The first time...

Nem kell sokáig gondolkodnom. Ha rajtam múlik, elég egyértelmű az osztázási ‘stratégia’.
- Testvériesen. - mosolyodom el kissé hamiskásan, mert természetesen úgy szeretném, hogy övé legyen a nagyobb adag. Egyrészt biztos vagyok benne, hogy jól fog neki esni, másrészt meg… én bőven ettem már, amíg ők hajózni voltak…
Azt a gondolatot viszont próbálom elzavarni, hogy nem is igazán kívánom most az ételt. Azt pedig még erősebben, hogy miért…
- Ha jól tudom, akkor egy olyan trópusi virág, aminek akár négy évbe is telhet az, hogy először virágot hozzon. Sok figyelmet, illetve szeretetet igényel, és ha nem kapja meg… nem lesz virág. - jelentem ki magabiztosan, mintha lenne bármi tapasztalatom is a növény ápolásban. Igazából csak annyit tudok, amennyit láttam, vagy Anyu elmondott. Amióta elvették a kertet, amit korábban gondoztam… Valahogy kimaradt a növény és állatgondozás…
Könnyű lenne emiatt kizárólag Logant hibáztatni, de azért nem ennyire egyszerű a történet. Minden éremnek több oldala van…
- Rendben. Akkor mindjárt jövök. - mosolygok rá Marcelre, mielőtt elindulnék. A magam részéről most még nem kívánom a frissítőt, de később biztos jól fog esni mindkettőnknek. Illetve, ha szeretne kint maradni (én pedig szeretnék vele lenni…), akkor van még valami, ami a kényelmünkre lesz. Ezért a frissítőkön kívül bemegyek a szobába is, ahol mi fogunk aludni, és kihozok egy plédet magunknak, amire le is tudunk akár ülni. Amikor pedig visszaérek Marcelhez… néhány pillanatig csak mosolyogva nézem őt és… majdnem elfelejtem, hogy miről is beszéltünk Andrewval…
- Hoztam piknik szettet… - mutatom a kezemben lévő italokat, és a plédet, amit a hátamra terítettem az egyszerűbb szállítás jegyében. Mivel egyelőre nem kért italt Marcel nem adom a kezébe, de úgy helyezem el, hogy elérhető közelségben legyen. A plédet pedig leterítem a papagáj virág mellé.
Aztán egy ideig csak… élvezem a szél érintését az arcomon, a tenger illatát, és azt, hogy Marcel itt van mellettem. Olyan könnyű lenne csak erre koncentrálni, az örömre, amit érzek, amikor mellette vagyok. De éppen azért szeretném véglegesen lezárni magamban Logan témakörét, mert nem akarom, hogy az ilyen csodálatos pillanatokat bármi is megmérgezhesse. Soha többé nem akarom ezt megengedni…
- Ó jaj… elmesélte a kis repülős sztorit? - mosolyodom el szélesen, és még egy halvány nevetés is kibukik belőlem.  Valahol ugyanis érzem, hogy erre a következtetésre nem amiatt jutott Marcel, mert Apa ‘megszorongatta’ És ezt az is megerősíti, amikor azt mondja, hogy jól érezte magát.
- Ennek nagyon örülök. Szeretném, hogy tudj pihenni is, és… mentálisan töltődni egy kicsit. - hogy ez úgy történik meg, hogy velem van-e vagy sem… nem fontos. Csak az, hogy jól érezze magát. Ha pedig arra is van lehetőség, hogy vele legyek, az csak plusz. A magam részéről viszont az ilyen pillanatokat is értékelem, amikor csak a kertben vagyunk, és épp egy virágot nézünk. Még pont elkapom a mosolyát, és az én szám széle is önkéntelenül felfelé kunkorodik.
- Hát… azt nem tudom. Igazából nekem sem egy papagáj jut eszembe róla. Inkább egy kolibri. - egy pillanatra oldalra fordítom a fejem, de számomra még így is kolibri érzete van. Azt viszont látom, hogy Marcelnek miért juthatott eszébe inkább egy flamingó.
Néhány pillanattal, vagy talán egy perccel is később a süteményhez nyúlok, és Marcel felé nyújtom a villát. Aztán ahogy nem ő kezdi meg a krémest, hanem az első falatot nekem nyújtja…
Nagyot dobban a szívem, és egy pillanatra azt érzem, hogy az ajkait szeretném megkóstolni és nem a süteményt. De mégsem teszem ezt, csak mosolyogva leharapom a falatot, amit felém nyújt.
- Nagyon finom. - mondom miután lenyeltem, és ezzel remélhetőleg őt is biztatom a fogyasztásra. Erőltetni viszont nem fogom, mert ő tudja, hogy éhes-e egyáltalán vagy sem.
Ha Marcel eddig nem tette meg, (és ezáltal nem csatlakoztam hozzá), akkor én helyet foglalok a pléden. Én sem tervezem, hogy visszamegyek a házba. Szeretnék még kint maradni a kertben, ha lehet, akkor Marcellel. Már csak azért is, mert… nem akarom tovább kerülgetni azt, ami bennem van, és amit szeretnék megosztani vele.
- Beszéltetek… Loganről is? - önkéntelenül halkabban kezdek beszélni, és még a pillantásomat is leszegem, amikor kimondom Logan nevét. De azt nem értem, hogy miért. Ez így olyan, mintha… szégyellném magam. Pedig nem nekem kéne…
Felemelem a tekintetem, de mosolyogni… nem tudok.
Megvárom, hogy válaszoljon, és csak utána folytatom.
- Andrew… beavatott valamibe, amit… azt hiszem a lelkem mélyén mindig is tudtam. Csak nem akartam szembesülni vele… - átkarolom a térdeimet. Jól esik most ez a mozdulat, pedig nem akarok bezárkózni, sem elnyomni az érzéseimet. Tudom, hogy Marcelben megbízhatok, hogy előtte megnyílhatok, és lehetek akár sebezhető is. De azt még mindig nem sikerült felismernem, hogy pontosan mi okozza ezt az enyhén szorító érzést a mellkasomban, ezt a finom görcsöt a gyomromban, ezt a… fájdalmat a szívemben…

Néhány pillanatig értetlenül nézek Andrewra, de aztán megértem. Nem nekem tette fel Apa a kérdéseit…
- Oh… nagyon húzós volt? - együttérzés van a hangomban, de az arcomon megjelenik egy finom mosoly is. Ugyanis tudom, hogy Apa szeretetből… kukacoskodik ennyit, és minden bizonnyal Andrew is ezért állta a sarat vele szemben. Egy ölelést viszont bekészítek még így is, mert még így is szüksége lehet rá Andrewnak. És valami mást is… A hosszú, és békés csendet követően ugyanis valami olyasmit mond ki Andrew, amit én ritkán szoktam, pedig érzetben nagyon is jelen van, minden kapcsolatomban.
- Én is szeretlek. - mosolyodom el, bár ezt Andrew nem láthatja, mert nem mozdítottam el a fejem a válláról. Az ott marad, amíg a pillanat megengedi. Én biztos nem sürgetem, mert jó így. Lassan, de megnyugtat minden perc, amit együtt töltünk, és nagyon őszintén mondom Andrew köszönetére azt, hogy “szívesen” Szerencsés vagyok, hogy olyan emberek támogatnak - és fogadnak el olyannak, amilyen vagyok - mint Andrew. És mint Marcel…
Szívem hatalmasat dobban, amikor biztossá válik, hogy Apa hajója közeledik. Nincs bennem türelmetlenség, csak izgalom, hogy újra láthatom Marcelt. Még akkor is, ha nemrég váltunk el… Őrület, és minden bizonnyal a rózsaszín köd hatása, de… jó érzéssel tölt el. A sötét fellegeket pedig elfújja (egy időre) a fejem fölül.
- Persze. - szélesebbé válik a mosolyom, és csak akkor fagy meg egy pillanatra, amikor Marcel szorosan magához ölel, és nekem eszembe jut, hogy ennek, itt és most talán oka van. Azonban a tekintete, és ahogy végig simít a haléntékomon, újra életre kelti a mosolyomat. Úgy érzem, hogy bármi is történt korábban, most már minden rendben lesz. Mert itt vagyunk egymásnak. És támogatjuk egymást, akkor is, amikor az élet kisebb vagy nagyobb akadályokat gördít elénk. És amíg nem veszem le a tekintetem Marcelről, és a kezét fogom, ez az érzet velem is marad. Így én biztosan nem fogom kezdeményezni az eltávolodást, mondjon vagy gondoljon bármit is Apa.
- Osztozhatunk. De azt most tisztázzuk, hogy igazságosan, vagy testvériesen. - halvány, és rövid, de őszinte nevetés bukik ki az ajkaim közül. Úgy érzem, hogy tele a pocakom, de egy kis krémesnek mindig van hely. Főleg, ha Marcellel osztozunk rajta.
- Anyu örülni fog. - azt nem mondom, hogy inkább annak, hogy fogyasztjuk a finomságokat, sem mint a nagy fogásnak. Ő nem osztja Apa halak iránti rajongását, de ez nem is baj. Ő készíti az elejtett zsákmányból a legfinomabb ételeket, így kijelenthető, hogy tökéletesen kiegészítik egymást. És nem csak ebben.
Marcel kezét pedig továbbra sem engedem el, és amikor érzem, hogy finoman végig simít a kézfejemen is, felé fordulok és a tekintetét keresem. Annak pedig nagyon szurkolok, hogy ne kerüljön elém semmilyen gödör, mert annak okán, hogy Marcelt nézem, és az arcomra ő csal mosolyt, a göröngyök rögtön hasra esést eredményeznének.
- Persze. És akkor együnk a kertben. Virágzik a papagájvirág,  és azt érdemes megnézni. - a hajó Apa, a kert viszont Anya büszkesége. Így ha Marcel szeretné megismerni őket, tényleg jó ötlet tenni egy sétát a kertben. A krémes viszont túlságosan is finom ahhoz, hogy hagyjuk árválkodni, és persze Anyának is szeretnék szólni arról, hogy a fiúk megérkeztek épségben. Apa pedig még játszik egy kicsit a felszereléssel, mert… ő Apa.
Ezért, ha Anyát a konyhában találom, átadom neki Apa üzenetét, és persze Andrew hollétéről is szólok neki. A mi történt odakint jelentést pedig három szóban megteszem.
- Jár a krémes… - még rá is kacsintok Anyára, nem mintha nem mondanék el azzal mindent, hogy elveszem a tányért, amin a krémes van, és mellé még két villát is. A továbbiakban pedig csak akkor tartom fel, ha van még kérdése a számunkra. Egyébként finoman mutatom az irányt Marcelnek, hol találjuk a papagájvirágot.
Ha Anya nem volt a konyhában, akkor csak elveszem a krémest, és majd picit később beszélgetünk. Időnk bőven van, mert bármilyen sűrűnek is érzem a mai napot érzelmileg… még éppen, hogy csak megérkeztünk.
- Oh… elfelejtettem a frissítőt… hozzam most, vagy jó lesz a séta után is? - kérdezem Marceltől, mert épp annyira eltávolodtunk már a háztól (amennyiben velem tart a papagájvirághoz), hogy indokolt legyen ez a felvetés. Arról nem is beszélve, hogy a társaságára, most mindennél jobban vágyom, mert… az, hogy kettesben vagyunk alkalmat ad arra is, hogy megkérdezzem, értesült-e egy bizonyos dologról odakint… Ám ezt nem azonnal szeretném megtenni. Az jobban érdekel, hogy milyen volt számára a hajózás, és hogy jöttek ki Apával. A végére remekül, azt láttam, de remélem, hogy előtte nem történt semmilyen izzasztás. Vagy ha mégis, akkor legalább szeretném egy öleléssel kárpótolni Marcelt.
- Jól érezted magad? Sokat beszélgettetek? - természetesen kíváncsi lennék, hogy miről, de tudom, hogy ez a kettejük magánügye. Ezért csak arra kérdezek rá, hogy milyen élmény volt ez Marcel számára, a horgászaton kívül. Mert bármennyire is szeretek én magam is kint lenni a vízen, és lógatni egy botot, engem Marcel érdekel. Ezért felé fordulok, akkor is, ha már elértük a virágot, és a látványa, még mindig lenyűgöző.
- Ő Anya szépsége. Meg persze, minden, amit csak látsz. - mutatok körbe, mert a kert egy részét innen is látni. Tökéletes, mert Anya keze munkája látszódik, minden zöld, vagy éppen színes felületen. Egyelőre viszont még nem szeretnék tovább menni, mert van még valami a kezemben.
- Krémest? - tartom Marcel felé a tányért, és az egyik villát is nyújtom neki. Mert jelképes osztozási elvtől eltekintve, az első falat mindneképp az övé. És a szeretettel teli mosolyom is…

Megnyugszom, amikor látom a hajót közeledni. Csak néhány óra telt el, mégis olyan érzés, mintha egy fél élet lezajlott volna. Talán így is van. Ugyanis pontot tettem egy olyan mondat végére, aminek a jelek szerint még nem volt meg az igazi lezárása. Most már meg van, és csak annyi dolgom van, hogy ezt el is higgyem, és ne akarjak mindenáron visszafelé olvasni… Ez pedig sokkal könnyebb, ha itt vannak velem azok, akiket szeretek.
Az pedig még nagyobb örömmel tölt el, hogy látom Apa és Marcel láthatóan remekül megértették egymást. Feleslegesen aggódtam mert… láthatóan még a fogadást is jól eltaláltam. Akkor persze még nem tudtam, hogy milyen hírt készülnek velem megosztani. De éppen ennek a fényében okoz még nagyobb örömet, hogy Apa bizony… tényleg a keblére öleli Marcelt. Majdnem szó szerint is. Amit pedig Apa mond… kis híján örömkönnyek indulnak meg az arcomon. De végül csak mosolygok, nagyon szélesen.
- Hajajj… remélem készült róla fénykép. Másként nem érvényes. - nevetem el magam, mert épp Apa szavait idéztem. Mert többször is előfordult már, hogy visszaengedett halat, amennyiben olyan fajú példányt fogott ki, amelyik veszélyben van, vagy a jelenléte fontos az ökoszisztéma szempontjából. Az ilyen esetekben pedig mindig készült fénykép. A cápát pedig nem látom, így remélem, hogy másként örökítették meg a… közösen eltöltött időt.
Ennél jobban viszont nem foglalkozom a fénykép kérdésével, mert ahogy leszállnak Marcel felém indul, és a karjaiba zár. Először csak óvatosan fogom át én is, később viszont szorosabbá válik az ölelésem, és a szemeimet is becsukom, míg elmerülök az illatában. Rájövök ugyanis, hogy erre most nagy szükségem van, és legalább néhány pillanatig nem akarok azzal foglalkozni, hogy Apa is itt van. Hiányzott nekem, leginkább a gyengéd szeretet, amit minden érintése közvetít nekem.
Aztán viszont bevillan, hogy talán nem véletlenül lépett először hozzám, ahelyett, hogy visszavinné a házhoz a felszerelést. Fel is emelem a fejem, és a pillantását keresem. Vajon Apa elmondta neki is? Ezt most még nem kérdezhetem meg… Nem akarom elrontani a hangulatot…
- Nyertem neked egy krémest. - mosolyodom végül el, és a sötét gondolatot egyelőre félre teszem. Abban ugyanis már akkor biztos voltam, amikor a ‘fogadást’ kötöttem, hogy azt a krémest Marcelnek teszem félre. Meg persze, minden más tekintetében is gondoltam rá. Bár ez nem is volt nehéz, mert Anyu még saját magán is túltett vendégvárásban. Végül elengedem Marcelt (bár nagyon nem szívesen…), és Apa illetve Andrew felé fordulok.
- Mit hozzak? - kétirányú a kérdésem. Akár a felszerelés cipelésében, akár az italok-ételek felszolgálásában, két kézzel állok rendelkezésre. Bár nagyon szeretnék Marcellel kettesben is beszélni, eszemben sincs felborítani a családi idillt. Ez a jó hangulat ugyanis rám is hatással van, és még szeretnék belőle részesülni, mielőtt… újra feltépem a sebet. De ha tudok Marcel közelében maradok, és amíg van neki, meg nekem is egy szabad keze, megfogom az övét. Talán egy kicsit szorosabban, mint máskor…

Andrewra nézek, és válaszként csak egy mély sóhaj érkezik. Tényleg nem akarom, hogy a múlt árnyai kísérjenek. Azt pedig pláne nem akarom, hogy Marcelre is hatással legyen. Ezért mindent meg fogok tenni azért, hogy pontot tegyek az összes befejezetlen mondat végére. Ezt egy bólintással is jelzem, kisebb mértékben Andrewnak, nagyobb mértékben inkább magamnak.
- Valóban nem érdemes. - kimondani könnyű, és ésszel felfogni is, ám a szívemnek még nem tudok azonnal parancsolni. Azt összetörték, jó néhány évvel ezelőtt, és most kaptam egy emlékeztetőt. Félre akarom tenni, és idővel sikerülni is fog. Ugyanis a családom, aminek már Marcel is a része, támogatni fog. Többet nem is kérhetnék.
- Hát… azon csodálkoztam, hogy Apa nem tett fel túl sok kérdést Marcelről. Ezek szerint a hajókázásra tartogatta. - azt persze nem tudom, hogy végzett-e nyomozást, a katonai aktától függetlenül is. Azt ugyanis biztos megnézte, és még csak nem is azért, mert Marcel a párom. Egyszerűen szereti tudni, hogy kik szolgálnak a bázison. Legalábbis mindig ezt mondta nekem…
- Köszönök mindent. - mondom ki végül a legfontosabban, mielőtt egy ideig hallgatok. Jól esik, hogy Andrew is a fejemre hajtja az övét, és az idő így el is tűnik a szemem elől. Az érzések… még nem teljesen. De dolgozom rajtuk, és nem olyan módon, hogy csak a homokba dugom a fejem. Inkább engedem, hogy átáramoljon rajtam minden, aminek kell. Az ilyet egyébként is csak halasztani lehet, megszüntetni nem.
- Rendben. Ám ha meggondolod magad, tudod, hogy hol találsz. - fordulok végül Andrew felé, és a mosolyom is már kezd feléledni.
- Az biztos. Meg az is gyanús lesz, ha utána két napig úgy fogok a stégen feküdni, mint egy hering. - egy pár másodpercre prezentálom is a hering pózt. Hátradőlök, és kiterülök a stégen, kezeimet kirakva oldalra. Aztán persze visszajövök, mert így nem látom a vizet, pedig arra most nagy szükségem van.
- Az biztos. Képzelem, hogy aggódott a mamacica, amíg csatangolt a gyerek. - legalábbis bízom benne, hogy nem azért kóborolt, mert történt valami az anyukájával… Ugyanis bármilyen határozottan is állítják egyesek, hogy a macskák csak állatok, ők is ugyanolyan érző lények, mint mi. Ráadásul ők minden esetben képesek feltétel nélkül szeretni, és ezt nem lebecsülni kéne, hanem tanulni belőle. Nekem persze Marcel segített ebben. Ő mutatta meg, hogy létezhetnek még tiszta érzések, ha magunkat, és egymást is elfogadjuk. Ezért is virul ki az arcom, amikor meglátom a hajót. Mozdulni viszont nem szándékozom, egészen addig, míg kikötési távolságba nem érnek. Ugyanis méltóképpen szeretném majd Marcelt üdvözölni, és ez azt jelenti, hogy egy időre félreteszek minden rossz érzést, amit Logan ültetett el bennem. Még lesz vele dolgom, de nem most. Egyszerűen csak örülni akarok neki, hogy visszajöttek, és remélhetőleg a hangulatuk is jó.
- Kapitány? Tisztes matrózt faragott az úriemberből? - kérdezem Aputól, amikor már a stégre dobták a kötelet, és Andrew segített nekik kikötni. Hátráltam is néhány lépést, hogy legyen elég helyük kényelmesen lejönni a fedélzetről, tekintetem viszont Marcelét keresi. Őt látva, már tényleg széles a mosolyom…

A stéghez közelítve, mintha könnyebbek lennének a lépések. Még húz valami lefelé, de már nem olyan erővel, mint eddig. Az óceán illatát megérezve pedig már egy mosoly kezdeménye is az arcomra kúszik. Még halvány, és talán Andrew észre sem veszi, de jelzi, hogy nem fogok már sokáig engedni a negatív érzeteknek… Azért biztosra megyek, és a cipőmet levéve belelógatom a lábam a vízbe. Jól esik a hirtelen hideg. Aztán önkéntelenül nézni kezdem, hogy látok-e halakat a vízben, és a vizet is idővel kellemesen melegnek érzem.
- Tényleg nem. De úgy tűnik szeretek vakon cipekedni… - egy frászt szeretek… Sosem akartam ilyet. Csak sokáig tartott megérteni, hogy a szeretet origója, nem az, amit két ember egymás iránt érez. Önmagunknál kezdődik, és aki nem szereti saját magát, az mást sem tud.
- Marcellal nem nehéz. - mosolyodom el, már őszinte örömmel. Ő ugyanis egy igazi társ, és vele olyasmit is megtapasztaltam, amit előtte sohasem. Ezért pedig hálás vagyok neki, és a sorsnak is, ami keresztezte az utunkat…
- Ha örököltem volna a szemét, jóval rövidebb is lehetett volna ez a történet. - már utat törne magának az önvád, de… nem akarok engedni neki. Elvégre nem kéne rosszul érezni magam. Vak voltam, de már nem vagyok az. És már nincs is szükségem erre a fajta éberségre. El hihetem, hogy nem fog megismétlődni a múlt, mert az már távoli, és csak rajtam múlik, hogy mikor engedem el teljesen. Leginkább most azonnal szeretném…
- Gyanús is volt, hogy nem hívott minket… - nevetni még nem megy, de a mosolyom egyre fényesebb. Csodálatos családom van, és ha ők vesznek körül tényleg nem eshetek nagyot. Mert elkapnak… És mikor ez a gondolat megérik bennem, Andrew éppen akkor karol át, és mondja is ki…
- Akkor nem lehet gond. - mondom hálával teli hanggal, majd Andrew vállára hajtom. Hosszú ideig hallgatok. A saját érzéseimet vizsgálom, és igyekszek mindent a helyére terelni. Nem megy gyorsan, és többször el is kalandozom, amikor nagyobb falat ér a torkomra… Halakat pedig továbbra sem látok a vízben. Apu minden bizonnyal kifogta az összes környezőt… Ezért inkább a messzegébe vetem a tekintetem, és… a lelkemet  is inkább kellemesebb vizekre engedem.
- Nem érdekel, hogy megérti-e vagy sem. Ez most már nem róla vagy rólunk szól, hanem csakis rólam. Nekem kell elengedni a bűntudatot. És így sokkal könnyebb lesz. - úgy tűnik van előnye is annak, ha becsapnak, és kihasználnak… Ha másnem, az erősen fellobbanó dac. Ugyanis nem fogom hagyni, hogy ez a történet, vagy önmagában Logan létezése megmérgezze a kapcsolatomat Marcellel. Meg a szamárnak a… fülét…
Egy mély sóhajjal kúszik ki belőlem a megmaradt keserűség, és… egyelőre minden más is. A derühöz akarok visszatalálni, és a boldogsághoz, amit néhány perccel ezelőtt olyan erősen éreztem… Szerencsére nem ment messzire. Épp csak csendben volt egy ideig.
- Körbenézhetnétek? Neked nincs kedved elgurulni néhány helyre? - mintha Andrew arra célozna, hogy menjünk csak ketten Marcellel, ám nem azért jöttünk mindhárman, hogy mindenhová ketten menjünk Marcellel. Szeretném, ha Andrew is velünk tartana. Úgyis lesz olyan alkalom is, amikor csak kettesben megyünk.
- Mascába szeretnék felmenni Marcellel. Felfelé, és lefelé is mászva természetesen. Kíváncsi vagyok, hogy még bírom-e a tempót. - elnevetem magam. A Masca túra ugyanis nagyon csalóka. Elvileg gyalogtúra… Hát nem. Teljes mértékben sziklamászás, épp csak nem kell annyi felszerelés, és nincsenek olyan meredek emelkedők. De azért… jó kondi kell hozzá, főleg oda-vissza. Nem mellesleg pedig gyönyörű, és már akkor is eszembe jutott, hogy szívesen elmennék oda Marcellel, amikor az első közös sziklánkat másztuk…
- Emlékszel még arra a cicára, ami haza akart velünk jönni onnan? Az utolsó pillanatban találta ki, hogy mégis jó lesz neki a vadon. - a helyiek nem örülnek az ottani kóbor macskáknak, és persze a természetvédők sem. De nekem nem volt szívem csak úgy szó nélkül elmenni mellettük. Főleg, amikor az a kiscica módszeresen követni kezdett… Esélyem sem volt komolyan ellenállni. Ahogy Marcelnek sem tudtam, annak ellenére sem, hogy egyszer csúnyán megégettem magam…
- Nézd csak. Szerintem azok ők lesznek. - felemelem a kezem és a távolba mutatok. Alig látni valamit, a fénylő kékség, szinte mindent elnyel, de a megérzésem azt súgja, hogy Apu hajója közelít felénk. A melegség, amit érzek a szívemben határozottan erre utal.
- Korán jöttek. Vagy nem fogtak semmit, vagy akkora a zsákmány, hogy vontatják maguk után. - nevetem el magam, amikor már nem csak megérzés, hanem erős gyanú a közeledő hajó.Egyelőre viszont még nem mozdulok, mert nagyon is jó Andrew mellett üldögélni, és a hullámzó óceánt nézni.

Elmosolyodom. Halványan ugyan, de akkor is tetten érhető az arcomon. Hiszen ha félreteszem azokat az érzéseket, amik most bennem vannak, és csak arra támaszkodom, hogy ismerem Marcelt, és Aput is, akkor nincs mitől tartanom.
- Ez igaz. És a legjobb helyen vannak most. - ha van olyan hely, ahol Aput meg lehet ‘puhítani’ az a hajója. Főleg annak fényében, hogy nem valódi puhításra van szüksége, csak arra, hogy kevésbé aggódjon. Ez mindig is a vizen volt a legkönnyebb a számára. Mellesleg nekem is… Ezért Andrew felé fordulok.
- Van kedved lesétálni a stéghez? - a kert is gyönyörű, de jobban esne most a végtelen óceánt nézni. Ezért ha van kedve Andrewnak is sétálni egy kicsit, én a stégen folytatnám a beszélgetést. Ha nem, akkor persze maradhatunk is.
- Azt hiszem inkább le kéne tenni az összes csomagot. - sóhajtok nagyot, mert… könnyűnek hangzik, de ebben a pillanatban egyáltalán nem az. Teherként éltem meg minden találkozót Logannal, és amikor láttam, hogy a börtönből hívnak, mindig mogyorónyi méretűre zsugorodott a gyomrom… De úgy éreztem, hogy felelősséggel tartozom iránta. Nem a házasságunk miatt, hanem azért, mert nincs más az életében. Úgy tűnik tévedtem…
- Már nem csak hiszek… Tapasztalat. - mosolyodom el ismét, és jól esik, hogy Andrew a karomat érinti. Ez ugyanis tényleg képes szinte minden rosszat eltűntetni. A szerelem már nem csak egy ábránd, egy fogalom, aminek a létezését hajszoltam. Marcelnek köszönhetően már meg is élem. És emellett Logan minden mocsok tette lényegtelennek tűnik. Csak az előszó a könyvben, ami már nem róla szól. Nem több, mint háttéranyag…
- Ha Apu meg adja a lehetőséget neki, akkor biztosan, és… remélem, hogy meg is fogja. Logannek is megadta, pedig… az-az érzésem, hogy ő már az elején is sejtette, hogy ennek nem lesz jó vége, csak nem mondta nekem… - hálás vagyok neki ezért? Azt hiszem igen. Mert talán nem lett volna szükségem arra, hogy megéljem milyen az, amikor semmibe vesznek, amikor a szeretetet, amit adnék eltiporják, de emiatt még jobban tudom értékelni Marcelt, és azt, hogy ő egy igaz, és őszinte ember. Minden bizonnyal enélkül is tudnám, de… ha már így adódott akkor ebből a citromból még egy kis levet rakok a limonádéba. Hogy még finomabb legyen. Legalábbis… szeretném ezt tenni.
- Hát… ennek örülök, és… egy kicsit sajnálom, hogy nem láttam. - Andrew mindig nagy dózisban kapott belőle, és az, hogy ezúttal nem mert jelenetet rendezni… őszinte örömmel tölt el. Talán némi kárörömmel is? Nem, azt hiszem az nincs bennem. Egyszerűen csak el akarom engedni teljesen ezt a történetet. Mindenestül…
- Köszönöm Andrew. Neked és mindenkinek. - egy újabb mosoly, és ez már nem olyan halvány, mint a korábbiak. Ez ugyanis tény. Én egy szerető család tagja vagyok, és mindig támogatást kaptam. Ha rosszul döntöttem, és épp a következményekkel kell számolni… akkor is. Ezért nincs miért aggódni. Valóban érdemes a jelen és a jövő felé tekinteni, mert az csak jót tartogathat. Az összképet nézve.
- Nem tudom mi esne jobban. Egyszerűen csak megszakítani vele minden kapcsolatot, vagy még egyszer a szemébe mondani, hogy kapja be… a szamárét… - a szomszédos épület felé bökök az egyik ujjammal, bár azt nem tudom pontosan, hogy melyik szomszédból is szokott érkezni az a bizonyos nagyfülű ‘fenevad’. Ami azt illeti egy kicsit hiányolom is. Meg ebben a pillanatban nem csak őt…

Önkéntelenül csúszik ki egy sóhaj az ajkaim közül. Tudom, hogy nem az én dolgom a szüleim aggodalmainak a megfékezése, de… ha van rá lehetőség óvnám őket a fölösleges idegességtől. Elvégre ez az én ügyem, és nem szabad, hogy másban is rossz érzéseket keltsen. Főleg mert… még én sem tudom, hogy mit érzek. Csak azt, hogy nem akarom, hogy a lezárt házasságom hatással legyen arra, ami a jövőnkben lesz. Főleg a Marcellel való kapcsolatomat nem szabad, hogy érintse…
- Szerinted… Apa másként tekint emiatt Marcelre? - nem hibáztatnám érte, elvégre minden szülőnek joga, hogy a gyerekének a legjobbat kívánja. De Marcel más… én ezt érzem, és tudom is, Andrewval egyetemben. Anyáék viszont még nem ismerik úgy, mint én. És míg Anya mindenkinek képes odaadni a bizalmát ismeretlenül is… Apa nem.
- Nos… akkor csak köszönöm. A csomagokat is és… ezt is. Nem lehetett könnyű ezt magaddal cipelni. - olyan furcsa ezt kimondani, de… azt hiszem jobb, hogy már tudok róla. Éreztem némi bűntudatot, amiatt, hogy én már boldog vagyok, Logan pedig… sosem volt az. De ha ezt tette, akkor épp ő az, aki megfosztotta magát attól a jogtól, hogy törődjek az érzéseivel. Legalábbis… elméletben ennek így kéne működnie.
- Még semmit. Már mint… egyre hangosabban teszem fel magamban azt a kérdést, hogy hogy lehettem ilyen vak? Miért nem vettem ezt észre? De… leginkább attól félek, hogy Apa nem fog bízni Marcelben. Nem érdemli meg ezt a kételyt egyikőjük sem. - Andrew viszont… ahogy átölel, azt érzem, hogy legalább miatta nem kell aggódnom. Ha ő félt is engem, ez nem olyan erős, hogy rányomja a bélyeget a hangulatára. Legalábbis remélem. Mindenesetre átkarolom én is, és a fejemet a vállára teszem.
- Logan tudja, hogy te… tudod? - ezt a kérdést fontosnak érzem, mert… ezen múlik, hogy miként fog telni a következő találkozóm Logannel. Ezt ugyanis nem fogom szó nélkül hagyni. Távol áll tőlem a féltékenységi jelenetek rendezése, Logan nevelése a helyes irányba pedig végképp. De nem fogom engedni, hogy a családom közelébe jöjjön, és ezt nyíltan meg fogom neki mondani.
- Bennem van a hiba? Úgy értem, hogy dühöt kéne éreznem? Vagy azt, hogy megaláztak? Nincs bennem semmi ilyesmi. Egyelőre legalábbis… - lehet, hogy azért nem érzek semmit, mert eltolom magamtól? Mert valójában fáj, csak nem akarok vele szembenézni? Meglehet. De ha így van, akkor nem akarok tovább bújkálni. Számomra az őszinteség mindennél fontosabb, és ezt nem fogom eltitkolni Marcel elől, még akkor sem, ha ez nem feltétlen az ő ügye. Ha hatással lesz rám, akkor tudnia kell róla. De vajon így lesz?

Figyelek Andrewra, nem csak a szavaira, hanem a gesztusaira is. Megértem, hogy számára önmagában Logan említése is kellemetlen, de mintha éreznék valami mást is. Valami súlyosat. Ezért a harag már éppen fel is ébredne bennem, mert meg vagyok győződve róla, hogy Logan bántotta Andrewt. Nagy ‘meglepetés’, hogy végül kiderül, kivételesen nem ő a célpont…
- Értem. - vagyis nem, még nem teljesen. Egy valami még nem tiszta nekem. Miért olyan fontos, hogy én tudjak a barátnőjéről? Vagy akárkijéről… A kapcsolatunk véget ért. Legkésőbb akkor, amikor kimondták a válást. Ezért sejteni kezdem, hogy nem ez az igazi üzenet. Hanem valami más…
Ezért is kérdezek rá a megismerkedésünk időpontjára. Andrew válasza pedig… igen egyértelmű. Érzem, hogy egy pillanatra meg is rándul a szám széle, és nem azért, mert mosolyra akanának görbülni az ajkaim. Épp ellenkezőleg. Tartani akarom magam, mert eszembe jut, hogy ez a történet másokra is hatással van…
- Anya és Apa tud erről? - igyekszem rejteni az aggodalmat, amit érzek. Ugyanis, ha Anyáék tudják… az azt jelenti, hogy még jobban aggódni fognak miattam, és nekik is fájdalmat okozott Logan. Hogy velem mit tett… abba egyelőre képtelen vagyok belegondolni. Csak az érdekel, hogy mi lesz Anyáékkal, és persze Andrewval, akinek nagyon nehéz lehetett egy ilyen dologgal elém állnia…
- Sajnálom Andrew… Ha tudtam volna, hogy ebbe belekeverlek… nem kértem volna, hogy te vidd be neki a csomagokat… - felállok, és néhány lépéssal odébb sétálok. A víz felé tekintek. Eszembe jut, hogy Marcel és Apa odakint vannak és… talán ennek is több értelme van így. Ha Apa is tud arról, hogy mit tett Logan, talán attól fog tartani, hogy Marcelben sem lehet megbízni. Pedig… ő nem csak a bizalmamat érdemelte ki, hanem a szeretetem is. Úgy, ahogy Logannek sosem sikerült…
- Nem tudom, hogy  mit kéne kezdeni ezzel… - vallom be végül Andrewnak, ami most van bennem. Ugyanis, ha már belekeveredett nem lenne tisztességes részemről, ha kihagynám abból, ami bennem zajlik. Viszont még arról sem tudom pontosan, hogy mi. Mert csak egy valami kavarog bennem. Egy kérdés. Hogy lehettem ennyire vak?

Szeretnék minél több időt Apuval, és Anyuval tölteni, de azért értékelem a csendes perceket is, és azt sem akarom elfelejteni, hogy hol is vagyunk. Mert számomra Tenerife maga a varázslat. Már gyerekként is lenyűgözött, amikor itt nyaraltunk, de amióta Anyuék ide költöztek, különösen a szívemhez nőtt a hangulata. A természet pedig páratlan. Még sem ezért tartok Andrewval a kertbe, hanem azért mert… furcsának találom, hogy így kihívott, még akkor is, ha a papagájvirágot tényleg látni akarom.
- Öhm… talán. Én sem vagyok benne biztos. - azért megfontoltam a választ, és én is megálltam a pálmafa vélt helye mellett. Az itenni környezetet azért nem véstem fel úgy az eszembe, mint az első házunkat. Ott minden fára, minden bokorra emlékszem még most is. A fának, amin a csoda kuckónk volt, pedig még az ágait is fel tudom idézni. Nagyon szerettem ott időzni.
- Rendben. - mielőtt helyet foglalnék, azért közelebb megyek a papagáj virághoz, és megszagolom. Minden virágot így szoktam ‘köszönteni’, még akkor is, ha nincs különleges illata. Ez pedig különösen gyönyörű, és látni rajta, hogy szeretettel van gondozva. Ezért boldogan merülülök el mind a látványban, mind a békés hangulatban, amit érzek. Közben pedig helyet foglalok, Andrew mellett.
Akkor viszont ránézek, amikor Logant említi meg. Nem a kedvenc témám, és ezt ő is tudja. Így rossz érzésem támad, mert biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül akar róla beszélni. Lassan pedig ahogy halad előre a mondani valójában körvonalazódni is kezd valami, ami… végképp nem túl kellemes érzés.
- Közelebbről… - ismétlem az utolsó szót, aminek úgy tűnik különösen nagy jelentősége van. De még ennek ellenére sem értem, hogy ez miért fontos. Én csak örülnék neki, ha más is látogatná, mert én csakis azért tartom fent a kapcsolatot Logannel, mert rajtam kívül másra nem számíthat. Vagyis kifejezetten megkönnyebbülnék, ha lenne egy közeli barátja, függetlenül a nemétől.
Azonban ismét megforgatom ezt a szót magamban, mert az-az érzésem támad, ha ez jó hír lenne, már korábban is közölte volna Andrew, és leginkább nem így. Ezért keresni kezdem a ‘csapdát’. És végül meg is találom…
- Oh… - láthatja Andrew az arcomon is, mintha arcon csaptak volna. Egy pillanat alatt eltűnt a derű, és a mosoly az arcomról. De azt még nem tudnám megmondani, hogy mit is érzek ezzel kapcsolatban. Azt hiszem többet kell tudnom, mert lehet, hogy nem is olyan vészes, mint amilyennek én most gondolom magamban.
- Szóval azt mondod, hogy van egy barátnője? Romantikus értelemben? - először ezt akarom tisztázni. Ez ugyanis… egyáltalán nem érdekel. És ettől meg is könnyebbülök. Ugyanis ez azt jelenti, hogy tényleg sikerült elengednem azt a kapcsolatot. Azután, amit Logan tett, nem tudnék jó szívvel minden jót kívánni neki, de egy kis keserű szájízzel már igen. Legalábbis ha csak ennyiről lenne szó...
- Pontosan mi derült ki? Mióta ismerik egymást? - ezt a kérdést már sokkal óvatosabban teszem fel, mert félek a választól. Hogy miért is? Azt még mindig nem tudom. Ugyanis semmit sem érzek. Mintha minden megfagyott volna körülöttem. A kellemes hőmérsékletet sem érzem már. Csak hideget. Jeges hideget…

Hálás vagyok Anyunak, amiért ilyen szeretettel fogadott minket. Hiszen most még a szokásosnál is több mindennel készült azt hiszem. Én pedig lelkesen fogyasztok mindent, hiszen az ő főztje a legjobb a világon. Nem vagyok elfogult. Ez így van, és pont.
- Köszönöm. A sütikre sosem tudok nemet mondani. A tieidre. - ha tudom meg is érintem Anyu kezét, és a tenyerére rakom az enyémet. Hiányoztak már mindketten, és nagyon örülök neki, hogy végre tudtunk találkozni is. Főleg annak fényében, hogy nem csak ketten jöttünk Andrewval.
- Igen. Viszont most már nem kell aggódnia miattam. Rendben leszek. - több, mint rendben, de egyelőre ezt nem mondom ki. A mosolyom, és a gesztusaim azt hiszem egyébként is elárulják.
- Nem tudod? Okéééééé. - nevetek én is. Most már biztos, hogy pontosan tudja, de annyiban hagyom. Hiszen joguk van aggódni, és persze ahhoz is, hogy a maguk módján ismerjék meg Marcelt. Nekem pedig ahhoz van meg minden jogosultságom, hogy kövessem a szívemet, ami jelzi, hogy Marcel tényleg az a különleges valaki, akire egész életemben vártam. Nem is kellenek már szavak ahhoz, hogy ezt kifejezzem. Elég egy pillantás Anyura, és tudom, hogy érti és érzi azt, ami bennem van.
- Maaaaajd meglátod te is. - mosolygok sejtelmesen. Anyu remek emberismerő, ezért talán már most is észrevette, hogy mi az, ami megfogott Marcelben. Amennyiben nem, majd fogja. Vagy majd elárulom mielőtt, hazamegyünk.
- Jogos. - kuncogok végül. Ugyanis elsősorban az a kérdése jutott eszembe, hogy milyen ételt szeret Marcel. Ez többet mond Anyuról, mint bármi más, ugyanis neki már rögtön az volt a fontos, hogy Marcel is otthonosan érezze magát itt. Arra azért majd kíváncsi leszek, hogy mit fog szólni Marcel ehhez a kis meglepetéshez.
- Hűha. Akkor nem szóltam. - játékosan elhúzom a szám előtt a kezem, mintha cipzárt csuknék, de azért egy minimális aggodalom van bennem. Fontos nekem, hogy mindketten jól érezzék magukat, de mielőtt ez megtörténik, lehet, hogy lesz pár keményebb pillanat. Az ilyen percekben pedig Marcel mellett akarok lenni, hogy támogatni tudjam, de remélhetőleg nem is lesz szükség ilyesfajta ‘segítségre’. Ezért néhány perccel később, de elengedek minden aggodalmat, főleg mert Andrew is megérkezik. Így már tényleg nincs több kívánságom.
- Akkor legyen így. - megfogom Anyu kezét a megállapodás jegyében, és azt nem mondom, hogyha nem így lesz, legyen Marcelé az összes krémes. Valami miatt ugyanis teljesen biztos vagyok benne, hogy pontosan ez fog történni.
- Ó tényleg? - nézek először Anyura, amikor Andrew megemlíti, hogy virágzik a papagájvirág. Utána Andrew felé fordulok, és mintha látnék valami furcsát rajta. De túl jó a kedvem ahhoz, hogy engedjek az ilyen megérzéseknek.
- Mehetünk. - boldog mosollyal az arcomon indulok kifelé, Andrewval együtt persze. Nem haladok olyan gyorsan, hiszen az egész kert látványát magamba szívom, és persze mikor elérjük a papagájvirágot, akkor sem sietek sehova. Még az is eszembe jut, hogy egy kicsit leülök a fűbe, de egyelőre várok. Ugyanis talán oka volt annak, hogy Andrew így kihívott, és amikor megszólal beigazolódik ez a gyanúm.
- Logan? - először értetlenséget láthat az arcomon, mert nem tudom elképzelni miként jön éppen az ő témaköre elő. Néhány másodperccel később viszont eszembe jut, hogy Andrew is több alkalommal járt nála, és meglehet, hogy Logan a szokásosnál is parasztabb volt. Ezért lassan, de biztosan kúszik be a feszültség a bőröm alá, és hiába van még mosoly az arcomon, az már jeges, és leginkább aggodalommal teli.
- Hallgatlak. - ha mondott Andrewnak valami olyat, amivel megbántotta, én kicsinálom. Már az sem esett jól, amikor előttem szidalmazta, de ha Andrewt is bántotta… Nagyon ajánlom Logannek, hogy ne erről legyen szó.

Azért az feltűnt, hogy miután Andrew elvitte a csomagokat, nem jött vissza azonnal, de úgy vettem, hogy pihenni akar egy kicsit az utazás miatt. Viszont ahogy telt az idő, és a sütemények is előkerültek azért elkezdtem hiányolni. A desszert majszolás úgy az igazi, ha csoportos tevékenység, ezért, amikor meglátom, hogy Andrew végül megérkezik nagyon széles lesz a mosolyom. Csukott szájjal persze, mert a sütit azt még eszegetem.
- Óóó ne aggódj. Még hagytam. Párat. - nevetni kezdek. Eszembe jut, amikor még kicsiként nem csak a sütit ettük, hanem még a tányért is kinyaltuk. És mindig igazságosan osztozkodtunk, vagy éppen azon az alapon, hogy ki az éhesebb. Én most nem vagyok éhes, de a süti túl finom ahhoz, hogy hagyjam árválkodni a tányéron. Remélem Marcelnek is ízleni fog, ezért természetesen bőven hagyok neki és persze Apunak is.
- Egyél bátran, és ne csak a felét. Meg Anyu csinált rózsavízes italokat is. -  tudom, hogy fura, hogy én ajánlgatom, amit Anyu csinált, de azért kímélni akarom őt. Vagyis, ha Andrew kér valamit inni, szeretném én hozni neki. Azt mondjuk még nem tudom, hogy gyorsabban feltudok-e pattanni, mint ő. A sütiknél például esélyem sem volt.
- Igen. Megkapták a parancsot, és már mentek is. - ismét nevetni kezdek, mert egyáltalán nem féltem őket. Biztos remekül szórakoznak. Azt viszont észreveszem, hogy Andrew odacsúsztat Anyunak egy egydollárost. Nagyon meglepődöm, de megértem azt hiszem, hogy miért.
- Ti fogadtatok? - már nem csak nevetek, hanem egyenesen röhögök, a könnyeimet is törölgetem, annyira ráz a kacaj. Naaaaagyon kíváncsi lennék, hogy pontosan mi is volt a fogadás tárgya, de egyelőre nem kérdezek rá. Remélhetőleg maguktól is elárulják. Illetve ajánlani akarok egy másikat.
- Na jól van. Engem se hagyjatok ki. Egy krémest teszek arra, hogy amikor visszajönnek, Apu már a vállánál fogja át karolni Marcelt. - még mindig nagyon vigyorgok, és csak kuncogás szintjére tudtam levinni a nevetést, de a szemöldökömet játékosan megemelem néhányszor. Abban pedig nagyon reménykedem, hogy meg fogom nyerni ezt a fogadást, de nem a krémes, vagy a győzelem miatt...