Just.... flush it ...

Félredönti a fejét, amivel meglep. Talán másvalakiről beszél?
Amit kijelentek, az az a Dariora értendő, akit én ismerek. És aki iránt érzet érzelmeimet éppen temetem, ha mellette akarok maradni, akkor félre kell tennem saját érzéseimet.
Megrándul a szám széle, mosoly akar lenni, de abban sokkal több szomorúság és fájdalom van, mint amit mutatni akartam. Inkább félrenézek, veszek egy nagy levegőt, s már csak a halvány mosoly marad, mire visszanézek rá, s úgy bólintok.
Komoly érdeklődéssel nézek rá.
- Ha? - mi az, amiről nem tudok? Aggódni kezdek. - Történt valami, ami miatt nem tér vissza? - s közben figyelmeztetem magam, Darionak megvan a saját élete, és saját döntései, amikhez nekem semmi közöm. Így csak lenyelem a többi részét a kérdésnek.
- Ha a vízbe kerülök, sokkal jobb lesz.- nem öntöm ki a szívem. Ha eddig megtartottam magamnak, pláne nem a bajtársának mondom el szívem bánatát. Bár... szerintem pont nem arra kérdezett rá. Így inkább a megoldást mondom helyette, ezzel takarva el a valódi választ.  Pedig figyelmes, mások semmit sem mondanának erre.
Beütnémújra a parancsot, mire teljesen leáll a szék. Visszaválthatnék lábra, de az ajtóig se jutnék el, kimerülve terülnék el újra uszonyomon.
- Azt megköszönöm. - felelem zavartan. Sosem szerettem gyengének vagy kiszolgáltatottnak mutatni magam, sokkal inkább azért, mert könnyű ebbe a helyeztbe belecsúszni, aztán benne ragadni. A jókedvem mindig kihúzott ebből. Most. Nem megy. A szék sem.
Rámeredek a kezére, ahogy érzéssel próbál kommunikálni a géppel. Az ilyet mindig csodálatosnak tartottam, így csendben figyelem.
- Igen? Az meglehet. - én  szippantottam volna ki belőle? Megrémülök, mert pióca energiával nem szeretnék rendelkezni. De aztán megnyugszom, mert nem erről lehet szó.
Érzem, hogy kell a víz. Egyre nehezebben lélegzek, a kopoltyúim is egyre határozottabban kezdenek körvonalazódni. Ott jobb lesz. Elrejthetem könnyeim a világ elől.
- Tudsz teleportálni? - az az egyik leggyorsabb, s érzem a sürgető érzést is.

Nem igazán megy egyből jót kívánni Darionak. De az, hogy örülök, Dario szeret valakit, még ha nem is engem, sokat segít. Nem érzek féltékenységet, s ez is hozzátesz ahhoz: reménykedem, túl tdom magam tenni saját hülyeségemen. Talán, ha nem csókoltam volna meg, akkor könnyebb lenne.
Hiába hallom a lépteket, csak az ajtó ... n való belépésre reagálok, reflexből. Ami nálam annyit jelent, hogy a kezemben lévő virágot elhajítom, közben pedig a hangom használva, sikítok egyet. Az utóbbit előbb veszem észre, így a szabaddá vált kezeimet a számra tapasztom. S rémülten nézek az érkezőre, arra várva, hogy valami nem jó történik.
Csak lassan eszmélek, hogy mit is mond. A bocsánatra a vészriadó elhalkul bennem, csak az idegrendszerem nem tud most lenyugodni. Én nem tudok, aki eddig mindig jókedvű s kiegyensúlyozott volt.
Mellkasomra teszem egyik kezem, a másikat a karfára simítom.
- Valóban magas, ha a morcos is, jól áll neki, és a szíve valóban arany... - beszippantom ajkaim, majd sóhajtok egyet. Ez már kijött, nem tudom visszaszuszakolni.
- Éppen udvarol. - felelem halkan, nem merek ránézni. Aztán kíváncsian ránézek, s alaposabban végigmérem.
- Te vagy a társa. Te vagy a társa? - nem tudom, miért állapítottam meg előbb, aztán kérdeztem....
Kérdeznék még, vagy mondanék, egy rántást érzek a Pajzs felől, meg kell kapaszkodnom a karfába, hogy itt tudjak maradni. Próbálom megnyugtatni, hogy a helyzet rendben van. Eddig is éreztem fesztülni tudatát bennem, az érzeteimre reagált, most azonban bekapcsolt nála a vészjelző.
- Mégiscsak a vízbe kellett volna vennem az irányt. - simítok végig arcomon, elindítom a széket, s az érkezőre tekintek, hogy elnézést kérjek, s kimenjek a szobából, azonban a szék nem akar indulni.

Próbálom takarni azt az érzést, és nézést is, hogy mennyire várakozva várom azt, hogy elhiggye válaszomat. Mert igaznak valóban igaz, ugyanakkor, ha más állt volna ott, csak tudomásul veszem. Minden rezdülésem rá van élesedve, és tudom, hogy ennek jó vége nem lesz, ha nem veszek vissza.
És úgy érzem, elfogadja, még ha talán nem is hiszi. Fáj ezt tennem, de nem akarom, hogy fájdalmat okozzak neki a saját önzésemmel.
Ami ez után érkezik hozzám, igazolja, hogy jól tettem. Könnyeimet inkább befelé hullatom.
Legszívesebben elpárolognék. Nem is megy figyelni a kérdésekre, s van, amikre sokkal inkább ezért nem tudok válaszolni. Tudom. De nem érdekel. Már nem foglalkoztat, mi is lesz velem.
De valahol mégis: Dario mellett lenni, vagyis...
Azok a pillantások, ahogy a nőre néz. Időnként muszáj vagyok inkább csak a nemlétező térdemet fixírozni.
A kérdésére kevés hiányzik, hogy ne akarjak újra a nyakába hullani, ugrani, de elég csak ránéznem, éreznem az energiáját, ami a nő felé irányul.
El kell engednem Dariot szívemből, ahová sosem akart tartozni. Nem tarthatom ott.
- Minden rendben lesz. S neked is szükséged van egy kis feltöltődésre. - mosolygok rá, s aggódom is érte egyben, hiszen ő is ott volt.
És mert egyedül akarom meggyászolni a sosem létezett kapcsolatomat Darioval.
- Pihenj csak. Nézesd meg magad egy gyógyítóval. - felelem lágyabb hangon, majd megköszörülöm a torkom.  s inkább távozom.
Egyre lassabb érek a pihenő szoba felé, amit kijelöltek,  s mielőtt eltűnnék az ajtó mögött, elindulva a székkel, még lesek a folyosóra.
S nagyon nehéz a szívem, ahogy nem tudja eldönteni, melyiknek örülne jobban: ha látnám Dariot a folyosón, vagy nem?
Ahogy befelé fordítom a tekintetem, arcom, már kiül rá a szomorúság s szívem fájdalma. A négy fal úgysem fogja látni.
Barát azért még lehetek Dario életében.
Ha megengedi.
Képtelen vagyok most lefeküdni. A kapott virágokra nézek, egyet az ölembe teszek. Igyekszek finom illatában elveszni, s kicsit átkarolva azt, a többi virágok nézésébe merülök, de lélekben már távol vagyok.

Mosolyára enyém is nekiindul, noha még kicsit bizonytalanul. Nem tudom hova tenni azt, hogy leütött, vagyis pont, hogy igen. Így nem értem, miért van még mindig velem és mellettem, noha nagyon jól esik.
Bólintok. Ha valaki úgy csókolna meg, hogy nem egyeztem bele és nem akarom, akkor én is tarkón vágnám. Vagy nem. Nekem csak Dario csókja kell. És most, hogy loptam egyet... nem kellett volna. Egyrészt még jobban vágyom ajkaira,
A  magyarázat közben lassabbá válnak szavaim, ahogy a vízzel játszik. Tetszik...
Aztán észbe kapok, s inkább magyarázok tovább.
- Tudtál. Sokat. - megértette velem, hogy nem kér belőlem. És még mindig nem értem, miért van és maradt mellettem, és már nem is keresem az okát. Csak örül a szívem, s lelkem, hogy velem van.
Nagyon örülök, hogy kérdésére már a humanoid bőrnek tűnő részt befedi a pikkely. Mert mentem piros-fehér-szürke-sápadt lennék, s az meglátszódna. Könnyedén fordulok meg a vízben tengelyem körül, hogy takarjam zavarom, s időt nyerjek.
Nem hazudtam sosem Darionak, de csak azért, mert sosem kérdezett olyat, amit titkolnom kéne. És most sem akarok hazudni neki. De láttam már számtalan esetben, hova alakult egy kimondott vallomás, mert a másik fél már nem bírta magában tartani.
Kuncogok egyet, mert az érzés nagyon jó volt. Ami utána jött, az nem, s a szégyenérzet elfog újra, hogy megtettem vele. Nem kellett volna.
- Nagyon boldog voltam, hogy visszakaptam a testem. - és itt lenyelem a többit, még gondolatban is. Hogy így érezhetem továbbra is őt, s érinthetem. S terelem is egyből a témát.
Érzem, hogy nem megy gyorsan úszni, mert a vizet a gyógyulásomra használom fel, nem is kéne úsznom, csak lebegnem, s érzem, hogy így gyengülök.
Egy érzet azonban megszakít mindent, és bár örültem volna, ha Dariot látom megnyerni a versenyt, be kell vallanom, kifulladtam. Kifulladtam. Haha!
Dario energiája azonban megváltozik, ahogy őhozzá is elér, de ezt csak a kérdésem után érzékelem.
- Rendben, menj nyugodtan előre. - ő közelebb van, s így látom is, ahogy átváltozik.
Aztán valami mást is a tekintetében. S érzem szívének robogását is.
A világ először összeomlik bennem, ahogy a nőre nézek, majd vissza Dariora, s inkább zavartan visszabukok a víz alá, hogy könnyeimet és szívem fájdalmát elrejtsem. S egyben valahogy boldog is vagyok. Mert Dario... boldog. Nem velem. De boldog. És ezt akartam mindig is.
De miért fáj ennyire?
A Pajzs megmozdul érzem, s ez visszaránt a jelenbe. Elérem tudatommal, s nyugalomra intem, érezve, nem érti a kettős érzést. Visszaváltozom emberi formámba, de csak félig sikerül.
Ah...
Nem akarom Dario figyelmét elvenni a nőről...
Nyelek egyet, mert érzem, hogy ez féltékenység és önzés lenne tőlem, ha most Dario segítségét kérném.
Csak annyira kell kibirnom, míg a székbe rogyok vissza, láttam, hogy ott van.
Összeszorítom fogaim, s a víz erejét kérve, emberi lábakat formálok, s kissé vontatottan, de kimászok a vízből.
- Menni fog egyedül is. - mosolygok Dariora, de nem várom el, hogy rám nézzen, és én sem tudok most tovább rá nézni, sok ok miatt.
Az egyik ezek közül az, hogy ahogy leülök a székbe, már félig újra visszaváltottam az eredeti formámba. Összeszorítom ökölbe a kezeim, mielőtt a széket elindítanám.
- Csak ön után. - s már most érzem, hogy csak zavaró tényező vagyok, s legszívesebben inkább visszacsusszannék észrevétlenül a vízbe. A tekintetemől nem tudom kitörölni a szomorúságot, így inkább csak a térdem helyét nézem.
S ugyanígy nézek inkább továbbra is magam elé, míg válaszolok, bárhova is megyünk be. Nem merek Dariora tekinteni, elég éreznem, azt, amit érzékelek felőle. Legszívesebben elsírnám magam, hogy felém sosem érzett ilyet, de inkább csak lenyelem az érzéseimet, s igyekszek arra koncentrálni, hogy ilyen boldognak még sosem láttam.
A kérdések velősek és lényegre törőek, ám vannak, amiket képtelen vagyok megválaszolni, mert nem tudom. Ismerem népünk szokásait, de a Pajzs már generációk óta eltűnt, így élő leszármazott nincs, aki tudná, mi is az.
S ahogy sejtettem: míg a kérdésekre nem tudok válaszokat adni, addig mind én, mind a Pajzs a hajón marad.
Sóhajtva veszem tudomásul.
Bármibe beleegyezek, csak menjek innen már ki.
- Visszamegyek pihenni. Maradj csak Dario, megoldom. - törődön szólok felé, és annyira rossz érzés, hogy nem tudom, mivel tudnám őket együtt tartani most. Fejemben van egy kérés, de mivel az arról szólna, hogy Dario miben tudna nekem segíteni, míg a hajón vagyunk, nem pedig arra irányulna, hogy hagyok neki időt arra, hogy udvaroljon, így inkább lenyelem, s elindulok kifelé.
Ezt egy jó bőgés se fogja könnyebbé tenni...

Érzem közelségét, illata időnként jobban beborít, s ez egyszerre olvaszt el, fizikailag, s ad erőt is. Letolt nekem egy maflást, de itt van. Mellettem. Legszívesebben a karjaiba vetném magam...
Nem merek ránézni, így csak a takarót látom, ahogy bekúszik a látómezőmbe, s meghatódott zavarral és szégyellőséggel nézek rá, s veszem el a takarót.
- Köszönöm. - ha tudná, hogy ő melegít fel...
A víz hűsen s gyógyítón ölel körbe, s el akarom felejteni a pofont, a csókot képtelen vagyok... Örülök, hogy a  víztől a könnyeim nem fognak látszódni. De megbánni képtelen vagyok. Megtettem, nem kért belőle. Tiszteletben tartom a döntését.
Ámulattal, s minden érzésemmel a tekintetemben nézem végig, ahogy az ismerős rajzolatok megjelennek rajta, s végül beugrik a vízbe.
Még jobban szerelmes vagyok belé...
Hátrahajlok, bele a vízbe, s felé forgok, majd teszek körötte egy kört, ha ez felszín feletti csobbanást jelent, akkor azt is megteszem.
S pont akkor ér el válaszának azon része, ami rávilágít arra, hogy miért is tette. El is tévesztem a ritmust, beljebb sodródom, lejjebb, egy pillanatra megállva, majd gyorsan visszaillanok a közelébe.
A vicsort látom, s önkéntelenül elmosolyodom, ott is marad a tekintetem egy ideig.
- Én is ezt tettem volna a helyedben. - megértem, miért tette, s most a bűntudat mar, hogy ennyire önzően viselkedtem. A Pajzs reagál, s érzem, ahogy a védőenergiát kiengedi Dario felé. Kicsit más a mentalitása, mint amikor a másik entitás benne volt, érdekes...
- Volt egy entitás, nagyon kevesen múlott, hogy ő győzzön. Ha nem jut el hozzám az energiád, a szavaid, akkor most nem beszélnénk itt... - s ezt is felismerem: Dario velem volt, végig. Még jobban szívembe ölelem, s tudom, hogy ez még jobban fájni fog, hiszen ő sosem fog így érezni felém. De mellette lehetek, megengedi.
- A Pajzsnak meg tudata van, egyáltalán nem akartak kiengedni. Ha nem vagy... - tudom, már másodjára mondom neki, így a komoly tekintetem marad. - Köszönöm. - felkúsznak a finom, irizáló, kékes-zöldes-lilás pikkelyek az arcomra is, ahogy teljesen átalakulok sellő formába. Muszáj, az energiám nagyon lecsökkent, és a Pajzs erős kapcsolata béklyó érzetet ad, ami ellen mindig is lázadtam. De Dariot már védeni fogja.
- Egy verseny?
Pedig inkább azt kérdezném tőle: “Egy csókot?”
S tudom, hogy ezt szívem mélyére kell elzárnom, mert boldognak akarom látni. S hogy mellette lehessek.
Hogy a könnyeket elnyelje a víz, gyorsan megfordulok, s belebukok a vízbe, hogy elinduljak. De tudom, hogy ha gyors is lennék, ami most nem vagyok, hagyni fogom nyerni Dariot, de tudom, hogy tegyem, hogy ne vegye észre.
Akárhogy is van, ahogy felbukkanok a víz felszínén, nevetek, ami egyáltalán nem emberi, de nem is rémisztő. A hangunkkal tudunk bűvölni, s teljes alakban a leginkább. Nem célom megtenni Darioval, erről teljesen elfeledkezem.
A mennyekben érzem magam most már, noha tudom, vigyáznom kell most már még jobban arra, hogy Dario felé mit közvetítek. Egy energia azonban elér.
- Láthatóan jobban van, McKenzie. Szükséges beszélnünk a történtekkel kapcsolatban, mielőbb. Ha nehézkes a parton mozognia, megkérem, Carter, segítsen neki. - a női hangra értetlenül nézek Dariora, hátha többet tud mondani.
- Le... le vagyok tartóztatva? - ezt csak Dario hallja. De nem tettem semmit!

- Azt a ziccert kihagyom most. - nem merek a szemeibe  nézni. Amilyen morcos volt... Előbb azért össze kéne szednem magam, hogy fogadjam a másik maflást. Mert kapni fogok, ahogy elnézem...
Muszáj... ahhh, azt még muszájni se kellene...
Hkhm..
Erős köhögés fog el, de letuszkolom a zavaromat.
- Köszönöm. - kicsit gyorsabban veszem a poharat a kelleténél, még csak véletlenül sem érve hozzá, s rá sem nézek. De a víz jól fog esni. Fel is hajtom, s érzem, nagyon kevés.
S véletlenül rápillantok, arra a huncut mosolyra. Ott is marad a tekintetem.
Egy ideig. Aztán rebben a pillám.
Visz.
Már a karjaiban képzelem magam, s máris tartom a tenyeremet. A tabletta szinte azonnal hat, ahogy berakom a nyelvem alá.
Írtózatosan fájt a fejem, de nem tudtam arra figyelni, mert nagyon Dariora koncentráltam.
S már várom, magamban boldogan, hogy a karjaiba vesz. Most nem számít, hogy a csókra leütött.
S ahogy odatolja a széket, megértem. A mosoly eltűnik, s inkább arra figyelek, hogy beleevickéljek a székbe, a helyére húzva az uszonyaimat. Mezítelennek érzem magam most így, s főleg a nyakleves után. Összefonom magam előtt karjaimat, mintha fáznék. S valóban fázok is: Dario karjai és mellkasa hiányzik, helyette ott a szégyen, hogy igazán magamban tarthattam volna a kinyilatkoztatásom, mert lám, ez lett vége.
- Igen. - felelem halkan.
Csendben maradnék, végig, de valamire rájövök. Dario van velem, s nem gyógyító, nem segítő.
Összezavarodom. De ha tarkón vágott, akkor miért segít most? De ahogy megérzem a tó illatát, a víz iránti vágyam nagyon felerősödik, s szinte alig érünk a tóhoz, már bele is csobbanok.
Menekülök?
Lehet.
A víz azonban segít. Éreztem magamon valamit, ami mintha lehámlana rólam, ám a Pajzs kapcsolata csak erősödik. Mintha a távolság növekedésével meg akarna bizonyosodni arról, merre vagyok, s hogy el ne engedjen. Pedig nem is mentem messze...
Lelkesen ugrok ki a vízből, csobbanva egyet, majd a part felé úszok.
- Te nem jössz be? - máskor talán egyből arra gondolnék, milyen jó is lesz majd látni izomzatát. De most csak a közelségére vágyom.
Akárhogy is, de felteszem a kérdést.
- Mi történt?

Pont elkapom a zord pillantást ahogy az arcom elé kapom a kezem.
Tudtam! Tudtam-tudtam-tudtam! Most a barátságnak is fuccs...
Na, pont ezért tartottad eddig magadban Rynal! Így legalább mellette lehettem. De most...
Ahh, nem viziló vagyok, hanem ökör.
Inkább magamra húzom a takarót, és akkor egészen biztosan minden úgy kitörlődik...
A takaró alatt viszont kipattannak a szemeim, ahogy a közelemben megszólal. És... mintha mi sem történt volna?
Inkább nekem végem, felelném, inkább visszanyelem.
- Nálam sötétség, az tuti. - nem a takaró miatt.
Aztán kikerekednek a szemeim.
Be.. bekapni?
Óóóshhhiiii....
Önkéntelenül feljebb húzom lábaim, ami már csak részben láb. Ahogy kezdtem elveszíteni a kontrolt, s most már jelentős vízigényem van, a sellő”lábacskák” jöttek elő.
- Nem kapok be csak úgy bárk..mit. A víz jöhet. - na, essünk túl rajta, behúz még egyet legfeljebb, s meg is érdemlem.
Így lehúzom a fejemről a takarót, s már látom, hogy a kezeimen is ott vannak a pikkelyek. Úsznom kéne. Vízben.
Felhúzom magam ülőhelyzetbe, a lábak már valóban nem lábak. Legalábbis nem humanoidok.
- A víz jöhet. - nyújtom ki a kezem a pohárért, de nem merek Dariora nézni. Bennem van az, ahogy megcsókoltam, erre leütött. S igyekszem ezért távolságot tartani, tiszteletben tartva azt is, hogy ő ezt nem akarja.
- Meg kicsit több víz kellene. Helyben. - már bennem van a mozdulat, hogy lerántom a takarót magamról, megmutatva, aztán rájövök, nem jó ötlet. Félreérthető.

- A barátodat fizikailag és energetikailag meggyógyítóttuk. - tekint az arcturusi Dariora. - Azért ezt a pohár vizet és a fejfájás elleni pirulát érdemes odaadnod neki, amint felébred. És a hajón lévő tóban is csobbanjon. Szüksége van a víz gyógyító erejére. - azzal meghajol, miután a tálcát átnyújtotta Dario felé, majd távoznak a többiekkel.

Kellemes sötétség venne körbe, ha nem érezném folyton, hogy valaki figyel. Amint kicsit magamhoz tért a tudatom, éreztem a másik tudatot. S inkább a “másik oldalamra fordultam”. Felismertem az energiát, s az is beugrott, hogy most már nem vagyok egyedül.
Pedig én másként szeretnék nem egyedül lenni....
Mosollyal hümmentek, s nyitom ki szemeimet.
És rámszakad a felismerés, hogy én megcsókoltam Dariot, erre ő...
Arcom elé kapom a kezem.
Zavarban vagyok, s szám is kiszáradt, s talán most először kívánom, hogy ne legyen itt. Fogalmam sincs, hogyan fogom megmagyarázni, megcsókoltam. Minden érzésemmel irányába...
Aztán inkább leveszem a kezem. Essünk túl rajta, dobjon ki az életéből...
Ne, ne dobjon ki....
Nem tudom, hogy lenne jobb...
Ami kiránt ebből, hogy érzem a pajzs megmozdulna, engedelmeskedve határozatlanságomnak.
Visszatérek két uszonnyal a valóságba.
A bátyám nem is a vér szerinti bátyám...
Darionak szerelmet vallottam...
És ....
Megfordulok az ágyon, s inkább magamra rántom a takarót, hátha az egészet csak álmodom.

Nekem az egész kezd egyszerre zavarosabb lenni és egyszerre állnak össze, a múltban még érthetetlen dolgok.
Dario hangja rángat ki ebből, s önkéntelenül végigsimítok gondolatban a hajamon. Csinosnak tart...
Ennél többet nem is kívánhatnék, hiszen tudom, hogy a női me.. szívekért dobog az övé. Ezért is hallgatok mélyen arról  miként érzek felé. Tiszteletben tartom.
Ám annyira nagy boldogság lep el, amikor rájövök, ő az, aki a kifelé vezető utat megadta és megmutatta, hogy már nem érdekel: ennyit megtehetek most, nem?
S nem fogja le a kezem, nem hajol el, így boldog mosollyal érintem ajkam az övéhez, s karolom át.
Szavai azonban kijózanítanak, hiszen so....
Karjaim azonnal lehanyatlanak, ahogy az ütés ér, s testem is elernyedve dől Dario felé, vagy sokkal inkább rá.
- Azt hiszem, nálad megjegyzem, hogy kellő óvatossággal.. - kuncog fel egy pillanatra a gyógyító, de keze már nyúl a testem fölé.
- És nagyon is időben cselekedtél. Aki bent van még Pajzsban, rajta keresztül akart kijönni, hogy aztán azt tegye, amit senki sem akar. Elvágom a kapcsolatot vele. A pajzssal nem fogom tudni... Az már... végleges... - szomorúság suhan át arcán egy pillanatra, de már látni, hogy sokkal inkább arra koncentrál, amit ígért.

Kicsit sem vagyok nyugodt. Sosem szerettem, ha mások úgy hiszik, tudnak a fejem felett rólam dönteni. Amíg beszéltetem, ki tudom találni, hogyan húzhanték innen el.
De addig is figyelek a szavaira is, hátha abból is tudok valamit kiszedni.
- A Pajzs és néped között egy megállapodás van. A Pajzs képes önmagától működni. De a népednek van egy kiváló képessége. - mutat a torkom felé. - Amivel képes az erejét megsokszorozni. - valami feltűnik.
- Úgy beszélsz erről, mintha te nem a felmenőim közé tartoznál.- ingatja a fejét, közben elér Dario üzenete, s nagyon... nagyon figyelek kétfelé, szökkenve Dario hangja után, megállva a somolygást. Ezt az egyszerűséget imádom benne.
- A felmenőid felmenői közé tartozom, máshonnan érkeztem. - nem értem, mit mond, de azért figyelem tovább. S megértem, hogy ő nem a Pajzs. Vagyis akkor dumálnom kéne vele, mert szerintem... hazugság ízét érzem a számban, ami nem tőlem érkezik.
Közben újra hallom Dariot... érzem gondolatait. S ahogy beszél hozzám, úgy találom meg egyre jobban a kifelé vezető utat. Azért időnként nagyon meg kell állnom, hogy ne nevessek fel, mert amilyen témákat felhoz, annyira abszurd, hogy jókedvem lesz tőle.  A Pajzs viszont nem reagál, ez pedig aggasztani kezd.
Az viszont hirtelen megszédít, ahogy Dario hirtelen elhallgat. S újra figyelni tudok rendesen a másik beszédre, mert megszakadt a kifelé vezető út, s ettől kicsit morcos leszek.
- Ezt értem, de elmondanád, hogy jövök én a képbe? -a testvéremnek kéne itt lennie. Egy nevetést hallok felőle.
- Totál nem figyeltél. - majd sóhajt egyet. - Hiába reménykedsz, nem fogsz innen kijutni. - na, erre azért elfog a pipa, leengedem kezeimet, s közelebb megyek hozzá.
- A szabad akarat itt is létezik, vagyis, ha nemet mondok, az nem. Nem a testéveremnek kéne amúgy itt lennie? - teszem fel újra a kérdést. S a választól hirtelen nem tudom hova tenni.
- Mit gondolsz, miért rád reagált a szigony? És miért nem a bátyádra? Miért nem reagálna rá a Pajzs sem? Sosem volt a vér szerinti testvéred.
Hazugság!
Ökölbe szorul a kezem.
- Te most ugratsz. - Dario újra dumálni kezd, s ettől megnyugszom. Keresni kezdem az utat kifelé, mert menten megfulladok.
Aztán valahogy megváltozik Dario energiája, s feszültebbé válok. S figyelni kezdek.
De mióta érzékelem így a Pajzsot? Felkapom a fejem, ahogy megérzem az energiát, amely éppen lemaradt arról, hogy működésbe hozza a Pajzsot.
Hallod, Pajzs, baromi jó lenne, ha nem engednél ál most senkit!
Az előttem lévő elsápad, amint kimondom magamban a gondolatot, majd lehajtja a fejét.
- Rám, már nem hallgat a Pajzs... - erre viszont én nézek rá, majd a levegőbe és magamra mutatok.
- Vagyis rám hallgat? - s teljesen ösztönösen, mint a gyerekek, feltartom a fejem, s használni kezdem a Hangot. - Tegyél innen ki, most azonnal, hallod? Semmi jogod  nincs ittartani. Felőlem lehetünk kapcsolatban, de arról ne is ábrándozz, hogy a testem feláldozom érted.
Beszélgetőtársam, akit simán nevezhetnék fogvatartónak is, felkapja a fejét, s én is érzekelek valami furcsát.
- Ez mi volt? Át akarnak jönni a Pajzson? - de mire befejezhetném, addigra ő eltűnik.
- Mit? - hirtelen jobban hallom Dariot, pedig éppen mondani akartam, hogy kidobhatna engem is innen a Pajzs.
Nagy mosollyal a semmi nézek.
- Köszi, itt sem vagyok, páás! - sajnálom Dario, isten vagy, meg foglak csókolni, ha felébredek a saját testemben!
A rántás erős, de nem kapkodok levegő után, csak hirtelen vagyok a testemben. És érzékelem Dariot, amire azonnal mosoly áll a képemre.
Ahogy kinyitom a szemeim, észre is veszem, s tekintetem nem csak hálával van tele. Nem, nem kéne elmondanom, mit érzek iránta. A szemeim azonban már nem hajlandóak néma tükröt játszani, s kezeim is nyúlnak felé, hogy az igéretemet beváltsam: meg fogom csókolni.