Tracking

Bólintok Danael szavaira. Ő megy az Antaresre, én egyelőre maradok. Kommunikálni bármikor tudunk, és persze ‘cserélni’ is. De remélem, hogy erre nem lesz szükség, mert én tényleg szeretnék Dylan mellett maradni. És szinte biztos vagyok benne, hogy ezt Danael is megérti.
- Rendben. - a teleport valóban jobb ötlet, de a legfontosabb az, hogy mély álomba szenderüljön. Még nem tudom, hogy pontosan miként fogom tudni, ezt segíteni, mert az idő azért ebben az esetben biztosan számít. Altatószert nagyon nem szeretnék neki adni…
- Mellette leszek. És igyekszem a zavaró tényezőket is kiiktatni. - még mindig nem vagyok annyira jártas a Terrai illemben, mint szükséges lenne, de az alapján, hogy ‘nálunk’, mire figyelünk, az sem túl jó ötlet, hogy a telefonját én kikapcsolom. Esetleg megkérhetem rá. De milyen indokkal?
Át kell gondolnom mindent, mielőtt személyesen is felkeresem, hogy ne érjen (olyan sok…) meglepetés…
- Nincs. Én is elintézem addig a csapatot. - először Dylant keresem fel, hogy minél előbb tudjunk találkozni, de közben a segítőket is fel tudom keresni. Legfeljebb időnként bebambulok, amikor máshová kommunikálok.
Danaeltől biccentéssel köszönök el, egyéb gesztusra most nem igazán van idő. Ha ő távozik, nem szokott túl sokáig búcsúzkodni, és én sem vagyok a fehér zsebkendőt lengető típus.
Vagy az fekete? Tényleg jobban kéne ismernem a Terrát…

Csendben követem az események menetét, és csak akkor szólok, amikor szükséges. Nem vonok be jelenleg irreleváns faktorokat a vélemény alkotási folyamatba, kizárólag arra koncentrálok, ami elhangzik, vagy ami a jelenlegi helyzettel kapcsolatban felvetődik. Most nem számít, hogy milyen a kapcsolatom Dylannal, sőt… ebben a pillanatban én sem számítok. Csak a helyzet, és a közvetlenül érintett személyek, így ehhez mérten nyilvánulok meg én is.
- Nekem nincs. - mivel Danaelen keresztül kommunikálunk, nem kell külön felé fordítani a tekintetem. Már ránézek, és épp a csenddel adom át neki a lehetőséget arra, hogy szóljon.
- Szeretnék én is azok között lenni, akik vigyáznak rá. - bár az álmába nekünk kell belépni, szeretnék más módon is mellette lenni. Nem mintha tartanék attól, hogy valami rosszul sül el, de… pontosan ettől tartok.
És inkább megelőznék, vagy kizárnék minden hiba lehetőséget.
- Amit fontosnak éreztem, azt már elmondtam. A többi nem releváns. - az egészsége és a fejlődése szempontjából az nem fontos, hogy miként fog alakulni a kapcsolatunk, azután, hogy túl vagyunk ezen. Talán csalódást okozok neki vagy… nem tudom, hogy pontosan mi történhet, de ennél komolyabb baj nem történhet. Legfeljebb nekem kell tovább várnom. Azzal pedig megbírkózom.
- Úgy szeretnéd a hajóra juttatni, hogy ne ébredjen fel? - ezt a részét nem látom át, éppen ezért kérdezek. Logikusnak tűnik Danael terve, ezért eszemben sincs ellenvetéssel élni. A részletek kidolgozásában viszont szeretnék résztvenni.
- Én hogyan segíthetek most? - láthatóan kihúzom magam, ezzel önkéntelenül is jelezve, hogy készenállok mindenre, ami most ránk várhat. Egy valamire talán nem teljesen… De azzal majd később foglalkozunk…

Viszonzom a mosolyát, és türellemmel hallgatom a szavait. Vagy kísérem éppen a hallgatását. Dylan említésére viszont már megváltozik a beszélgetésünk dinamikája.
- Igyekszem akkor én is segíteni, ahogy tudok. - ha éppen arra van szükség, hogy beszéljek Dylan felsőbb énjével, természetesen kérdés nélkül megteszem. Esetleg néhány kérdés után, de feltételek nélkül. Számomra ugyanis a testvérem, és az univerzum minden lelke fontos.
- Igen. Ő foglalta össze a helyzetet. - amennyiben nekem már nem kell hozzátennem semmit, hallgatok, és figyelek. Ez abban is segít, hogy rendezzem egy kicsit a saját érzéseimet is, a tisztánlátás érdekében.
- Értem. - ez azt hiszem jó hír. Legalábbis mindenképp megkönnyíti a helyzetet. Épp csak azt nem tudom, hogy miért nem tudom még mindig lassan, és egyenletesen venni a levegőt…
Viszont nem szakítom félbe a felsőbb énje szavait, mert érzem, hogy még ő is keresi a megoldást, és alaposan mérlegeli mi lenne a legjobb Dylan számára. Még azt is figyelmen kívül hagyom, hogy apró bukfencet vet a gyomrom, amikor kiderül, hogy az emlékeit már nem lehet törölni. Később viszont megértem, hogy van másik alternatíva is.
- Köszönöm. Megbeszéljük a testvéremmel. - ha szavakkal nem is tudom most elérni esetleg Danaelt, telepatikusan biztosan. Ezért néhány másodperc után, már hozzá intézem a szavaim.
- A véleményem szerint ez egy járható út. Az álmaiba belépve nem veszélyeztetjük őt. De a döntés a tiéd. Nem szeretnélek befolyásolni. - a vélemény önmagában még csak egy faktor, nem tartom valódi befolyásolásnak. Persze meglehet, hogy már ez is elfogult, és ebben az esetben nem feltétlenül tisztességes a kijelentésem.
Danael viszont valóban nagyon pragmatikus, így nem aggódom amiatt, hogy nem fog helyes döntést hozni.
Amiatt már igen, hogy milyen hatással lesz Dylanre az, hogy épp engem fog látni az álmában… Vajon megváltoztatja a kapcsolatunk jellegét a későbbiekben? Tartok tőle, de egyelőre nem vehetem ezt figyelembe.
Amint Danael döntést hoz, annak megfelelően veszem fel újra a kapcsolatot Dylan felsőbb énjével.

Mosolyogva ingatom meg a fejem. Nos Danael nem változott. Végtelenül pragmatikus hozzáállása teszi őt (többek között) jó vezetővé, és voltak idők, amikor olyan akartam lenni, mint ő. Részben ez sikerült is, de az érzelmeknek… azért én nagyobb teret szoktam engedni, döntések meghozatalakor is. Főleg, amióta a Terrán vagyok, és az hatással van rám.
- Kíváncsi vagyok rá, hogy miként akartad befejezni ezt a mondatot. - még mindig mosolygok, és ez a könnyed hangulat egyben azt is jelenti, hogy nem várom el tőle, hogy tovább fejtegesse a gondolatmenetét. Azt ugyanis így is értem, hogy mi szeretett volna mondani… valószínűleg kifejezetten nekem.
- Arról még nem teljes mértékben. - kikerülte a kérdést, de azon kívül, hogy ezt megemlítem (továbbra is vidáman, és mosolyogva), nem teszem szóvá ennél határozottabban. Már csak azért sem mert Dylan bevonása az eseményekbe… nem olyasmi, amit teljes szívből támogatni tudnék. Természetesen szubjektív megfontolások miatt, de… a logikusabb énem sem tud egyértelműen állást foglalni. Egyelőre. Danael ugyanis előáll egy lehetséges megoldással (mint kiderül, ugyanazzal, mint én), és ezt természetesen nem fogok elvetni, bármilyen kellemetlen érzés is költözött a szívembe…
- Rendben. Beszélek vele én. - bólintok is szavaim mellé, és mivel látom, hogy már készül is felvenni a kapcsolatot Dylan felsőbb énjével, én csendben megvárom, hogy sikerüljön a kommunikáció. A kételyeket pedig gyorsan, és határozottan rakom félre, mert az  nem számít, hogy én mit gondolok, kizárólag Dylan.
- Hello. A tanácsodat szeretnénk kérni. Dylannel kapcsolatban. Szükségünk lenne a segítségére. De az emlékei még… nem tértek vissza teljes mértékben. Így tartunk tőle, hogy kockázatos lenne a számára, ha felfednénk előtte az igazság azon szeletét, amire a feladat teljesítéséhez szükség van. Szeretnénk tudni, hogy ez így van-e. Illetve, hogy milyen következményekkel járhat az, ha most a segítségét kérjük. - nem tudom pontosan, hogy szüksége van-e még valamilyen információra a felsőbb énjének, ezért egyelőre türelmesen (és csak enyhén dobogó szívvel…), várom a válaszát, vagy az esetleges kérdéseit. Danaelhez pedig egyelőre nem szólok. Nem akarom zavarni, amíg fenntartja a kapcsolatot.

Biccentéssel jelzem, hogy megértettem a szavait. Nem éreztem vádnak, de… tőle nehezen tudok elfogadni egyszerű tény közléseket. Hiszen a testvérem, és a szavai illetve a véleménye fontos nekem. Illetve úgy gondolom hogy a figyelmesség hiányára nem mentség az sem, hogy valaki elfoglalt. Én ezt elmulasztottam, de további érzelmet nem akarok ennek az ügynek szentelni.
- Akár. Nem tudom. Csak az a megérzésem támadt, hogy nem olyan egyszerű a helyzet, mint amilyennek elsőre hangzik. - még a kezemet is szétteszem tanácstalanul. De aztán a bizonytalanság végül elmúlik. Ugyanis Danael, további információt ad, és így azt is jobban értem, hogy miért olyan fontos ez a helyzet.
- Értem. - bár a szófukar reakció akár azt is sugallhatja, hogy valójában nem érzem át a helyzet súlyát, valójában éppen azt jelzi, hogy most már tudom, hogy mi a tét. Nem csak annak a két érkezőnek a sorsa, hanem mindenkié, aki úgy került ebbe az univerzumba, ahogy mi is. Most itt a lehetőség, és élnünk kell vele. Persze enélkül is segítenék, ha a testvérem arra kérne.
Az viszont egy egész más kérdés, hogy Dylan segítségére is szükség van. Ha nem akarnám megvédeni őt, valószínűleg akkor sem keltene bennem jó érzést az, hogy épp rá van szükség a jelenlegi helyzetben, de így…
Egy mély sóhaj hagyja el a tüdőmet.
- Úgy gondolom, hogy ez még korai a számára. - természetesen nem én döntök, bármilyen is a kapcsolatunk, nekem nincs közöm ahhoz, hogy vele mi történik. De…
A véleményemet és a megérzéseimet nem szoktam magamban tartani. Ezt pedig Danael is pontosan tudja.
- Én inkább azt kérdezném meg, hogy kockázatot jelent-e egyáltalán vagy sem. Ha ugyanis a kérésünk minimálisan is megnehezíti a választott útját és tapasztalatát, akkor nincs jogunk ezt tenni vele, még akkor sem, ha feltételezhetjük, hogy a teljes tudása birtokában vállalná a kockázatot. - nincs szemrehányás a hangomban még csak szigorúság sem. A tekintetemben viszont igen. Továbbra sem akarok döntéshozóként résztvenni egy ilyen helyzetben (az egyértelmű érzelmi elfogultság miatt…), de az álláspontomat határozottan képviselem.
Azt pedig majd Danael dönti el, hogy mit kezd vele.
Én éppen, hogy csak egy pillanatra mosolyodom el, néhány pillanattal azután, hogy kimondtam, mit gondolok. Kezdem ugyanis sejteni, hogy milyen határozottságra gondolt.

Bár nem tudok Danaelre figyelni teljes mértékben, amikor megérkezik, a telefon hívás után már csak rá koncentrálok. Illetve tisztában vagyok azzal, hogy a Terra számára, ha nem is ismeretlen terep, de legalábbis akadályokkal teli. Ami számomra már természetes, az neki még nehézséget okoz.
Ilyen lehet akár a kommunikáció is, mert úgy döntött, hogy az itteni formáját szeretné most alkalmazni. Ebben megpróbálok neki segíteni is, egy inkább jelképes, semmint valóban hatékony cukorkával, de valamilyen oknál fogva leteszi azt az asztalra. Vagy nem ismeri, ez esetben a segítségére illene lenni, vagy nem tart rá igényt, amikor is csak annyiban kéne hagynom a dolgot.
Egyelőre az utóbbit választom, mert biztos vagyok benne, hogy a Terrai cukorkáknál sokkal fontosabb ügyben érkezett.
- Valóban. De, ha a jövőben is ilyen helyzet adódik, jelezni fogom. - ez szinte pont úgy hangzik, mintha a Terrai értelemben vett főnökömnek próbálnék magyarázatot adni a cselekedeteimre. Ha úgy vesszük, Danael végülis pozícióban felettem áll, így ezzel önmagában nem is lenne probléma. Viszont ő a testvérem is…
Ezért sóhajtok egy nagyot, és helyet foglalok a székemen. A feszültséget (amit eddig észre sem vettem), pedig elengedem.
Így képes vagyok teljes nyugalommal hallgatni a szavait, és logikusan végig gondolni az elhangzottakat.
- Szívesen megyek. Viszont miért épp a határozottságomra van szükség? Van valami amire figyelnünk kell? Netán aggódni valami miatt? - egyelőre nem kezdek el kombinálni még gondolatban sem, csakis az elhangzottakra támaszkodom. És figyelek továbbra is.
Vagyis észreveszem azt is, hogy milyen mély levegővétel előzi meg a következő kérdését. Természetesen ennek lehet oka a levegő, és a felvett alakja minősége, de akár valami egész más is lehet…
Inkább továbbra sem kombinálok…
- Jelenleg ez egy kicsit bonyolult. Ugyanis már nagyon sok mindenre emlékszik. De nem hullott le teljesen a fátyol. Nem tudja mire vélni azt, amit lát, és amit érzékel, vagy közvetít. A saját elméje játékának hiszi. Képzelgés viszont nincs benne. Már látja az igazság… nagy részét… - megérzésem szerint ez lehet a legnehezebb időszak, és éppen ennek okán… igyekszem egyre inkább az élete része lenni. De néha számomra sem egyszerű a helyzet. Olyan érzés, mintha vissza kéne tartani a lélegzetem, egészen addig, míg igazán tiszta nem lesz a levegő. És akkor még ott van az is, hogy aggódom miatta…
- Dylan emlékeinek köze van az előző kérésedhez? Vagy más miatt kérdezed? - én nem látok semmilyen összefüggést, de ez nem jelenti azt, hogy nincs. Ugyanis még nem tudok eleget. Ahogy az sem kizárt, hogy a Terra… kezd hatással lenni rám. Már jó ideje itt vagyok, és sok időt töltök olyanokkal, akiket megmérgezett ez a hely. Ezért nekem sem árt óvatosnak lenni…

Szeretem a Terrát. Vagyis… jelenleg viszonylag kényelmesen érzem magam itt, mert a nehézségeket felülírja a cél, amiért itt vagyok. Illetve az is, akiért itt vagyok…
De vannak dolgok, amiket még mindig nem tudtam megszokni. Például a folyamatos telefoncsörgést… Hogy képesek a Terraiak elviselni ezt a kis műanyag vacakot?
Próbálom minimalizálni a használatát, de egyelőre ez a legpraktikusabb kommunikációs eszköz ezen a bolygón. Van, amikor megúszom egy e-maillel is, de többségében kénytelen vagyok felvenni a telefont, amikor hív valaki. Vagyis ahhoz, hogy megmaradjon az ép eszem, időnként váltom a csengőhangot. Hogy ne rezzenjek össze, mindig, ugyanarra a hangra, hanem időnként legalább változzon…
Most viszont még csak ki sem csöng, rögtön felveszem, mert épp a kezemben volt a telefon. Befejeztem egy üzenet, amit nem hivatalos minőségben küldtem…
- Hallo. Denise Daal telefonja. - az egyik hangtechnikustól már megkaptam, hogy így pontosan így hangzik, mintha a rögzítő vette volna fel, de ez nem érdekel. Nekem ez a  kompromisszum az udvariasság, és a Terrai műanyag borzalom között. Az sem vigasztal, hogy van már néhány készülék, amiben több a fém, mint a műanyag.
- Sajnos a héten nem fog menni. Be vagyok táblázva. A leghamarabb két hét múlva tudok fotózást vállalni. - a modell ügynökség. Elég erőszakosak ahhoz képest, hogy pontosan tudják, számomra a modellkedés csak másodállás. Sőt. Igazából legalább harmad… de az elsődleges feladatomat természetesen senki sem ismeri ezen a bolygón.
Van viszont valaki, aki pontosan, és épp most, épp az én irodámban lépett a Terra földjére. Elmosolyodom, és ránézek, ahogy a testvérem belép az irodába, és helyet foglal, de egyelőre csak biccentek felé, és folytatom a telefonbeszélgetést.
- Sajnálom. Ebben a kérdésben nem fogok engedni, bármilyen összeg is szerepel a leendő csekken. Vagy elfogadják az időbeosztásomat, vagy keressenek valaki mást. - és ezzel a mondattal le is teszem a telefont. Lehet, hogy nem vagyok idevalósi, de kellőképpen határozott vagyok. Főleg mert annyira jelentéktelen dologról folyik a ‘vita’.
- Szia. - köszönök végre rendesen Danaelnek, és mielőtt odalépnék hozzá, kiveszek valamit a fiókból. Nem gondoltam volna, hogy egyszer még hasznos lesz, de ahogy hallom… most jött el a pillanat.
Át is adom neki az ánizsos cukorkát, ami talán egy kicsit rendbe teszi a jelenleg karcos hangját. Vagy ha nem, remélhetőleg legalább finomnak fogja találni.
- Sajnálom, hogy nem voltam mostanában. Köszönöm, hogy eljöttél. - helyet foglalok vele szemben, és a tekintetem is áthatóbban emelem rá.
- Hallgatlak. - tudom, hogy nem kenyere a felesleges beszéd (most valószínűleg még annyira sem, mint egyébként, ezért egyelőre nem osztom meg vele, hogy mennyire örülök neki, hogy eljött. Ahogy az öleléssel is várok, ami felé kívánkozik. Ugyanis ha ennyire hirtelen jött, és épp ide a Terrára… akkor a “hogy vagy?”-nál valószínűleg fontosabb kérdései vagy válaszai akadnak.