Last Chance

Amikor azt hiszem, hogy már kezdem őt jobban érteni, egy kicsivel jobban megismerni, akkor kiderül, hogy nagyon elnéztem valamit. Hogy olyasmit tettem, vagy mondtam, amit nem lett volna szabad, és… emiatt sokkal óvatosabbnak kell lennem a továbbiakban.
Viszont aztán… végül ő kér bocsánatot. Pontosabban nem bocsánatot kér, csak közli velem, hogy nem akart megbántani. Továbbra sem értem. Minden joga megvolt ahhoz, hogy figyelmeztessen, túl mentem a határon. Éppen ezért nem is tudom, hogy mit mondjak. Pár pillanatig őt nézem, aztán inkább enyhén elfordítom a fejem.
- Nincs mit. Sajnálom, hogy túlmentem a határon. - még a fejemet is biccentem felé, és nem csak azért, mert egy senki vagyok hozzá képest. Ha egyenrangúak lennék, akkor sem avazhatok az életébe. Csak védelmezhetem, úgy ahogy ő engedi. És hálás vagyok azért, hogy bízok bennem annyira, hogy ezt megtehetem.
- Szívesen. - enyhül bennem a feszültség, mert úgy tűnik, most már a jó úton járok. Megtaláltam az egyensúlyt a figyelmesség, és a beleavatkozás között. Legalábbis remélem, hogy most már helyesen érzem a határt.
- Rendben. Legyen szép napja. - látom azt a halvány mosolyt a szája sarkában, és ez önkéntelenül előhívja az enyémet is. Valószínűleg ezért nem mozdulok azonnal, és ezért telik el néhány súlyos másodperc azelőtt, hogy elindulnék kifelé. De aztán meghajolok felé, és távozom.

Ismét elmosolyodik, és ez alapján arra gondolok, hogy nem bánja a szavaim, és nem mondok semmi rosszat. Az én szívem is könnyebb lesz, és önkéntelenül elmosolyodom.
Aztán az arcomra fagy minden érzelem. Teljesen összezavarodom, mert egész mást mondanak a gesztusai, és a szavai. Megköszöni a biztatást, de közben azt is kifejezi, hogy nincs szüksége rá, mert már intézkedik. Pár pillanatig még levegőt sem merek venni.
Majd elengedem az érzést, és inkább figyelek. Nem ártom magam olyasmibe, ami nem az én dolgom, hanem csak az elhangzott kérésekre figyelek, és arra, hogy mi az, amit érdemben is megtehetek, hogy segítsem őket. Hamarosan ki is derül. Ugyanis egy újabb információt kapok, ami a veszély jellegét minősíti.
- Értem. - azt hittem, hogy épp az efféle játszmáktól kell megvédeni a családját, és nem ők maguk generálják az ilyen konfliktusokat. Hiszen ez akkor sem fair, ha Queil egy idegen lenne a számukra. De így… Még inkább értem Brandon aggodalmát. És tényleg szeretnék neki segíteni. Még akkor is, ha megint rossz szavakat használok.
- Rendben. - mivel nem kért meg rá, hogy én szóljak neki, feltételezem, hogy ő fogja megtenni. Illetve így már tudom, hogy vele is meg kell osztani az információkat, Queilel kapcsolatban.
- Rendben. Biztosítani fogom a helyiséget. - még bólintok is, és csak néhány pillanatig gondolkodom azon, hogy ez miért kérésként hangzott el, és nem parancsként. Aztán inkább ezt a kérdést is elengedem, mert kezd sűrű zavar lenni a fejemben. És a jelenléte, a kedvessége egy kicsit sem segít azon, hogy a köd eloszoljon előlem. Éppen ezért…
- Tehetek még valamit önért? - most nem azt kérdezem, hogy Queillel kapcsolatban mire kell figyelnem, az ugyanis már elhangzott, és biztos vagyok benne, hogy ha még van valami, közölni fogja velem. Saját magáról viszont… egy ideje már nem beszélt. Éppen ezért továbbra is figyelek rá, szolgálat ide vagy oda…

Sajnos, amit mond… minden bizonnyal igaz. Semmit sem tudok Queilről, de láttam a reakcióját, és azt is, hogy még támogatásra van szüksége. Ám most már megkaphatja…
- Most már mellette lehet. Most már segíthet neki, és együtt gyógyulhatnak. - ebben a családban több sérülést láttam, mint a csatatéren, mert a fizikai számít a legkevésbé. A lélek a legfontosabb, és az… sokkal nehezebben is gyógyul. Bárcsak Brandonnak is tudtam volna segíteni…
- Nem óvhatja meg, amíg nem tudja, hogy mitől kell őt megvédeni. Amíg nem ismeri meg a múltját és a jelenét. - könnyedén jönnek belőlem a szavak, bíztatni akarom őt, és azt, hogy az a jókedv, és az a mosoly, amit láttam rajta, vele maradjon, most már mindig, de idővel azért eszembe jut, hogy talán nem az én kéretlen tanácsaimra kíváncsi. Talán bölcsebb lenne hallgatni, és egyszerűen csak meghallgatni. De épp a csend a legnehezebb, amikor azt látom rajta, hogy fáj neki valami…
- Oh. Értem… - talán nem teljesen, de a hangjából, és a szóhasználatból egyértelmű, hogy érzelmileg mennyire nehéz helyzet lehetett. És ez azt is jelenti, hogy a következő sem lesz könnyebb. Valóban mindent el kell tervezni, és okos stratégiát kell alkalmazni, hogy minden a helyére kerüljön. Így már azt is értem, hogy miért feszült rá, most minden idegszálával arra, hogy mi lesz, ahelyett, hogy mi van most. Megértem…
- Úgy érti, hogy… - nem fejezem be a mondatot. Azt hiszem nem kell. Pontosan értem, hogy mire céloz, csak ezt nagyon nehéz elfogadni. Azt hittem, hogy az alsóbb szinteken a legnehezebb az élet, de úgy tűnik, hogy… a nagyhatalmúak élete sem mentes a kicsinyes játszmáktól. Vagyis nem jó ez a rendszer, egy kicsit sem, de ő…. talán változtatni tud ezen. Vagy Queil… jelenleg ez a része még zavaros a számomra, de szerencsére nem is nekem kell érteni.
Engem ugyanis valami más foglalkoztat, valami, ami… sokkal közvetlenebbül érint. Vagyis… érintene, ha minden más lenne. De én akkor is tudni akarom, és nem tudok időben féket kötni a nyelvemre…
- Értem. - nem csak a szavai, hanem a gesztusai is azt sugallják, hogy örül ennek, és nem törte össze Madison a szívét. Ettől nagyon megkönnyebbülök. Hogy aztán ismét (és még inkább…) zavarba jöjjek, amikor hozzátesz még valamit a mondandójához…
Valóban túl mentem a határon, nem is kicsit, és erősen csodálkozom azon, hogy nem dobott még ki. Vagyis… miután képes vagyok összeszedni magamat, kimondok valamit.
- Köszönöm, hogy válaszolt nekem. - óriásit nyelek, és szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy az arcom elszíneződött, a vörös árnyalat irányába. Pedig egy ilyen kérdés után még a kék színnek is jobban örülnék… Sokkal kellemesebb lenne edzeni, és kék zöld foltokat szerezni, mint egy ilyen kérdés, és válasz után bármit is mondani…
De aztán szinte az életemet, de a helyzetet mindenképp mentve, visszatereli a szót Queilre, és ezért még hálásabb vagyok annál, mint hogy ismét kedves volt velem…
- Kit szeretne beavatni ebbe a tervbe? - kérdezem, még mindig egy kissé fátyolos hangon, de sokkal magabiztosabban, és koncentráltabban. Egyedül a szívemnek nem tudom még parancsolni, olyan mértékben, mint szeretnék…

Az örömömet - annak okán, hogy Brandont végre újra élettel, és örömmel telinek látom - nem igazán tudná elrontani semmi sem. Megszeppenni… viszont még így is képes vagyok. Szinte azonnal zavarba jövök, és megbánom, hogy kérdés nélkül szóltam…
De válaszolok, mert most kérdést kaptam.
- A testvére él, és egészséges. Az esélyek ellenére is. Ez egy csoda. Ehhez képest, hogy egy kis időre van szüksége, vagy diszkréten kell kezelni egyelőre a jelenlétét… még csak problémának sem számít. Legfeljebb megoldandó feladatnak. - a mosoly még az arcomon van, de érezhetően halványabb egy kicsit. És csak akkor foglalok helyet, miután ezt elmondtam, és biztosan kiderül, hogy szeretné-e még mindig, hogy maradjak, vagy sem.
Aztán hallgatok, és figyelek a szavaira. Látom, hogy igyekszik gondolni minden lehetőségre, és esetleges buktatóra. Talán nem is szólnék egyáltalán közbe, elvégre tényleg mérlegelnie kell egy csomó mindent, de valami feltűnik. Olyan, mintha még ő is csak a fejét kapkodná, és nem merné elhinni, hogy tényleg megtalálta a testvérét.
Természetesen tévedhetek is.
- Mi történt akkor? - akkor nem voltam szolgálatban, így nem tudom, hogy miként történt az első találkozó Queil, és a szülei között. Csak elképzelni tudom, az alapján, amit a családjáról tudok. És az nem sok. Így inkább továbbra is figyelek, és egy ideig mélyen hallgatok.
Aztán eszembe jut még valami. Egy kérdés, amit biztosan nem kéne feltennem. De, ha nem vagyok szolgálatban… Ha a nevemen szólított, és most is (mint mindig), olyan kedves velem… akkor talán megengedhetem magamnak. Meg akarom engedni magamnak, mert… nekem még van egy kérdésem…
- Azt nem bánja, hogy a menyasszonya… a volt menyasszonya… a testvérét szereti? - mire kimondom, már tudom, hogy ez sok volt. Ez mélységes megsértése a magánéletének, és egy ilyen kérdéshez még a barátjaként sem lenne igazán jogom, nem, hogy a testőreként. De úgy tűnik, hogy minden törekvés ellenére önző vagyok, és nem… tudom teljes mértékben félretenni a saját érzéseimet. Illetve most már kimondtam, és nem szívhatom vissza. Kizárólag a lélegzetem tudom visszatartani, amíg nem válaszol…

Örülök neki, hogy az ötletem megvalósítható, és valamiképp én is segíteni tudok. Önmagában persze annak is, hogy egyáltalán itt lehetek. Jó boldognak látni Brandont, nagyon is, és könnyű lenne teljesen belefeledkezni ebbe…
De a biztonság fontosabb mindennél, így most is, szolgálaton kívül is úgy állok, mintha képes lennék ugrani, bármelyik pillanatban.
-  Rendben. - nekem tényleg nem maradt dolgom, és ennek természetesen örülök. A legjobb az lenne, ha Brandonnak, és Queilnek soha nem is lenne szüksége testőrre, mert biztonságban élhetnek. De ez a világ… nem erről szól, és a korábbi beszélgetésünk alapján Brandon még sötétebben is látja a helyzetet, mint én magam. Tehát nincs teljes lazítás, egyelőre ez nem lehetséges.
Főleg annak fényében nem engedhetem ezt meg egyelőre magamnak, hogy Brandon maradásra kér. Ütemet téveszt a szívem, de csak egyetlen dobbanás erejéig, szinte rögtön bólintok, és természetesen maradok. Megvárom, hogy megbeszéljenek mindent, szólni addig biztos nem fogok, míg ez nem történik meg.
És csak akkor nézek Brandonra bátrabban, amikor már közvetlenül engem szólít meg. Nem tudom, hogy pontosan mit is látok rajta, talán némi zavart, ezért igyekszem teljes mértékben készségesen a szolgálatára állni, szolgálati időn kívül is.
- Rendben. Személyesen fogok intézkedni ez ügyben. - indokot könnyedén fogok találni, Brandon ezt parancsolta. A leghatásosabb, mindenki számára, így a magam részéről nem is aggódom tovább emiatt.
Az már jobban foglalkoztat, hogy csak ennyit akart-e mondani, vagy van még más is…
Mindenesetre én még szeretnék elmondani valamit, és ha kettesben vagyunk, meg is tehetem. Remélhetőleg…
- Tényleg nagyon örülök neki, hogy megtalálta a testvérét. Minden mást… meg lehet oldani. - igyekszem bíztatóan mosolyogni, elvégre tényleg nincs most már lehetetlen. Azt megoldottuk, vagyis ő oldotta meg, ugyanis megtalálta Quilt. Legyen akármilyen is ennek a körülménye, ezt nem veheti el senki sem.

Érezhetően csökken a figyelmem Brandon és Hailey irányába, de azért még nem túl feltűnő, hogy Queillel beszélek közben. Ha az lenne… igazából az sem érdekelne igazán, mert szinte rögtön kiderül, hogy jól tettem, hogy eképpen is ‘felkerestem’. A zavarát, a fájdalmát, szinte tapintani tudom.
- Én jól vagyok Queil. Most már biztonságban leszel. Bárhogy is döntesz végül, ezt most már tudjuk valamiképpen biztosítani. Nekem ez bőven elég. - most már biztos vagyok benne, hogy Brandon részéről nem lesz gond. Segíteni fog, és minden eszközét használni fogja. Ez sokkal több annál, mint amiben reménykedhetünk korábban, így én tényleg boldog vagyok. Queil megtalálta a családját, és ha most ezt még nem is meri elhinni igazán… később biztosan örülni fog.
- Rendben. - nem bólintok Queil felé, ám abból egyértelmű lehet, hogy történt valami, hogy felállok, és kihúzom magam. Nem érdekel a továbbiakban a protokoll, Queil azt kérte, hogy menjünk haza, és így is fogunk tenni. Vállalom én a “mennünk kell” mondatot.
De Queil végül szintén szól, így nekem már csak a szavait kell kiegészíteni, hogy jelezzem, én is vele fogok tartani.
- Hamarosan visszatérünk. Remélem ízleni fog az ital. - mosolyogva, finoman az üveg felé biccentem a fejem. Tényleg bízom benne, hogy jóízűen fogja elfogyasztani Brandon, és nem veszi a szívére, hogy Queilnek még időre van szüksége. Csak elképzelni tudom, hogy milyen lehet ez a számára, a pozitív és a negatív érzetekkel együttvéve. De az idő segíteni fog. Mindkettőjüknek.
- Mehetünk? - Queilre nézek, de csak hozzá szólok telepatikusan, mert érzem a megtorpanását. Én igyekszem jelezni számára a távozási szándékot, azzal, hogy néhány lépéssel közelebb megyek az ajtóhoz, de nem akarom sietetni, főleg, ha végül mégis maradni akar. Csak akkor indulunk el, ha készen áll rá, és természetesen mellette maradok. A kezét már nem foghatom kint, de… a szívem vele lesz, most is és mindenkor.

Mosolyog. És nem csak mosolyog, hanem boldognak tűnik. Olyan jó lenne egyszerűen csak őt nézni, és teljesen elmerülni abban, hogy ilyennek láthatom. De épp ez az, amit nem tehetek meg.
- Szívesen. - másként nem tudok segíteni, én csak egy egyszerű testőr vagyok. A protokollt, és a szokásokat is csak olyan mértékben ismerem, ahogy engem vagy a munkámat közvetlenül érintik. Ráadásul… óvatlan voltam, és azon az estén azt is megemlítettem, hogy a rendszer… számomra nem túl kedvező. Ezt nem kellett volna, a vallomás viszont… azt már nem bánom.
Mert boldog, és ez akkor is számít, ha nem miattam…
- A küzdelem terén nem, de a leendő uralkodót még nem védelmezte. Feltételezem, hogy más a protokoll, mint most. - az alapján, hogy milyen szinten összefonódott az energiájuk… esetükben nem is tartom túl valószínűnek, hogy van valamilyen alá-fölérendeltségi viszony. Ez persze csak egy megérzés. Még mindig fájdalmasan kevesen tudok bármelyikükről is…
- Nekem kell értesíteni valakit, valamiről? - nézek Brandonra, mert biztos vagyok benne, ha kérése lenne, már mondta volna, de sok mindent kell átgondolnia. Segíteni szeretnék, neki is, továbbra is.
Mindig, és örökké…

Én is figyelek Brandon szavaira, mert értenem kell a helyzetet ahhoz, hogy Queilnek segíteni tudjak. Hiába éltem sokáig ebben a rendszerben, az én családom csak a második volt a sorban, és… igyekeztem minél hamarabb kiszabadulni innen. A Tanács számomra nem csak azt jelentette, hogy segíteni tudok másokon, hanem azt is, hogy a saját életemet is úgy élhetem, ahogy én szeretném. Jelenleg persze fogalmam sincs, hogy merre tartok, de nem is igazán számít. Csak Queilt akarom biztonságban tudni, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy nem lehet mellettem…
- Igen. - erősítem meg én magam is Brandon szavait, és továbbra sem engedtem el Queil kezét. Szeretnék vele kettesben is beszélni, hogy biztassam egy kicsit, és megtudjam nyugtatni, de nem akarom épp most elszakítani őt a testvérétől, amikor végre egymásra találtak.
Idővel viszont észreveszek valamit. Talán csak félreértem a helyzetet, de mintha… bensőségesebben nézne Hailey Brandonra annál, mint egy testőrtől az elvárható lenne. Vajon Brandon ezt észrevette? Idővel biztos kiderül ez is.
- Nekem bármi jó, ami Quilnek is. - én könnyebben tudok alkalmazkodni, nekem… nem kell most feldolgoznom egy olyan információt, ami egy életre is kevés, nem, hogy néhány pillanatra. És ahogy látom őt, hogy mennyire kétségbeesett… annyira segíteni akarok neki, de egyszerűen nem tudok…
Vagy talán mégis.
- Mit szeretnél most Queil? Hogyan tudok neked segíteni? - csak telepatikusan üzenek neki, illem ide vagy oda. Ez csak Queilre tartozik, ezért igyekszem nem adni jelét annak, hogy én most privát kommunikációt folytatok a társaságban. Egyébként is lehet, hogy csak időre van szüksége. Azt én meg tudom neki adni.

Fejemet biccentem Brandon felé, és megtiszteltetésnek veszem, hogy bízik bennem. Továbbá… egyéb érzésem is támad ezen kijelentése kapcsán, de azt továbbra is gondosan el tudom rejteni. Biztos vagyok benne, hogy senki nem hallotta, hogy a szívem kihagyott egy ütemet.
Később viszont már biztos, hogy sérül a professzionalitás látszata. A kezembe nem csak italos pohár kerül, hanem…
Szükségük van rám…
Szüksége van rám…
A lélegzet a tüdőmben reked, és a pillantásom is hosszan (túl hosszan…), Brandonon…
- Kö… - torok köszörülés, sajnos szükséges…
- Köszönöm… - már épp emelném is a poharat, hogy a helyzetet megmentsem azzal, hogy azonnal megiszom az italt, de még időben érzékelem, hogy koccintani is szeretne. Kiengedem a levegőt, ami még a tüdőmben maradt. És rendezem az ábrázatomat, és az érzéseimet, egy pillanat alatt…
- A jövőre. - olyan jó így látni, hogy idővel állandósul a mosolyom. Bármennyire is visszafogom magam, ezt a reakciót képtelen vagyok. Az italt pedig egyben lehajtom, és mélyet sóhajtok.
Azt viszont észreveszem, hogy milyen gyengédség van Queil, és Madison között. Brandon láthatóan nem bánja, sőt… örül neki. Vagyis kutya kötelességem nekem is segíteni, kérjenek bármit. Nem csak azért, mert Queil lesz, avagy talán nem lesz a klánvezér. Túlságosan is kicsi vagyok, hogy én ehhez egyáltalán hozzászóljak.
- Rendben. Figyelni, és vigyázni fogok rá, amíg szükséges. - a tekintetem Queil felé fordítom, és… igyekszem bizalomkeltő módon biccenteni felé. Nem ismerem, és ő sem engem. De ez nem jelenti azt, hogy nem fogom úgy védelmezni, mint Brandont, vagy bárki mást, akinek szüksége van a figyelemre.
Valószínűleg éppen ezért támad egy ötletem is, ami segíthet, feltéve, hogy Queil elfogadja végül Brandon javaslatát.
- Ha némi kiképzést is beiktatnánk a napirendbe, aminek én lennék az oktatója, nyerhetünk jó néhány órát, amit szabadon felhasználhatnak. Valódi kiképzésről persze nincs szó, de hihető, hogy egy újoncnak szüksége lenne ilyesmire. - az alapján jelentem ezt ki, hogy én milyen magyarázatot szoktam elfogadni, avagy magamban megkérdőjelezni. Szerintem ez hihető. De természetesen nekik kell dönteniük.

Kislányként természetesen eszembe jutott, hogy mennyire boldog leszek, ha egyszer férjhez megyek, de akkor azt még nem tudtam, hogy annak sokkal jobban fogok örülni, ha nem megyek férjhez… És jókedvem az is táplálja, hogy ezzel Brandonnak sincs gondja.
Minden álmom valóra vált, szinte egy pillanat alatt…
Queil számára viszont ez sokkal nehezebb, mint gondoltam volna, Brandon pedig láthatóan még annyira sem tudja, hogy miként segíthetne, mint én. Igazából én is, jelenleg csak annyit tudok tenni, hogy mellette vagyok, nem foglalkozva azzal, hogy ez most helyes-e vagy sem.
- Queil… van még időd átgondolni mindezt. Nem kell azonnal döntened. És biztos vagyok benne, hogy Brandon segíteni fog neked mindenben. - azért… ránézek Brandonra is, és reménykedem benne, hogy a tekintetében megerősítést lelek. Még akkor is, ha most elsősorban megnyugtatni szeretném Queilt, erősen bízom benne, hogy ez a kijelentés nem volt kegyes hazugság a részemről.
Később egy kicsit zavartan tekintek Brandonra, amikor végül más italt javasol, nem tudom azonnal, hogy mire gondol, mert továbbra is Queilre figyelek, és az ő kezét fogom. Aztán megértem, hogy erősebb italt ajánl. Nagyon jó ötletnek találom.
- Queilre… - mosolyom szelíd ugyan, mert még mindig nagyon aggódom Queil miatt, de Brandon szavaiban… nagyon is tudok hinni, és szeretném, ha ez így is maradna. Ha a valóság… még sokáig nem csapna fejbe.
- Nem ismerem a családodat, és a körülményeket sem igazán, ezért bármilyen ötlet megfelel nektek, én is segítek, ahogy csak tudok. - arra most nem mondok semmit, hogy igyekszek abban is segíteni, hogy találkozhassunk Queillel. Bármennyire is szeretném, a biztonsága miatt jobban aggódom. Ha ezen múlik… éveket is várnék rá, csak legyen egyben, és egészségesen.
A szívem persze minden bizonnyal megszakadna…

Látom, hogy az érkező Hailey, nem tud azonnal alkalmazkodni a hangulathoz, de Brandon, nyugalomra kéri. És láthatóan ez azonnal hat.
Így a magam részéről már nem is maradt semmi, ami miatt aggódhatnék, jobban mondva… ezekről teljesen megfeledkezem egy időre. Csak Queilnek örülök, és persze Brandonnak is. Neki is csak jót tudok kívánni.
Főleg, amikor felhívja még egy dologra a figyelmemet. Az eljegyzésünk… semmis.
Csak azért nem ölelem át szorosan Queilt, és csókolom meg, mert ez még nem az a pillanat, és társaság, amiben megtehetném ezt…
- Nem sajnálom, hogy nem sajnálod… - vigyorgok szélesen, azzal most nem foglalkozva, hogy az illem szerint nem kellett volna tegeznem. A történtek fényében… azt hiszem ezt megengedhetem most magamnak.
Queil viszont úgy tűnik, hogy nem tudja ilyen gyorsan feldolgozni az eseményeket. Reménykedtem benne, hogy a könnyedségem segíteni fog neki is, de… ez túl sok.
Megértem…
Ahogy a székre rogy, közelebb lépek hozzá, és megfogom a kezét. Finoman simítok végig rajta, apró köröket leírva a bőrén. Ha azt érzem, hogy ez nem segít, abbahagyom. De amíg nem érzek elutasítást, vagy zavart, maradok.
- Minden rendben lesz Queil. Találunk valami megoldást, ami mindenkinek jó lesz. - egy pillanatra Brandonra nézek, aztán vissza Queilre. Remélem ez nem volt elhamarkodott ígéret, a családját ugyanis nem ismerem annyira, hogy messzemenő kijelentésekkel élhessek.
Hailey ekkor érkezik meg, és egy poharat nyújt felém. Elveszem, és Queilnek nyújtom, de tartom, amíg csak szükséges.

Brandon szinte azonnal közli velem, hogy minden rendben van, így csökkentem a készültségi szintet. Megnyugodni nem tudok azonnal, de az már az én gondom. A feszültséget nekem kell elengedni.
És meg is teszem. Amint tisztul a kép, amint megértem, hogy mi történik, már nincs bennem ingerültség.
Csak öröm…
Az, hogy boldognak láthatom Brandont, rám is hatással van, képtelen vagyok abbahagyni a mosolygást. Akkor is az arcomon marad az árnyéka, amikor világossá teszi, hogy Queil lesz a klán vezér, és ehhez mérten, nekem őt is kell majd szolgálni. Meghajolok előttük, szinte fülig érő mosollyal, a komolyságot még csak megjátszani sem tudom.
- Ha bármiben tudok segíteni, állok rendelkezésükre. - nem tudom, hogy miként képzelik a bejelentést, de számíthatnak rám. Épp csak egy pillanatra áll meg a szívem, és a lélegzetem, amikor… Brandon még valamit kijelent…
Nem lesz esküvő? De hiszen…
De hiszen.
Így már ezt is értem.
Nagyon nehezen tudom leplezni, hogy mennyire megkönnyebültem, de megpróbálok mindent, mert ennek tényleg nincs itt a helye.
Queil, vagyis a leendő vezérünk szerencsére megment, pontosabban, úgy tűnik, hogy nem kezeli jól a helyzetet. Nem ismerem a hátteret, így eszemben sincs bármilyen következtetést levonni, csak szó nélkül elindulok a csap felé, és három poharat is keresek. Elsősorban Queilnek akarok vinni egy pohár vizet, de talán mindenkinek jól fog esni. Ezért három pohárral egyensúlyozva, elindulok vissza a hármasukhoz, és mindenki felé egy pohár vizet nyújtok.

Nincs bennem feszültség, ez épp olyan nap, mint a többi. Láttam már korábban Brandon menyasszonyát, és örülök neki, hogy meglátogatja őt. Egy kissé furcsa volt, amikor megérkezett, de biztosan, valami magánjellegű beszélgetésre készülnek. Ezért halnak el idővel a hangok is, és ezért lesz nehezebb… a védelemre koncentrálni.
Remélem, hogy ez a nő boldoggá fogja tenni őt…
Később azonban történik valami, Brandon behívja a férfit, aki a nővel érkezett. Madison, ha jól emlékeszem. A testőre, tehát ebben nincsen semmi furcsa, még a szemem sem rebben.
Idővel viszont… engem is behívnak, és Brandon nem Reednek szólít…
Óvatosan lépek be, és a tekintetem azonnal pásztázza a szobát. Hárman vannak bent, és mindenkinek… könnyes a szeme?
Mi történt?
A kezem azonnal a fegyverem irányába mozdul, de nem veszem elő. Nem tudom, hogy mit érzek, de valami határozottan megváltozott. Alaposan megnézek mindenkit, az energiájukat is. Így pedig észre is veszem a köteléket. Nem azok között, akik között vártam…
Elsötétül a tekintetem, mert azt már elfogadtam, hogy Brandon Madisont választotta. De ha ő nem becsüli meg… Továbbra sem veszem elő a fegyvert, de nagyon szeretném…
Viszont meg kell nyugodnom, így amilyen gyorsan csak tudom, eltüntetek minden érzést.
Ez kifejezetten bölcs döntésnek bizonyul, mert kiderül, hogy teljesen félreértelmeztem a helyzetet. Az fel sem tűnik, hogy Brandon ismét Haileynek szólít, ugyanis közli, hogy végetért a nyomozás. Megtalálta a testvérét. És az a mosoly, ami az arcán van…
Hevesen kezd dobogni a szívem, nagyon hevesen, és nem tudok azonnal megszólalni. A tekintetem hármuk között cikázik, majd megállapodik Brandonon, és Queilen, miként egymás mellett vannak. A hasonlóság valóban tagadhatatlan. Ám, hogy ez hogy sikerült, elképzelni sem tudom.
És nem is számít.
Amikor felfogom én is, hogy mi történt. Először csak halványan mosolyodom el. Levegőt kell vennem, mert kiderül, hogy az is kimaradt. Aztán szélesebb lesz a mosolyom. Sokkal szélesebb. Nem tudok azzal törődni, hogy ez most nem helyes, vagy ez most mit jelent. Csak látom Brandon mosolyát, azt hogy boldog. Igazán. Még sosem láttam ezt rajta azelőtt…
- Ö… - a hangom nem engedelmeskedik azonnal, ezért megköszörülöm a torkom. Egy nagyobbat nyelek, hogy egy kósza könnyet is elnyeljek. Valószínűleg az örömé. De ezt nem engedem meg magamnak.
- Örülök Uram. Szívből. - biccentek Brandon felé, aztán a férfi, vagyis Queil felé fordulok, és az irányába is biccentek. Tekintetemből egyértelmű lehet a számukra, hogy őszinték a szavaim.
Épp ezért sem gondolok a távozásra, maradok, amíg szükségük van rám.
És végül az is eljut a tudatomig, hogy Haileynek szólított…