Looking in the mirror.. almost

A saját értékeimet… még mindig nehezen tudom elfogadni. Valamiért az van bennem, hogy ha valóban rendelkezem velük, nem kell már foglalkozni vele, emlegetni pedig pláne nem. De… azért, amikor hallom jól esik. Főleg, ha olyas valakitől, aki fontos nekem…
- Amennyire tudtam, kerültem őket. Illetve a hatást, amit gyakoroltak a Terrára… - a nyílt konfrontáció… sosem ment igazán. Egész korán megtanultam, hogy erősek, és elragadják azokat, akiket szeretek… Ez a tapasztalat pedig távol tartott a ‘frontvonaltól’. Dariel viszont… mégis itt van.
- Tartok tőle, hogy még nem készültek fel az igazságra. Közel járnak, de… túlságosan is megszerették a Dracokat. Kényelmesebb nekik illúzióban élni. - legalábbis… a többségnek. Tudom, hogy már sokan ébredeznek, és ehhez nem is kellett kiskapukat használni. Egyszerűen csak felismerték, hogy a fejlődés jó dolog, és mindenképpen előre vezeti őket. Legalábbis én így gondolom.
- Igen. Legalábbis bízom benne, hogy ebben. Azt ugyanis nem mondhatom meg, hogy milyen következtetéseket vonjanak le. Csak bízom benne, hogy az információ, amit kapnak tőlem, végső soron segít abban, hogy gondolkodjanak. - a kész válaszokkal már csak azért is vigyázok, mert én magam sem tudom őket. Hiába élek itt régóta nem tudom, hogy milyen Terrainak lenni. A Teremtőtől sosem szakadtam el, így nem tudom elképzelni, hogy milyen érzés lehet nélküle élni. De szerencsére a Terraiak feltalálják magukat, így nekem… bőven elég csak itt lenni, és nem kigáncsolni a törekvéseiket.
- Nem sok haszna van, de engem kikapcsol. Illetve… a kastély fenntartásában sokat segít a bevétel, amit a regényekből kapok. - törekszem a fenntarthatóságra, ugyanakkor a Terraiaknak még fontos a pénz. Így amennyire lehet támogatom a művészeket, és a személyzetet anyagilag is. Sokkal egyszerűbb otthonban is jól érezném magam, ám amit költök, az jó helyre megy. Legalábbis bízom benne.
- Igen. Annyi év után… békesség. - az én lelkemben nem dúlt ugyan háború, de csak azért, mert feldolgoztam. Ám az ilyesmi sosem megy végbe maradéktalanul. És Dariel érkezése betölti az űrt, aminek a létezéséről sem tudtam. Épp ezért is szeretném még a társaságát élvezni, ameddig csak lehet. Annyi mindenről tudnánk még beszélni, és… persze tenni is. Mintha ő épp azt az erőt hozta volna vissza, ami eddig ahhoz hiányzott, hogy… én is fejlődjek.
A csoki persze nem része ennek. Az csak egyszerűen finom. Dariel viszont még nem találkozott vele, így türelmesen rámosolygok.
- Nem. Erősen fogtad meg, ezért összenyomtad. Az ízén viszont ez nem változtat. Finom úgy is. - én magam is összenyomom a csokit, ami a kezemben van, és… megeszem. Valószínűleg úgy nézek ki, mint egy csokimaszatos kisgyerek, de ez egy cseppet sem aggaszt. Az édesség nem megy kárba, mert megeszem így is meg úgyis. Dariel felé viszont nyújtok egy szövet zsebkendőt, hogyha úgy dönt, hogy ő nem próbálja ki, le tudja törölni a kezéről. Monogrammos. Három D betű. Ezért még valamit mondok.
- Szeretném neked adni a zsebkendőt. Hogy eszedbe jussak, majd akkor is, amikor megbízásokat hajtasz végre. - tudom, hogy mostantól más lesz, és a kapcsolatunk nem fog megszakadni. De ilyen szempontból hatással volt rám a Terra. Az ilyen apró tárgyak, és a figyelmesség, amit velük szeretnék nyújtani… nekem szimpatikusak. És remélem, hogy Dariel elfogadja ezt az ajándékot.
Arról viszont természetesen nem tudok, hogy Dariel kap egy üzenetet a karkötőjére. Aylmer aggódik.
“Biztos? Már épp üzenni akartam neked. Azt hittem baj van… Miről beszéltek?”
Talán annyira mégsem aggódik…
- Egy embert elbírnak. Még akkor is, ha teljes páncélzatban van. - mosolyodom el, és az egyik kezemmel a páncél felé mutatok, ami itt van a könyvtárban. Ez természetesen nem az, amit én viseltem annak idején, már csak azért sem, mert többet voltam a ló oldalon, mint a harcoson. De régi darab, és… múltja van ennek is. Ahogy szinte mindennek, ami itt van a házban.
- Igen. Megpróbálhatjuk. Jobban szeretek Terrai ló formában lenni, mert akkor a birtok bármelyik részén szabadon lehetek. De az északi részen… önmagunk lehetünk. - szeretném, ha Dariel érezné, hogy itt nem kell feszengenie. Ha összeroppantja az összes csokit, és még a bútorokat is… én akkor is szeretni fogom. És különben is, az olvadt csoki finom…
- Egy Terrai zöldség. Nyersen, főzve vagy akár sütve is ízletes, és tápláló. Az állatok, és az emberek is szívesen fogyasztják. Meg összeroppantva is jó. - szeretek enni, mégha ez nem is látszik rajtam. Főzni viszont nem igazán tudok… így ha megéhezem, inkább az egyszerű ételeket választom, és nem a házvezetőnőt zaklatom. Apropó…ő vajon merre lehet? Egészen megfeledkeztünk róla…

Mielőtt válaszolnék, azért elgondolkodom. A segítség ugyanis… nem teljesen egyértelmű. Amit én teszek az nem olyan, mintha átkísérnék egy látás sérültet az út másik oldalára. De… azért remélem, hogy számít.
- Bízom benne, hogy a kutatásaim segít a Terraiaknak megérteni, hogy miként fejlődött a kultúrájuk, honnan jöttek, és hová tarthatnak. Az ok pedig csak annyi, hogy szeretem a Terrát, és a Terraiakat. Lenyűgözőnek találom az erejüket, és segíteni szeretnék azoknak is, akik leszülettek ide. Azoknak, akik bátrabbak voltak, mint én. - mondhatni, én biztonsági játékot játszom. Ha a kutatásom eredményes, és haszna van, az jó, ám ha mégsem, akkor sem történik semmi rossz. Legfeljebb nem tettem semmit. A leszületettek helyzete viszont egészen más, és ezért is igyekszem támogatni őket is, amennyire csak tudom.
- Olyan történeteket írok, amiben a szeretet és a szerelem a központi téma. Párok egymásra találásáról, vagy éppen drámájáról… Kitalálok szereplőket, néha ihletőtve a való életből, és… elgondolkodom rajta, hogy miként alakulna az életük. Aztán meg ezt leírom. - azt pedig nem mondom, hogy veszik, mint a cukrot, hiszen nem azért csinálom. De tény, hogy a Terrai vagyonom jelentős részét a regényeim útján szereztem. Meg természetesen a befektetések… Mert valamiért… jobban esik olyan pénzt költeni, amit én kerestem meg, és nem olyat, amit egyéb… képességeimnek köszönhetően szereztem.
- Köszönöm. - nem is kérdés, hogy bízhatok Darielben. Hiába választott el minket a világmindenség (és a Dracok) egymástól, mi egyek maradtunk. Épp csak ezt újra fel kell fedeznünk. És elfogadnunk. Dariellel pedig valóban sok minden történt, így mindenekelőtt, türelmesnek kell lennünk. Magunkkal, és egymással is.
Anyáék érkezésével viszont egész más erők, és érzelmek kezdenek munkálkodni. Nekem fel sem tűnt, hogy Apa egy számot mondott, hiszen… szinte mindig ezt teszi. Ám amikor kiderül, hogy ez mit jelent, és érzem, Darielre milyen hatással volt… Az én szívem is dobban az övével. A lelkem pedig érzi a békét, amit valójában még sosem tapasztalt meg. Most igen, és csak mosolyogni tudok.
Akkor is így marad, amikor Anyáék végül távoznak. Nem marad bennem űr, hiszen… az Dariel miatt volt bennem mindig is. Ám most itt van. És… én meg ezt tudom nehezen elhinni.
- Megértem. Én ugyanígy vagyok azzal, hogy itt vagy. Az, hogy látlak itt a házban, érzem az energiádat, és az érzéseidet… - próbálok rá szót keresni, azon kívül, hogy hitetlen. Végül találok egyet, egész gyorsan.
- … csodálatos. - csak így egyszerűen. Semmi díszítés, vagy kecses szinonima. Csak csodálatos…
A csokoládé pedig finom, ám ezt már nem mondom, hanem mutatom.
- Persze. És egy szívünk van. - a mosolyt egy vigyor váltja fel, majd magamhoz veszek két csokit.
- Nekem két módszerem van. Az egyik, hogy a  körmömmel megkeresem, hogy hol találkozik a csomagolás. Lehet érezni egy dudort, ha végig futtatod rajta az ujjad. ott pedig addig piszkálom, míg be nem fér alá a körmöm, és akkor húzom kifelé. - míg ezt magyaráztam, a gyakorlatban is prezentáltam, hogy mit csinálok. Ez persze azt is jelenti, hogy lassan, és a kezemet felé fordítva tettem mindent. Bekapom a csokit, amit kibontottam, majd a kezembe veszem a másikat.
- A másik módszer a mohó. Vagy az egyszerű. Elkapom a két végénél a csomagolást és… csak szét szakítom. Ez néha koc… - ahogy megteszem, a kockázati tényező meg is jelenik. A csomagolás szétszakad, a csoki viszont a lendülettől repül is. Éppen Dariel felé. Nem túl erősen, de ha nem kapja el, a homlokának csapódik.
- … kázatos - elnevetem magam, még akkor is, ha nem feltétlen lenne illendő. A csoki ugyanis mindenképp a legjobb helyen kötött ki. És már csak az a kérdés, hogy ízleni fog-e neki.
- Mindenekelőtt persze kóstold meg, hogy ízlik-e egyáltalán, mert ha nem, akkor nem éri meg a küzdelmet. - mosolygok, mert azért bízom benne, hogy a kedvére való lesz. Ha a csoki úgy általában nem is, de ez a különleges igen. Ha viszont, nem, akkor nem. Van más finomság is a birtokon.
- Sétálhatunk, ha van kedved. És akár… vágtathatunk is. A birtok határain belül bátran átváltozhatunk. - nekem nagyon is lenne kedvem hozzá. Együtt szakítani a szelet, mint régen… De beszélgetni is nagyon szeretnék, így én nem tudnék döntést hozni most. Amihez neki kedve van, az fog történni.
- Van répa is. A Terrai lovak azt nagyon szeretik, és… én is kedvelem. - hogy szezonja van-e vagy sem, én sosem tudom, mindig a házvezetőnő gondoskodik róla a kertésszel egyetemben. Viszont úgy intézi, hogy ha kedvet kapok egy friss répához, mindig legyen. Csodálkozom is rajta, hogy még nem gondolta végig, hogy a fekete ló, amit az ‘istállóban’ tartok, épp a répa földre szokott járni legelni…

Diane mondja ki azt, amit én most nem tudok. Ami… még nem szabadult fel a bűntudat terhe alól. De tudom, hogy most már csak idő kérdése. Hiszen itt van Dariel, és nem engedem, hogy újra elveszítsük…
- Oh… nem is emlékeztem erre… - gyanús volt, hogy nem ugyanott élünk, mint korábban, de… Diane nélkül én nem tudtam volna pontos választ adni. Ahogy… az érzelmeimet sem tudom megzabolázni, ha ő nincs a közelemben. Dariel esetében… például minden bizonnyal csak nehezen tudnám a fejembe verni a tényt, hogy időre van még szüksége.
A sors viszont helyettem is megadja ezt Darielnek, mert üzenetet kapunk, amit… sajnos nem hagyhatunk figyelmen kívül. Először csak Diane arcán látom, majd az én karórámon is, hogy… most nem maradhatunk, bármennyire is szeretnénk. Illetve… ha nem lenne itt Devon, én biztos maradnék… De mivel ő itt lesz Dariellel, Dianenek is kell a támogatás.
- Sajnálom Fiam. Nem hagyhatom Anyádat magára. De tényleg várunk. És ha csak beszélgetni akarsz… - a mutató ujjamat a halántékomra teszem, majd a következő szavaim már csak Dariel számára mennek át, telepatikusan.
- Itt leszünk. - mire ezt kimondom, már nem a halántékomon, hanem a szívemen van a mutató ujjam.  Ezt követően pedig indulunk épp csak… egy kicsit erősebben szorítom meg Diane kezét, mint szoktam. Tudom, hogy ő sem akar most menni, de… együtt leszünk ott is.

Érzékelem, hogy Dianenak még fel kell dolgoznia, hogy Dariel él, és itt van most velünk, ezért… igyekszem neki is adni az energiámból, amiben kizárólag öröm és bizakodás van most. A múlton merengés pedig egy szemernyi sem. Nem érdekel, ahogy az összefüggéseket sem akarom most látni. Egyedül a fiainka, és Dianet. Ezért nem engedem el a kezét sem, szabad kezem pedig vagy Darielen, vagy épp Devonon van.
- De jó… ennek úgy örülök… - már épp megkérdezném, hogy mire emlékszik Dariel, amikor ő tesz fel egy kérdést. Egy pillanatra érzem, hogy megdermedek. A berögződéseket nem könnyű elengedni. De aztán elmosolyodom. Csak halkan válaszolok, de mosolygok.
- Amikor elvittek… biztosak voltunk abban, hogy nem élted túl a balesetet. De… én kiszámoltam, hogy van-e egyáltalán esélye annak, hogy mégis. Ez pedig… az-az érték, ami kijött. 0,1451% volt az esélye annak, hogy mégis élsz. - önkéntelenül lehajtom a fejem egy pillanatra, mert… hitem szerint, ami nem nulla, az egy szám. Ennek jegyében pedig tovább kellett volna keresnünk őt. De… túlságosan is féltem. Féltem attól, hogy ha tovább kutatunk, már ez az esély sem marad meg. Pedig… tudom, hogy ez ostobaság. És már nagyon sajnálom, hogy ezzel is időt veszítettünk.
- Igen. Azt hiszem… ugyanott? - fordulok Diane felé, mert ebben nem vagyok teljesen biztos. A lakhely… valahogy nekem sosem jelentett túl sokat. Én Devonnál is otthon érzem magam, ahogy Diane irodájában is. Csak ez utóbbiban nem mutatkozom (olyan gyakran…) köntösben.
- Ah… köszönöm. - elnevetem magam, és persze azért végig simítok a puha anyagon. A Terráról van. Azt hiszem Devontól kaptam. De az is lehet, hogy Damientől. Mindegy, mert ugyanúgy örülök neki.
- Persze. Csoki, és alufólia mindig jöhet. - ez utóbbit lenyűgöző találmánynak tartom. Meg az a spray is… a WD40. Csoda. Nem akkor, persze, mint hogy Dariel itt van… Egy csokit mindenesetre kiveszek a dobozból, és ha kért Diane is, neki adom. Én pedig veszek egy másikat magamnak.
- És te hol élsz Dariel? Mivel töltöd az idődet? Még inkább… Hogy érzed magad most? - azt hiszem ezzel kellett volna kezdenem. Mert… vele még össze kell csiszolódnunk, és egymásra hangolódnunk. Én viszont itt leszek, hogy ezt megtehessük.

Elmosolyodom, ahogy Dariel habozás nélkül jelenti ki, hogy szereti végrehajtani a megbízásokat. A legfontosabbat így már tudom vele kapcsolatban. És biztosan lesz még ezer kérdésem, mert az apróságokra is kíváncsi vagyok. Előbb viszont ő szeretne megtudni valamit, és készségesen válaszolok neki.
- Többek között igen. A Terrai kultúrát kutatom, amivel őket is, és magunkat is támogatom. Szeretem megismerni miként működik egy ilyen egység, és persze azt is, hogy milyen különböző alkatrészekből tevődik össze. Ezen kívül pedig… írok. Álnéven adok ki… főleg romantikus regényeket. - hogy miért pont ezt választottam, már magam sem tudom. Azt hiszem az első könyvem azt jelenítette meg, amire vágyom, míg a későbbiek csak azért jöttek, mert rájöttem, hogy jó vagyok ebben, és persze szívesen merülök el bármilyen történetben. Azon pedig mindig nevetek, hogy a rajongóim a mai napig nem tudják eldönteni, hogy férfi vagyok-e vagy nő. Olyan nevet választottam, ami semleges így… nem is fog erre a titokra fény derülni.
- Annyira álnéven, hogy… igazából rajtad, és Damienen kívül még nem is beszéltem erről senkinek. - még Miopénak sem. Valahogy… nem éreztem helyénvalónak, hogy épp az én általam írt könyvet adjam a kezébe. De előbb vagy utóbb… szeretném, ha ezt az oldalamat is megismerné. Illetve kitudja… lehetséges, hogy már régóta sejti is, hogy nem csak a kutatásaim ürügyén írok annyit…
Anyáék érkezésével pedig annyi érzelem önt el, hogy tudom, ezt már le sem lehet írni szavakkal. Ezért nem is próbálkozom (még magamban sem) egyszerűen csak engedem, hogy átjárjon. Később talán… jó lesz visszagondolni arra, hogy mi zajlott le bennünk, de most egy kicsit sem érdekel. Mert tanúja vagyok annak, ahogy a bánat csettintésre boldogsággá alakul. És ez megér minden könnycseppet.
- Igen. Biztosan ez zavarta össze. Aztán pedig amikor már mindkettőnket látott… nem tudom, hogy pontosan mi történt utána… - nem zavart a mosolyom, az örömteli, és magabiztos. Ebből ugyanis tudhatja Anya, hogy Darielre figyeltem, és nem a házvezetőnőre. Neki… majd később magyarázatot adunk.
- Szép a köntösöd Apa. - szorítom ismét magamhoz őt, néhány pillanatra, majd Dariel felé fordulok, és rákacsintok. Az pedig nem fontos, hogy ezzel én nyertem a doboz csokoládét. Egyébként is megosztanám Dariellel, és Dörmivel, illetve mivel itt vannak, Anyáékkal is.
- Kértek csokit? - nyújtom a dobozt úgy, hogy mindenki tudjon belőle venni. Én magam, egyelőre nem kérek. Én még mindig gyönyörködöm…

Az esélyek… olyanok, mint a csalfa szeretők. Elhitetik veled, hogy  az oldaladon állnak, aztán… kihúzzák a lábad alól a talajt, és még azzal is megkínálnak, hogy “de hát tudtad, hogy ez így lesz”.
Én tudtam. Hogy hiába van rá esély, nem szólhatok róla Dianenek. Hogy nem táplálhatok benne hiú reményeket. És magamban sem…
Most viszont itt van, a fiunk, akinek az elvesztése mindennél nagyobb fájdalmat és űrt hagyott bennünk. Aki után… újra meg kellett tanulnunk élni. Mégis… csak most, ebben a pillanatban érzem azt, hogy ez sikerült. Mert most már megtaláltuk egymást, és az energiánk újra egyesül.
Ezért kizárólag boldogság van bennem. Nem foglalkoztat, hogy Dariel már nem az a kisfiú, mint régen, és az sem, hogy miként lehetséges ez. Csak az számít, hogy itt van. És én már nem akarom elemezni, hogy miért.
- Áh értem. Pihenjen is. Egyen sokat, és pihenjen. - szeretném magamhoz ölelni Damient is, ám ezt későbbre kell most halasztani. Nem akarom zavarni, főleg meg… ahogy kinyúlok felé, érzem, hogy gyenge még. Azt viszont még így sem kérdezem meg, hogy pontosan mi történt. Elengedem az aggodalmat, mert Devon is nyugodt, és… itt van velünk újra Dariel. Most már nem kell, hogy aggasszon bármi is.
- És rögtön felismertétek egymást? Vagy… blokkolva voltak az emlékeitek? - teszek fel én is egy kérdést, miután Diane érdeklődik, és a fiúk válaszoltak. Ez persze… csak egy a 428 közül, amit fel akarok tenni. Ha halad a beszélgetés, persze biztosan lesz ennél több is.

Figyelmem Darielé, és érdekel minden apró, és talán nem annyira apró dolog, ami vele kapcsolatos. Ám ez nem olyan, mintha egy új emberrel ismerkednék. Inkább olyan érzés, mintha tudnám, hogy hiányzik valami, és most visszakapom, apró darabkákban. Dariel… ezt jelenti számomra. Egy másik fél, akivel egyek vagyunk, mégis oly különbözőek.
- Ez izgalmasnak hangzik. Sok lélekkel találkozol így? Szereted ezt csinálni? - talán ennél az utóbbi kérdésnél egy kicsit előre is hajolok. Azt kívánom ugyanis Darielnek, hogy az út, amit kapott, vagy amit választott, elégedettséggel, és boldogsággal töltse el. Most már mellette lesz a családja támaszként, de… biztos vagyok benne, hogy lesz (és sajnos volt is…) olyan, amivel egyedül kell megküzdenie. Avagy… neki fog örömet okozni.
- Hárman…  - még mindig hihetetlen, de hiába csóválom meg a fejem, nagyon mosolygok.
- Nos… akkor Rose is meg fogja tapasztalni, hogy milyen különleges kötelék van az ikrek között. - elmosolyodom, és persze Darielre nézek (és gondolok), míg ezeket a szavakat kimondom. A kezét pedig finoman megérintem, ha engedi nekem. Épp csak rárakom néhány ujjam a kézfejére, de… remélem ez is jelzi neki, hogy itt vagyok, és itt leszek, most már mindig… Ahogy bízom benne, hogy hamarosam már Miope is itt lesz vele, és velem…
És mikor megérkeznek Anyáék is, újra összeáll valami. Az egység, amit megbonthatatlannak hittem, de mégis összetörték…most helyreáll. Apránként, de biztosan. Ez az érzés pedig felemel, és lelkemet olyan erővel tölti fel, amit még sosem éreztem. A remény, a hit, és én magam is, mintha újjászületnék ebben a pillanatban. És érzem, hogy Dariellel is ez történik. Mert a múltján ugyan nem változtathatunk, de a jövőjén… nagyon is.
- Én is szeretlek titeket. - ölelek át mindenkit, akit csak érek, és az energiámmal Dörmit is megérintem. Ez az üzenet neki is szólt, így gondolatban neki is elküldöm, ahogy azt a gyönyörű képet is, amit magam előtt látok. Tudom, hogy mennyire itt lenne, ha tudna, ezért… legalább eképpen bevonom ő is.
Aztán Anya kérdez valamit, és megvárom, hogy Dariel válaszoljon a kérdésre. Amennyiben szeretne. A pillantásom ugyanis ráemelem, és némán, telepátia nélkül kérdezi tőle a tekintetem, hogy szeretne-e válaszolni. Ha igen, csöndben maradok, és csak az érintésemmel vonódom bele az egységbe. Ha viszont inkább úgy dönt, rám bízza ezt a kérdést, onnantól mesélem, ahol már én is a része vagyok.
- Dariel bekopogott az ajtón. Szó szerint. A házvezetőnőm meg ordítva hívott le, mert nem értette a helyzetet. - ami azt illeti… róla teljesen megfeledkeztem. Azt sem tudom, hogy merre van most. De lehetséges, hogy beszélt Dörmivel, és ezért tett le arról, hogy hívja a rendőrséget. Vagy csak megértette, hogy olyasmi történik, ami nem hogy nem okoz rossz perceket, hanem egyenesen a legboldogabb kiscsikóvá változtat. Aki visszakapta a testvérét…

Elnevetem magam, és ebben nincs félszegség, vagy zavar. Csak egyszerű öröm. Amiért érzékelem, hogy Dariel tényleg szeretne része lenni az életemnek.
- Nem félénk mosoly. - mutatok az arcomra, amin csak boldogság látszik. És persze alig várom, hogy Miopéval is beszélhessek majd. Tudom, hogy csak egy üzenetbe kerülne, de előbb Anyáéknak akarok szólni. Ha tudnák, hogy Dariel itt van… gondolom azonnal itt is teremnének.
- Milyen jellegű megbízásokat vállalsz? - talán fejvadász lenne? Megérteném. Ha nincs segítség… könnyen el lehet veszni az univerzumban. Főleg, ha az élete nagy részét olyan környezetben töltötte, ami nem a javát szolgálta. A fejvadászok pedig… a maguk módján igyekeznek rendet tartani. Legalábbis azok, akiket én ismerek.
- Rose… a meglepetések… asszonya? Találkoztál a párjával is? - feltételezem, ha gyerekei vannak, vagy egy férfi (esetleg nő) is az életében. Remélem majd elhozza őt is. Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy ki tudta annak a lánynak felkelteni a figyelmét. Meg természetesen a kicsikre is…
Az üzenetet meghallva pedig ismét nevetni kezdek. És még össze se szedem magam, mire Dariel folytatja, és a lehetséges nászt is megemlíti. Még levegőt is alig kapok, ám ez pont azért van így, mert nagyon jó kedvem van, és szabadon kacagok. Régóta először kacagok így..
- Sajnálom, hogy csalódást okoztam. A szívem már foglalt. - a nevetésem, és persze az utána megmaradó széles mosolyom jelzi, hogy nem sajnálom, nagyon is örülök neki, hogy ha valami más miatt is, de végül eljött, és átadta az üzenetet. Rose nélkül ugyanis… talán sosem találunk egymásra. Mert nem is kerestük egymást…
- Egyébként mielőtt most elmondtad, hogy mit üzent, pont az járt a fejemben, hogy élete végéig biztosítani fogom neki a húsgombóc adagját. - Szélvész és húsgombóc. Ha mást nem is, ezt megismertem vele kapcsolatban.
Rose gondolata viszont rögtön eltűnik, amikor megjelennek Anyáék is. Azt nem tudom, hogy Apa végül köntösben van-e vagy sem, mert nem arra figyelek. Hanem az érzésekre, amik elszabadulnak, amikor a felismerés, és az elfogadás mellett utat tör magának a… szeretet.
- Veled maradok. Most már mindig… - ahogy Dariel megérintett, visszaléptem hozzá, és én is átöleltem őt. Apa és Anya érkezésével pedig még szélesebbre tárom a karjaim. Vagy Dariel az övét. Nem számít. Már itt van a másik felem. Az igazi…
És fogalmam sincs, hogy meddig maradunk így egymást ölelve, a családunkat egyesítve. Épp csak… az hiányzik a körből, akit épp Apa említ meg. Elmosolyodom. Nem akarom ugyanis, hogy Anyáék aggódjanak.
- Pihen. Túlhajtotta magát, és most töltődnie kell. De már találkoztak. - megmosolyogtat, hogy Apa épp úgy borult Dariel nyakába, ahogy Dörmi tette. Le sem tagadhatnák egymást. Anya pedig… Remélem most már el fogja tudni engedni, amit eddig magával cipelt. Finoman végig simítok az ő hátán is, ha elérem. És persze fülig ér a szám, még mindig.

Nem akarok késlekedni egy percet sem. Pontosan 1997 évet és 181 napot vártam arra, hogy újra láthassam a fiamat, mindhiába. Most viszont az esélyek… újra erőre kaptak, a szívemmel együtt.
Nem bírok magammal, amikor meglátom őt. Az én kicsi fiamat, az én… nagy fiamat. Elborítanak az emlékek, és az érzések. Tekintetem pedig egy pillanatra Diane felé fordítom, és… látom, hogy őt is.
Nem tudom, hogy végül ő ölelte-e át előbb Darielt, vagy én, mert a szívem csak egy szót hallott meg. Apa… A legszebb szó a világon, és újra hallhatom Darieltől…
Nem engedem el őket. Mikor megérzem, hogy már mindenki a közelemben van, szélesre tárom a karom, hogy mindenki elférjen az ölelésemben. Ilyenkor sajnálom, hogy kicsi vagyok. De az ölelésem szoros, és nem engedem el őket…
Sokáig szótlan maradok, mert az öröm könnyeit adom a gravitációnak. A mennyisége exponenciálisan nő. Majd végül megdermednek az arcomon. Vagy az is lehet, hogy még mindig fénnyel töltik meg az íriszeimet, hiszen boldog vagyok. A fiaim. Most itt vannak mind. Ez volt a kimondatlan álmom. Diane pedig… Ha már én nem tudtam neki visszadni a fiát, Devon megtette. És olyan büszke vagyok rá.
- Olyan szépek vagytok. Ketten együtt odébb tudnátok rakni a házat is, és még a patátok sem lenne koszos közben. - finoman megszorítom Dariel vállát, mert erős, és… remélem, hogy lélekben is az maradt. Egyelőre erre még nem akarok gondolni. Csak arra, hogy visszatért.
- A Kis Patás merre van? Neki is bemutattad már a testvérét? - nézek Devonra, legalábbis amennyire tudok. Az ölelésből ugyanis még mindig nem bontakoztam ki. Dianenek pedig úgy üzenek, hogy közben még csak rá sem nézek. Nem is kell. Az üzenetemben mindben benne lesz.
- Visszakaptuk. El sem hiszem, hogy visszakaptuk… Szeretlek Diane… - most nem tudtam rá figyelni, így azt sem tudom pontosan, hogy benne mi zajlott le. Ezért szerettem volna, ha a legfontosabbat hallja tőlem. A fejében…

Ő nem említi meg, hogy találkozna Miopéval, így nem is erőltetem ezt a kérdést. Majd biztos eljön annak is az ideje. Illetve… nekem is tisztáznom kell pár dolgot a fejemben.
- Csak nyugodtan. Legfeljebb félénk mosollyal válaszolok. - most nem azzal, hanem szélessel. Értékelem ugyanis, hogy tekintettel van arra, hogy nehezen beszélek… még… róla. Pontosabban Miopéról rengeteget tudnék mesélni. Csak az ködös még, én hogyan kerülök az életébe…
- Te fogalmaztál így. Hogy nem jártál a Terrán, mert máshol vannak dolgaid. Gondolom arra utaltál, hogy máshol töltöd az idődet. Én pedig arra vagyok kíváncsi, hogy mivel. Amennyiben szívesen megosztod velem természetesen. - ha már szabad akkor… talán nem kell olyat tennie, amit nem akar. De továbbra is fenn akarom tartani annak a lehetőségét, hogy szabadon dönthessen arról, mit mond, és mit nem. Hiszen a fájdalom… az elől nem lehet megszökni…
- Óóó… a Lepus gyönyörű hely. A már emlegetett Rose… azt mondta, hogy az a második kedvenc helye. Az első pedig a hajója. Szépen egymásra találtatok. - röviden, de elkuncogom valamit. Tényleg van ugyanis valami furcsa abban, hogy éppen ilyen körülmények között találkoztunk. De én egyszerűen imádom. És Rose természetesen bármikor a vendégem, végtelen mennyiségű húsgombócra.
- Mi is volt az üzenete? Nem arra figyeltem, amikor mondtad, hanem… rád. - ám most már érdekelne. Ahogy… természetesen az is, hogy milyen lesz a találkozás Anyáék és Dariel között. Emlékszem ugyanis, hogy mit éreztem én, amikor megláttam, és felfogtam, hogy tényleg ő az. Anyáéknak… pedig azt hiszem még erősebb lesz a köteléke vele. A szülő és a gyermek kapcsolata…
- Az nem baj. Ez a doboz a tét. Ha köntösben van, az enyém lesz, ha nem abban, akkor a tiéd. Meg majd megmutatom azt is hol lehet venni. - szeliden elmosolyodom, mert Anya üzent, és tudom, hogy már úton is vannak. A szívem dobbanását pedig meg sem próbálom fékezni. Esélytelen.
Látom ugyanis a Darielből túlcsorduló érzelmeket, és… Anyáékon is. Illetve érzékelem, hogy Dariel elém áll, mintha… védeni próbálna? Nem tiltakozom. Még hátra is lépek, és az energiámat finoman visszavonom tőle, hogy… Minden értelemben találkozhasson Anyáékkal, és én csak a háttérben legyek.
- Itt vagyunk Anya... - csak Anyának üzentem telepatikusan, de a tekintetem az övét keresi. És ahogy találkozik… Arcomon a boldogság íve jelenik meg, és néhány könnycsepp is a szemem sarkában.
Aztán csak állok. Mosolyogva, boldogan, egyszerűen csak gyönyörködve abban, amit látok, és amit érzek felőlük. A családunk újra egyesült. És most már nem engedem, hogy bárki is elszakítson minket egymástól…

Szeretek itthon lenni, még akkor is, ha nem adatik meg túl gyakran, hogy itt legyünk. Sok a teendő, és amióta Damien megsérült… igyekszem még több teendőt adni magamnak. Igen, eljutottam oda, hogy statisztikát csinálok arról, hogy milyen statisztikákat csinálok. Ez minden bizonnyal a vég kezdete, de legalább lefoglal, és nem aggódom a fiaink miatt.
A mai nap viszont kétségkívül más. Most Diane is itthon van, és az időt vele, és nem a számokkal szeretném tölteni. Vagyis vele ÉS a számokkal. A fejemben azért pörögnek, még akkor is, ha nem mondom ki hangosan.
Ahogy zuhanyzás után is érdeklődve nézem meg a vízfogyasztást, és gondolkozom el azon, hogy milyen fürdési módszerrel lehetne tovább csökkenteni. Hiába nem megy kárba egy csepp sem, azért szeretném, ha minél hatékonyabb lenne még ez a művelet is. És persze… a pihe puha nedvszívó, ezúttal napsárga fürdőköpeny, gondoskodik róla, hogy az elkószált vízcseppek is a testem közelében maradjanak az elpárolgásig.
De aztán Devon üzen és… minden megváltozik.
Eltűnnek a számok a fejemből, hogy csak egy maradjon meg.
0,1451
Ennyi százalék az esélye annak, hogy Dariel életben van. Dianenek sosem szóltam róla. Ahogy én is eltemettem magamban ezt az információt.
Devon kijelentése viszont… felülír mindent. A széles mosoly ugyan még nem jelenik meg az arcomon, mert… tudom, hogy olyasmi is történhetett, ami Devonnal csak elhiteti, hogy Dariel életben van. De ha mégsem? 0,1451 % …
Némán bólintok Diane szavaira, és látom, hogy az ő érzései is feltódultak. Az ő hangját is fogva tartják az emlékek, és az ő szívét is féktelen dobogásra készteti ez a hír. Nem is kéne mondani, hogy azonnal akar menni. Látom rajta. És én is most rögtön ott akarok lenni…
- Rendben. - megfogom a kezét, ha engedi nekem, és azon nyomban, úgy ahogy vagyok (fürdőköpenyben) odateleportálunk Devon házához. Rögtön oda ahová érzem őt, vagyis a könyvtárba. Csak egyszer láttam ezt a helyiséget, most mégsem érdekel egy kicsit sem. Tekintetemmel először Devont keresem, majd… Darielt…
Elengedem Diane kezét, hogy ő tudjon elsőként odalépni… hozzájuk.
- 0,1451 %- nem akartam kimondani, de valahogy kicsúszik a számon. Csak suttogva persze. És ha Diane eddig nem tette meg, én rohanok oda Darielhez, hogy átölelhessem. Ha pedig már ott van, úgy ölelem át őket, hogy mindkettejüket a karomba zárhassam.

Még nehezen tudok Miopéról beszélni, mert… félek tőle, hogy a történetünk túl szép, hogy igaz legyen. Hogy mikor már el merem hinni, hogy engem választott… végül elveszítem. De tudom, hogy ez a félelem belőlem fakad és abból, hogy… sosem voltam szerencsés a szerelemben. Ám most… remélem, hogy az leszek.
- Igen. Azt hiszem… Egy kicsit még zavaros minden a fejemben. De amit én nem tudok, majd ő elmondja. Biztos vagyok benne, hogy ő is szívesen megismerne téged. - ha csak rajtam múlna, már most bemutatnám őket egymásnak. Hiszen két ilyen fontos személynek az életemben előbb vagy utóbb ismernie kell egymást. De időt akarok adni Darielnek mindenre. És biztos vagyok benne, hogy Anyáéknak nagyon rosszul esne, ha előbb szólnék Miopénak, mint nekik…
- Hol élsz? És… milyen dolgaid vannak? - igyekszem nem úgy kérdezni, mintha az életében akarnék vájkálni. Ugyanis még mindig rajta múlik, hogy mit szeretne megosztani, és mit nem. De kíváncsi vagyok. Mindenre, ami vele kapcsolatos. Nagyon… Így most is játszik a fény az arcomon, miként az ajkaim mosolyra görbülnek.
Azonban ahogy látom döbbenetét, majd örömét és fájdalmát… nehezebb lesz a lelkem. Tudom, hogy nem tudom helyette cipelni a súlyt, amit a mellkasán hordoz, de… érzem, és remélem, hogy megértem. Mert én bármennyire is biztos vagyok abban, hogy Anyáék… legfeljebb meglepődnek azon, hogy megváltozott a külseje, és el fogják őt fogadni olyannak amilyen, Dariel eddig mást tapasztalt. És nem mer ebben hinni, ahogy az én szavaimat sem kell elfogadnia. Ezért is kérem arra, hogy ne nekem higyjen, hanem saját magának. Egy találkozó által…
A válaszát viszont megvárom türelemmel, és a csokoládémat sem fogyasztom addig, amíg döntést nem hoz. Azt pedig minden bizonnyal csak én érzem, hogy a szívem dübörög a mellkasomon. Nem… azt hiszem ezt ő is érzi. És azt is, hogy végül lecsendesedik elmémmel együtt, és újabb mosoly jelenik meg az arcomon, amikor végül beleegyezik a találkozóba.
- Akkor szólok nekik. - annyira bennem volt, hogy Anyáék itt akarnak lenni, és Darielnek is szüksége van rá, hogy találkozzon velük, hogy egy valamit elfelejtettem. Teljesen… Mit üzenjek pontosan?
Némi időhúzás reményében végül bekapom a csokit, amit eddig a kezemben tartottam. Darielre pedig egyelőre nem nézek, mert a saját fejemben keresem a választ. Hogy lenne… a legkevésbé fájdalmas? Vagyis… ez nem fájdalom. De… egyáltalán hogy lehet az ilyesmit bevezetni? Csak hívjam ide őket, és majd itt értesülnek róla? Vagy mondjam, azt, hogy Dariel él, és itt várunk rájuk? És ha nem hisznek nekem? Ha azt hiszik, hogy a Terra volt rám ilyen hatással?
Ahh… Megint túl sokat gondolkodom. Ezért az egyszerű és egyenes utat választom. Jelzek mindkettejüknek, hogy egymásra tudjanak hangolódni, és egyszerre kapják meg az üzenetemet. Ezt ugyanis egyszerre kell megtudniuk. Még hozzá késlekedés nélkül.
- Dariel él. Itt van a birtokon. Szeretne veletek találkozni. Itt várunk titeket. - azt nem kell megüzennem, hogy siessenek. Egész biztos vagyok benne, hogy Apa akkor is azonnali teleportálást fog biztosítani mindkettejüknek, ha éppen köntösben van. Sőt… azt hiszem még akkor is, ha épp anélkül van…
Mikor elküldtem az üzenetet, Dariel felé fordulok, immáron mosollyal. Biztos látta rajtam, hogy nagyon koncentrálok, először arra, hogy mit mondjak, aztán meg arra, hogy meg is kapják az üzenetet. A figyelmem viszont most már újra Darielé.
- Hirtelen nem tudtam, hogy mit üzenjek nekik, de most már megkapták. És… - a mutató ujjamat a csokis doboz felé tartom.
- ... fogadok veled  egy doboz csokiban, hogy Apa fürdőköntösben lesz… - a mosolyom újra feléled, és lelkes várakozás van bennem. Ám ennek… két oka is van. Szeretném, ha Dariel legalább az én nyugalmamat érezné. Megérzésem szerint ettől nem fog elmúlni a félelme, de… legalább azt szeretném, ha érezné, én nem izgulok.