséget kér, felismerem a testvéremet, és épp úgy akarok a segítségére sietni, mint korábban, életünk során. Ám most épp azzal segítek, ha nem mozdulok. Ha nem teszek semmit, csak végig nézem, ahogy rázáródik az ajtó…
Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz…

Enyhén félrebiccentem a fejemet. Nem tudom ugyanis, hogy szószerint érti-e azt, hogy valami sokkal érdekesebbre vágyik, vagy átvitt értelemben fogalmaz, amit én nem érhetek meg teljesen. Bármi is a válasz… aggódom érte. Hiszen ha így látja, akkor már nem látja a fényt maga körül, és azt sem, hogy valójában semmi másra nincs szükségünk. Ez a legfontosabb, és a szeretet, amit egymásnak adhatunk.
Ő viszont messze került ettől, érzem, szinte tapintani tudnám…
- Igen? Ez vagy te? Vagy még inkább… ez akarsz lenni? - bár a fogalmazás kicsit talán erős, a hangom továbbra is tiszta, és türelmes. Nincs benne sem gúny, sem rosszallás. Az aggodalmat is elrejtem, amennyire csak tudom. Ő viszont felnevet…
Továbbra sem hagyom, hogy beférkőzzön a böröm alá, bár… egyáltalán nem könnyű tartani magamat. Mindig is úgy éreztem, hogy közel állunk egymáshoz, hatással vagyunk egymásra, és ez nem tud egyhamar megváltozni. Most viszont… nem engedhetem, hogy ő húzzon le a mélybe. Inkább nekem kéne felhúznom őt. Bárcsak elfogadná a kezem…
- Igen. Szar érzés. - ha ettől boldog lesz, ha ezzel segíthetek. Gond nélkül mondom ki ezt is. Bár nem az irányítás hiánya fáj, hanem az, hogy így látom őt. Hogy tehetetlen vagyok. Hogy a szabad akarat nevében, még csak nem is igazán szólhatok. Elvégre tudnék határozott lenni. Nem mindig vagyok olyan kedves, és odaadó, mint amilyennek mások látnak. De itt és most… tudom, hogy ez nem segítene. Sőt. Csak ártana…
Szabad akarat…
Éppen ezért már abba sincs beleszólásom, ami vele történik. A törvények mindenkire vonatkoznak, a közös érdek jegyében születtek. Nem fogják kiengedni, csak azért, mert szépen kérem. Viszont mellette lehetek…
Ezért maradok, akkor is, ha komolyan gondolja azt, hogy néma marad. Állom a tekintetét, nem mondok semmit, csak… mellette vagyok. És így fogok tenni, akkor is, ha órákig így fogunk állni. Meg fogom várni, hogy betegyék a Podba, ami… remélhetőleg segíteni fog neki.

Sodródik… Érzem, hogy egyre messzebb kerül, nem csak tőlem, hanem saját magától is. Már hiába nyújtom felé a karomat, nem érem el. De azért próbálkozom.
- Biztos? Tényleg ezt akarod? Magad mögött hagyni mindent, és mindenkit? - biztos vagyok benne, hogy érti miről van szó. Hogy erről már nem kell szót ejtenünk. Azt viszont még nem tudom, hogy van-e értelme bárminek, ami most itt elhangzik részemről. Hogy nem épp még messzebbre tolom őt, legyen bármennyire is az a szándékom, hogy visszahozzam…
Apának ugyanis igaza volt. Ezt az utat Ryu választotta…
- És mit láttál? - igyekszem az egyre növekvő fájdalmat elrejteni, mert csak rá akarok figyelni. Kapaszkodom az öcsémbe, olyan erősen, ahogy csak bírok, de érzem, hogy minduntalan ellöki a kezem. Mélyet sóhajtok.
- Ezen az úton nem mehetsz tovább. De még visszafordulhatsz… - nem mindenki kap olyan esélyt, mint Ryu. De az ő lelke olyan tiszta… volt, hogy nem csak az én kérésem miatt türelmesek vele. Szükségünk van az olyanokra, mint ő….
Ám ő másként dönt, és ahogy kimondja, megunta, szívem szerint fizikailag tartanám vissza őt. Megragadnám a karját, és el sem engedném, addig, amíg a segítségünket nem kéri.
De ezt nem tehetem meg…
Így csalódottan, láthatóan fájdalommal nézem végig, ahogy távozni próbál. Ahogy egyre ingerültebb, és engem is megvádol. Nem téved. Az átsugárzást ugyan nem én blokkolom, de az én kezem is benne van abban, ami most rá vár.
Fogság…
Nem követem azonnal őt, előbb üzenetet küldök Apának. Felvétel készült arról, ami itt elhangzott, és úgy döntök, hogy minden átküldök neki. Talán jobb lenne, ha együtt néznénk meg, ha mellette lehetnék, amikor szembesül vele, hogy mi történt, de Ryu mellett akarok maradni. Még mindig nem adom fel…
Ezért kis idő múlva (nagyjából öt perc), én is átsugárzok a cella blokkhoz. Megállok Ryu cellája előtt, és készenállok, hogy… minden sérelmét rám tudja zúdítani…

Nem látja. Nem is vártam mást. És valahol… mégis reménykedtem abban, hogy még jelen van, hogy még keresi a kapaszkodót.
De egyre távolabb sodródik…
- Igen. Innen nem juthatsz tovább. A Mátrix nem enged be. - és már vissza sem juthat. Csak egyféleképpen. De azt még nem említem meg.
Inkább várok, és figyelem minden mozdulatát, és elejtett mondát. Alig ismerem fel, nagyon mélyre száműzte a testvéremet. De még ott van… Hinnem kell ebben… A gúnyolódás éppen ezért nem veszem fel.
- Akkor nézz körbe Ryu. Ha már látod a valóságot, akkor nézz körbe. Alaposan. Abba az irányba kezd. - rá mutatok, épp csak egy pillanatra, hogy egyértelmű legyen a számára, azt javaslom, hogy a saját szívébe is nézzen bele. Azt talán… előbb meglátja, mint a környezetet. A valóságtól ugyanis nagyon messze került…
Éppen ezért szavak nélkül hagyom a gúnyos választ, ismét. Bár felkínálom magam neki, mint élő célpont, azért nem adok minden fegyvert a kezébe. Megtalálja ő egyedül is…
- Van még mondanivalóm. Segíteni szeretnék neked. Mert… innen nem mehetsz el tenni a… dolgaid… - a hajójára persze távozhat, de a rendszerből már nem fogják kiengedni. Csak azért nem fogták még el, mert… ragaszkodtam hozzá, hogy én szeretnék vele beszélni előbb. Hátha meg tudom győzni, hogy… másként döntsön.
- Gyere inkább haza Ryu. Segítünk neked. Nem kell ezt az utat választanod. Még vissza fordulhatsz. - nem tudom, hogy mit tett, és talán… nem is akarom tudni. Abban ugyanis teljesen biztos vagyok, hogy visszavárom őt, vagy legalább… szeretném, hogy letérjen erről a sötét útról. Épp ő, akinek a fénye mindent betöltött…
Megszakad a szívem érte, és ez az arcomon is nyomot hagy most…
A választás jogás ugyanis nem vehetem el tőle…

Egy pillanatra azt hiszem, hogy minden rendben. Hogy a testvértemet ölelhetem át. Az érzet…
De nem… Elhúzódik. Ő már nem az a Ryu… Csak árnyéka önmagának.
- Nem is sejted, hogy mit jelent az, hogy elakadtál? - ennél jobb szót, egyelőre nem tudok a történtekre. Pedig pontosan tudja mindenki, aki egy kicsit is ismeri a Mátrix működését, hogy az efféle gát, csak egy dolgot jelenthet…
- Nem unom az ittlétet… - válaszolok végül egyszerűen, nem felvéve sem a hangnemet, sem az attitűdöt. Ez ugyanis tudom, hogy nem ő. Nincs semmi, ami akár minimális okot is adhatna a sértettségre. Nem ő bánt…
- Értem. - nem akar válaszolni. Kerül minden fajta kommunikációt. De még mindig itt van. Bízom benne, hogy azért, mert még van remény… Mélyet sóhajtok.
- Az energiád miatt. Megváltozott… - ez a hely áthatolhatatlan azok számára, akik… Ryuhoz hasonlók. Legalább ezt be kell látnia. Másként tényleg nem működhet ez a dolog…
Aztán viszont kérdez valamit, ami mintha nem a felvett viselkedése diktálna. Gúnyba csomagolja, de mást súg a megérzésem. És eszerint is válaszolok.
- Hiányoztál. És aggódtam érted. - kendőzhetném az igazságot, annak érdekében, hogy ne adjak túl erős fegyvert a kezébe, de eszemben sincs ezt tenni. Én nem folytatok játszmákat, inkább az egyenes utat választom. Még akkor is, ha az- az ismeretlenbe, a kétségbeesésbe vezet…
- Bajban vagy Ryu. Szó szerint és átvitt értelemben is… Innen nem fognak elengedni… - láthatóan nincs csevegős hangulatban. Én szeretnék vele kommunikálni, de egyre inkább látom, hogy ez lehetetlen. Már nem a testvérem áll előttem. Csak az, aki maradt belőle…
Ám én nem adom fel, és tudom, hogy Apa sem. Itt leszek. Mellette…

Elvárások nélkül jöttem ide, de azért önkéntelenül reménykedni kezdek. Talán már nem ugyanaz a személy lesz, akivel a legutóbb találkoztam. Rosszabb annál biztos nem lehet… Legfeljebb csak egy kicsivel…
A remény viszont gyorsan elszáll, amikor megérkezik a hajóra, és megérzem az energiáját. Egyre sűrűbb a fekete olaj, ami körülötte van… Mélyet sóhajtok, ahogy félreteszem az aggodalmamat. Annak most nincs itt helye. Inkább fel akarok készülni lélekben mindenre, amit mondhat, vagy tehet. Hiszen nem vehetek fel semmit abból, amit felém fog dobni.
Ezért sem tudom, hogy mi lenne a helyes. Tényleg megöleljem? Látom rajta, hogy ez részéről személytelen. Nem ő van a gesztus mögött. Én pedig nem szoktam megölelni senkit, ha nem gondolom komolyan. Ha viszont elutasítom, talán éppen a jósága maradékát taszítom el magamtól.
Így végül közelebb lépek hozzá, és szorosan megölelem, szavak nélkül. Talán hosszabban, mint neki kényelmes lenne, de nem érdekel. Hiányzik az, akit annyira el akar magában nyomni…
- Sajná… - a kezemet is emelném, és persze kimondanám, hogy: Sajnálom, jöjjön csak, de erre már nem marad lehetőségem. Helyet foglal invitálás nélkül is, és ennek okán a szavaimat inkább megtartom magamnak. Színpadnak akarja használni a hajót, és ezt elfogadom ugyan, de asszisztálni nem fogok. inkább kifejezéstelen arcot erőltetek magamra, és figyelem mit csinál. Leginkább fürdik a fertőben…
- Tudod, hogy miért állítottak meg? - teszem fel a kérdést, ami nagyon sokat elárulhat nekem arról, hogy milyen állapotban van. Feltéve, hogy válaszol… Régen ismertem annyira, hogy tudtam miként fog reagálni a szavaimra. Már fogalmam sincs…
- Mit értesz az itt alatt? Az Oriont? A Galaxist? Netán a hajót? - láthatóan ő az utóbbira szavazna. Érzem, hogy semmi kedve ehhez a beszélgetéshez. De mégis eljött. Ez talán azt jelenti, hogy… nem igazán volt más választása. Önkéntelenül engedek ki némi levegőt a tüdőmből.
- Honnan jöttél? Nem viselt meg az út? - talán ha így fogalmazom meg a kérdésem - és nem egyszerűen csak azt kérdeztem, hogy “hol volt” - nem fogja számonkérésnek érezni. Nem annak szánom, egyszerűen csak szeretnék többet tudni róla, másként segíteni sem tudok. De nem ez az első próbálkozásom, és tudom, hogy a legjobban átgondolt törekvéseim ellenére is, mindent úgy értelmez, ahogy ő akar. Én pedig egyelőre csak annyit tudok tenni, hogy követem és támogatom, bármilyen mélyre is megy…

Sok életciklus van mögöttem, és bejártam a fél univerzumot, de még sosem éreztem egyetlen utazást sem olyan fontosnak, mint amilyen a mostani. A testvérem nem csak egyszerűen letért az útjáról, hanem valamiért megtört, és elvesztette a kapcsolatot önmagával. Sajnos azt sem tudom, hogy pontosan miért döntött így, ezért a megsegítése is nagyon távoli. De nem fogom feladni. Tegyen bármit, én mindig vissza fogom várni.
Mások viszont nem ennyire türelmesek, és tényleg csak rám való tekintettel nem viszik fogdába. Érzik Ryun, hogy hatalmába kerítette őt a negatív oldal, és nincsenek is hozzászokva ahhoz a stílushoz, amit képvisel, amikor beszélnek vele. De a kérésemet teljesítik, és pontosan ott találom Ryut, ahová érkezem. Csak nem úgy, ahogy szerettem volna… Hatalmas sóhaj csúszik ki belőlem, miként velem sem úgy beszél, ahogy régen. Viszont nem tagadja meg a kommunikációt, és én már ezt is értékelem.
- Ennek örülök. - bár a szívem valóban könnyebb, mosolyogni nem tudok. A közvetlen jelenléte nélkül is érzem, hogy már egyre kevesebb van ott a testvéremből, és lassan, de biztosan elkezdte átvenni a helyét valaki más.
- Régen beszéltünk. Szeretném tudni, hogy mi van veled. Mit csinálsz mostanság. Vagy csak eltölteni veled egy kis időt. - ha valóban válaszolna az egyelőre még fel sem tett kérdésre, akkor olyasmit kéne végig hallgatnom, amire egyáltalán nem vagyok kíváncsi. Rá viszont igen, és tudom, hogy most csak annyit tudok tenni, hogy jelzem neki, még mindig mellette állok. És ezzel talán azt is meg tudom neki mutatni, hogy van még visszaút…
- Rendben. Várlak. - engedélyezem az átsugárzást, én pedig… nekem is felkéne készülni az érkezésére, lelkiekben. Az energiáját ugyanis nem lesz könnyű befogadni, de akkor sem fog rebbenni a szemem. Talán nem jó taktika, de úgy fogok tenni, mintha nem tudnék semmit sem arról, hogy miket tett az elmúlt néhány hónapban… Ezért, amikor megtörténik az átsugárzás, és már a hajómon van, állva fogadom, és a fejemet is biccentem felé. Egyedül öleléssel nem próbálkozom, mert annak biztosan nem jött még el az ideje.
- Szia Ryu. Nagyon szép a… - nem tudom, hogy miért éppen ebbe kezdtem bele. Üdvözölni akartam, de félúton meggondoltam magam. Hiszen nálam mindig is otthon van. A külsejét dícsérni pedig szoktam időnként, épp csak most az foglalkoztat a legkevésbé. Viszont mivel már belekezdtem, néhány másodpercnyi habozás után folytatom.
- … hajad. - mintha nem lenne eléggé kínos így is, még fel is emelem a kezem, és rámutatok a hajára. Ez a közjáték viszont arra legalább jó, hogy ezután egyáltalán nem fog hülye kérdésnek tűnni az, amit felteszek neki.
- Hogy vagy? - érezheti rajtam, hogy ez nem az a gyenge gesztus, amit a Terraiak üdvözlés helyett alkalmaznak. Valóban érdekel, hogy érzi magát, még akkor is, ha én is érzem, hogy még mindig nagyon rossz irányba tart. A sötét burok mögött viszont még ott van a testvérem, ezért nem tágítok.

Szabad akarat… Akkor értettem meg igazán, hogy ez mit takar, amikor jobban megismertem a Terrai lakosait. Egyszerű nép, és még nem léptek rá a fejlődés útjára, de én sokat tanultam tőlük. Társadalomról, tapasztalatokról, és… magamról.
A tisztelet és az elfogadás pedig azóta a sajátom, hogy elvállaltam az első életciklusomat. Vannak akik vágynak a negatív tapasztalatokra, hogy megismerjék az élet értelmét, az elme és a szív szövetségét, de én sosem voltam ilyen. Számomra a szeretet útja az egyetlen, és nincs szükségem másra, hogy fejlődjek. A testvérem viszont…
Fájó volt látni, az első félrelépését. Nem maga a tett, vagy az energiájában bekövetkező változást volt a szeretteként nehéz feldolgozni, hanem… azt, hogy már akkor is tudtam, hogy ez csak a kezdet. Nem a fiatalok pikkely próbálgatása, még csak nem is a jó megértése miatt felvállalt negatív tapasztalat. Egy út, ami nem neki való, ami valójában senkinek sem jó, és nekem ezt hagynom kéne a tisztelet, az elfogadás, és a szabad akarat jegyében.
Nem…
Ha ezzel átlépek egy határt, ha ezzel a hosszú távú fejlődését akadályozom meg, én akkor is képtelen vagyok tétlenül nézni, ami vele történik. Az nem számít, hogy távol vagyok tőle, és csak híreket kapok arról, hogy mit tesz, akkor is cselekednem kell. Ezért is kértem meg néhány barátomat, ha látják, ha találkoznak vele, azonnal értesítsenek. Oda kell mennem, beszélnem kell vele, még akkor is, ha a következményekkel nekem is számolni kell. Nem érdekel. Ő a testvérem, és én épp azt fogadtam meg, hogy mellette leszek, ha szüksége van rám. Tagadná, és én is csak a megérzéseimre tudok hagyatkozni, amikor úgy vélem, most van itt az a perc. És nem csak azért, mert üzenetet kapok, hogy belépett az Orion rendszerbe…
“Tartóztassátok fel, amíg oda nem érek. Ne túl feltűnően. Nem jöhet rá, hogy felfigyeltünk rá”.
A válasz elküldése után nem habozok egy pillanatot sem, útnak indulok a küldött koordináták felé. Az idő, ami mindig a barátom a volt, most gúnyosan nevet rajtam, hallom hangjának csengését a fülemben… De megőrzöm a hidegvéremet, és a biztonságot nem áldozom fel a gyorsaság oltárán. Biztosan odaérek időben, legfeljebb az lehet a kérdés, hogy Ryu milyen állapotban van addigra… Már csak azért bánnak vele gyengéden, mert tudják, hogy a testvérem.
Így bármilyen kép is fogad, bárki is van jelen, azonnal megnyitom a kommunikációs csatornát Ryu irányába, amikor hatótávba érek. Magyarázkodni, és a helyzetet simogatni ráérek majd később is, amikor… tudom, hogy pontosan mibe is tenyereltem bele.
- Ryu… - először csak a nevét mondok, hagyok neki pár másodpercet arra, hogy a hangom alapján is felismerjen. Új hajóval jöttem, így az alapján, még nem lesz számára egyértelmű, hogy ki jött a közelébe. Ahogy az sem, hogy rám egész más biztonsági protokoll vonatkozik, mint rá…
- Han vagyok. A testvéred. - úgy mondom ki végül a nevemet, mintha már az emlékem sem élne benne, mintha egy haldoklóhoz szólnék az utolsó gondolatok jegyében. Az időt pedig ismét megadom számára, hogy úgy reagáljon, ahogy szeretne. Szavakban legalábbis… Egyéb téren nincs sok lehetősége egyelőre.
- Beszélhetünk? - a türelem ott cseng a hangomban és a szeretet is. Bármit is tenne a köteléket sosem szakítanám el magunk között. De nem mindenki van így ezzel… Ezért is érzem a lelkemen az ólom súlyát, miközben várom a válaszát.