New Home?

Ha nem épp menekülnénk, ha nem az lenne a cél, hogy minél hamarabb biztonságba érjünk, akkor csodálnám Thand erejét. Hogy képes ellenállni az ámításnak, ami engem láttat vele az ellenség helyett. De az-az igazság, hogy… talán én vagyok itt az egyetlen, ami igazi. Az alapján, amit látok rajta, és persze hallok, könnyen meglehet, hogy én sem érzékelem már helyesen a valóságot, és én is elvesztem a sötét erők forgatagában. Én viszont igazi vagyok. Hús és vér, lélek és energia, valaki, aki mindenét odaadná, hogy biztonságban tudja azt, akit szeret.
És végül sikerül is, mégha nem is úgy, mint elképzeltem…
A hajó szerencsére közvetlen irányítás nélkül is tud működni, egyedül a leszállást kell felügyelni. Addig viszont van még időnk. Addig Thand mellett maradhatok… Megoszthatom vele az energiámat, hogy minél hamarabb erőhöz jusson.
A kezét fogom, amikor felébred, nagyot sóhajtok, és finom mosoly szökik fel az arcomra. Mindenképp keresni fogok egy gyógyítót, aki rá tud majd nézni, de az, hogy magához tér… hatalmas megkönnyebbülés. Túl sok minden történt, fizikai, és mentális értelemben is, és… igazából nem tudom pontosan, hogy ő mit élt át. Talán valami…
Nem. Felébredt. Jobban van. Minden rendben lesz…
- Nem bántottál. Nincs semmi baj. - csak sejtem, hogy mi történt, de az számomra elég. Tudom, hogy Thand sosem bántana, és az, amit történt… nem az ő hibája. Ezért a megnyugtatásaként az arcán is finoman végig simítok. A mosolyom pedig élénkebb lesz, szinte örömteli.
- Serpenyő. A konyhában inkább legyünk óvatosabbak. - nem tudom, hogy pontosan mi okozta a sérülést, ha nem említi, talán el is felejtem, hogy mi történt. Nem figyeltem a fájdalomra. Viszont miután meggyógyít, teljesen el is tűnik. És a mosolyomba nem csak megkönnyebbülés, hanem hála is vetül.
- Semmi baj. Úton vagyunk már. Hamarosan… teljes biztonságban leszünk… - azért, ha most bármit is jelezne a radar… valószínűleg ismét messzire szökne a bennem lévő nyugalom. Van rá esély, hogy rajtunk ütnek, bármennyire is próbáltam a radar alatt tartani magunkat. De egyelőre csak mi ketten vagyunk, és nincs más dolgunk, mint visszatalálni saját magunkhoz. Ez pedig úgy lesz a legkönnyebb, ha…
Megcsókolom. Minden érzelmemmel, és teljes valómmal, figyelve arra, hogy csak óvatosan, finoman érintsem ajkait. A karjaimat viszont köré fonom, szorosan, és magamhoz ölelem őt.

Ezek lehetnének akár a felhőtlen boldogság pillanatai is, de nem feledkezhetek meg arról, ami Thand biztonságát érinti. El akartam hitetni magammal, hogy csak én aggódom túl, de a bizonyítékok és a szavai… inkább az ellenkezőjét erősítik. Nagy a baj, és most azonnal távoznunk kell, ha túl akarjuk élni. Abban ugyanis sosem kételkedtem, hogy Thand élete a tét…
- Az ilyesmibe nem szoktak csak úgy egyszerűen beletörődni… - bár nem ismerem személyesen azt, aki őt üldözi, de a fajtáját túlságosan is. Nem engedik el azon lovak gyeplőjét, amelyikek jól (vagy épp nagyon rosszul…) húzzák a szekeret, és a halál sem jelent előlük menedéket. Ha így lenne… már nekem sem kéne a hátam mögé néznem…
Viszont ezzel most nem foglalkozok, csakis Thand fontos nekem. Látom a szemében az ijedtséget, és ez összetöri az én lelkemet is. Sohasem kéne az ő pillantásában ilyet látnom…
Elviszem innen…
- Nem… Még nem késő… - nem tudom, hogy pontosan miért mondja ezt, pedig még a tekintetét is követem. Én nem látok semmit a kristályokon kívül, de… valami még így sem stimmel, ezt egyértelműen érzem. Éppen ezért sem akarom tovább húzni az időt, kényelem ide vagy oda, Thand a hátamra kerül. Szoros vágta lesz…
- Itt vagyok. Mindjárt elérjük a hajót. - abban a pillanatban tényleg nem tűnt távolinak a hajó, szedtem a lábaim, ahogy csak bírtam. Azonban akadt némi… nehezítő körülmény, ami még engem is megállásra kényszerít. Nem tudom, hogy ezt Thand műve-e (valahogy segíteni akarna?) vagy valami más történik, de nem is foglalkoztat. Csak az érdekel, hogy kikerüljük az akadályokat, és ez a legkönnyebben az igazi alakomban lehetséges.
Ezért átalakulok, úgy hogy Thandot a karjaimba veszem, négy lábbal pedig sokkal könnyebb ugrani is. Nem értem, azt továbbra sem, és a szívem őrülten zakatol.
De haladunk…
- Csak én vagyok az Thand. Én foglak. Nem ér hozzád rajtam kívül senki sem… - legalábbis én nem látok semmit. Ez mondjuk még nem jelenti azt, hogy nem történik semmi…
Főleg azért, mert Thand olyan erősen kezd küzdeni, hogy alíg bírom megtartani. Nem tudom, hogy az lenne-e a jó megoldás, ha egyszerűen csak belökném a hajó ajtaján, vagy épp valami más módon kéne megbirkózni vele. Éppen ezért az utolsó néhány métereket egy óriási ugrással teszem meg, és olyan erősen fogom Thandot amennyire csak bírom…
Aztán már csak a hátsó lábaimmal csukom a zsilipet, és a hangomra indítom a hajtóműveket…
Kérdés, hogy megbírtam-e tartani Thandot. Rúgás, vagy harapás nem számít, de a komoly ellenállás… még engem is meg tud akadályozni a továbbhaladásban…

- Igen. - mosolyogva bólintok, és már nyúlnék az italért, amikor érzem, hogy közelebb hajol hozzám, és finom csókot ad az arcomra. Egy pillanatra a szemeimet is becsukom, és az italért…  csak jóval később nyúlok. Ez sokkal jobban esett, és a mosolyom is ettől lett még szélesebb.
- Én is. Most olyan, mintha teljesen elengedtem volna a múltat. És készen állnék az új, boldog életre. Veled... - ebben az életben persze elengedhetetlen szerepe van Thandnak, és ez abból is teljesen egyértelmű lehet, hogy a tekintetét keresem, és amennyiben megtalálom, egy ideig nem is engedem el. Maradnék még, az idők végezetéig, csak ilyen egyszerűen, a társaságában. De tudom, hogy most erre nincs lehetőség…
Éppen ezért nem is húzom sokáig az időt (bármennyire is szeretném…), szembesítem őt a tényekkel, és a veszéllyel.
- Igen… - a hangom épp csak egy árnyalattal aggodalmasabb. Most még bízom benne, hogy a megoldás - amit találtunk - megfelelő lesz, Thand számára is. És leginkább biztonságban lesz.
Akkor viszont már önkéntelenül nyelek egyet, és ugrik egy fél fordulatot a gyomrom, amikor mégis felismeri az illetőt, és az is kiderül, hogy már meg is környékezték őt.
- Miről tárgyaltatok? - a kérdés természetesen csak akkor aktuális, ha elmondhatja nekem. Tudom, hogy van, amit nem oszthat meg velem, és tiszteletben is tartom. De most minden információ a segítségünkre lehet.
- Tessék? - először nem értem. Tény, hogy kiterjedt kém hálózatuk van, de azért a mindent látnak, és hallanak pesszimista hozzááállás, még az én mércémmel mérve is. Aztán, ahogy pakolgatja a kristályokat, megértem. És a döbbenet, csendes kétségbeeséssé változik, és jól látható aggodalommá.
Most azonnal el akarok menni innen. Vele együtt…
- Akkor nem várhatunk tovább… - fel is emelkedek, a pohár ital (amibe végül nem ittam bele), kisiklik a kezemből, és csak azért nem törik el, mert az asztalra érkezik a föld helyett. Feléled benne az a teljesen értelmetlen ösztön, hogy fogjam meg a kristályt, és hajítsam el jó messzire. De tudom, hogy ez önmagában semmit sem segítene.
Bólintok, és éppen akkor nyúlok a kezéért, amikor ő is az enyémért. Az ujjaink szorosan összkulcsolódnak, és történjék bármi is, nem fogom elengedni. Addig nem, amíg biztonságban nem vagyunk. Talán még utána sem…
- Menjünk. - elindulunk a hajó felé, először csak sietős, de nem futó léptekkel. Aztán Thand kijelentése után, én még gyorsabb tempóra váltanék, és igyekszem ebben őt is segíteni.
De megtorpan, és a tekintete is megváltozik. Nem tudom, hogy mi történik csak azt, hogy… nagy a baj. Nem akarom őt elengedni, minden ösztönöm azt súgja, hogy fogjam a kezét. De azt is, hogy most azonnal mennünk kell…
Ha nem ellenkezik (túl erősen), akkor anélkül, hogy elengedném a kezét, szembefordulok vele, és óvatosan a  vállamra veszem őt. Nem túl ideális helyen sikerült őt megfognom, és az sem segít, hogy igazítanom kell egy kicsit a pozíción, annak érdekében, hogy ne ejtsem őt le. De néhány pillanatal később, már elég stabilnak érzem, és amilyen gyorsan csak tudok, futni kezdek a hajó felé.
Biztonságba viszem őt, kerüljön bármibe is…

Elveszek csókjában, jobban, mint korábban. De már tudom, hogy miért. Ahogy többet adok magamból, befogadni is többet tudok. És miként van elég bátorságom őszintén szeretni őt, azt is érzem, hogy mit kapok tőle. Ha lehetne el sem engedném. Ám az felelőtlenség lenne a történtek fényében.
Az viszont nem árt senkinek, ha kézen fogva nézünk szembe az előttünk lévő nehézségekkel. Sőt. Most már értem, hogy csak így lehet. És így is érdemes…
- Jó… Nagyon is jó… - akár fedhetném is magam, hogy milyen ostoba voltam, amiért nem bíztam Richardban. De nem teszem. Egyszerűen csak jó, sőt csodálatos érzés, hogy letettem ezt a terhet. Mert a titok az volt.
- Igen. És a kötelék még így sem szakadt meg. Az megmaradt, egy másik formában. - teljesen nem tudnék hátat fordítani Richardnak. Nem azért, amit iránta éreztem, egyszerűen csak azért, mert olyan sok mindenen átmentünk, és annyi mindent megosztottunk egymással, hogy az ilyet nem lehet elfelejteni. Ha nem találkoznánk többet, akkor is ott lenne a fejünkben (legalábbis az enyémben biztosan), hogy merre van a másik, és vajon jól megy-e a sora. Arról nem is beszélve, hogy jobban ismerjük egymást, mint saját magunkat.
Ám most már van valaki az életemben, aki mindent tud és tudni fog rólam. Többek között azért is, mert nála empatikusabb személlyel még nem találkoztam, és a segítőkészsége is páratlan. Finoman végig is simítok az arcán, amikor most is - amikor ő van veszélyben - elsősorban arra gondol, hogy nekem jó legyen.
- Nem vagyok bajban. Csak a szokásos. - továbbra sem tehetem be a patám az univerzum minden pontjára, de erről már tud Thand. Azon kívül nem történt változás nálam. Egyelőre… Számítok ugyanis arra, hogyha elindulok azok után, akik Thandot keresik, történni fognak érdekes dolgok velem is… De ez egy kicsit sem érdekel, ha biztonságban tudhatom őt.
- A pontos okát nem tudom. Csak azt, hogy egy befolyásos valaki keres téged. Nagyon. És ő nem arról híres, hogy futni hagyja azokat, akiket üldözni szokott. - nagy valószínűséggel tehát szemet szemért, avagy patát pikkelyért tranzakcióra van csak esélyünk. Nem szívesen oltok ki életet, még a negatívokat sem, de Thand épségéért bármikor…
- Ő az. - előhozom a hologram képet a karórámon, és úgy tartom, hogy Thand is láthassa. Egészen addig így tartom, míg be nem ugrik neki valami. Ha ugyanis ő is hozzá tud tenni a történethez, könnyebb lesz a végére járni. Siettetni viszont nem fogom, mert Richard nyert nekünk egy kis időt.
- Milyen… - már kérdezném, hogy milyen megbeszélésre gondol, de aztán megértem, hogy oka volt annak, hogy nem fejezte be a mondandóját. Rájött valamire.
- Mire jutottál? - kérdezem lágyan, a kezét viszont finoman megszorítom. Érzem rajta, hogy megijedt, legalábbis én erre következtetek. Így nagyon örülök neki, hogy már tényleg tudok mást is mondani, azon kívül, hogy veszélyben van…
- Akár most is indulhatunk. Meg kérhetünk valakit, hogy a holmikat majd hozza utánunk. - biztosan túlzás lenne erre is megkérni Richardot, de tudom, hogy rá számíthatunk mindenben. Illetve meglehet, hogy tud küldeni maga helyett valaki olyat, akiben megbízik. Akár Bellát is… Eszemben sincs veszélybe sodorni őt, de mivel neki sem Thanddal, sem velem nincs komolyabb kapcsolata, észrevétlen maradhat.
Viszont mielőtt ezt az ötletet is felvethetném Thandnak, ő az ásványhoz sétál. Figyelem arcvonásait, és persze a szavait is. A hallottakra össze is szorul a gyomrom, de az arcomat igyekszem féken tartani. Nem akarom, hogy lássa rajtam az aggodalmat. Én most a támasza vagyok.
- Igen emlékszem. És ha tőlük van akkor… - lehet, hogy már tudják, hogy hol van. Akár a közelben is lehetnek. Vagy… Eszembe jut, hogy Thand mesélte, mostanság rémálmai vannak.
- A rémálmaid… nem lehet, hogy közük van az ásványhoz? - csak a sötétben tapogatózom. Mert hiába láttam már nagyon sok mindent, mindig van új húzás az eszköztárukban. Ebben a legerősebbek, mert sosem lehet kiszámítani, hogy mit fognak tenni. Csak lecsapnak… kegyelem nélkül.
- Mire van szükséged? - azon kívül persze, hogy menjünk biztonságba. Ugyanis meglehete, hogy ismeretei révén, neki van más terve is. Hallgatom, bármiről is legyen szó. Hiszen együtt fogunk megküzdeni velük…

Thand mosolya elűzi a maradék sötét felleget is, így már teljes harmóniában, a történteket objektíven nézve tudok beszélni vele. Mindent tisztázni akarok vele, és figyelmeztetni őt a veszélyre, de van valami, amit jelenleg még jobban szeretnék. A karjaiban maradni, csak még néhány percig…
- Semmi izgalmasban. És épp ez a jó. - voltak idők, amikor bármit elvállaltam, hogy valamiképp elmeneküljek a sivár hétköznapok elől, de most már nem vágyom másra, csak nyugalomra. Arra, hogy ha valaki megkérdezi tőlem, hogy mi történt, egyszerűen csak annyit mondhassak, hogy azzal töltöttem a napot, akit a legjobban szeretek, és nem csináltunk semmi különöset. Számomra éppen az ilyen napok érnének kincset. Ezért is törekszem rá, hogy előbb vagy utóbb ez legyen a megszokott. Előbb viszont még végleges megoldást kell találni egy égető problémára. Szerencsére Richard segítségével megkapjuk az elégséges időt ehhez.
- Hmm… élet az van bennem. - mosolyodom el, és már nem tudok tovább várni, közelebb hajolok hozzá, és egy finom csókot lehelek az ajkaira. És ez alkalommal az energiám is terjeszkedni kezd felé, olyan bátorsággal, mint eddig soha. Átadok neki mindent, ami én vagyok, egyetlen csókban. Épp csak egy utolsó dolog van, amitől óvni akarom. Viszont már azt sem sokáig.
- Richard. Elmondtam neki, hogy mit éreztem iránta. És úgy fogadta, ahogy reméltem, nem úgy, ahogy vártam. - megosztottam Thanddal azt is, hogy miért nem vallottam már színt korábban Richardnak. Meséltem neki a félelmeimről, hogy valami meg fog változni a kapcsolatunkban, hogy ha kiderül, én mindig is másként néztem rá, mint ő énrám Ezért tudja, illetve láthatja is rajtam, hogy ez a fejlemény nagy megkönnyebbülést jelent nekem. Hát még az, amit ezután fogok elmesélni neki.
- Viszont nem ez volt a legérdekesebb rész. Hanem az, hogy megbizonyosodtam róla, az érzéseim már a múlthoz tartoznak. Nem váltott ki belőlem semmilyen érzelmet a jelenléte. Ugyanis a jelenemben és a jövőmben valaki másé a szívem. -  újból közelebb húzodom Thandhoz, ám most nem akarok csókot lopni. Ha megtenném, az a veszély fenyegetne, hogy benne ragadnék a ködben, ami körbevesz, amikor vele vagyok, és meghagynám a kellemetlen témákat a jövőnek. Ezért inkább úgy veszem, hogy majd ő lesz a jutalmam, ha az utolsó vallomással is előállok.
- Van még valami, amiről beszéltünk Richarddal. Segítséget kértem tőle valamiben, ami téged is érint. Szerettem volna korábban is szólni neked róla, de nem akartalak megijeszteni. Addig nem, amíg nem tudok valamilyen megoldást is kínálni. - ez így most nagyon rosszul hangzik, így nem is áll szándékomban sokáig a levegőben hagyni ezt az egészet. Most már nincs mese, akármi is lesz, előjövök ezzel is.
- Nem vagy biztonságban Thand. És amíg nem találunk ki valamit a védelmedre, vigyázni kell magunkra. - mert az biztos, hogy vele tartok. Ha ez azt jelenti, hogy az ügyeim utolérnek… akkor is. Nem fogok magára hagyni.

Megkönnyebbülten, és leginkább boldogan indultam vissza a Thandhoz. Amitől olyan sokáig féltem, ami béklyót kötött az érzéseimre… alaptalan volt. Felszabadultam a terhes, de mégis sokáig dédelgetett érzések alól, és úgy éreztem új patásként, megtisztulva térhetek vissza hozzá. Még akkor is, ha vannak problémák, amire egyelőre csak ideiglenes megoldást sikerült találni…
Sosem éreztem még ilyen édesnek a levegőt. Játékosan még a nyelvemet is kinyújtom, ahogy kiszállok a hajóból,  ízlelgetve az ismerős, de mégis teljesen új élményeket és érzéseket. Kevés hiányzik ahhoz, hogy átalakuljak az igazi alakomba, és nyargaljak egyet a füves részen örömömben. De nem akarok egy percet sem elvesztegetni, amit Thanddal tölhetek…
Az viszont meglep, hogy nem csak örömmel fogad, hanem azonnal a karjai közé zár. Még mindig nehéz elhinni, hogy méltó vagyok a szeretetre, és az érzései nem fognak eltűnni, ha felfedem előtte a lelkem igazán sötét zugait is, de a jelenlétében mindig elég néhány pillanat ahhoz, hogy elzárjam a kétség utolsó magvát is. Hiszen szeret, olyannak, amilyen vagyok, és én is őt, tiszta szívvel. Ebben pedig még sosem volt részem.
- Pompás volt. Alig várom, hogy elmesélhessek mindent. - fonom köré a karjaimat, miként átölelem, és ahogy érzem sóhaját a hajamban, még boldogabbá válik a mosolyom. És amikor azt is kimondja, hogy hiányoztam neki… Csak pillanatnyi a csend, ami bennem honol, és amíg a helyére kerül minden, ezt követően önkéntelenül válnak szorosabbá a karjaim körülötte, és fogadom be még inkább illatát, és őt magát. Eszemben sincs elengedni őt… Beburkolom magam jelenlétével, és az energiámat is szabadon engedem megérkezve nem csak a jelenbe, hanem a közös jövőbe… Feltéve, hogy az elkövetkező időszakban, azért észnél leszek, és megvédem…
- Te is hiányoztál nekem. - távolodom el tőle egy pillanatra, hogy az egyik kezemet az arcára tehessem, és finoman végig simíthassak rajta. Gyengéden terelek egy kósza tincset a füle mögé, és minden vágyam az, hogy egy csókkal is köszönthessem. Ám erre még várok. Türelmesen, hiszen láthatóan már készült a fogadásomra. Persze… a közeléből nem mozdulok, és azt is nehéz megállni, hogy az ajkára ne tévedjen a tekintetem…
- Köszönöm. - emelem fel a csészét, amibe teát töltött. Már nem kell kérdeznem, tudom, hogy nekem készítette, és mint minden gesztust, ezt is örömmel fogadom. Tudom, hogy a rózsaszín köd csalfa tud lenni, és vár ránk egy nehéz beszélgetés is, de még nem akarom beengedni az aggodalmat. Bízom abban, hogy a terv, amit Richarddal előkészítettünk… legalább kezdetnek jó lesz.
- Lezártam a múltat. Egyszer és mindenkorra. - két tenyerem a csésze köré fonom, és aprót kortyolok az italból. Nagyon ízletes, de a figyelmem kizárólag Thandra irányítom. Olyan jó látni, olyan jó… boldognak látni. Még nem akarom ezt a gondtalanságot elűzni. Legalább.. még néhány percig nem…