Arrivals

Számomra az a lényeges, hogy nem kell nyugdíjas tempóban ténferegni, de felhívja a figyelmemet a második mondata.
- Egymásban? Ezt magyarázd el kérlek. - még csak elképzelni sem tudom, hogy mire gondol, és ezért inkább kérdezek. Ez a világ szinte ismeretlen nekem, így mindenképp óvatosnak kell lennem. Itt vannak a gyerekek is…
- Igen. Ők. Első megérzés alapján még a huncut bácsika jelzővel is megpróbálkoznék. - természetesen nem ismertem meg őket, ennyi idő még a bemutatkozásra is csak szűken elég, de ez volt az érzésem velük kapcsolatban. És Emyrrel… már képes vagyok ilyet is megosztani.
Azonban ahogy csendesebbé válik a hangja, felé fordulok. Egy ideig csak nézem őt, aztán az egyik kezemmel az övé felé nyúlok, és finoman végig simítok a kézfején. Remélhetőleg a Szélvész most meg fogja érteni, hogy Emyrnek (és/vagy nekem…) erre szüksége van. De később azért visszateszem a kezem az irányító egységhez.
- Rendben. - akkor fogok tudni igazán körbenézni, amikor leszállunk, most még a Szélvészre, és ezáltal a biztonságunkra kell figyelnem. Az utas, az utas, még akkor is, ha már ők a legfontosabbak a számomra…
Mélyen szívom magamba a levegőt, amikor már leszálltunk, fél szemem a gyerekeken, a másik a tájat kémleli. Gyönyörű ez a hely. Sosem jártam még csak hasonló helyen sem. Úgy, hogy le is szálltam…
Aztán Emyr kimond valamit, amit… még mindig nem tudok teljes mértékben feldolgozni. Az otthonunk… számomra ez annyira elvont fogalom, és ha egy helyet kéne megneveznem, csakis a Szélvészt tudnám elégedetten, és büszkén megpaskolni. De tény, hogy… az életem megváltozott, és ezt nem csak elfogadtam, hanem boldoggá is tesz.
- Tetszik. Határozottan, és nagyon… - az a helyzet, hogy hiába tartom ezt a környezetet idillinek, nem arra nézek, és nem is az tetszik ennyire. Emyrre és a gyerekekre tekintek. Számomra ők jelentik az otthont, legyenek akárhol is. Gyanítom, hogy ez Emyr számára is most egyértelmű lesz, mert egy pillanatra sem veszem le róla a szemem. Sőt, még kacsintok is…
- A magam részéről bárkivel kész vagyok találkozni, de teli hassal jóval kedvesebb vagyok, mint éhesen. - még mindig nem ismerjük egymást igazán Emyrrel, de ezt már biztosan tudja rólam. A gyomrom egy feneketlen bendő. Nagy esély van rá, hogy a gyerekek is örökölték tőlem ezt a talentumot…
- Egy kis húsgombócozás a vízparton a régi, és talán egy kicsit ködös emlékek jegyében? - egyelőre csak a víz illatát érzem, de azt erősen. Gondolom itt lehet valahol a közelben, a fák mögött. A húsgombóc meg a hajón van, ezért ha Emyr igent mond a javaslatomra, én hozom azt is.

Örülök neki, hogy Emyrt érezhetően szeretettel fogadják. Egyrészt azért, mert így nem kell bevernem egy orrot sem, de leginkább amiatt, mert Emyren is azt érzem, hogy… hazaérkezett. A családjához.
Tudom, hogy ez mennyit jelent a számára, még akkor is, ha nem ismerjük egymást annyira, mint kéne. Viszont… remélhetőleg így lesz elég időnk arra is, hogy a gyerekek nevelése mellett… egy kicsit egymáshoz is csiszolódjunk…
Előbb persze a buli, vagy a költözés vagy… igazából egy kicsit elveszítem a fonalat. Mert az egyik szemem a gyerekeken, a másik Emyren van, és leginkább igyekszem helytállni, mint támasz, ha szükség lenne rá.
Egy szó viszont megüti a fülemet. A “házunkhoz”? Nem tudtam, hogy ‘nekünk’ olyan is van…
Szólni persze egyelőre egy szót sem fogok, mert Emyr miatt vagyunk itt. Szeretném, hogy végre… képes legyen megbékélni mindennel, ami visszatartja, és ami megakadályozza abban, hogy igazán… boldog legyen.
Vagyis igen. Megyünk, amikor rajtunk kívül szinte már mindenki távozott.
- Rendben. - azt mondjuk még nem tudom, hogy pontosan hová is megyünk, ezért néhány pillanatig érezhetően téblábolok. De Andrew Uriel már nyújtózik is Emyr után, és átveszi Rose-t is. Ebből nagyjából világossá válik, hogy hajóval megyünk.
Aztán Emyr meg is erősíti ezen sejtést.
- Igen. Részemről csapathatjuk. - azt hiszem a gyerekeknek sincsen ellenvetése, kényelem tekintetében legalábbis biztosan nem. Láthatóan tökéletesen érzik magukat Emyr karjában. Vagyis tényleg semmi sem akadályozza, hogy elinduljunk.
- Van esetleg valamilyen sebesség határ, amit illik betartani? - mosolygok hamiskásan Emyrre, még annak ellenére is, hogy eszemben sincs komolyabban szágulduzni. Most inkább… az útra szeretnék koncentrálni, és jobban elmerülni a látnivalókban. Az úticélra, pedig pláne kíváncsi vagyok…
Ezért ha, és amikor megadja Emyr a koordinátákat, nem húzom sokáig az időt. Egy kellemes, nézelődésre alkalmas, de azért nem túl lusta tempóban elindulunk a… “házunk” felé.
- Nem olyanok voltak, mint amire számítottam. Főleg a két kis bácsika nem. Azt mondjuk nem tudom pontosan, hogy mire is számítottam. - mondom Emyrnek, amikor már rá is tudok figyelni a vezetés mellett. Idővel, és némi beszélgetés után viszont remélhetőleg meg is érkezünk.

Úgy döntök, hogy a kezdetben csak megfigyelőként leszek jelen Emyr érkezésénél. Úgy helyezkedem, hogy észrevegyen, és nyilvánvaló legyen a számára, hogy fontos számomra a jelenléte, de időt akarok neki hagyni. Mindenre.
Továbbá látom, és érzem is, hogy erre nagy szüksége van Linusnak és Samuelnek is. Egyrészről természetes, hogy a tapasztalatuknál fogva ők képviselnek minket, másrészről viszont nekik is… fel kell dolgozni azt, hogy hosszú idő után Emyr visszatért. És időre van szüksége ahhoz, hogy… az igazi énje is elő merjen jönni a veremből, ahová saját magát száműzte.
A magam részéről türelmesen szeretném végig követni ezt a folyamatot tartson bármeddig is. Illetve elsősorban a barátjaként szeretnék mellette lenni. Úgy érzem, nagyobb szüksége van rám ebben a szerepben.
Ezért hiába dönt úgy Tetsuya, hogy távozik, nekem szándékomban áll maradni. A későbbi ünnepségre is. De bízom benne, hogy előbb is tudunk beszélni Emyrrel egy kicsit.
Így amikor Linus és Samuel távozik, közelebb lépek Emyrhez. Tartok némi távolságot, és természetesen barátságosan biccentek, először a családja felé. Ezt követően viszont Emyr felé fordulok, és mosolyogva szólítom meg.
- Nagyon örülök neked Emyr. Ha szeretnél majd beszélni velem a későbbiek során… valószínűleg a legközelebbi parkban leszek. - ez persze függ attól is, épp mikor kíván velem beszélni. Meglehet, hogy egy adott ponton visszavonulok pihenni. De az időm nagy részében a parkban leszek, és addig nem áll szándékomban visszamenni a Siriusra, amíg nem váltunk pár szót (avagy nem iszunk valami tisztességeset az ünnepség során…). Illetve… ha keres, biztosan megtalál.
Ezért még egyszer rájuk mosolygok, majd visszatolom a szemüvegem a helyére. És elindulok a park felé.
Kíváncsi vagyok rá, hogy miképpen hullanak le idén a levelek a fákról, ezért biztosan nem fogok unatkozni egyedül sem…

Látom, hogy lefagy a mosolya, de én továbbra is inkább vidám vagyok, mint sem. Ezért cinkosabbá válik a tekintetem.
- A kicsiknek még ne mondd el… - nézek le a hasamra is, amire bökött. Hát… akkoriban tényleg más formát mutattam. De most… reszelni lehetne a hasamon. Ja nem. Csak úgy… van…
Nem számít, mert csodálatos hírrel érkezik Samuel.
- Ezt nagyon meg kell majd ünnepelni… - vigyorgok Samuelre, és persze… meg is kezdem az előkészületeket. Az új Linus változatot még biztos nem kóstolta Emyr…

***

Azért… bármennyire is vártuk ezt a napot, érezhetően nem könnyű a helyzet egyikünknek sem. Emyr láthatóan és érezhetően túl sokat szenvedett, mi pedig…
Elbuktunk az ő megsegítésében…
Azonban ha túl sokáig bánkódnánk emiatt, pontosan ugyanott tartanánk, ahol korábban. Sőt. Még lehet, hogy a start vonalra is ismét visszakúsznánk…
Ezért én csakis az örömre, és a boldogságra koncentrálok, amit annak okán érzek, hogy végre visszajött. Hazatért a családjához. Az új családjával. Milyen gyönyörűek együtt… Átöelem, elsősorban Emyrt, aztán mindenkit, akit csak elérek. És nem számít, hogy ez meddig tart. Csak engedem, hogy az energiánk újra egyesüljön, éppúgy, mint régen. És igyekszem bevonni Emyr új családját is, védelmet és szeretetet kínálva nekik is.
Úgy tűnik, hogy a kislány kifejezetten nyitott erre, de inkább Samuel karjaiba vágyik. Na szép. A vén kujon tényleg nem bír magával…
Na de hát én sem mindig szoktam bírni magammal…
- Gyönyörű a családod. És az asszonykád. - csak telepatikusan üzenek, kizárólag Emyrnek, de a kacsintást, amit irányába intézek, akár más is láthatja. Meg a huncut mosolyt is a képemen.
Persze sohasem jutna eszembe egy hölgyet lecsapni valaki kezéről. Ahhoz már öreg vagyok…
Aztán látom, hogy Samuel távozni készül, és mivel én magam sem terveztem meg a nap ezen részét, úgy döntök, hogy vele tartok. A bulira ugyanis még néhány dolgot elő kell készítenem.
- Én is nagyon örülök Emyr. Tényleg várunk benneteket. Ki kell próbálnod az új Linust. Most már nagyon profi cucc. - vigyorgok rá, és én is meghajolok előttük. Nem bánom, hogy végül én is a távozás mellett döntök, mert látom, hogy Bailey is nagyon várja már, hogy beszélhessen Emyrrel. Még a szemüvegét is levette!
- Ebben az életében még nem vette le a szemüvegét. - üzenem ismét Emyrnek, miközben Samuelt követve távozom. Ha lassan megy, akkor persze utolérem, és együtt megyünk.
A boldog mosolyt, ami az arcomon van, pedig már csak ő láthatja, mert egyértelműen felé fordulok.

Emyr nevetése engem is elragad, pedig próbálok nagyon szigorú arccal nézni Andrew Urielre. Nem megy. Inkább kap tőlem még egy puszit, Rosesal egyetemben.
Érzem - annak ellenére is, hogy próbálja elrejteni - Emyr feszültségét, így a sajátomat igyekszem teljes mértékben a háttérbe szorítani. Segíteni akarok neki, és nem beverni azoknak az arcát, akik ilyen nyomást helyeztek rá. Már csak azért sem, mert… könnyen meglehet, hogy tényleg nem gyökerek.
Ezen tényt pedig az is megerősíti, hogy népes fogadóbizottság várja Emyrt. Nem érzek rajtuk neheztelést, sőt. Olyan érzetem van, mintha egy rég elveszett családtagot üdvözölnének újra. Valószínűleg pontosan így is van…
Na meg a két, láthatóan idős bácsikát nagyon nehéz lenne veszélyesnek, és vagy bunkónak titulálni. Tök cukik…
- Örülök a találkozásnak… - biccentek is tisztelettudóan a fejemmel, mert eeeeeegy kicsit (nagyon…) zavarba jövök, ahogy engem is rögtön öleléssel fogadnak, és ha Emyr nem karolna át, és mutatná is be a bácsikákat, biztosan mondanék valami hülyeséget is zavaromban. Így csak… amiatt kell nagyokat nyelnem, és még csak véletlen sem meghatódni (annyira…), hogy Emyr úgy mutat be, mint aki megmentette az életét, többszörösen… Valamiért az-az érzésem, hogy nem arra gondol, hogy én voltam a sofőr a mentőakció során, ezért egyelőre mélyen hallgatok, és csak… figyelek…
Kicsi Rose viszont korántsem annyira szégyenlős, mint én. Teljes lazasággal fordul Sam felé, és elég egyértelműen a karjaiba kívánkozik. Ha azt látom Samen, hogy átvenné őt, finoman közelebb is állok hozzá, hogy ezt megtudja tenni, és persze elengedem Roset. Andrew Uriel mostanra már szinte biztosan Emyr kezében van, mert ő meg oda szeretett volna menni. Így könnyen lehet, hogy egyedül maraduk kettő helyett végül nulla gyerekkel a kezemben. Nagyon furcsa érzés…
- Rose eléggé köz… - nem tudom, és nem is akarom befejezni a mondatot. Szükségtelenné vált kimondani, hogy Rose elég közvetlen, ha idegenekről van szó. Ugyanis, ha Sam a karjaiba vette, mostanra már közelebb hajolt hozzá, hogy puszit adhasson. És amennyiben Sam nem ellenkezik, ez meg is történik.

Amikor Sam közölte, ki is érkezik, együttérzéssel mosolyodtam el. Van, amiben hasonlítunk, csak nekem nem volt olyan szerencsétlenségem, hogy a dracok kedvenc plüssnyuszija legyek. Erős jellem. Még ha törött is.
Elfüstölögtem nyugalommal a rudat, amit sodortam, s mivel ütős volt, inkább megvártam, míg a hatása elmúlik, addigra már a hajó is készen állt az útra. Baileyt is megkerestem, akar-e velem ruccanni, s a birtokomat is rábíztam addig valakire, nem, mintha ne tudnának magukra vigyázni.

Érzem az energiáját, s ahogy közeledik a hajó, úgy tűnök el én is. Érzem, ahogy vágyom régi formámra, a láthatatlan, magasabb szintre, s még az sem akaszt meg, amikor megérzem, kikkel jön. Rálelt a Boldogságra.
Üzenek Urielnek, emlékszem, hogy jó cimborák voltak, s hogy abban is együtt dolgoztak.
Aztán inkább távozom. Az út és a teremtések során is inkább energiaként voltam jelen.
De.
Hugh energiájára vágyom....

- Emyr!
Egyetlen név. De a személy, aki mögötte lapul több, mint ismerős.
Ahamm…
Jelzés értékűen a szemem elé emelem a karkötőt. Ha nagyon bökdösném, be tudnám állítani, hogy mutassa a Terrai időt, de a Siriuson, nem foglalkozom ilyesmivel. Tehát a következő kijelentésem is… inkább szól saját magamnak, mint a beszélgető partnernek, akitől az információt kaptam.
- Épp ideje volt… - természetesen rosszallás nélkül, egy széles vigyorral jelentem ezt ki. Emyrrel ugyanis már nagyon régóta szeretnék találkozni. Közel állt hozzám, és a magam részéről még mindig úgy érzem, hogy szinte egyek vagyunk. De a történtek… nos arra késztettek, hogy inkább a háttérben maradjak, és ne zsizsegjek körülötte. Túl feltűnően…

***

Most sem tervezek azonnal a nyakába ugrani. Eljött Tetsuya is, tehát arra is ügyelnem kell, hogy… ne csináljon semmi olyat, amivel megnehezítené a saját dolgát. Leginkább maradjon életben… Azért ha Linussal neki állnak együtt termést tesztelni… hát igen messzi helyekre tudnának elrepülni, és aztán zuhanni is onnan. Repülő nélkül persze…
Akkor viszont már szinte teljesen figyelmen kívül hagyom a tanítványomat, amikor Emyr gépe leszáll, és meg is jelenik a… hmm… családjával együtt? Na erről nekem senki nem szólt.
Éppen ezért olyasmi történik, amit életciklusonként maximum négyszer vagy ötször szoktam megtenni. Feltolom a szemüvegemet a fejem tetejére. Ezt ugyanis látnom kell…
Szólni viszont nem fogok még csak közelebb sem megyek. Jól látható helyen vagyok, na meg ha esetleg rám néz Emyr, egész biztosan rá kacsintok. Amit természetesen jól láthat, mivel nincs rajtam a szemüveg. Arra az eshetőségre meg nem gondolok, hogy így meg sem fog ismerni…
Bízom ugyanis abban, hogy előbb vagy utóbb lesz alkalmam beszélni vele. Kivárom. A néhány évmilliónyi várakozás után néhány óra/nap/akármi már nem oszt nem szoroz.
De természetesen az energiáját tanulmányozom az egész csapatnak, és az összefonódásokat, hamar észre is veszem. Ettől pedig egy széles mosoly is az arcomra kerül. Remélem a tanítványom nem fog rákérdezni, hogy mi ez a fejemen…

Esküszöm, hogy nem pörögtem rá az utóbbi időben a Linusra. Na jóóóóó, talán egy egészen kicsikét…
Mindenesetre szerintem még nem hagytam el a légkört a lebegés során, és megmaradtam a kedves, ám néha indokolatlanul bohókás öreg fiú szinten…
Éppen ezért is mosolygok nagyon szélesen, amikor egyszercsak megjelenik mellettem Samuel.
- Helloooo… - kiálltok fel vidáman, és már ugranék is föl (naaaaaaagyon lassan), hogy meg is tudjam ölelni Samet, de a vállamon marad a keze, és nagyon vigyorog. Ja meg valami látogatót is emleget.
- A mikulásra tippelek. Az igazira. Nem arra a vén majomra, akit a Terraiak képzelnek oda maguknak. - történetesen volt valaki, aki tényleg nagy fehér szakállal nyomult egy időben, és ajándékot osztogatott a gyerekeknek. De én kikérem magamnak a rénszarvasokat, meg a kéményben mászást…
Mindegy… remélem ezt nem mondtam hangosan…
Azonban mikor Sam végül kimondja a látogató, sőt mi több, a hazatérő nevét… hát már egy kicsit sem aggódom amiatt, hogy mit mondtam, és mit nem. Az viszont eszembe jut, hogy mégis rápörögtem a Linusra…
- Várj egy kicsit… - becsukom a szemem, hogy ellenőrizzem a saját mentális állapotomat, és a méreg szintemet. Egyik se túl jó, de nem olyan vészes, hogy behalucináljam Emyr nevét. Vagyis tényleg ő jön haza… Sam meg neki áll táncolni!
Ellenőrzöm még egyszer magamat, de másodjára is minden rendben. Jól láttam és érzékeltem mindent…
- Azt a ku… - egész biztos, hogy végül én is táncra perdülök. Az viszont nem, hogy Sam látta–e vagy sem. Talán jobb is így…

***

Azóta nem voltam ilyen izgatott, hogy…
Húúúú….
Szóval már régóta…
De rendesen felkészültem. Emyrre, meg a vendégeire. Akikre nagyon kíváncsi vagyok.
Vagyis van nálam minden, ami egy családtag hazaérkezése esetén elvárható. Sör, bor, pálinka… Neeeeemmm….
De egy csokornyi Linus, egy jóféle ital, egy cserepes virág, meg egy plüss maci, és plüss nyúl páros igen. Egy kis táskában a hátamon. Arra mondjuk nem gondoltam, hogy az utóbbi kettő teljesen indokolt lesz. Hiszen egy csinos hölgy, és két gyerkőc is érkezik Emyrrel.
Hogy mennyire aranyosak…
Szívem szerint azonnal odaszaladnék, és átölelném Emyrt, aztán meg rárepülnék a kicsikre. Imádom a gyerekeket. De… nos hát okkal volt ennyi ideig távol Emyr. És még mindig benne van a szégyen, aminek semmi helye nem lenne.
Így egyelőre várok, és csak a mosolyom egyértelműsíti, hogy mennyire örülök annak, hogy újra láthatom. Aztán, miután Sam közelebb lépett hozzá, és válaszolt Emyrnek, én is lépek felé egy lépést, és… nos egy másik módon is üdvözlöm.
- Sajnálom. Nem úszod meg az ölelést. - elnevetem magam, és közelebb lépek Emyrhez, szélesre tárt karokkal. Azért az utolsó mozdulattal, megvárom, hogy reagáljon ő is, mert testileg… nem biztos, hogy most jól fog esni neki egy ölelést. De bízom benne, így ha nem látom rajta, hogy kellemetlen lenne a számára, óvatosan a keblemre ölelem, és a letörölhetetlen mosolyom a vállába rejtem néhány pillanatra.
Aztán elengedem, és pontosan egy lépést hátrálva a szemébe nézek.
- Bemutatsz minket a cuki részednek? - nézek elsősorban a kicsikre, de a hölgy, vagyis Rose felé is küldök egy kacsintást. Mondjuk nem tudom, hogy ő észrevette-e egyáltalán. A vén kujon ugyanis eddigre már őt ölelgeti…

Azt hittem, hogy a sikeres mentőakció után, már minden rendben lesz. Hogy elkezdődik valami, amit eddig csak látásból ismertem, és nem mellesleg… el sem tudom képzelni, hogy hová fog vezetni. Maga az út viszont olyan kellemes, hogy az sem számít, hogy bizonyos dolgok megváltoznak az életemben. Megéri.
Legalábbis így kellett volna lennie…
De sajnos a traumák nem tűnnek el varázsütésre. Azok még sokáig kísérnek tovább az úton, szorosan mellettünk haladva, és épp amikor a biztonságos, és örömteli útra lépnénk, akkor hopp… gyorsan visszarántanak.
Bekaphatják…
Ám mivel ezen kívánság megvalósításához nincs ‘eszközöm’ (az meg szintén nem egy megvalósítható dolog, hogy képen törlöm Emyr traumáit…), más megoldást kellett keresni. Amikor pedig meglett, teljesen egyértelmű volt, hogy bármilyen feleslegesnek is érzem magam, Emyrrel és a gyerekekkel tartok, ha ő úgy döntött, hogy visszatér a gyökereihez. És végül így döntött. Én meg magamban tartottam azon kijelentésem, hogy ajánlom, hogy azok a Gyökerek, ne legyenek gyökerek…
És ami azt illeti, amikor a közelemben van, ne adj isten át is ölel, és elég csak egy picit felé mozdulnom, hogy érezzem az illatát… akkor nem is esik nehezemre a gyökerek helyett a szép virágokra koncentrálni. Eszemben sincs elmozdulni, még akkor sem, ha sokkal nehezebb úgy vezetni a Szélvészt, hogy két kisebb méretű, és egy nagyobb méretű, jelenleg humanoid alakjában lévő macska van a közvetlen közelemben. Ütöközés így sem lesz, a többi meg nem számít. Nagyon sokáig így tudnék maradni Emyr karjaiban, a gyerekeket finoman fogva…
De tényleg közelítünk, és ebből tudom, hogy az idillnek hamarosan vége lesz. Egy időre. Tehát amíg lehet, addig részesülnék belőle…
- Igen. - bólintok mosolyogva, és közelebb is hajolok Emyrhez, hogy egy finom puszit tudjak adni a nyakszirtjére. Csak hát Andrew Uriel… az ilyesmit nem mindig nézi jó szemmel. Teljesen ártatlannak tűnő mozdulattal, de szinte biztos vagyok benne, hogy szándékosan felemeli a fejét, hogy az a puszi ne Emyr nyakán csattanjon, hanem az ő fejbúbján. De most már mindegy. Majd legközelebb. Eddigre ugyanis tényleg megérkezünk, és landulunk is.
- Minden rendben lesz. - előbb vagy utóbb tényleg. Eric ugyan a mentőakció után visszatért a Terrára, de itt hagyta nekem az optimizmusa egy részét. Na meg ugye… a boldogság eléggé segít meg is tartani…
Vagyis nem érzek késztetést, hogy szúrós tekintettel nézzek a fogadó bizottságra. Még arra sem, hogy egy ici-pici morcit közvetítsek a szememmel. Semmi. Csak egy mosoly érkezik a részemről, meg egy integetés a… fejemmel. A gyerekek ugyanis mind két kezem lefoglalják, és egyelőre még nem növesztettem harmadikat. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne úgy…
- Mi itt leszünk. - üzenem Emyrnek telepatikusan, mielőtt elkezdődne az érdemi kommunikáció az alapítókkal. Aztán egy darabig maradok Emyr mellett, csendben (esküszöm, hogy még nagy sóhajok sincsenek), és csak akkor térek vissza a hajóra a gyerekekkel, ha már kiderült, valóban maradni fogunk-e itt vagy sem.