Makkaláma

Alexander & Helena

Bár ez az életem éppen arról szól, hogy megtapasztaljam, milyen a testvéreim nélkül élni, és a tudásnak csak a töredékével rendelkezni, vannak helyzetek, amikor nem maradhatok néma. Amikor nem nézhetem végig tétlenül, hogy a mérleg nyelvét a saját oldaluk felé akarják billenteni a negatív erők. Ez éppen olyan helyzet…
A gargoylenak viszont még így is hálás vagyok, amiért visszaadta a bátorságom, és segített a kétséget is elűzni. Nekem is eszembe jutott, hogy segítséget kérek… de ha nem javasolja, talán sosem tettem volna meg.
- Rendben. - bólintok, és még egy halvány mosoly kezdeménye is megjelenik az arcomon, hiszen tudom, hogy a testvéreim meg fognak jelenni, és a Teremtő sem fogja levenni a kezét a gyermekeiről, bármilyen messzire is sodródtak tőle. Ez pedig azt jelenti, hogy a Terraiak már nincsenek veszélyben. Amiatt viszont nem tud igazán őszinte lenni a mosolyom, és aggódalmam sem tűnik el teljesen, amiért a segítséget nem Alexandernek, hanem magunknak kérjük. Bár értem, hogy a kristály védelme elsődleges, a heves szívverést még így sem tudom csillapítani. Hiszen még a Gargoyle sem jelenti ki egyértelműen, hogy Alexander miatt nem kell aggódni. Épp ellenkezőleg. Azt mondja, hogy nagyon erősen támadják…
Testvéreim megjelenésével mégis lecsendesedik bennem minden. Érzem Anahera örömét és energiáját, Raphaelnek erejét és magabiztosságát. Meghajolok mindkettejük irányába, és a köszönetemet is feléjük küldöm. És a Teremtő felé… Most ugyanis már nem arathatnak ők győzelmet.
Mégis, önkéntelenül állok közelebb a Gargoylehoz, és készülök fel a távozásra. Bár a szívem egy egészen másik irányba húz (és ezt most már magam előtt sem tudom tagadni…), velük tartok, hogy biztonságban lehessünk, és velünk együtt a kristály is. Nem tehetik rá a kezüket, mert akkor minden felborul…
Még sem az-az első gondolatom, ha megérkezünk. Még mindig Alexander jár a fejemben, és ezért kérdő tekintettel fordulok a Gargoyle felé. Még mindig ki tart? Feltenném hangosan is ezt a kérdést, de valamiért képtelen vagyok. Csak egy szót tudok kipréselni.
- Alexander...

Alexander & Helena

Tetszik a gargoyle energiája, ezért is nehéz megérteni, hogy a Terraiak számára kellemetlen. Én el lennék benne egész nap, és ehhez még hozzájön a kedves természete is.
- Oh. Értem. - bólintok végül, mikor helyére kerül az utolsó kirakós darab is a fejemben. Szeretem a kirakósokat. Az egyik legjobb Terrai játék, és sok felé el lehet kalandozni gondolatban, amíg valaki a formákat pakolgatja. Ez a mostani helyzet persze más, és érzem a súlyát is. Ám még sem ez zökkent ki, hanem Alexander érintése… Az arcom szinte meggyullad, a levegő pedig menthetetlenül befészkeli magát a tüdőmbe, míg próbálom leplezni, hogy mennyire zavarba hozott. Azt pedig még jobban titkolnám, hogy mennyire jól esett, még ez az apró simítás is. A libabőr, persze árulkodik még így is, a felkaromtól felkúszik egészen a tarkómig…
A kristályhoz kapcsolódva azonban már nem marad bennem semmilyen érzés. Kitisztítom a tudatom, hogy vezetni tudjon, és a lépteim is határozottan visznek a cél felé. Azt sem fogom fel igazán, hogy egy barlangba jutok, és hamarosan társaságot kapok. Amíg a kristállyal fennálló kapcsolatra koncentrálok nem ér semmilyen inger a külvilágból.
Amikor viszont a helyére teszem a kristály, a valóság szépen lassan, de visszakúszik a tudatomba. Először a Gargoyle energiáját érzem meg, majd a szavait is felfogom. “Most már minden rendben lesz”. Azt hiszem ez a legfontosabb.
Valamiért mégsem tudok teljesen felengedni. Furcsa, hogy nem érzem Alexendert, még egy kicsit sem. Rá is nézek a Gargoyle, és épp megemlíteném ezt neki, de aztán úgy véli, hogy már indulhatunk is. Így csak bólintok, feltételezem ugyanis, hogy csak a kapcsolatom a kristállyal az, ami még zavarja az érzékeimet.
Amikor viszont megtorpan, tudom, hogy még sem stimmel a helyzet. Ennek nem így kellett volna történnie, és valami baj történt, amiről még nem tudunk. Mellkasomon enyhe szorítást kezdek érezni, és a szívem is szapora tempóba kezd. Most azonnal oda akarok menni Alexanderhez, de… nem lehet.
- Miért blokkolta? Mi történt ott? - kiterjesztem az energiámat, én magam is próbálok választ találni. A Gargoyle azonban hamarabb rájön. A mellkasom még jobban szorítani kezd, de közben már gondolkozom azon is, hogy miként tudnék segíteni ebben a helyzetben.
- Öhm… igen. Tudok segítséget kérni. - csak egy pillanatig kell gondolkoznom azon, hogy kitől. Az egykori testvéreimmel ugyanis nem szakítottam meg a kapcsolatot. Bár új életet választottam, őket sosem tagadtam meg. És tudom, hogy bár várnak vissza, azt is elfogadják, ha már nem öltöm magamra az egykori szárnyaimat.
Ezért becsukom néhány pillanatra a szemem, és az angyalok segítségét kérem. Megszólítom a Teremtőt is, és az útmutatását kérem. Válaszát türelemmel, de egyre nehezebb szívvel várom. Nem így akartam megtapasztalni, hogy a Terrán igenis telik az idő…
- Várom a válaszukat. Te ismersz még valakit? Ide is tudjuk akár hozni, ha máshol van. - inkább legyen több segítség, mint hogy eszkalálódjon a helyzet. Azt ugyanis már én is érzékelem, hogy a pajzs, ami Alexandert védi nem fog örökké kitartani. Túl sokan vannak ellene…
- Lehet, hogy nem a helyet figyelték, hanem Alexandert. Vagy engem… - az is lehet persze, hogy az érkező vendégeket vették észre, ám erre kisebb esélyt látok. Ebben az esetben ugyanis már ismerniük kellett a helyet, és legalább sejteni, hogy mire készülünk. Ezért inkább arra gondolok, hogy vannak a környéken megfigyelők, akik előtt nem maradt észrevétlen Alexander energiája. Miért nem gondoltam erre korábban?
- Meg tudjuk erősíteni Alexander pajzsát? Hogy kitartson, amíg érkezik a segítség? -  a fény elűzi a sötétséget, ám az angyalok nem tehetnek meg mindent. Ezért sem várom kizárólag tőlük a megoldást, legfeljebb a tanácsaikat. Az új énem ugyanis korlátokkal rendelkezik, de mindent meg akarok tenni Alexanderért, és a Terraiakért…

Alexander & Helena

Egy szusz azért kimarad, amikor látom, hogy Alexander elmosolyodik, és a nevetés is bujkál az ajkai között… De a mosolyom önkéntelenül követi az övét.
- A pókoktól való félelmet még értem is. Jóval több lábuk van az indokoltnál. - én sem őket nevezném a kedvenc állataimnak. Főleg, amióta láttam személyesen is a lámákat… De éppen emiatt az önkéntelen tartás miatt, minden pókot biztonságba szoktam helyezni, amelyikkel találkozom. Nem értik őket az emberek, és a nagyobb baj, hogy a legtöbb esetben egymást sem… De épp azért vagyunk most itt, hogy ez változzon.
- Ááá… szóval kinyitjuk a kiskaput. Tetszik. - szélesedik a mosolyom, de egyébként már a figyelmem a feladatra fókuszálom. Akkor is így tennék, ha nem érezném a súlyát az eseményeknek. De így van bennem egy lelkes izgatottság is. Hogy láthatom majd, miként egy számunkra egyszerű tett hatással lesz az emberekre. Nem is akárhogy… Majdnem olyan, mint egy csoda…
Akkor viszont megtorpanok, amikor Alexander megérinti a kezemet. Még a levegő is a tüdőmben reked, és érzem, hogy az arcom forrósodni kezd. De aztán a szavai visszavezetnek a kristályhoz, és az energiához. Tíz másodperc egyébként is abszolválható levegővétel nélkül…
- Rendben. - bólintok is, majd a Gargoylera nézek, hogy indulhatunk-e. Valószínűleg nem fogok tudni rá figyelni, ha kapcsolódom a kristályhoz, így legalább egy mosollyal biztosítani akarom felé, hogy én készenállok. Jó döntés volt. Ugyanis a tudatom hamarosan kizár mindent…
Engedem, hogy a kristály vezessen, és figyelek mindenre, amit mutatni akar nekem. Az időérzékemet elveszítem teljesen, így nem tudom, hogy csak másodpercek, vagy percek telnek el, mire felismerem a helyet. Nincs is messze. De azt is érzem, hogy a kristály szinte húz magával, és gyors lépésekre ösztönöz…
Nem botlom meg, és kéz nélkül mászok fel olyan helyekre, ahová normális esetben négykézláb is nehézkes lenne. Talán könnyebb lett volna, ha átalakulok én is. De a megérzésem azt súgta, hogy maradjak a humanoid alakomban.
Méterek, vagy kilométerekre kerültünk, nem fogom fel. Ahogy a kapcsolatom sem szakad meg a kristállyal, még akkor sem, amikor megosztom a képet a többiekkel. Alexander felől érzek valami furcsát… De nem foglalkozom azonnal vele.
Leteszem a kristály a helyre, ahová kívánkozott. Az egyik kezem még rajta van, és várok, hogy van-e még valami, amit megosztana velem. Egyelőre semmi, de érzem, hogy az energia szintje megnövekszik. Égnek áll a hajam, és minden pihe a tarkómon…
Majd csend… Mintha buborékban lennék, és újra meg kéne találnom a kapcsolatot a külvilággal. Alexandert pedig mintha elvágta volna valami. Nagyon erős kényszert érzek arra, hogy megszakítsam a kapcsolatot a kristállyal, és inkább a többiek felé vegyem az irányt…
De nem teszem… Ott maradok a kristállyal, és még mindig nem tudom, hogy a Gargoyle egyáltalán velem van-e vagy sem. Ahogy arról sem tudok, hogy valaki megjelent az energia pajzs szélén. És nem a segítő szándék vezérli…

Alexander & Helena

Valami szokatlant látok Alexander tekintetében, és ez tovább növeli a zavaromat is, de amikor kimondom, hogy mi történt, megnyugszom teljesen. Ugyanis megérti, hogy tényleg csak a látványban merültem el.
- Igen. - ha végeztünk a feladatunkkal, remélem még lesz alkalmam újra elmerülni a csillagokban. Most viszont szeretnék segíteni Alexandernek, és ezzel minden Terrainak is. Épp csak vannak folyamatok, amiket még nem teljesen értek. Ám számomra éppen ez a jó. Már nem akarok mindent átlátni, és minden lelket figyelemmel követni… legalább ebben az életemben nem…
- Ez igaz. - még mindig mosolygok, de… talán némi keserűség is van ebben az ábrázatban. Okkal választottam ugyanis a Terrát. Itt könnyű elhinni, hogy a végtelen nem létezik, és hogy az idő határokat szab. Ez pedig… időnként vigaszt nyújt a számomra. Még inkább menekülő utat… Amiről viszont tudom, hogy majd egyszer vissza kell jönnöm a valóságba. Épp csak… amíg vannak olyan szép dolgok, mint egy az édesanyját követő baba láma, vagy egy szeretettel teli mosoly a Mahaliához hasonlók arcán… addig nem kell sietnem…
- Szerintem ők még nem gondolják sehogy… - csodálom a hitet, ami az emberekben van, de olyan, hogy közös eszme… szerintem nem igazán létezik. A szabad akarat megengedni nekik, hogy a saját egyéni szűrüjükön keresztül nézzék a társadalmat, és ez a fejlődés szempontjából nem feltétlenül produktív folyamat. Ám a tapasztalat szemszögéből nézve… talán csak így lehet. Végigjárva az összes lépcsőfokot és végül… megtalálni azt, amelyik szimpatikus.
- Rendben. - bólintok Alexander szavaira, és… megpróbálok ténylegesen ráhangolódni a kristályra. Úgy érzem, hogy egész hamar sikerül is, de aztán a veszély szóra… megakad pár pillanatra a kapcsolat. Ugyanis, amíg nem tudom a jellegét, abban sem lehetek biztos, hogy mire kéne figyelnem…
- Oh… tehetünk valamit ellenük? - nem gondoltam volna, hogy… még a ‘csönddel’ is veszélybe lehet sodorni másokat. Rögtön eszembe jut Sebastian, és a családja, meg mindenki, akit ez alatt az utazás alatt megismertem. Nem akarom, hogy a bajuk essen… Hogy őket is megmérgezze a Draco befolyás… de nem tehetek meg akármit, még ebben az életemben sem. A szabályokhoz alkalmazkodni kell.
- Igen. Megyek. - és azzal ismét kapcsolódom a kristályhoz. Mivel nem akarok ismét kizökkenni, és ezzel is segíteni akarok az itt élőknek, a teljes figyelmem fókuszálom, és minden más a tudatomon kívülre kerül. Önkéntelenül kezdek el lépkedni is, ahogy a kristály vezetni kezd, és a szememet is becsuktam, hogy a koncentráció tökéletes legyen. Nem botlok meg, még az egyensúlyom sem billen meg, csak határozottan megyek előre, amerre a kristály vezet. Az pedig számomra nem derül ki, hogy követ-e bárki más, vagy egyedül megyek…
Mint ahogy az sem jut el a tudatomig, hogy fülsiketítő zajt hallani. A Terrai fül nem érzékelheti, de a miénk nagyon is, és bénító ereje szinte mindenkit kikezd. Engem nem, hiszen ebből nem érzékelek semmit, ahogy a közelgő vagy már nagyon is jelenlévő veszélyből sem. A többiekre viszont biztosan hatással van a kérdés, hogy mennyire?

Alexander & Helena

Érzem, hogy forróság szökik az arcomra. Vagyis minden bizonnyal el is pirultam. Erősen. Ez pedig nem akkor történt meg, amikor Mahalia feltette a kérdéseit. Jóval előbb, amikor Alexander rám mosolygott, és kért egy kávét… a kávét…


- Öhm… bárcsak azt mondhatnám, hogy valami nagyon fontos és a munkához kapcsolódó… - kissé zavarba jövök, és önkéntelenül simítok el néhány hajszálat a tarkómról. De legalább a pirulás veszélye, most nem áll fenn…
- Csak elmerültem a csillagokban. - a mosolyom talán egy kicsit szélesebb annál, mint amit ez a tevékenység indokol, de tényleg élveztem azt, hogy nem gondoltam semmire. Még arra sem, hogy milyen harmóniában világítják be az apró fénypontok az éjszakai eget. Néhány percre tényleg csak… kikapcsoltam mindent. Ez pedig nem csak jól esett, hanem energiával is feltöltött. Amire még szükségem lesz.
- Hmm… ez azért fura. Már mint, nem az, hogy jön egy Gargoyle is, meg föntről is bekukkantanak, hanem, hogy… ekkora az érdeklődés, és csak most értesülünk róla. - legalábbis én biztosan… ám ez önmagában nem kéne, hogy óvatosságra intsen engem. Talán csak… ez egy figyelmeztetés a számomra, hogy amit itt csinálunk, az túlmutat a Terra érdekein. Ehhez mérten pedig minden energiámat, és minden szeretetemet át kell adnom a jelenlévőknek, és a hamarosan megjelenőknek. Remélem, hogy készen állok már erre.
- Rendben. - az első lépéssel a zavart teszem félre. A második, csak a harmadik nagykövete. A negyedik lépéssel viszont érzem, hogy az energiám is terjeszkedni kezd. Lassan, és óvatosan, de körbejárja a helyet, és a kristályt, amit Alexander tart a kezében. Aztán érzékelem, hogy megérkeznek a többiek is, és feléledő energiáktól égnek áll minden pihe a tarkómon.
- Csak egy óriási energia löketet. - de az minden bizonnyal normális, főleg annak fényében, hogy nem tudtam, hogy többen leszünk ma itt. Ám nem bánom, mert ez azt jelenti, hogy súlya van annak, amit most teszünk. Ez nem kávéfőzés, vagy mikrofon szerelés. Ez épp az, amiért ezt az életet választottam…
- Rendben. Hogy tudok segíteni benne? - közelebb lépek, ha ha szükséges, meg is tudjam érinteni a kristályt. Úgy könnyebb lesz nekem is nyomokat keresni, ha érzékelem, hogy pontosan milyen jellegűt kell. A helyzet viszont gyorsan megváltozik, és az energia áramlás még magasabb fokozatba kapcsol. A lélegzetem el is akad, de jólesően, és pezsdítően. Csak mosolyogni tudok. Még azt sem tudom kimondani, hogy “üdv”. Csak integetek, és vadalmaként vigyorgok. Ebből az állapotból pedig még az sem tud kizökkenteni, hogy kiderül, miért érkeztek. Valamilyen veszélyforrás mégis van.
- Miért nem biztonságos? - a kérdésem utalhatna akár arra is, hogy aggódom, de még mindig nem érzek ilyesmit. Csak izgatottságot, és bizsergést, szinte minde tagomban. Az pedig nem zavar, hogy Alexander már az eredeti alakjában van. Én egyelőre maradok humanoid formámban, még akkor is, ha ezzel én vagyok a törpe a csapatban. A gargoyle így is közelebb lép hozzám, és egyébként is, így jobban tudok mosolyogni.
- Nekem mi lesz a feladatom? - kérdezem elsősorban Alexandertől, de körbetekintek, és bárkit meghallgatok, akinek mondandója van. Az indulásra pedig teljes mértékben készenállok.

Alexander & Helena

Úgy tűnik Sebastien félreértette a kérdésemet, de annyiban hagyom. Egy jót nevetett, és már ezért megérte feltenni. Nem tudnám okosabban feltenni, mert a gondolataim már az étel és az italok körül járnak. Mahalia energiája pedig lenyűgöz, ahogy meg is érkezünk.
- Persze. Szívesen készítek egyet. - föl is állok, de mielőtt elindulnék Mahaliával a konyhájába, Alexanderre nézek.
- Kérsz te is? - mosolygok rá, és egyáltalán nem bánom, ha itt is kávét kell neki készíteni. Neki ugyanis nem azért szoktam, mert ezt várná el tőlem, vagy épp ez lenne a feladatom. Egyszerű gesztus, hogy gondolok rá is, amikor magamnak is készítek. Bár én csak ritkán szoktam, és leginkább a kóstolás miatt, hogy jól sikerült-e.
Most is így fogok tenni. Ha Mahalia megmutatja nekem, hogy mit hol találok, akkor előbb megismerkedem a hozzávalók illatával, és csak utána találom ki, illetve készítem el a megfelelő kávé változatot. Sok félét csináltam már, és mindig kipróbálok valami újat. A helyi alapanyagok pedig biztosan finom dolgot fognak eredményezni, így mosolyogva adom át az elkészült kávét Mahaliának. Ha pedig Alexander is kért, neki is hozok egy csészével, amikor visszamegyek az asztalhoz.
- Na azért… - emelem fel játékosan az egyik ujjamat, de a mosolyom nem tűnik el. Azt ugyanis csak ő tudja, hogy számára mi a pihentető. Nekem például az, hogy ebben az alakban születtem újjá… Már nem látok mindent, és mindenkit, ami egészen új tapasztalatokat eredményezett. És békét. Ám tudom, hogy nem maradhatok örökké itt, bármennyire is élvezem…
- Rendben. - bólintok Mahaliának, és a figyelmem az étel felé fordítom. Fenséges, és nem csak az ízharmónia miatt. Egy titkos hozzávalót is érzek, ami minden ételt tökéletessé tesz, függetlenül attól, hogy mik a további hozzávalók.
- Hajajj…most már tényleg nagyon kíváncsi vagyok. - találgatni azonban nem fogok, még magamban sem. Majd kiderül, amikor Mahalia visszatér. Zavarba pedig nem hozott egyik kérdése sem, és örömmel meséltem, neki mindenről, amiről csak tudtam. A desszertből pedig szintén bőségesen falatoztam, így miután eljöttünk az étteremből, kellemesen teli pocakkal folytathattuk a napot…


Gondosan ellenőrzök mindent, amire szükségünk van. A sátor építés szerintem önmagában varázslat, ugyanis hiába figyeltem, még mindig nem tudom, hogy pontosan miért is áll meg. De talán mindegy is, mert remélhetőleg nem kell majd használni… Bőven van tennivalónk, és az éjszaka nem olyan hosszú, hogy biztosan idő legyen mindenre. Ennek ellenére, én adok magamnak néhány percet arra is, hogy csak nemes egyszerűséggel bámuljak felfelé a csillagos égre. Ezen tevékenységet pedig talán órákig képes lennék űzni, ha nem szólítana meg Alexander. Ő az egyetlen, akinek még sosem ijedtem meg a hangjától…
- Igen-igen. Most már figyelek. - Alexander felé is fordulok, és közelebb is lépek hozzá, hogy ha szüksége van valamire, akkor ‘kéznél’ legyek. A képességével azonban gond nélkül húz körénk egy réteget, és nekem csak a műszerek maradnak, amiket már legalább értek. Nem olyan bonyolultak, mint a sátor… A figyelmem azonban ismét Alexander felé fordítom, amikor még egy információt közöl velem.
- Oh… valami gond adódott? - tudtommal nem várunk itt senkit sem, ám ha jelentkeztek a bázisról, és valaki ide is jön, akkor minden bizonnyal történt valami váratlan. Remélhetőleg ez nem befolyásolja a terveket, és leginkább nem veszélyezteti semmi az itt lévőket. Ha nem ismertem volna meg néhányukat, akkor is aggódnék értük így viszont… A műszerek felé fordulok, és olyan anomáliákat keresek, ami okot adhat arra, hogy a lentiek is szükségesnek érezték a csatlakozást.

Alexander & Helena

- Egyetértek. - mosolygok Sebastianra. Ha tudná, hogy én tulajdonképpen ezért vagyok itt… Meg akartam tapasztalni, hogy milyen az, amikor nem tudok ‘semmit’. Az igazán nagy ‘lépés’, persze azt lett volna, ha Terraiként születek le, de úgy éreztem, hogy annak még nem jött el az ideje. Talán a következő életemben…
- Akkor már tényleg nagyok. És tudják már, hogy mik szeretnének lenni, ha még nagyobbak lesznek? - szívem szerint úgy kérdeztem volna, hogy mi a gyerekek álma, mert a hivatás és a munka, szerintem csak egy dolog. Az-az érdekes, hogy milyenek most, és milyenek szeretnének lenni a későbbiekben. Ezt viszont nem tudnám értelmes kérdésbe csomagolni azt hiszem.
- Látatlanban is elhiszem, hogy tetszeni fog. - direkt nem ízt mondok. Az ugyanis számomra másodlagos. Úgy is tudok élvezni egy italt vagy ételt, hogy érzek rajta valami pluszt, egy hozzávalót, amit nem fizikai valójában raknak bele. Ezt a bizonyos elemet pedig az atmoszférában is érzem és Mahalián, amikor megérkezik.
- Nincs is mit. Legfeljebb azt, hogy a kávé, amit készítek, isteni. - halványan felnevetek, azon pedig egyáltalán nem csodálkozom, hogy Alexander nem említett meg Mahaliának. Tényleg nincs rá oka. Ahogy észrevettem azért a Terrán nem szokás minden munkatársunkat bemutatni az ismerőseinknek. Már pedig én az vagyok Alexandernek, akkor is ha az asszisztenseként sok időt töltök vele.
- Rendben. - mosolygok még mindig Mahaliára, de aztán el is indul a konyha felé, és Alexander felé fordulok. Nem tehetek ellene, nagyon izgatott vagyok, minden szempontból, és azt hiszem ezt látni is rajtam. Nem bánom.
- Igen. Azt észrevettem. - mindenkiről jót szoktam feltételezni első találkozások alkalmával, de ahhoz általában idő kell, hogy bebizonyosodjon jó volt a megérzésem. Mahalia esetében már meg is történt, és nem csak Alexander állítása miatt.
- Igen? És mikor pihensz? Mikor lazítasz? Tudod, azok a dolgok, amiket nekem is szoktál javasolni. - csipkelődöm finoman, de egyébként nem kételkedem a szavaiban. Ugyanis látom, hogy mit tesz, és szoktam is aggódni érte, hogy túl hajtja magát. De olyan könnyedén vesz mindent, hogy aztán mindig lehűtöm magam, és természetesen nem szólok egy szót sem. Elvégre az ő döntése, hogy mit akar csinálni.
- Rendben. Kíváncsi vagyok. Főleg arra, hogy milyen ismerős nyomokat fedezünk fel. - lenyűgöz, hogy a Terraiak miként fogalmazták legendákba, és elméletekbe azokat a dolgokat, amiket még nem értenek. A tudatuk viszont szépen és lassan, de nyílik, és a történetekből ezt nyomon lehet követni. Legalábbis én ilyen szemmel szoktam olvasni a Terrai történeteket. Az étel viszont megérkezik, és tátva marad a szám, ahogy meglátom nem csak a mennyiséget, hanem a minőséget is.
- Köszönöm. Fenségesnek néz ki. - közelebb hajolok a tálhoz, és az illatával is ismerkedem. A pillantásom viszont Mahaliára emelem, és egy széles, és hálás mosolyt is küldök neki. Főleg mikor italt és desszertet is kapunk.
- Tényleg? Milyen jellegű kérdéseket fog feltenni nekem? - nincs rossz érzés bennem ezzel kapcsolatban, inkább meglepetés. Nem tudom elképzelni, hogy mi lehet Mahalia számára érdekes annyira, hogy engem kérdezgessen. De állok elébe. Sőt. Még jobban felkeltette az érdeklődésemet, hogy vajon mire kíváncsi. Elvégre én csak egy vendég vagyok, egy a sok közül. De úgy tűnik ő nem így gondolkodik.
- Felkészülök. - mosolyogva összedörzsölöm a tenyereim, mintha épp bemelegítenék. Ugyanis most már nagyon kíváncsi vagyok. Attól egy kicsit viszont félek, hogy Alexanderről fog kérdezni, mert hát… azzal azért könnyen zavarba lehet engem hozni. De csak nem…

Alexander & Helena

Sebastian felé fordulok, és viszonzom a mosolyát.
- Ez igaz. Önmagunk megismerését is támogatni tudjuk az ismeretlen felfedezésével. - jelentem ki határozottan. Ugyanis ez volt az egyik oka annak, hogy ezt az életet választottam. A másik… arra inkább most nem akarok gondolni, mert szeretném, ha a mosolyom őszinte maradna. Az a téma pedig minden csak nem vidám.
- Ó. Köszönöm. - hálásan pillantok Alexanderre, talán egy kicsit tovább is, mint illendő lenne. A figyelmességét már az első találkozásunk alkalmával is csodáltam, de amikor ilyen ajánlatokat tesz… Nehezen tudom uralni a szívverésemet, és azon gondolataimat, amik hosszú életre motiválnak ebben a formában. Ugyanis most már lényegtelen is az, hogy mi a kukoricababa. Az sokkal többet jelent, hogy nekem is készíteni fog egyet…
- Hány évesek a gyerekek? - fordulok ismét Sebastian felé, mert éreztem, ha tovább figyelem Alexandert, a pirulás sem fog elmaradni. Abból pedig… szokott elég lenni, és nem szeretném, ha most még egy láma is a tanúja lenne.
- Rendben, akkor mangó. Kipróbálom én is. - nem azért, mert ő ezt kérte, egyszerűen csak kíváncsi vagyok. De a hely atmoszférája annyira elvarázsol, hogy nem jutok el az ital rendelésig. Gyermeki lelkesedéssel nézek meg minden embert, minden bútordarabot, és helyi különlegességet.
A figyelmem viszont egy nő felé irányul, amikor nagyon szívélyesen üdvözli Alexandert. Feltételezem, hogy ő lehet Mahalia, illetve az egyértelmű, hogy jól ismerik egymást. A szeretet ugyanis tisztán érezhető, mindkettejük részéről.
- Ááá… örülök a találkozásnak Mahalia. Sokat hallottam már önről. - az energiája nagyon megfog, és az is, hogy már vezet is minket egy asztal felé. Akkor pedig el is nevetem magam, amikor az ételünkről is szó nélkül gondoskodik. Már most biztos vagyok benne, hogy nem enged el minket éhesen.
- Rég volt részem ilyen szívélyes fogadtatásban. - jegyzem meg halkan, csakis Alexandernek. Az állítást pedig akkor is tartom, ha valójában nem felém irányult ez az üdvözlés. Illetve kíváncsi is lettem valamire.
- Gyakran ellátogatsz ide? Úgy értem, hogy munkán kívül. - mindig is tiszteletben tartottam, hogy a kapcsolatunk kizárólag szakmai, de érdekel, hogy mit csinál szívesen a szabadidejében. Talán maga az utazás is a kedvére való, vagy az is lehet, csak szeret másokat megismerni. Ha viszont valami másról van szó, az is érdekel. A hely varázsa ugyanis teljesen magával ragadott már most is.
- Vannak helyi legendák, amiket érdemes megismerni? - elsősorban Alexandertől kérdezem, de ha ebben inkább Sebastian a ‘szakértő’, akkor felé irányítom a kérdésem. Az ételre pedig már nagyon kíváncsi vagyok, és bármi is fog az asztalunkra kerülni, mindenképp megkóstolom.

Alexander & Helena

Ahogy Alexander kuncogni kezd, rögtön felé nézek. Önkéntelenül lesz az én mosolyom is szélesebb, azt viszont megállom, hogy magával ragadjon a nevetése. De csak éppen hogy…
- Ez remekül hangzik. - válaszolom Sebastiannak, de azért inkább Alexanderre nézek. Mert részemről pazar ötlet, de azért azt nem tudom, hogy ő mit szól ehhez. Most pedig nem merek rákérdezni. Majd… Ha egy kicsit összeszedtem a bátorságot. A baba láma biztos segíteni fog.
- A kíváncsisággal nekem is néha vigyázni kéne. Most is alig várom, hogy megnézhessünk mindent. - vagyis teljesen megértem a lámákat. De azt is, hogy szükséges a kerítés már csak a biztonságuk miatt is. És biztos vagyok benne, hogy Sebastian remekül bánik velük. Ezt nem csak Makkán, hanem rajta is látom. Árad belőle a szeretet, és az ilyet nagyon szeretem. Ismerem még valakit, akinek minden gesztusaból süt a jóindulat, és ami azt illeti ő is pont itt sétál mellettem…
- Ááá értem. - így már világos, hogy miért nem szeretne több babát. Gondolom a hely is véges. Viszont úgy látom, hogy Sebastian így is elégedett az életével. Igazából én is boldog lennék, ha akár csak egy lámám is lenne. Nagy becsben tartanám, csak nem hiszem, hogy szeretné az aprócska lakásomat. Így marad ez a kirándulás, és most fogom kimaxolni a lámázást.
- Rendben. - nevetve simogatom meg ismét Makkát. A gyomrom viszont nem érzi ilyen jól magát, hangosan korog és ettől zavarba is jövök egy kicsit. A pillantásom pedig Alexanderre siklik, látom, hogy neki is feltűnt. Ettől még zavartabbá válik a mosolyom, de azért még így is egy mosoly.
- Azt ritkán hagyja otthon. - észrevettem, hogy különösen azokat próbálja egy mosollyal támogatni, akinek nehézségei vannak. Engem is így talált meg. Változásra vágytam, és mintha csoda történt volna, ő ott termett. A változást pedig meg is kaptam, jobbat, mint amit reméltem.
- Milyenek a kukoricababák? - hirtelen nem értem, ezért is kérdezem meg inkább. Valahogy nekem a kukorica és a baba szó nem fér össze, de talán valami játékről lehet szó, hiszen azt is említette, hogy Sebastian gyerekeinek készítette Alexander. A kíváncsiságom pedig megint előjön, mert szívesen meg is néznék egy ilyet.
- Óóó, én nem félek. - ha elvinnék a csomagokat azt sem bánnám. Ha víz van, mindig lehet ruhát mosni, értékeket pedig nem hoztam. A tárgyak pótolhatok, az emberek nem.
Azt viszont észreveszem, hogy azért figyelnek minket, ahogy belépünk. Meg is illetődöm egy kicsit, de mikor néhányan kedves mosollyal biccentenek felénk, az én mosolyom is előtűnik, és viszonzom a gesztust.
- Akkor? Ananász és mangó? - kérdezem Alexandertől. Szeretném én kikérni az italát, de egyelőre nem ‘ugrálok’. Inkább ismerkedem az atmoszférával, és az emberek energiáival. Nem érzek rajtuk negativitást, és ettől én is megnyugszom egy kicsit.
- Valami helyi ételt szeretnék megkóstolni még a sütemény előtt. Bármilyet, ami szerinted finom. - teljesen rábízom magam Alexanderre. Elvégre számomra ez az út a kalandról is szól, és annak része az ismeretlen ételek tesztelése. Legfeljebb nem fog ízleni, ezen kívül más nem történhet. Bár nem vagyok vészesen válogatós, így ettől nem félek. Az viszont talán feltűnhetett Sebastiannak, hogy én nagyon nézelődöm, mintha most először látnék ilyen helyet. Ugyanis ez pont így van. Szoknom kell, leginkább azt, hogy most már lazítanom kéne. Valahogy könnyebb volt, amikor nem Alexander közelében ültem, hanem lámát simogattam.

Alexander & Helena

Elmosolyodom, ahogy Sebastian lelkendezi kezd az édességekről. Láthatóan nagyon élvezi az életet, és az ilyet mindig jó látni.
- Óóó… Ez nagyon jól hangzik. Mindenképpen kipróbálom majd. - az igazi csokoládé valóban csak finom lehet, bárhogy is készítik el. VIszont, ahogy Alexander megemlíti a citromot is…
- Nos, hát akkor tényleg mindkettőt meg kell kóstolnom. De nem fogom elárulni, hogy melyik ízlik jobban. - még csak az hiányzik, hogy ebből verseny kerekedjen. Biztosan mindkettő nagyon finom. Ha nem fog ízleni, akkor az én Pegazus ízlésemmel van a gond. Ez nem a Terraiak hibája.
- Szuper. - nagyon örülök azért a romoknak is. Egészen más a saját szememmel megnézni, és megérinteni az ilyen építményeket. És annyi titkot őriznek… Kíváncsi vagyok mindenre, mert a Terra egy csodálatos hely. Az emberek pedig remélhetőleg idővel tudnak majd kapcsolódni a Teremtőhöz, ahogy az elrendeltetett.
- Ó. Akkor szeretném éjszaka is megnézni. Milyen az időjárás? Lehet akár aludni is ott? - Alexandernek és nekem nem okozna gondot, de mi is csak ‘terraiak’ vagyunk ugye. Nekik talán ez szokatlan, ezért is alkalmazkodom ahhoz, amit Sebastian mond. Illetve persze Alexenderhez… Nem tudom, mit szólna egy éjszakához kettesben, a csillagok alatt…
- Majd én is vigyázok a kicsire. - somolygok magamban. Egészen megdöbbentett, hogy mit tesznek egymással a Terraiak, de amit néhányan az állatokkal is megtesznek… Annyira letértek az útról, hogy a szívem megszakad, amikor ilyet látok. Ezért is örömteli, amikor egészséges, és megbecsüléssel tartott állatokkal találkozom. Tikka egész biztosan ilyen, és ez Sebastian szavaiból is egyértelmű.
- Áh… hogy úgy… ette tele magát… - most már világos. És ezek szerint nem csak az utazási kedv, vagy a dús fű miatt vándorolt egyet Tikka. Egy másik, hímnemű láma is érintett volt a kalandban. Romantikus lehetett…
- Biztos az anyjától tanulta, hogy mindent meg kell néznie magának. - nevetem el magam. Nem értek a lámákhoz, de biztosan kommunikálnak egymással. És a kapcsolat, ami létrejön a szülő, és a gyermek között náluk is ugyanúgy érvényes lehet. Csak legfeljebb más a jellege.
- Akkor nagyon sok babaláma lesz. - és én azt aaaannyira megnézném… illetve a saját, természetes élőhelyükön is. A háborítatlan természetben biztosan még bátrabbak. Makka is nagyon merész, és persze kíváncsi. A hajam nagyon érdekli. Engedem, hogy megszagolja, de mikor látom, hogy már tépné is, elnevetem magam, és egy kicsit odébb húzom a fejem. Nem hiszem, hogy finom lenne a hajam neki.
- Szívesen neki adom, ha érdekli a divat. - természetesen csak viccelek. Félek, hogy beakadna valahova. Bár a nyaklánc biztosan elszakadna akkor. Ebben az esetben pedig nem esne baja.
- Szóval iiiilyen betyárságot művelt. - Alexander felé fordulok, és tisztaszívből rámosolygok. Ez tényleg ő. Pontosan ez a ‘betyárság’, amit ő művel. Figyelmet, és szeretetet ad azoknak, akik megérdemlik. Ebből pedig pontosan tudom, hogy Mahalia érdemes az én figyelmemre is, és nem az ételek miatt. Az eddig hallottak alapján pontosan az olyan emberek miatt vagyok a Terrán, mint ő.
- Türelmesen várom. - fordulok Sebastian felé is. A gyomrom pedig jól hallhatóan megkordul éppen ebben a pillanatban. Elnevetem magam.
- Talán egy kicsit türelmetlenül várom. - újra megsimogatom Makkát, aztán haladok tovább a ‘menettel’. Ez tényleg egy vidám utaztásnak ígérkezik, pedig még csak most jöttünk.
- Nagy mosollyal? - hogy rám hat, azt értem, és lassan el is fogadom, de hogy Sebastianra is… Biztosan másként, de tisztaszívű ember ő is, ha erre fogékony. Pedig egy mosoly sokszor többet ér ezer szónál is. Ha őszinte…
- Önöknél is betyárkodott? - megérzésem szerint remekül kijött az egész családdal. De persze tévedhetek is. Ezért kíváncsian hallgatom Sebastiant bármit is mesél. Időnként pedig Alexanderre nézek, hogy tudja, még mindig jegyzetelek…

Alexander & Helena

Elmosolyodom, amikor kijelenti, hogy ránk férne egy ital.
- Az biztos. - hogy rám fér-e igazából nem tudom, mert jól érzem magam most is. De ha Alexander szeretne valami gyümölcsöset, akkor mindenképp érdemes megállni. Megérdemli. És egyébként sem sietünk. Általában részletes időtervet csinálok, amit végül vagy használunk, vagy nem. Ezúttal viszont Alexanderre bíztam magam, és nem számoltam ki előre semmit sem. Részemről bárhová és bármikor mehetünk.
- Ez szuper hír. - már akkor is örültem ennek az utazásnak, amikor megláttam az első képeket a helyről. De amikor megláttam a lámákat is… tudtam, hogy nekem ide KELL jönnöm. Látni akarom személyesen is ezeket az állatokat. Zseniálisan furcsák, és ez nagyon tetszik nekem. Vagyis most, hogy a találkozás hamarosan eljön, nagyon izgatottá válok.
- Akkor én majd kipróbálom a süteményeket is. Van valami helyi különlegesség? - normál esetben nem vagyok a megszállottja a süteményeknek, de most széles mosollyal beszélek az édességről, mert észrevettem, hogy Alexander is vidám. Szeretem a mosolyát…olyan… barátságos.
- A romokat természetesen meg szeretném nézni, és akár több alkalommal is meglátogatnám, de be kell vallanom, hogy amióta láttam a lámás képeket, csak rájuk tudok gondolni. - vagyis nem csak rájuk, igazából az is eszembe jutott, hogy ezen az utazáson kettesben leszünk… De ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem, és most sem engedem, hogy gyökeret eresszen.
- Nem baj, ha lassú. Várom már a találkozást Tikkával. - nekem az sem baj, ha végül nem is megyünk sehova… vagyis… azért persze majd egyszer aludni is kell, meg együnk, és igyunk is, mielőtt a pocakunk is jelezné, hogy a láma bámulás nem korlátlan idejű program.
- Én is. És megjegyzem ezt a nevet a későbbiekre is. - rásandítok… Alejandrora. Nem fogom így nevezni, mert talán csak Sebastiantól örül neki, de azért tényleg eltettem magamban ezt a megnevezést, és ha szükséges lesz… használni is fogom.
- Jóllakott? Az, hogy jön a baba lámához? - Sebastian jólesően felnevet, és ebből tudom, hogy valamit nem értek… Gyanús, hogy a jóllakás, a baba lámával kapcsolatos, de akkor sem tudom, hogy miképpen. Ezért inkább megkérdeztem.
- Biztos nagyon szép baba. - már el is képzeltem egy pont ilyen lámát, csak kicsiben. Annyira, hogy csak másodpercekkel később tudatosodik bennem, hogy Sebastian egyébként elkérte a bőröndöt is.
- Oh. Igen. Bocsánat. - nem figyeltem, ez pedig nem túl udvarias. Így igyekszem mostantól jobban koncentrálni a humanoid társaságra, de nagyon nehéz, amikor Makka ennyire cuki…
- És azt is tudom már Tikkáról, hogy szeret nagyokat enni. - nevetni kezdek, de közben már Makka felé megyek, és óvatosan az orra elé nyújtom a kezem, hogy meg tudjon szagolni, mielőtt megsimogatnám. A kutyáknál így szoktam, így remélem, hogy a lámáknál is működni fog. Viszont mielőtt hozzá is érhetnék, Sebastian figyelmeztet, hogy a nyakláncomra figyeljek. Mosolyogva fordulok vissza Makka felé.
- Igen? Szereted a nyakláncokat? - engem nem zavarna, ha megcsócsálná, de ha lenyelné, akkor meg is betegedhet. Így mielőtt megsimogatnám, inkább leveszem a nyakláncom, és a zsebembe csúsztatom. És most már tényleg csak Makkáé vagyok… amíg Sebastian indulásra nem bíztat minket. Nem tudom, hogy pontosan mennyi idővel később, mert az én kezem teljesen elmerült Makka bundájában.
- Igen-igen. - mehetünk persze. Elhátrálok, hogy ne zavarjam Makkát a mozgásban, és inkább Alexander mellé sétálok. Amikor megszólal, ránézek. Én teljesen megfeledkeztem az italról… Meg Sebastianról is… Így amikor ő is mond valamit, felé fordulok.
- Igazán? Miért olyan nagy betyár? És mit kell tudni Mahalia konyhájáról? - egy vidám félmosoly kúszik az arcomra, mert valami huncutságot érzek a levegőben. Én nem úgy ismertem meg Alexandert, hogy “betyár” lenne, de sok mindent nem tudok róla még. És persze a komolyabb koktélokkal is még csak ismerkedem.
- Régóta ismerik egymást… Alejandróval? - kérdezem Sebastiantól, de közben Alexanderre nézek. Szerintem más ismeri ezt a tekintetem. Ez a “jegyzetelek mindent” nézésem…