D. is all around you

Úgy cserkészem be, mint a kígyó az áldozatát, körülötte tekeregve, aztán megközelítve, és… Ahhhh elrontja a játékot. Érzem a mellkasomon a lökést, és kénytelen vagyok védekezni. Keresztben összefonom a karjaimat magam előtt, hogy ne csak az erőtér, hanem fizikai akadálya is legyen az erejének. Azért még így is meglök egy kicsit, egész pontosan három és fél centivel kell hátrébb lépnem, hogy ne billenjek ki az egyensúlyból. Úgy tűnik valaki nagyon nem akar kapni a sütiből, amit egyébként is saját magamnak szereztem…
- Aúúúú… De Morci Marci itt valaki… - csak néhány pillanatig vágok olyan arcot, mintha nagyon ‘fájt’ volna az ütése. Egyébként egész hamar vigyorogni kezdek, mert tetszett, hogy kiszúrt, és az is, hogy ennek nem adta a jelét. Sunyin támadt. Szinte… büszke is lennék, ha képes lennék ilyesmire.
- Mindig perverz voltam. Csak nem téged szoktalak kukkolni. - még vállat is vonok, de most nem olyan laza mozdulattal, mint szoktam. Azért még készülök arra, hogy lesz újabb lökés, netán nyavalygás. Mindkettőhöz komoly energiára van szükségem… Ezért a pillantásomat nem veszem le róla, és… néhány másodpercre kifejezetten szuggesztívvá válik.
- Miért? Szeretnéd, hogy téged kukkoljalak? - ha igen, csalódást fogok okozni. A Spinék a gyengéim. Legalábbis régen azok voltak. Most már inkább nem, kísérletezem velük, mert mindegyik felidegesít, előbb vagy utóbb. Maradok hát a legjobb társaságban, a saját magaméban… Meg néha jöhet ez a nyeszlett egér is, mert ha nem rúgdosom át a próbán, szárnyak nélkül reptetnek meg a Spinék…
- Nahh… akkor boxoljunk. Tiéd az első csapás joga. - felemelem az egyik kezemet, és a mutató ujjammal, többször, jelzés értékűen megkocogtatom az arccsontomat. Oda kérem az ütést. Feltéve, hogy sikerül neki. Eléggé koncentrálok én is, és… ha nem elég gyors, akkor természetesen megelőzöm. Már lendül is felé a jobb kezem, hogy aztán ebből lendületet véve megforduljak magam körül, és egy köríves rúgás legyen a vége. Kíváncsi leszek rá, hogy megelőz-e végül, vagy sem…

- Nem, nem, nem és nem… Hányszor kell még megmutatnom? Az agyadat is tetováltattad? - azt hiszem ez egész jó lesz. Van benne határozottság, elégedettlenség, és persze némi cikizés is. Anélkül nem is létezik Mester, és tanítvány kapcsolat.
De valami még mindig hiányzik. A mosoly hozzá. Az nem elég gúnyos. Vagy inkább morcos arckifejezés legyen? Melyik mutat jobban? Még jó, hogy itt van a tükör, és ki tudom próbálni…
Tízpercnyi grimaszolás után viszont úgy döntök, hogy meg van a helyes arcmimika is. Végül a mosoly, és utána a morci pofi mellett döntök. És, hogy használhassam, csak arra van szükség, hogy elrontson valamit. Azt meg igen könnyen el tudom intézni…
De azért ott van az is, hogy a végső cél, hogy átmenjen a próbán, mert amennyiben rossz végén nyalja meg a csoki fagyit, nekem is rövid úton “Sayonara Bébi” lesz a sorsom. Az meg természetesen szóba sem jöhet. Túlságosan is bírom, hogy tőlem félnek, és nem nekem kell minden sarkon a hátam mögé néznem…
Ezért amikor öles léptekkel, és tenyérnyi mosollyal bevonulok a terembe, ahol éppen gyakorolnia kéne, nem rohanom le azonnal, az előre begyakorolt szövegemmel. Várok egy kicsit, és leginkább megnézem, hogy pontosan mit is csinál. Mert ha épp a haját fésüli, akkor Mester ide vagy oda, nem én leszek az, aki azt mondja neki, hogy rosszul csinálja, és majd inkább megmutatom, hogy mi a tökéletes séró titka…
Így inkább amíg csak tudok, észrevétlen maradok, és olyan közel megyek hozzá, amennyire csak tudok. Lehet, hogy rögtön kiszúr, de az is lehet, hogy másra koncentrál, és működni fog az illúzió. Bárhogy is alakul, amennyiben megérzi, hogy a közelben vagyok, avagy már odaértem egész közel hozzá, végül felfedem magam.
- Pukk… - olyan jó lenne, ha ezt a fülébe tudnám súgni, és nem mellesleg meg is ijeszteném. Az pedig még jobb lenne, ha nem szarná össze magát, hanem rögtön ellentámadást indítana. Én ugyanis készen állok egy kis boxra. Meg másra is…