What a ... news

Nem tudom, hogy pontosan mi történt odakint, de… jó volt. Nagyon… Éppen ezért igyekszem hallgatni, és nem Emyr tudtára adni, hogy megőrültem. Bár ő csókolt meg engem. Vagy nem? Ahh…. nem értem, hogy mi van velem…
- Neki… jól áll. - ezt azért nehezen mondtam ki, mert akkor sem szeretem azt a színt, ha anyán van. De tény, hogy ő mindenben gyönyörű.
- De most képzelj el engem rózsaszínben. Vagy még inkább… képzeld el, hogy együtt feszítünk rózsaszínben… - a gyíkok megfutamondnának az biztos. De mindenki más is. Ezért az arcom elárulja, hogy bármit (szinte…), csak azt ne.
Természetesen a rózsaszín sokk (ahogy mostantól fogom nevezni…) a legkisebb problémám, amikor végül kibökjük, hogy miért is jöttünk. Apán azt látom, hogy kiakadt azért, és talán az is felmerül benne, hogy nem készült még fel a nagypapa szerepre. Semmi gáz. Mert én meg rohadtul nem készültem fel arra, hogy anyuka leszek… De szerencsére van bennem annyi józan ész, hogy nem állok neki ezzel a felkiáltással vígasztalni azt aki… talán  egész máson gondolkodik éppen, és nem is ezen pörög.
Emyr viszont… Nem gondoltam volna, hogy ilyen nyugodt tud maradni, és ezzel… még nekem is tud segíteni. Elég csak ránéznem, és látom, hogy milyen sze…. nyugis. A legszebb viszont, hogy nem is miatta lesz olyan melegem, hogy kénytelen vagyok legyezni magam a kezemmel.
Azt Anyának sikerül elérni azzal az abszolút kedves, de… egyben nagyon ijesztő megjegyzésével is. Mi kettesben? Még rá is nézek Emyrre. Nem tudom elké… na jó talán mégis, de ő biztosan nem. Nem adja jelét annak, hogy többnek gondolna a gyerekei anyjánál. Ezért csak egy nem túl magabiztos, fel lehajtással egybekötött megjegyzést tudok a dologhoz hozzáfűzni.
- Köszönjük. Jönni fognak mindenkihez. - azért mégis csak rájuk kéne néznem, mert így nem biztos, hogy egyértelmű, hogy hálás vagyok Anyának és Chrisnek is. Biztos vagyok benne, hogy jól fog jönni a segítség, mert ugye… rögtön kettő gyermek érkezik. Nekem meg csak két kezem van. Vagy négy lábam… Trohan viszont profi, mert sikerül kirántania a közelgő pánik hullámból.
- Az nem rendezetlen. Mi nyertünk Chrissel. - mosolyodom el, és Chrisre kacsintok. Ez most nagyon kellett. Mert lopva Emyrre is ránéztem, hogy ő mit reagált Anya megjegyzésére. Nem mintha kíváncsi lennék…
- Én most inkább csak eszem a jó hírekre. - nem esik rosszul, hogy ki kell maradnom ebből, pedig jól esne a pia. Látom ugyanis, hogy most Chris sem iszik, és ez nagyon jól esik. Telepatikusan meg is köszönöm neki, és gondolatban átölelem. Az én kis öcsém… Akinek bekötötték a fülét. Olyan jó nézni, ahogy együtt vannak, és lelkesen tervezik a közös életüket. Ezt kívántam neki mindig is, még ha régebben (érthető okokból) vonakodott is az ilyen kapcsolatoktól.
Figyelmem viszont visszafordítom Emyrre, mert… abszolút azért, mert Apa közben elhívja. Vetek rá egy pillantást, és… hát nem tudom a tekintetemmel azt közvetíteni, hogy “nyugi, minden rendben lesz” Hiszen elképzelésem sincs, hogy milyen… segítségre (aham…) gondol Apa. Így inkább telepatikusan küldök neki üzenetet.
- Ha mentés kell csak üzend, hogy húúúúúsgombóc. - azt nem mondom, hogy vagy fusson… Tartok tőle, hogy jelen helyzetben, amikor elvileg mindenki nagyon örül, az már furán venné ki magát. Meg nem láttam, hogy Apánál lenne fegyver…
Anya viszont… még, hogy fegyver nélkül nem lehet égetni… Megint elönt a forróság főleg az arcomon. És most nem tudom, Emyrre tudok-e nézni, mert hagyni kéne, hogy menjen Apával. Így viszont a választ sem tudom egyértelműen megadni.
- Azt hiszem… Emyr nevében viszont nem szeretnék nyilatkozni. - vagyis hát nem is tudnék. Ő tudja, hogy felkészült-e egy estére a családommal. Még inkább felkészült-e egy estére… velem… Ugyanis sok szoba van a házban, de nem annyi, hogy külön szállás jusson neki…

Nem szeretek arra koncentrálni, hogy mi baszódhat el, de azért néha kénytelen vagyok legalább felületesen végig gondolni a rossz lehetőségeket is… Most például előfordulhat, hogy csalódást okozok Apának. Vagy leginkább magamnak. Miért nem lehet egyszerűbb az élet?
Nos és akkor itt van még Emyr, aki… A legnagyobb meglepetésemre, még mindig itt van. Fogja a kezem, érzem, hogy biztat, és… valahogy működik ez a dolog. Némileg enged a feszültség bennem. Aztán meg…
Most nagyon is tisztában vagyok vele, hogy mire készül. Ahogy közelít felém, ahogy végig simít a vállamon, majd a nyakamon, és találkozik a pillantásunk… A szívem fékevesztett tempóval reagál és ösztönösen lépek hozzá közelebb én is egy apró lépéssel. A kezem a dereka felé nyúl, és finoman megérintem.
Aztán néhány pillanatra eltűnik minden. Az ajkai, a csókja, mintha eltüntetne mindent, ami elbaszódhat. Nem csak a mai napon. Úgy mindig… És csak egy nagyon, de nagyon kellemes, bizsergető érzés marad, ami idegen, de mégis olyan ismerős. Emyr… úgy ragad magával, ahogy még sosem tapasztaltam…
Nem tudom, hogy ő húzódott-e el végül vagy én, de szinte biztos, hogy nem én... Ha nem tart meg, még az is előfordulhat, hogy elveszítem az egyensúlyom, és még csukott szemekkel csak dőlök felé. Hosszú másodpercekbe telik, míg magamhoz térek, és még akkor sem teljes az ébredés. Nagyon melegem van…
- Jah… határozottan… - miért viszket hirtelen a tarkóm? Nem tudom, de megvakarom. És miért érzek eszeveszett forróságot? Nem, nem csak az alhasamban. Mindenhol… Passz, és erre nem használ a köröm… Meg még egy találós kérdés: Miért esik ennyire jól a csók? Be kéne menni inkább…
A valóság viszont nem csap képen olyan gyorsan, mint vártam. Még érzem az ajkaimon Emyr ízét, és így igen nehéz arra koncentrálni, hogy vigyázzak Apa mentális egészségére… Abban ugyanis szinte biztos vagyok, hogy nem a lelkesedés miatt fogad ilyen jó szívvel, hanem azért mert még nem esett le neki a szitu. Édes Teremtőm…
- Rajtad áll. Részemről ruhákat is dobálhatsz a színpadra. Csak ne rózsaszínt… - vajon rózsaszín ruhákat venne a kislánynak? Egyáltalán… örülni fog annak, hogy Nagyapa lesz? Ilyen részletekre még nem gondoltam. Gondoltam, letudjuk a bejelentést, aztán onnantól kezdve minden rendben van. Aham… hát nem… rá kell jönnöm, hogy ez még csak a kezdő szint. És hol van még a haladó…
- Ahh… szuper. Köszönöm. - ha már az italból nekem ki kell maradni, legalább lesz húsgombóc. Azért még így is vágyakozóan nézek az Orioni töményre. Azt nagyon szeretem. És most nagyon jól jönne… Talán ezért fogom még erősebben Emyr kezét is nézek rá hosszabban. Vagy az is lehet, hogy valami egész más miatt…
És végül… kimondom. Lopva a plafonra sandítok, nem akar-e beszakadni, netán nem látok egy közelítő aszteroidát, vagy más katasztrófát, de… Nem. Csak Apa arcát. Ami… Lehet, hogy nem értette meg, amit mondtam? Vagy ennyire lefagyott? Nagyon rosszat sejtek, és ezért önkéntelenül nyúlok néhány hústgombócért. Három fért a tenyerembe. És a számban is van hely annyinak…
Aztán amikor meghallom Emyr hangját, és hogy az ikrek szót, már ő mondja ki, újfent melegséget érzek a mellkasomban. Hálás vagyok neki, és zavaromban, csak őt nézem néhány pillanatig, talán még a tekintetem is lágyabbá válik… Aztán a józan ész azért visszatér. Kis rágás, egy nagy nyelés, hogy eltűnjön a húsgombóc a pocakomban. Közben már bólogatok, és az egyik ujjammal Emyrre mutatok, jelezve, hogy “igen, pont úgy ahogy mondja”. Még egy mosoly is az arcomra kerül, bár nem szándékosan. Ösztönösen érkezett meg, miután már nincs tele a szám.
A folytatás viszont… nem akar megérkezni. Várnék valami… hát nem is tudom mit. Anyára nézek, és az ő mosolya legalább levakarhatatlannak tűnik. Ez azért megnyugtató. De Apa…
Többször is cikázik a tekintetem Emyr, és Apa között. Mindig Apától szoktam várni a megoldást, ha valami olyan szitu van, amit én nem tudok kezelni, de most… Emyren látom. Olyan szilárd, és eltökélt, meg… látok rajta még valamit. Nem tudom, hogy az pontosan mi, és magamnak sem szívesen vallom be, de tetszik az a valami. Nagyon is… Talán jobb is, hogy Apa megszólal. Mert észre sem vettem, hogy egy ideje már nem vettem levegőt…
- Meguntam, hogy a jó dolgokra mindig várni kell. - na ez amúgy teljesen igaz. Viszont ha bele kell menni a részletekbe… Hát akkor lesznek még gondok. Ezért én egy ideig inkább nem szólok semmit. Még a gondolataimat is kikapcsolom. Csak bólintok. Meg nézek Emyrre… Talán megint egy kicsit túl hosszan… Mi van már velem? De most tényleg…
Chris hangjára térek már magamhoz. Hagyomány, hagyomány… Áh igen, Anya kérdezte. Hálásan nézek rá, aztán Chrisre, mintha az életem múlna azon, hogy figyelek-e minden szavára. Beszél először Anyához, aztán Apa felé fordul. Háháhh… a menyasszonyvágta. Na az tényleg jó buli. Ugye Apa segíteni fog Chrisnek. Apa?
Felé fordulok és… már megint mosolygok. Vagyis most minden rendben van, vagy ez az utolsó gondtalan pillanat a robbanás előtt? Most meg kéne szólalnom? Vagy inkább csak várjak. Nem tudom… De Emyrre nézek, mert bízom benne, hogy ő tudja, hogy most mit kell mondani… avagy nem mondani… Hohóóó van még húsgombóc…

Most már tuti, hogy ez lesz az eddigi legnehezebb ajtó átlépésem. Pedig már előfordult, hogy nagyobb slukkot szívtam az egyik Orioni növény párlatából, és úgy jöttem ide… Harmadikra sikerült bemenni az ajtón. De ez a mostani sokkal keményebb, mert nincs kellemes bizsergés a fejemben, a lábaim viszont ugyanolyan nehezen mozdulnak. Még egy nagy sóhaj is kicsúszik belőlem, amikor Emyr megkérdezi, hogy baj van-e. Igen, de már átbeszéltük, hogy pontosan mi is, így nem szeretnék újra nyavalyogni miatta. Szimplán csak le kénye nyugodni a picsá…
- Csak várjunk egy kicsit. - kisebb részben amiatt, hogy Chris is kapjon időt anyáékkal, nagyobb részben viszont azért, mert nem akarok úgy bemenni, hogy kezem lábam remeg. Laza akarok lenni, mint mindig. Épp csak a szokásos ‘poénok’ most messze elkerülnek. Ezt pedig azt hiszem ha akarnám sem tudnám titkolni Emyr előtt. Meg tény, hogy már nem is igazán akarom… Nagyon rövid idő alatt egy ismeretlen macskából ő lett az, akinek mindent el merek mondani. Na jóóóó, talán azt annyira nem, hogy a meglepettségen kívül más is volt bennem, amikor Chris buliján megcsókolt… Meg azt sem, hogy amikor végig simít az arcomon az nagyon is jól esik…
- Ez igaz. Legfeljebb neked kell cipelned. - hát az én kis testem cipelése semmi Apa pillantásához képest. Szóval biztos vagyok benne, ha ezzel megúsznánk a többit, gond nélkül így mennénk be. Kár, hogy ez nem így működik. Tényleg nagyon kár…
- Jól van. Csapassuk. - és már nyitom is az ajtót. Gondolatban pedig megráztam magam. Meg egy kicsit fizikailag is, amikor még a köszönés sem megy, ahogy kéne. De nem baj, mindjárt összeszedem magam. Anya mosolyog, ahogy meglát minket, és Apa is. Bár rajta látok már valami mást is… Valószínűleg ezért nem engedtem el még Emyr kezét sem. Kell a… támogatás.
- Jah… gyorsak voltunk, mint mindig. - aham… csodálkozom rajta, hogy a Szélvész nem írta ki a “túl lassú a tempó” üzenetet idefelé jövet. A tempó olyan nyugdíjas volt, mint még soha. Vagy ez nem is nyugdíj, hanem Családos tempó? Nem-nem, azt biztos nem. Csakis Laza és Villámgyors Rose számít jó fejnek…
- Rock bandát alapítottunk. Jöttünk a bemutatkozó koncertre. - jól van… ezzel ki is kerültük a kik is vagyunk mi egymásnak kérdést. Király. Egyszerre ugyanis csak egy dolog, és elég nyilvánvaló, hogy a gyerekek ügyével kéne kezdeni. Anya ugyanis minden bizonnyal már kiszúrta. Apa pedig… hát rajta fogalmam sincs, hogy mit látok, de amíg a Nézés nem kerül elő, nem kell futnunk…
Aztán Emyrre nézek, hogy ha szeretne be tudjon mutatkozni Anyának. Amennyiben nem teszi meg, akkor én fogom bemutatni őket egymásnak. Ebben az esetben mondjuk a teljes név megemlítlése után mélyen fogok hallgatni. A “mostantól gyakori vendég lesz itt” ugyanis nem igazán állja meg a helyét.
- Én inkább ennék valamit. - a nagy lófa… Határozottan innék valamit, és nem is keveset… de jah, Anya most már biztosan tudja. Nagyon halvány, és kérészéletű a mosoly, ami a kacsintása után érkezik, de egészen jól ráérzett, hogy nekem most más jellegű köszöntőre van szükségem. Apa viszont most már szinte biztosan homályban van, és nekem még eszemben sincs kiemelni ebből. Inkább menjünk be a nappaliba.
Chris láthatóan a fellegek fölött repked, így eszembe se jut elrángatni őt a párjai mellől. Na meg… a pontos okát nem tudom, de Emyr kezét én még mindig nem engedtem el… Vagyis az is természetes, hogy mellette foglalok helyet. Az viszont már annyira nem, hogy még nem tömöm valami kajával a fejemet. Helyette a szobában nézek körbe, és látom, a rólam készült festmény még mindig itt van. Ha tudnák, hogy hamarosan cserélhetik egy olyanra, amin nem egyedül vagyok…
Chris kijelentésére viszont felé fordulok. Ő nem csak úgy mondja. Láthatóan nagyon boldog és ez engem is megnyugtat. De én vajon az vagyok? Hát… ha lesz húsgombóc is még talán alakulhat a dolog. Előtte viszont ki kéne bökni valamit. Szinte biztos vagyok benne, hogy lélekben most bökdösött meg Chris, hogy ez tökéletes alkalom rá. Nekem viszont előtte szükségem van egy mély lélegzetre. Meg még egyre. És még egyre…
- Nos…ha már ilyen szépen összegyűltünk… mi meg azért jöttünk, hogy… - hoppá… na ezt a részét nem találtam ki. Én arra számoltam, hogy nem lesz szükség külön bejelentésre, csak áll keresésre a padlón. De mindjárt meglesz a tökéletes szöveg. Csak egy sóhaj előtte. Meg még egy…
- … be lehessen írni az Após és az Anyós státusz mellé a Nagyszülőt is. Legyen meg egyben minden. - ezt sikerült egy szusszra elmondani, így gyorsan és élesen kapok levegőért, mikor befejeztem. Aztán ezt bent is marad a tüdőmben, prezentálva a “visszatartott lélegzettel várom, hogy mi a fasz lesz” testhelyzetet. Na persze nincsen benne semmi tudatosság, nagyon ösztönösen jön. Mint ahogy az is, hogy önkéntelenül az ajtó felé nézek, hogyha balhé lesz rögtön tudjak futni… Legalább ez alkalommal ruhában történne… A kezem pedig megszorul Emyré körül, ha ő még mindig nem engedte el az enyémet. Az ugyanis elég sanszos, hogy együtt futunk…

Nem vagyok egy parázós alkat. Úgy vagyok a dolgokkal, hogy legrosszabb esetben égek egy kicsit, aztán ha ezt valaki szóvá teszi, beverem a képét. A családommal viszont nem tehetek ilyet, és most naaaaaaagyon is érzem, hogy vaj van a fülem mögött. Ugyanis el nem tudom képzelni, hogy bárki is örülni fog a hírnek, amit Emyrrel hozunk. Oké, Chris örült, meg talán Anya is fog, de Apaaaaaaaa… Oké, amikor felébredtünk a bizonyos este után, én is gondolkodtam rajta, hogy tarkón vágom Emyrt egy csavarkulccsal, de Apa lehet, hogy ezt meg is csinálja… Azt meg azért nem akarom… Kizárólag a gyerekek miatt. Akiket…
Oké, azért eléggé megkedveltem. Meg… Emyr sem olyan vészes. Chris eljegyzési buliján, azért… egész szépen megvédett a nem kívánt közeledésektől. Vagyis… áááá érjünk már oda, és egyben ne érjünk oda soha… Komolyan rettegek…
Azt ugyanis még nem tudtam eldönteni, hogy mit is mondjak. Már mint… oké, csak rám néznek, és ennél többet nem is kell mondanom, de azért azt még mindig nem döntöttem el, hogy valljam be az igazat, és mondjam azt, hogy úgy bekarmoltunk Emyrrel, hogy végül összekarmoltunk két gyerkőcöt, vaaaagy adjam elő, hogy én ezt pontosan így terveztem… Utóbbit talán még Apa is elfogadná, de sajnos kamu lenne. Az meg szintén nem jó vezérfonal.
Vagyis… hát szerintem megint Emyrnek fogom adni a nehezét. Nem kéne, mert szegényt tényleg nem fogják jól fogadni, de… azt mondta segíteni fog, hát akkor segítsen. Ha más nem azzal, hogy gyorsan fut, amikor eldurvulnak a dolgot. De csak nem…
Azt viszont nagyon taktikusan hagyom, hogy Chris, Trohan és Cryl előre menjen. Ha Emyr előre indulna, akkor a kezét is megfogom és visszahúzom, hogy várjon egy kicsit, mert én biztosan nem fogok még egyszer beletrappolni Chris öröm hírébe. Inkább várnék egy kicsit még a hajóban, Anya meg Apa örüljön, aztán majd bumm… jövünk mi is. De persze, ha Emyrnek van más ötlete, akkor lehet, hogy hallgatni fogok rá. Elvégre ő is ismeri Apát… De jó…
Ha viszont Emyrnek nem volt ellenvetése, és Chris sem keresett annyira vészesen, akkor csak néhány perccel azután érkezünk, hogy Chrisék bementek. Neeeeem, azért a másodperceket nem számoltam, de a perceket igen. Négy. Kereken. Elvégre most először nem egyedül érkezem haza, hanem rögtön négyesben megyünk. Remélem más is értékelni fogja ezt az iróniát.
Az ajtón viszont egyszerűen képtelen vagyok bemenni. Érzem, hogy mindenki bent van, és talán épp most borulnak egymás nyakába, ezt pedig nem akarom elrontani. Vagy megint csak én aggódom túl? Elvégre Chris is jól fogadta. De az Chris. Apa pedig Apa. Ezért mielőtt bemennék Emyr felé fordulok. Az arcomra rá van írva a kétségbeesés. Ezért remélem, hogy rajta valami bíztatót fogok látni. Akármit. Akár az is segítene, ha félmeztelenre vetközne, és elterelné a figyelmem. Mondjuk ez nem is olyan rossz ötlet… De neeeeeeem… Szimplán csak azt akarom hallani, hogy minden rendben lesz, még akkor is, ha tudom, hogy ez gusztustalanul optimista kijelentés.
- Beszari vagyok, ha azt mondom, inkább lőnék, most Draco hajókra, mint hogy bemenjek oda? - azt hiszem inkább költői a kérdésem. A válasz ugyanis egyértelműen igen. Mert mi ez már… majd pont én nem megyek be a házunkba? Oda ahol még a rólam készült festmény is ki van akasztva a nappaliban? Legalábbis mikor legutóbb itt jártam még megvolt. Aztán ki tudja. Nem haragudnék meg anyára, ha száműzné, és valami jobbat találna helyette. Tehát… akkor most be kell menni… Most. Mondom most…Még úgy sem egyszerű, hogy bízom benne, bent már várnak a húsgombócok. Egyszerűen most nem megy a szokásos laza módon. Csak nagyon óvatosan nyitom az ajtót, és a másik kezemmel Emyr kezét keresem. Nem biztos, hogy ez jó ötlet, de önkéntelen mozdulat. Meg igen, levegőt is kéne venni. Menni fog az is. Háromra. Egy-kettő…
- Hellllóóóó - megköszörülöm a hangom, mert ez nagyon halk volt. Ha pedig Emyr engedte, hogy megfogjam a kezét, akkor egy kicsit beljebb húzom. Legyen mellettem, ahogy ígérte. Aztán… Nem, egyelőre többet nem tudok mondani, csak megállunk… Chrisék mögött. Igen ez így jó lesz…