Looking in the mirror.. almost

A szívem válaszolna Darielnek, mert bízom benne, hogy ismerem eléggé Miopét ahhoz, hogy tudjam, örülni fog Darielnek. De nem tehetem, mert neki kell eldöntenie, hogy mit szeretne.
- Természetesen. - még lóként bólintok, de Aylmer érkezésével már humanoid formámban mosolygok. A boldogság amit érzek pedig ugyanolyan erős, mindkét esetben, mert Aylmer személyében… úgy tűnik, hogy egy támaszt kapott Dariel. Még akkor is, ha megérzésem szerint inkább fordítva működik a dinamikájuk.
- Damienre emlékeztetsz. - jelentem ki elsősorban Aylmernek, de ezzel talán Dariel számára is elmondtam valamit, amit eddig nem volt módjában megtapasztalni. Dörmi vibrálása ugyanis… ugyanolyan nagy intenzitású, mint Aylmeré. Más, de… mégis a kisöcsém jutott eszembe róla.  És ez az érzet erősödik, amikor Aylmer megölel. Engedek a húzásnak, és én is néhány pillanat erejéig köré fonom a karjaim. Hogy aztán látva kinyújtott kezét, az egyiket karom elvegyem róla, és helyet adjon Darielnek, amennyiben ő is csatlakozik.
Ezt követően persze ismét az eszembe vésem, hogy még a répaföld közelében vagyunk. Ezért finoman kibontakozom Aylmer öleléséből, és válaszát követően lehajolok egy répáért. Majd odanyújtom neki.
- Parancsolj. Ez a répa. Ehető. - miután Darielnek nem nyerte el igazán a tetszését, inkább nem jövök azzal, hogy a narancsszínű része a finom. Aylmer ízlése ugyanis Darielhez hasonlóan különbözhet az enyémtől, és valójában csak annyi biztos, hogy minden része fogyasztható biztonsággal. Attól függetlenül pedig, hogy Aylmer mit is szól a répához elindulhatunk vissza a házhoz.
- Akkor gyertek. Hosszabb séta lesz. - Darielnek és nekem szinte csak egy pillanat volt, mert mi négylábon érkeztünk ide. De Aylmernek több idő lesz. Ezért természetesen amíg és amennyiben sétálunk a ház felé, engedek a kíváncsiságomnak.
- Együtt szoktátok teljesíteni a megbízásokat? - kérdezem inkább Darieltől, de ha Aylmertől kapok választ, azt sem bánom. Azt hiszem én már semmit sem fogok bánni. Hiszen boldog vagyok…

“Igen”. Ezt az igent a szívembe fogom zárni. Ha van nekem olyan. De csak van, mert ha nem lenne, akkor nem dobogna most annyira. És nem lennének a nedves valamik sem az arcomon…
- Erről egész biztosan dal fog íródni… - hohóóó, de még milyen. Dariel legjobb barátja lesz a főszereplője. Vagyis én. Saját magamról egyébként is jó dalokat szoktam írni. Szerintem…
De aztán Dariel dob egy újabb sokk bombát, amikor felmutatja két ujját. Nem két szelet husira gondol, hanem két testvérre. Nekem pedig megint kihagy az agyam pár másodpercig…
- Nahát… remélem neki is D betűs neve van. - mert hogy észrevettem ám, Dariel és Devon… a két iker. Azt hiszem erre én magam is rájöttem volna, ha nem kap rövidzárlatot az agyam. De legalább ez jóféle volt, és nem olyan, amilyet… jujj…
Fúj Terra, menj innen…
Megrázom a fejem, és ezzel a gondolataimat is kitisztítom. Mindent összevetve ugyanis Dariel épp egy csodálatos hírt közölt velem. És egy egész jó formájú fazont mutatott be, mint a tesója.
- Vagyis ő tudta, hogy van egy ikertestvéred? - magamba nyelem azt a kérdést, hogy én meg nem. Ez ugyanis… minden bizonnyal megint az-az én központú gondolkodás lenne, amitől szabadulni akarok. Végleg… És egyébként is, még mindig csak pislogok, mint a mókus, amikor azt mondtam neki, hogy “légyszi add nekem a husid”...
- Azt a mindenit… hát erről tényleg dalt fogok írni. Ez marha jó. - elsősorban Darielnek örülök, de most mégis Devon kezét ragadom meg, és húzom magamhoz, hogy megtudjam ölelni. Ha engedi. Aztán… kinyújtom Dariel felé is a kezemet. Ő is elférne még itt…
- A répához vagy a házhoz? Jöhet mindkettő, bár az előbbi nem tudom, hogy micsoda. - az ösztöneim azt súgják, hogy étel. Arra meg nem mondunk nemet. Ha pedig kiderül, hogy valami Terrai kőzet… hát végül is az is jöhet. Igazából most bármi, mert tényleg nagyon örülök Darielnek. És Devonnak.
- Bemutatod a másik testvéredet is? - kérdezem Darieltől, és ha elindulunk valahová, velük tartok. És nagyon vigyorgok.

Már nem válaszolok Darielnek, mert a szavaim elfogytak. Csak érzéseim vannak, amik minden alkalommal életre kelnek, amikor Miopéra gondolok. Vagyis igen gyakran…
- Örülnék neki, ha megismernétek egymást. - teszem még hozzá, de érzetként az is bennem van, hogy nem siettetek semmit. Amikor Dariel úgy érzi, hogy megismerné a családom többi tagját, bemutatok neki mindenkit. A mai nap… azt hiszem volt számára elég élmény.
Számomra viszont nem így bőven marad arra is kapacitásom, hogy egy jövőbeli utazást, illetve látogatást tervezzek Dariellel. Már alig várom. És ezt az érzést hűen tükröznék arcvonásaim… ha éppen most lennének.
De azok csak akkor jelennek meg, amikor Dariel szeretne nekem bemutatni valakit. A boldogság még mindig sugárzik rólam, és széles mosollyal válaszolok.
- Rendben. - szívem hevesebben kezd dobogni, míg helyet adok az izgatott kíváncsiságnak. És örülök neki, hogy nem is kell sokat várni az illetőre. Annak pedig még jobban, hogy nem kell találgatnom, mert Dariel világossá teszi, hogy nem a párja, hanem Dariel barátja várta őt a hajón. Nem vagyok csalódott, mert a barátok éppen olyan fontosak, mint a szerelmek és a család. Illetve örülök, hogy Dariel számíthat és számíthatott valakire.
- Ó… és Aylmer az akivel együtt élsz? - emlékszem közben vissza, hogy említette, egy jóbarátjával él. Talán épp Aylmer az. És egyelőre nem teszek fel kérdést a szökéssel kapcsolatban, mert… szeretném megvárni, hogy Dariel minden értelemben kész legyen szembenézni múltjának azon részével is. Illetve… lehet, hogy Aylmer története sem olyan egyszerű.
- Semmi baj. Számomra is váratlan volt Dariel érkezése. Nem tudtam, hogy életben van. - egy pillanatra komorabbá válik a mosolyom, de ekkor Dariel felé fordulok egy pillanatra. Fel is élénkül ismét.
- És én is örülök, hogy megismerhetlek. - karomat nyújtom Aylmer felé, hogy akár kéz- akár karfogással is tudjuk üdvözölni egymást. Illetve fejemet enyhén meg is biccentem felé, mielőtt újabb kérdést tennék fel, mindkettőjüknek.
- Kérsz répát Aylmer? - ezt még Aylmer felé fordulva, utána ismét Darielre nézek.
- Vagy van kedvetek bejönni még a házba? - nem szeretném Dariel terveit felborítani meg akkor sem, ha szívem szerinte arra kérném, hogy sose menjen el… De tudom azt is, hogy nincs az-az idő, ami elég lenne azok után, hogy…
Tehát kedélyes, és boldog mosollyal nézek továbbra is mindkettőjükre, bárhogy is döntenek.

A terrára lesugározva… szerencsére nem izgulok. Annyira kíváncsi vagyok, hogy kivel találkozott Dariel, hogy figyelmen kívül hagyom a lehetséges következményeket rám nézve. Abban persze bízom, hogy nem lesz, és a Terra már nem lesz olyan csábító, mint régen. Van itt helyette egy másik hódító, akinek még a haját sem kellett megfésülnie ahhoz, hogy rekordidő alatt felszegyjen valakit…
- Az bizony. - kész…  ezért jár egy kacsintás is. Dariel felé fordulva. Majd… jöhet a választottja megismerése. Aki igazából tuti, hogy nem a választottja…
Eszem és testem teljes mértékben megáll. Mikor még Dariel is odaáll a másik Dariel mellé, különösképpen beakad a szoftver, ami a fejemben fut, és hiba üzenetek sorát küldi a nyelvemhez. Ami még így sem igazán mozdul az éle ellenére sem.
De aztán Dariel tisztába teszi a helyzetet és… egész más miatt akad el a szavam…
- Én… én vagyok… a legjobb… barátod? - nem tudom megakadályozni az államat abban, hogy lejjebb essen néhány centiméterrel, ahogy a szemeimnek sem tudok parancsolni, hogy ne most érzékenyüljenek el. Azt ugyanis nem gondoltam volna, hogy Dariel a barátjának tart. A legjobbnak… És ezek szerint mégis.
Szükségem van néhány másodpercre, hogy összeszedjem magam, és letöröljem azt a nedves valamit a szemem sarkából, ami időközben odakerült. Illetve ahhoz is, hogy felfogjam a mondandója többi részét is.
- Neked mióta van ikertestvéred? Már mint… oké, ez hülye kérdés volt, és azt sem teszem fel, hogy neked van egy ikertestvéred. De… neked tényleg van egy testvéred? - ennyit arról, hogy nem teszek fel hülye kérdést. Mindegy… A lényeg, hogy… Darielnek mégis van családja, és ennek örülök. Mint a legjobb barátja…
- Hogy jön ehhez az üzenet? Nem értem… - igazából semmit. Arra viszont rájövök, hogy azért hívott le, hogy megismerjem a… testvérét, én meg bunkó vagyok. Mert eddig azon kívül, hogy megbámultam, még csak nem is mondtam neki semmit…
- Sajnálom Devon. Egy kicsit… megdöbbentem. De nagyon örülök. És mindent higgy el, amit Dariel rólam mond. - más esetében azt mondanám, egy szavát se higgye, úgysem ismer az illető, és butaságokat mondana rólam. De Dariel ismer. És mindig őszinte. És a legjobb barátjának tart…

Vannak dolgok, amiben még nem vagyok biztos Miopéval kapcsolatban. De egy dologban nagyon is…
- Igen. - a kijelentésem nem is lehetne ennél határozottabb. A saját érzéseimben sosem kételkedtem, és… már Miopééban sem… A szívem extra dobbanását pedig nem is próbálom elrejteni.
Ahogy az örömöt sem, amikor Dariel… tulajdonképpen elhív oda ahol ő szokott lenni. És ahol valami nagyon finom dolog található.
- Mindkettőnek örülnék. - ha nem lenne Dörmi olyan állapotban, mint amilyenben van, akár azt is mondanám, hogy részemről most is mehetünk. Kíváncsi lennék rá, hogy hol él Dariel, vagy hol tölti az idejét. Mindenre amit szeret, és mindenre, amit nem. De Dörmit nem hagynám itt most, még akkor sem, ha tudom, hogy most már rendbe fog jönni. Ezért kapva kapok azon az alkalmon is, hogy Dariel itt mutatna be nekem valakit. Valakit, aki olyan fontos neki, hogy szeretné, ha már most megismerném…
- Rendben. - mosollyal várom Dariel válaszát azzal kapcsolatban, hogy idejön-e az a személy, avagy mi megyünk oda. Aztán nem sokkal később persze… ki is derül. Mert megjelenik valaki, aki… hát úgy tűnik, hogy szegénynek egyből sikerült döbbenetet okoznom…
- Szia. - köszönök mosollyal, és integetek is egy finom mozdulattal, miután… igen bensőségesen köszönt Darielnek. A szemöldök lebegtetést ugyan nem értem, de… szerintem így is levontam a következtetést, ami jelen pillanatban szükséges… A kíváncsiságom pedig már nem is lehetne ennél nagyobb. Csak az örömöm múlja felül…
És egyelőre nem szólok többet, mert nem akarom még jobban megdöbbenteni… Aylmert?

Nem túl jó a közérzetem, amióta megérkeztünk a Terrához, azóta meg pláne nem jó, mióta Dariel elment. Neeeeeeeem mondhatom magam nyugodtan, mert már régóta lent van. És én még mindig tartok a Terra hatásától…
De azt üzente, hogy minden rendben, sőt még ezt is éreztem. Hát vele biztosan. De velem? Eddig sem volt meg mind a négy kerekem, de most már biztosan csak kettővel gurulok…
Ajj…
Az ujjaimmal kezdek játékba, ritmusra érintem őket egymáshoz, majd távolítom is el. Majd kezdem újra. Nem tudom, hogy pontosan meddig csinálom ezt… És azt sem, hogy miért dobog ilyen gyorsan a szívem.
De aztán kapok egy újabb üzenetet. Méghozzá… nem is akármilyet. Annyira tudtaaaaaaaaam… Ezúttal tényleg megnyugszom. És gyorsan válaszolok is.
"Gyors voltál… És megyek"
Ez a szép-, de időnként morci fiú rögtön fel is szedett valaki a Terrán, hát ezt meg kell néznem. Még azzal sem foglalkozom, hogy végül tényleg igent mondtam arra, hogy lemegyek. Ezért… érdemes lesz.
Nagyon gyorsan kérem a hajótól a lesugárzást, pontosan Dariellel szemben. Legalábbis… remélem, hogy odaérkezem.
- Hello te Csődör… - nagyon vigyorgok, és egyértelműen emelkednek majd süllyednek le a szemöldökeim, de… mivel be akar nekem mutatni Valakit, nem is zaklatom tovább Darielt. A másik lélek felé fordulok, és lazán köszönök neki.
- Hello. Aylmer va…- szinte még meg sem néztem magamnak igazán a csávót, és ez roppant nagy hiba. Ugyanis…. hát szinte pontosan úgy néz ki, mint Dariel… Ennek láttán pedig képtelen vagyok végig mondani, hogy “Aylmer vagyok”… Meg a légzés is kimarad…
- Mi… a… - nem tudom levenni a szemem a fazonról, aki Dariel kiköpött mása. És a testemet sem igazán tudom kontrollálni, ami… hát annyira sokkot kapott, hogy most nem mozdul. Még pislogás sincs, pedig az nem ártana megóvandó a szemeimet. De szerintem most azok is kiégtek…
- Infót… kérlek… - szerencsére legalább a szám nem hagy cserben, ezt még kitudom mondani. És a szemeimet is Dariel felé tudom fordítani… Pontosan egy másodpercre, hogy utána visszatérjek Nem Morci Darielhez.

Dariellel újra vágtázunk, ezúttal a vízben, és már nem érzem azt, hogy a múlt köszönt vissza. Egyre inkább tudatosodik bennem, hogy ez a jelen. És a jövő még előttünk van. Több szempontból is…
Mert ahogy Miope neve Darieltől is visszaérkezik, érzem, hogy szívem hevesebben dobban. És azt is hogy izzadni kezd a nyakam… Illetve nem tudok azonnal válaszüzenetet küldeni, csak néhány (jónéhány…) pillanattal később.
- Öhm… Hát… Nos… tulajdonképpen… Igen. - nem tudom miért nehéz még egy telepatikus üzenetben is kimondani, jobban átgondolva viszont… pontosan tudom, hogy miért vagyok óvatos. A titulusokkal… sosem volt szerencsém. Illetve Miopét illeti a jog, hogy döntsön a kapcsolatunk minőségéről. A magam részéről… már annak is örülök, hogy van miről beszélni. Illetve annak is, hogy tudom, ő is örömmel fogja fogadni Darielt.
- Talán. Ahogy a leszületettek formálják a Terrát, úgy a Terra is őket. Szerintem lesznek olyanok is, akik maradnak. Meg akik többé nem jönnek ide. - erről nehezen tudok beszélni, mert nem a saját tapasztalatomra alapozom a véleményemet. Csak azokról tudok nyilatkozni, akik a leszületés mellett döntöttek, és ismerem is őket. Illetve ők is inkább az életciklusuk végén tudnának biztosat mondani.
Fejemmel pedig csak bólintok, és a saját répámat eszem, amikor látom, hogy Dariel is szedett magának. Jobban esik most még ez is, mert osztozhatom benne Dariellel. Az pedig egy kicsit sem számít, hogy érzetem szerint a répa sem lesz a kedvence. Inkább az jut eszembe, hogy megkérdezem, mit kedvel.
- Mit fogyasztasz szívesen? - még szerencse, hogy még mindig üzenünk, mert én bizony lelkesen fogyasztom egyik répát a másik után, és a szám folyamatosan tele van. A szügyem pedig így már nem csak portol, hanem répa létől is maszatos. És ez egy kicsit sem zavar.
Akkor viszont megáll a répa a számban, amikor Dariel szól, hogy van vele még valaki a hajóján. Számon vicsor jelenik meg, lelkemben és üzenetemben viszont egy széles mosoly.
- Nagyon szívesen! A hajódra menjünk vagy idejönne? És… - befejezem azt a répát, ami épp a számban van, és utána átváltozom humanoid alakomba. Engem nem hozna zavarba a ló formám sem, de… így könnyebb beszélgetni.
- Várom szeretettel. - szétteszem a kezeimet, mintha már ölelésre hajlanának a karjaim, de egyébként csak azt érezheti Dariel rajtam, hogy nagyon izgatott és kíváncsi vagyok. Azt a kérdést pedig egyelőre magamban tartom, hogy pontosan kiről van szó. Megérzésem szerint Dariel majd bemutatja, és akkor megtudom. Addig pedig türelmes és csak kicsit (nagyon) kíváncsi leszek.

Fejemmel bólintok válaszként, meglehet ezzel még némi vizet seprek felé, de már nem szándékosan. Kedvet kapok ugyanis ahhoz, hogy vágtázzunk a vízben, így… a csűdig érő vízben vágtatni kezdek a tó partvonala mentén. Ha rám bízza magát… akkor még megyünk, nem számít, hogy pontosan hova is.
- Hmm… azt hiszem akkor nem. Az ötven éve volt. Mikor hosszú idő után újra találkoztam Miopéval. - talán a nevét még nem említettem, ám most eljött ennek az ideje is. Ahogy azt is szeretném, hogy majd egyszer megismerjék egymást. De még nem most…
A homokos részhez érve, teljesen elengedem magam. A hátamat a földhöz nyomva, még tekerek is egyet a testemen, hogy minél erősebben masszirozzon a Terra földje. Nagyon jól esik, sokáig nincs is kedvem felkelni, és nagyon szusszanok, mikor az oldalamra fekszem egy időre, és látom, hogy Dariel is épp így tett. Az sem kizárt, hogy épp egyszerre tettünk így. A mosolyomat küldöm felé. Korábbi kijelentésére pedig csak most válaszolok, amikor teljes kényelemben és nyugalomban vagyok. Vagy akár mondhatnám úgyis, hogy az álomvilágból visszakerültem az ugyanolyan álomszerű valóságba.
- Még igen. Ezért is kért Gaia segítséget. Már ők is veszélybe kerültek. A lovak ősei például már csak a megmentésükre irányult Terrai törekvések miatt vannak jelen. - Dariel formája hasonlít is azoknak a lovaknak az alkatára, és valamennyire az enyém is. De sörényben… mindketten jobbak vagyunk.
Nem sietek, és az idő múlását sem érzékelem, ezért csak néhány perccel vagy épp órákkal később kelek fel nagyot nyújtózva, és örömmel válaszolva Dariel kérdésére.
- Épp mellettünk. - fordítom a fejem a répaföld irányába, és a fejemet nyakammal együtt rázom meg, hogy némi por lekerüljön rólam. A többi az marad. Jól fog jönni, amikor később majd a fűben is hemperegni akarok…
Előbb viszont a pocakomat, és remélhetőleg Dariel pocakját is kényeztetni szeretném. Közelebb lépek a répákhoz, és az egyiket a száránál fogva kapom el, és óvatosan húzom kifelé. Könnyebb lenne a humanoid alakomban, de… valamiért akkor másként élem meg az ízeket. Most ebben az alakomban szeretnék répázni.
Az elsőt viszont Darielnek nyújtom, és csak akkor húzok ki egyet magamnak is, ha ő átvette tőlem, amit nyújtottam neki. Ha magának húzza ki, természetesen elfogyasztom, amit én ‘szedtem’.
- A narancssárga része a finom. - üzenem, majd ha már nálam is van répa, fogyasztani kezdem. Fogaim közt ropog a finom zöldség, és a leve szétfröcsen, miként erősebben harapok rá. A technikám pedig különös lehet a Terrai lovakhoz szokottak számára. A sajátomat ugyanis a zöld részénél fogva feldobtam, és a zöldséghúst kaptam el. Természetesen a zöld sem megy pocsékba, hosszú ideig lóg ki a számból, de aztán az is eltűnik a fogaim között.
- Ízlik? - kérdezem Darieltől, ha már ő is megkóstolta. Illetve ha igennel válaszol szerzek még. Nekem ugyanis biztos nem elég egy, és akkor neki is szeretnék még adni.

Ahogy Dariel a sörényét rázza, és ezzel teljesen elengedi magát, az öröm gyökeret ereszt a szívemben. Már nem félek attól, hogy el fog tűnni a káprázat, mert a tudatom is elfogadja, hogy ez a valóság. És hogy én vagyok a legszerencsésebb pegazus a világon…
- Nem... - küldöm vissza az örömöt és a szeretetemet is Dariel felé, mikor játszani kezdünk a vízben és a vízzel. Majd amikor ő is beterít engem vízzel már a nevetésem és féktelen, gyermeki vidámságom is megérkezik. Még sosem esett ilyen jól a fejemre tóduló víz.
- Felfrissültem… - tényleg így van, bár nem csak a vízre gondolok. Dariel érkezése és jelenléte minden értelemben új erőt adott, és… új hitet is. A Terra hatása, és a saját félelmeim, mintha szertefoszlottak volna. Mert hiába változott, épp azt a Darielt kaptam vissza, akitől elszakítottak.
- Akkor válassz egyet, amelyik szimpatikus. És kövessük azt. - továbbra sem sietek (és a pocakom sem korgott még), ezért szivesen követem Darielt, ha talált valamit, ami érdekli. Közben pedig kérdez is valamit, így ha nem szeretne más felé menni, akkor én a répa föld felé lépdelek.
- Azt hiszem olyan… ötszáz éve. Az egyik ősöm, vagyis én vettem a birtokot, aztán a Deveroux nemzedéken vagyis rajtam keresztül eljutott hozzám. Érdekes volt a saját nagypapámat eljátszani. Akkor hosszú hajam volt nekem is. - megrázom a sörényemet, némi vizet permetezve így a levegőbe, mert szerettem egyébként azt a hajat is. De figyelnem kellet rá, hogy a külsöm mindig változzon egy kicsit, és… így kötöttem ki a mostaninál. A rövid haj került sorra.
- Jöhet egy kis hempergés? - bökök az orrommal is abba az irányba, ahol nincs fű sem, csak homok. A legjobb masszázs, ami létezik, vizesen hemperegni a homokban. A csutakolás is sokkal jobb akkor, ha van mit levakarni.
Az persze egy másik kérdés, hogy a homok épp a répa mellett van, így már biztosan fogja érezni Dariel az illatát. De nem szólok neki. Fedezze fel csak ő, hogy mi van még itt. Én csak kísérem. A testvéreként…

Bár Dariel nekem küldi a szavait, az energiánk vibrál, és ez hatással van mindenkire a környezetünkben. Így az elementálra is. Aki huncutságát egy jókora hullámmal jelzi, és Darielnek is küld a mókából.
Én pedig nem sietek, már semmilyen értelemben. Az érzet, hogy megtaláltam a hiányzó részem, új erőt ad, és derűvé varázsolja a fájó emlékeket is. A játék a vízben… kitöröltem magamból. Ezért most úgy érzem, a gyerekkorunkat is újraélem ebben a néhány kósza pillanatban.
Dariel vidámsága pedig már a sajátom is, így nem csoda, hogy az elementál is részesülni akar belőle. A hullámokat áramlatok váltják fel, és épp abba az irányba terel minket, amit még megszeretnék mutatni Darielnek. A lendület viszont még engem is meglep.
- Nincs - nevetésem minden bizonnyal visszhangzik Dariel fejében, mert én is érzem azt a lökéshullámot, ami a tó másik oldalára terel minket. A játék kedvéért megfordulok, és árral szemben kezdek el úszni, ám az elementál érti, hogy ezt miért csinálom, és még nagyon erővel kezd el tolni egészen a túlpartig.
Aztán mikor már csak a hátamig ér a víz a lökés abbamarad, és hirtelen ott maradok, a bennem felgyülemlett energiával. Fejjel előre esek, ám azon kívül, hogy ismét víz megy az orromba, nem történik semmi. Az elementál azért figyel mindkettőnkre, hiába szórakoztatja a vizes lovak látványa.
Egy újabb prüszkölés míg kitisztítom a légző nyilásomat, de aztán a part felé lépek, már csak csűdig állva a vízben. És ha Dariel a közelben van…
Megrázom a fejemet, úgy, hogy a sörényem a szélrózsa minden irányába, de leginkább Dariel irányába prüszkölje a vizet.
- Nem voltál elég vizes… - küldöm neki ismét a játékos felkérést, és a nevetést, majd fel is ágaskodok, hogy a vízbe visszaérve, egy újabb adagot tudjak fröcskölni, ezúttal Dariel mellé. Nem bántani akarom, csak játszani, úgy mint régen.
Hogy aztán a pocakomat is teletömhessem…
- Érzed ezt az illatot? - kérdezem tőle, mert már olyan közel vagyunk a répa földhöz, hogy érzékeink is jelzik. Nem vagyunk olyanok, mint a nyomolvasó kutyák, de azért az étel illata, képes kicsalni minket a vízből. Legalábbis engem biztosan… Így ha Dariel nem jelzi, hogy még maradna a tóban, lassan lépkedni kezdek a répa föld felé.

Biztosan időre lesz szükségünk, hogy fel tudjuk dolgozni, a másik életben van, de ez nem jelenti azt, hogy már ne merülhetnénk el most is az örömben, és a békében, amit annak okán érzünk, hogy mégis összesodort minket a sors. Az érzelmi terheket már most is lerakhatjuk, és… koncentrálhatunk a jóra, ami nekünk adatott. Ez pedig egy kicsit sem nehéz, mert Darielt látva, feloldódását átérezve… nekem is olyan oldalam ébred fel, ami régóta szunnyadt…
Idővel pedig a patás oldalam is szerepet kap…
- Dariel - kiálltom boldogan a nevét, bár a torkomból csak egy nyerítés hallatszik. És ahogy elindul a tó felé, de nem a legrövidebb utat választva, követem őt, vagy éppen vezetem. Nem fontos, hiszen egyként mozdulunk, fülemben patáink dobbanása is szinkronban cseng. És tudom, hogy szívünk is már egyként harsan. Éppúgy, mint gyerekkorunkban…
A felnőtt létet és méreteket azonban nem hagyhatom figyelmen kívül, a környéket át kell vizsgálnom, mielőtt a habokba vetnénk magunkat. Illetve van még egy momentum, amiért néhány másodperccel tovább időzöm a parton. Hiszen Dariel felém tolja a fejét, és mozdulatát követve én is ezt teszem. Mélyen szívom be az illatát, jobb mellső lábammal még dobbantok is egyet örömömben, amikor csalhatatlanul felismerem nem csak az energiáját, hanem az illatát is.
Aztán belerohanunk a vízbe.
- Nem is mély… - érezheti Dariel a derüt rajtam, mert néhány pillanat erejéig olyan mélyre megyek, hogy teljesen elmerüljek. Csak ezután kezdek úszni, és kerülök fel a víz felszínére. A prüszkölés pedig már olyan természetes, mint a levegővétel. Épp csak hangosabb…
Érzem is, hogy az egyik vízelementál felébred a ‘hangzavarra’, és a hullámokra. A játék pedig az ő életének is fontos része, így jelenlétünket megérezve finom hullámokat küld felénk. Majd ahogy nevetni kezdek, egyre nagyobbakat.
- Kapaszkodj. Nagy fog jönni. - szólok Darielnek, hogy fel tudjon készülni a nagy hullámra, ami mindkettőnket beterít, ha nem vigyázunk. Ami engem illet… én nem vigyázom. Vidámon merülök el pár pillanatra, és apró légbuborékok formájában kúszik a felszínre a levegő a tüdőmből. Aztán újra feljövök, és tekintettemmel Darielt keresem.
- Megnézzük a másik oldalt? - lehet, hogy a vízelementál, még mindig játszana, akkor biztosan számíthatunk még hullámokra, avagy valami másra. De szeretnék mindent megmutatni Darielnek, és a másik oldalon van a répa föld!

Nem kell sokáig gondolkoznom a válaszon. Ha másban nem is vagyok biztos, abban igen, hogy miként látom a világot.
- Igen. Illetve az is benne van, hogy rám is hatással voltak az itteni viszonyok, bármennyire is próbáltam kikerülni a hatás alól. A hitem minden bizonnyal szilárdabb lenne, ha nem itt élnék, már évezredek óta. - egész fiatalon jöttem a Terrára, talán… egyfajta menekülésként. De nem azért maradtam. Egyszerűen csak megtaláltam azt, amit és akiket szeretni tudok, önzetlenül. Hívó szót pedig máshonnan nem hallottam.
- Valóban. - bólintok finoman, mert Damien alkotásait igazából ő tudná a legjobban megmutatni. De biztos lesz majd alkalom arra is. Nem szaladunk el, illetve… ha mégis, akkor visszajövünk.
- Biztosan lesz rá alkalom. - én is szívesen nézném, ahogy Dörmi épp úgy élvezi az életet, mint régen. Ugyanis nem gondolnám, hogy azzal, felelősségteljesebb lesz, az ártatlansága, és szertelensége elveszne. Legfeljebb… csak nem mindenkivel osztja meg. Alanával az oldalán viszont… tudom, hogy nem kell már tartania semmitől.
Azonban osztatlan figyelmem most Darielé, talán ezért is… indulok el egy pohár vízért. Akár a gondolataim között is felmerülhetett volna, hogy a kellemetlen ízt le szeretné öblíteni, de nem így történt. Azt hiszem… csak megéreztem, hogy jól esne neki.
- Szívesen. - szélessé válik a mosolyom, és egyben figyelek arra is, hogy szeretne-e még valamit. Nem feltétlenül ételre, vagy italra gondolok, hanem tulajdonképpen… bármire. Bár tény, arra kíváncsi lennék, hogy mit szól a borhoz, ami a birtokon termő szőlőből készült…
- Nekem is. - mosolyodom el, ám én nem egy pohár vizet, hanem a csoki papírját emelem a magasba. Aztán persze elpakolom azt, és csak egy pillanatra ütközöm meg azon, hogy ezt a szemétbe dobtam. Lehetne jóval kevesebb is, ha más csomagolást használnának…
- Rendben. - egy biztató mosolyt küldök Dariel felé, majd elindulunk… pont úgy, mint régen. Nem érdekelnek az apró, vagy épp a robosztus változások, Dariel ugyanis az a lélek, aki úgy döntött, hogy az ikertestvérem lesz. És ezért örökre hálás leszek neki.
Igazán viszont akkor tudom elengedni magam, amikor látom, hogy Dariel is élvezi, ahogy a szél a sörényébe kap, ahogy a föld megremeg a patái alatt. Azt érzem, hogy örökké így akarok maradni, hogy vele együtt szeretnék a világ végére futni, és… egyszerűen csak élvezni minden pillanatot.
Ezért elismerően, és hangosan nyerítek, amikor Dariel elengedi magát, és szinte átrepül a patak fölött. Ágaskodását látván, én is felemelem a mellső lábaim, és mozdulatát tükrözve a patak másik oldalán nézem őt, és merülök el az energiánk folyamában. Aztán nekirugaszkodom, és én is átugrom a patakot. A lendület nem volt elég nagy, így vizes lesz az egyik patám. Természetesen ez egy kicsit sem zavar.
- Nincs. De elnézhetünk a tóhoz. - gondolatban küldöm neki azt is, hogy az merre van, annak érdekében, hogy ne kelljen alkalmazkodnia az én tempómhoz. Azért továbbra sem ügetni szándékozom. Lépteim hosszúak, és elnyújtottak, hogy minél gyorsabban, és minél nagyobb távolságot tudjak megtenni. És minél szabadabban…
- Igeeeeeen. - most nem nyerítek, mert vágtatni akarok Dariellel, minél gyorsabban, és felszabadultabban. Ezért még egy kört szaladunk, avagy a tó felé megyünk, ha van kedve hozzá. A távolság tisztességes, bárhogyan is dönt.
Ott persze figyelnem kell, mert az a rész nem annyira védett. Továbbra is mélyen be kell jönnie valakinek a birtokra ahhoz, hogy meglássanak minket, de azért kiterjesztem az energiám, hogy érezzem, ha van valaki a közelben. Nincs. Még az őrszemek is máshol vannak, és most Alana is Dörmi közelében van. Egyedül néhány vízelementál van, akik otthonuknak tekintik a tavat, és akik minden bizonnyal nagyon örülnek neki, hogy Alana is itt él.
- Úszunk? Ússzunk… - kérdezem, és mondom is, mert ahogy megláttam a mély vizet, azt érzem, hogy bele akarom vetni magam. Hogy úgy elakarok merülni, hogy csak az orrom hegye legyen ki, és… ez utóbbival Darielt is finoman, játékosan meglököm, mielőtt bemennék a vízbe. Aztán akár velem tart, akár nem, egy nagy ugrással előre vetem magam. És csobbanok. Ismét prüszkölök, de csak a víz kifújása miatt, ami az orromba ment.

Mintha zavarba jönne attól, hogy nem jó kérdést tett fel, ám én nem érzem ezt. Szerintem nincs olyan hogy rossz. Az csak az lehet, amit fel sem tettek.
- Az olvasók nagy eséllyel már azok. De nem minden esetben. Van akihez nem jutnak el a szavaim, és mégis fejlődni kezdett. Akár magától, akár azért mert valaki más mutatott utat neki. - többen is vagyunk, néhányukat ismerem is. Ott van például Astrid, aki szintén a leszületetteknek segít. Plusz azokhoz is tud néhány jó szót szólni, akik a negatív erők fogságában voltak, ilyen vagy olyan formában… Talán.. nem is lenne rossz ötlet bemutatni őt Darielnek.
- Szeretnék ebben hinni én is. - bólintok mosolyogva, de nem tudok teljes meggyőződéssel erre gondolni. Ugyanis még jelen van a Dracok hatása. És hogy valaki cselekvőképes, még nem jelenti azt is, hogy akar. De előbb vagy utóbb ez is változni fog.
- Igen. Az energia nagy részét neki köszönhetjük. - természetesen ‘hagyományos’ energiára is szükség van a Terrai vendégek miatt, de amit lehet másként oldunk meg a birtokon. Ha tehetném, mindenkivel megosztanám, de ez az irányelvek miatt nem lehetséges. Egyelőre…
- Ez csak rajtad áll. Ha kíváncsi vagy rá, miként lehet egy ajtón ülve lejutni a lépcsőn, bátran tedd fel a kérdést. - nevetem el magam, mert mindent összevetve, remekül szórakoztam a történeten. Azt nem bánom, hogy én kimaradtam belőle, de örülök, hogy Dörmi jól érezte magát. Főleg annak fényében, hogy egyébként mennyire nem volt jó neki…
Dariel viszont másként gondolkodik, és ezt el kell fogadnom. Visszateszem a zsebkendőt a helyére, mert végül nem használta. Szavait pedig csak a tekintetem köszöni meg. A fény az íriszeimben a háláról árulkodik, és arról, hogy egyszerűen csak boldog vagyok, amiért tényleg itt van.
- Ha nem ízlene valószínűleg akkor is tartanék belőle, mert a készítőjét jobban kedvelem, mint magát a terméket. - mosolyodom el, és ha nem állít meg Dariel, a közeli mosdó felé veszem az irányt. Elveszek a pultról egy poharat, és töltök bele vizet. Majd visszaviszem a szobába és Dariel elé teszem. Nem tudom, hogy pontosan miért, de ez volt a megérzésem.
- Szerintem meg fogják érteni. - mosolyodom el újfent, mert hiszek ebben. A birtok összes élőlénye érezni fogja, hogy Dariel fontos nekem, ennek megfelelően pedig szeretettel fogják őt fogadni. Kivéve a pókok. Mrs. Lulla minden erejével küzd ellenük, és ezt nem is felejtik el egyhamar.
- Rendben. - felélénkül a mosolyom, mondhatni gyermeki lelkesedés jelenik meg az arcomon. Legalábbis addig, amíg át nem változom. Akkor már… nos ló vagyok.
Ezért Dariel nevetésére már nyerítéssel reagálok, és ahogy meg is szólal, már csak telepatikusan válaszolok neki.
- És gyorsabb… - a vidámságot, és a belső kacajt is érezheti, hallani viszont csak egy prüszkölést fog. Egy határozottat. És amint ő is átváltozik, örömömben felágaskodom, és két mellső lábammal a szelet szakítom.
Aztán várok néhány pillanatot, hogy magamba ihassam Dariel energiáját, és megcsodálhassam, mennyit változott ő is azóta, hogy gyerekek voltunk. Arra pedig nagyon kíváncsi vagyok, hogy még mindig olyan gyors-e. Ezért, ha készen áll, galoppozni kezdek, olyan gyorsan, hogy a lábaim, szinte nem is érintik a földet.
Persze ha esetleg túl gyors lennék, lelassítok, hogy utolérjen, ám ha nem, hátsó lábaimmal az ég felé rúgok örömömben. Így biztos le maradok (amennyiben velem fut), ám ez nem zavar egy kicsit sem. Nem számít, hogy ki van elől, csak az, hogy együtt haladjunk.
Az utat pedig igyekszem neki mutatni, bár biztos vagyok benne, hogy ő is érzi  hol vagyunk takarásban. Ahogy azt is, hogy van egy patak is, ami keresztül folyik a birtok szélénél.
- Nagyot tudsz ugrani? - kérdezem tőle, és függetlenül attól, hogy végül mit válaszol, a patak felé veszem az irányt. Én át tudom ugrani, bár nagyot kell nyújtoznom hozzá. Dariel nélkül viszont inkább csak vizet iszom, és nem ugrándozom.

Bár általában szeretek a Terráról beszélgetni, most Dariel érdekel. A társalgásra belemerülve viszont kezdem azt érezni, hogy nem a Terra érdekli, hanem… én. Csak én éppen ezen a bolygón tartózkodom. Akár így van, akár nem, jól esik, hogy szívesen beszélget velem.
- A regényekbe csak nagyon ritkán, és nem szándékosan. Ha mélyebben elgondolkodnak rajta, természetesen örülök neki, de azzal csak szórakoztatni és szórakozni szeretnék. Ellenben a kutatásaim… igyekszem olyan eredményeket bemutatni, amik segítik őket a tisztánlátásban. Legalábbis ha az olvasó is nyitott. - anélkül természetesen a kutatásaim nem érnek semmit. Ám én ezt sem bánom. Szeretem ezt csinálni függetlenül attól, hogy ‘hasznos’-e vagy sem. Dariellel pedig szívesen megosztom életemnek ezen részét is.
- Igen. És nagyon nehezen tudnak kitörni belőle. Minél fejlettebbek technológiailag, annál nagyobb a szakadék a tehetősek, és a nincstelenek között. Így nem marad a végén senki, aki tudna, és akarna is változást hozni. - lehetne másként is. Ahogy Dariel is mondja, a pénz még csak az alap, a fontos az lenne, hogy miként használják fel. Most… egyenetlenül. Aki gazdag, az még gazdagabb akar lenni, és hogy ezért a szegényeket kell kizsákmányolnia… még csak nem is pislognak. Ez viszont olyasvalami, amit a Terraiaknak saját maguknak kell felismerni. Vagy fel kell ébredniük…
- Köszönöm. Damien sokat segített. Nagyon jó érzéke van a kristályokhoz. Meg… időnként szabadon értelmezi a szilárd test fogalmát, és akkor príma javításokat végez. - legutóbb például az ajtók. Már akkor sem haragudtám rá, de most… kifejezetten örülnék neki, ha újra ilyen csínyeket hajtana végre.
- Ennek örülök. - mosolyodom el, mert természetesen azt is megérteném, ha nem szeretne szorosabb kapcsolatot fenntartani velem. Megszakadna a szívem, de elfogadnám. Ugyanis mindenekelőtt azt szeretném, hogy jó legyen neki.
- Nem érzem azt, hogy neked kell adnom. Csak szívesen teszem. Mert nem tudom semmissé tenni azt, ami veled történt, ám arra hatással tudok lenni, hogy a jövő mit tartogat a számunkra. Ez… csak egy jelkép. - a zsebkendőre mutatok, és a kezem egy ideig ott is marad a közelében, hogyha nem szeretné, vissza tudja adni nekem. Nem fog rosszul esni, az arcomon még mindig töretlen a mosoly. De örülnék neki, ha legalább ennyit adhatnék neki.
Ahogy azt is kíváncsian nézem, hogy először csak nézi a csokoládét utána viszont… visszanyeri az eredeti formáját, és úgy kóstolja meg. Úgy tűnik, hogy nem nyeri el a tetszését, de ez teljesen rendben van. Az ízlésünk nem kell, hogy egyforma legyen. Ahogy más sem.
- Nem csak nekik. Én is nagyon szeretem ezt a fajtát. Ismerem azt, aki készíti. - és nagyon kedvelem. Minden bizonnyal ez is közrejátszik abban, hogyha édességre vágyom, ehhez a csokihoz nyúlok először. Vagy a répához…
- De. Humanoid formában mindig az vagyok. Ám az igazi alakom… csak bizonyos védett helyeken ölthetem fel. Vagy a Terrán kívül. - inkább az óvatosság jellemez (ebben is), így tényleg csak a birtok eldugott részén szoktam átváltozni. Inkább megelégszem a Terrai ló formával, mert azt is a sajátomnak érzem. Ahogy a humanoid alakomat is. Azon… még osztozunk is Dariellel, hiába változott meg a külseje.
- Ott nem. Lankás a terep, és a dombok tetején sűrű erdő van. A birtok határa pedig jól őrzött. Ha valaki olyan közel jönne, hogy látna valamit, azt megéreznénk. És erre még nem is volt példa. - természetesen Darielen áll, hogy miként szeretné folytatni a birtok felfedezését. Ha egyáltalán szeretné. Semmit sem erőltetek rá, mert én már annak is örülök, hogy itt van. Ha csendben ülnénk, nekem az is tökéletes lenne. Legfeljebb idővel elaludnék, ha elfáradok…
- Határozottan nem. - mosolyodom el, és ahogy feláll, én is így teszek. Természetesen még nem változom át, bár jól esne. Nehéz lenne patákkal lemenni a lépcsőn…
Ezért ha Dariel velem tart a bejárat felé vesszük az irányt. Közben a meglátom a házvezetőnőt is, aki mintha mi sem történt volna, épp a tökéletesen pormentes dísztárgyakat portalanítja. Azt pedig nem kérdezem meg, hogy a vendégszobát alkalmasak-e a vendég fogadásra. Mrs. Lulla tökéletesen kézben tart mindent a házban, és időnként… még a lelkemben is.
- Van kedved… egyszerűen csak együtt szaladni egyet? - nézek Darielre, ha valóban elindultunk, és már a házon kívül vagyunk. Addig nem változom át, amíg látótávolságban vagyunk a házból, de, ha azon kívülre kerülünk… már szabadok vagyok. És… igazából már akkor is azok vagyunk, ha maradunk úgy, ahogy vagyunk. De ha velem tart, akkor a fák mögött már átváltozom. Apró Terrai lóvá, de… abszolút prüszkölés képessé…