Transition

Testvéreim egyszerre néznek Anubisra. “Popcorn?” Értetlenséggel, mire egy képet küldök nekik, miként is értelmezik, s a teret újra betölti a nevetés.
- Köszönöm, Sekani. - örömöm felé irányul. A mozizás befejeződött, a tanulságot levontam, s rengeteg mindent megértettem a terraiak gondolataiból, amit eddig csak rajtuk keresztül láttam, ám nem éltem meg.
- Hamarosan felkereslek... - szokatlanul ismerős ebben a formámban lennem, ám még mindig csak egy fragmentum vagyok abból, aki valójában vagyok.
Közelednek is, érzem, ahogy az energiahullámok közelednek. A Fény egyre erősebb lesz, rászolgálva valódi nevemre. Hiszen ezért is vállaltam ezt a feladatot: a Sötétséget csakis Fénnyel lehet legyőzni. S rengeteg Fényt vittem le magammal, elsőnek olyannyira, hogy félő volt, terrai anyámat veszélyeztetem vele, így gondosan figyeltünk rá, hogy regenerálódjon, s képes legyen befogadni a második alkalommal, s az sikerült is, s ezt ő vállalta be, amiért hálás vagyok.
A Fény megáll felettünk, s már csak egy fénypont vagyok, mely felszállva egybeolvad valódi önvalómmal, s testvéreim búcsúzóul szeretettel fogják körbe Sekanit, megköszönve segítségét, s végül együtt tűnünk el, hogy elkísérjenek a Forráshoz: szükségem van feltöltődésre, pihenésre.

Mosollyal bólintok. Mindenki maga dönt önmagával kapcsolatban, ez a szabad akarat lényege. S ha mégis úgy dönt, egyáltalán nem akar leszületni, senki sem fogja neki felróni. Ám, ha mégis, kérnie kell mindössze, s leszek védőangyala, támasza. Kérés nélkül nem tehetem meg.
- Nem azért mondtam, s bármikor, a legnagyobb örömmel. - érzem, hogy ez vagyok én. Andrewként beszűkült lehetőségeim tere, márpedig minden erőm mások szolgálatába állítása a legfontosabb számomra. Vagyis inkább egyé: a Teremtőé.
Átölelem energiámmal, szeretetemmel.
- Köszönöm, hogy ott voltál velem, mellettem, s nem csak, mikor szükségem volt rád. Köszönöm.
Derűsen felnevetek.
- Tökéletesebben tanultad el a terrai módszerű hárítást, mint én valaha fogom. - megértően tekintek rá. - Megjegyeztem kérdésedet, s érkezik rá válaszom, amint meglesz.
Testvéreim újra körbefonnak, maguk közé fogva Anubist is, s újra végigjátszódik az, mint ami az imént.
Daniellel megtörtént a megbocsátás, s elengedés, így ő már nem tér vissza az újabb visszatekintéshez.
S emlékszem testvéreim derűjére, így arra koncentrálok, mi maradhatott ki, amit még magam előtt is rejtek.
Visszaugrok hát időben oda, s figyelek.
Anya vitázik apával, vagy apa anyával. Anya fenyegetőzik, apám magánkívül van....
Kés...
Anyám kezében van, ám amire emlékszem, hogy védelemre használta, nem igazán...
Hirtelen ugrok, ezúttal anyám elmékeiben vagyok, ahogy ő látja a szüleit ugyanúgy vitázni. Nagyi nagydarab ember volt, nagyapa kicsi. Megviselte a háború. S bár kezükben nem volt kés, mit sem számított. Pont olyan volt, mintha azt szegeznének egymásnak. Anyát figyelem, ahogy kisgyerekként könnyes szemekkel szorítja magához csutkababáját.
“Bármi áron, de minden úgy lesz, ahogy én akarom, ha nagy leszek.. bitonságban akarom érezni magam...”
Feltekintek, s anyámat pillantom meg, ahogy rám néz, saját emlékképe felett. Itt nem számít az idő, s ahogy néztük vissza, emlékeink egybefonódtak.
Átölelem. Emlékei felém tolulnak. Mindaz a kirekesztettség, amit átélt, velem is megtette, ezzel ismételve a történelmet. Mint ahogy generációkon át ment sokféle “program”, anya ezt gyűjtötte be ezen emléken keresztül, s adta tovább nekem. És most elengedjük. Rá emlékeztettem, gyerekkorára, s el akarta tolni magától. Látta, hogy ugyanaz van bennem, mint benne, s ettől megrémült, úgy vélte, ha nem lát, ha lekicsinyít, akkor múltja és saját önnön kisebbrendűsége, amit éreztettek vele, megszűnik.
Most értettem meg igazán, miért kértek segítséget az emberek.
S ezzel visszaugrok saját életemre, ahogy anyám eltűnik, Anubishoz, a zaklatott érzésekre. Hogy attól is tartottam, megint az fog kijönni: csak szeretnék angyal lenni, valójában egy senki és semmi vagyok. És még egy csalódást már képtelen lennék átélni, így közel voltam teljes önnönvalóm megtagadásához, csak hogy védjem magam ettől.
Most azonban mintha nem ugyanaz lenne a jelenet, s gondolataim, mint korábban voltak.
Olyan kérdések maradtak csak meg, melyek előre visznek, ám  nem nyomnak vissza.
- Már sokkal jobban értem, miért fontos megbocsátani, és elengedni... - érzékelem testvéreim várakozó energiáját, mely tele van izgatottsággal.
S újra megjelenik az a kép, amikor nagyon jól esett volna, ha valaki kiáll mellettem, de nem így történt. Most azonban ez is más lett kicsit. Egyedül egy nem változott: belső szilárd elhatározottság van jelen, amiről sosem volt tudatos érzésem. S figyelem, ahogy a régi szálak helyei mutatkoznak, visszamenőlegesen, generációkon át, ami azt mondta: értéktelen vagy, hogy mersz ilyet akárcsak feltételezni magadról...
S a végére bejön egy hang és egy kép: ük-ük-üknagyapám hallja ezt saját apjától. Ám most már ez is eltűnik, hogy végre valóban megvan az a pont, ahonnan az egész kiindult.
Felsóhajtok, s kiengedem a nemlétező levegőt: energiáim lüktetnek mindössze.
- Sikerült az egyik, amiért jöttem. - átölelek mindenkit energiáimmal örömömben.
- Most már nemcsak átérzem mások moziját, hanem érzem is. - mert ez volt az egyik kívánságom.
- És van bárcsak érzésed is? - Michael egyből a lényegre tapint. Anubis felé megy figyelmem, hiszen vele beszéltük meg, melyik családot érdemes kiválasztanom, s milyen fontos állomásokat, tapasztalásokat kérek majd.
- Így már érzem a karma fontosságát is. S vele együtt a csapdát is. Mert amíg üknagypapihoz nem értünk, addig bennem volt az, hogy szeretném, ha rá is jönnék, magamtól, tapasztalásokkal, hogy érek is valamit.
Anubis felé irányul továbbra is energiám, mert emlékszem, mit beszéltünk meg: hogy tanuljak meg hinni önmagamban akkor is, ha belémnevelték: semmit sem érek.

Elnevetem magam, energiáim ezt közvetítik. Jókedvű, derűs.
- Választásunk mindig van. -ha úgy dönt, szeretné megtapasztalni, van és lesz rá lehetősége. Ha nem itt, akkor valahol máshol. Megtiszteltetésnek vettem, hogy leszülethetek oda, ahová rengetegen akarnak, hiszen nagyon ritkán adódik ilyen lehetőség, hogy éppen egy shiftnél legyen ott tevékenyen valaki. Az első fő már megtörtént, s benne volt az, hogy előbb távozom, mint ahogy bekövetkezik a második.
- Mert erőltetni kívánod a válaszokat, a szavakat. Az azonban olyan helyen létezik, mint például Terra. - felelem szelíden. - Időre van szüksége a léleknek, még ha éppen itt az szűnik meg létezni. És nem feltétlenül a szavak azok, melyek előre visznek. A kérdések végképp nem, sürgetésnek tűnnek, faggatásnak. Érdemes hagyni mindenkit a saját ritmusában haladni, a kérdésekkel megtörjük ezt a természetes folyamatot.
- Andrew sosem létezett. Andrew egy felvett karakter, felvett jellemekkel, amiken keresztül megtapasztalhattam mindazt, amit kívántam. Mint mondjuk szerepjátékban egy karakter. Kialakítod a jellemét, alapfonalát, de attól még nem létező entitás, ha úgy vesszük. - felelem nyugodtan, mosollyal.
Figyelem a jelenséget, s tudom, hogy elcsúsztunk. Ez nem így szokott történni, s ezért kérdőn fordulon Anubis felé.
- Mit szeretnél mondani vagy kérdezni ezzel kapcsolatban? - tehát neki vannak kérdései. Testvéreim félrehúzódnak teret adva neki, szeretetükkel továbbra is körbeveszik.

Határozottan bólintok.
- Igen, látom. Mindenkinél. - eddig csak kívülről láttam ezt, másoknál, most azonban én is átéltem. És már a valódi döbbenetüket is érzem, amit addig átéreztem. Sokban fedi, mégsem ugyanaz. Hiányzott a felismerés.
Anubisra “pillantok”, s elsőként nem értem, mit ért az első kérdés alatt. Meg a második alatt, így figyelek a kérdések rezgésére, egybeolvadva velük, s ezáltal Anubis energiáival. Testvéreim szeretettel várakoznak, időnk végtelen, a kezdetektől fogva.
- Amikor valaki visszanézi az életét, nem azt látja, amit ő tett, az ő szemszögéből. Hanem a másik fél szemszögéből látja. Azok érzéseivel, gondolataival. Ebben benne van a szeretet is, a fájdalom, a hála is. És ekkor értik meg igazán a terraiak, és mindenki, akinek a Feledés Fátyla rajtuk volt, hogy egy-egy apró gesztus, szó, vagy kimondott, vagy éppen ki nem fejezett is, mekkora erővel bír. Eltűnik a szeparáltság érzete, s előjön a felelősségé. A felismerésé. -érzeteimet figyelem, a második kérdésre.
- Eddig csak láttam a Felismerés folyamatát. Azét, ahogy megbánnak valamit, amit nem kellett volna tenniük, vagy éppen, hogy tenniük kellett volna, s azt a felismerést is, hogy mekkora pozitív változtást hozott egy-egy apró gesztusuk. Hogy számít. Hogy számítanak. És hogy mindenki hatással van mindenkire, senki sincs szeparáltan. És... ekkor értik meg, hogy a beidegződések, a reakciók mögött sokszor generációk óta ívelő sebek vannak. - a terrai szüleim esetében is látom már, miket vettek át születésükkel. Ezt angyalként mindig láttam. Ám terraiként erre ráébredni. Elég kemény.
- Akár többször is.- mosolyodok el, s érzem a Teremtő kérdését, hogy szeretném-e? rezgéseim előbb buknak ki belőlem, mint válaszom, melyek egyek.
- Ez az eddigi legkeményebb kihívás, amivel szembesültem. Ennyi elég volt. - mosolyodom el.
Testvéreim Anubisra is ráhangolódnak, s érzem, ahogy rajta keresztül is tapasztalnak most.
Nevetés energiája érkezik felőlem, jókedvű.
- Mire vagy kíváncsi? Sokat kérdezel. Nekem kéne pedig.
S Anubisra figyelek, félretolva az elemzésemet. Az ráér. Anubist valami foglalkoztatja, ám nem tudom még, mi is.
- Volt már olyan közös visszatekintésed, ahol úgy érezted, kérdezned szükséges? Kinél volt az? S miért érezted? Mire jutottatok? - érdeklődéssel fordulok felé.

Mosolygok rá, s testvéreim szeretettel fogadják be Anubist.
Elmosolyodom Anubis kérdésére. Számtalan lélekutat láttam már, s jöttek a kérdések, ugyanúgy, ahogy most tőlem. S talán ezzel értettem meg más dolgot is: Terrán az emberek valóban úgy élik le életüket, s megtapasztaltam milyen az, amikor úgy véljük, nincs Teremtő, hogy el vagyunk szakadva az Univerzumtól. Egyszerre hatalmas kincs, és hatalmas átok és kín is.
- Nem tudom. Emlékeim mindenki emléke, hiszen egyek vagyunk. - már nem tudom elválasztani magam másoktól, az az illúzió megszűnt.
Először nem értem, mit gondol sorban, így figyelemmel hallgatok rá.
- Nem az a fontos, én mit éreztem, vagy érzek. Amit ő érzett, amit mások éreznek, amit én okozok a jelenlétemmel. Tetteimmel, szavaimmal. Gondolataimmal. - azután elgondolkodom.
- Már értem, mit éreznek akkor, amikor megnézik az életüket. Egészen más kívülről szemlélni, mint benne lenni. Egyszer nektek is ki kéne próbálni. - izgatottá válok. Nekem több lehetőségem nem lesz, mert nagyon körültekintőnek kell lenni, ha ennyi energia van jelen egy ilyen helyen.
- Érdekes volt az a felismerés, hogy egészen mást gondolunk, mit éreznek felénk, mint ami a valóság. Látom a hátteret. Anyám nem akart még egy gyereket, ám a társadalom nyomása nagyon nagy volt, és meg akart felelni. Megszült, de szeretni nem tudott, mert a muszájt látta bennem, és nem akart látni mindezt maga előtt. Megértem. - idővel megértettem ezt is, s talán ezért sem kerestem őket, amikor kijöttem az intézetből. Hiszen akkor már nem is látogattak meg.

Energiám boldogan nyúl Anubis felé is, örömmel ölelem át vele, s ha engedi, vonom magunkhoz, s testvéreim is örömmel veszik körbe.
- Maradj, hiszen te is segítettél, mikoron megalkottuk terrai életemet. - még megy a testemmel mosolyogni, azután már csak az érzékelések maradnak. Át akarom élni mindazt, amit a testtől való megválás hoz és okoz. Érteni akartam azt a dimenziót, a terrai létet, s már tudom, értem, mikor hozzánk fordultak más galaxisokból, hogy aggódnak, hiszen sokkal keményebb a terrai lét, mint amire ők gondoltak. És valóban az. Ám soha el nem cserélném semmivel. Évtízezredekig tartó más élet sem hozott volna ennyi tapasztalatot, hiszem.
- Köszönöm!
Boldog rezgéssel figyelem, ahogy az emlékek előtérbe kerülnek, ám nem a magam szemszögéből látom mindezt.
Anyám, ahogy először a kezébe vesz. Nem feltétlenül az öröm járja át, hanem megkönnyebbülés, és ... félelem. Szeretetet küldök felé. Átélt egy gyermek elvesztését, születése előtt, aki szintén én voltam. Teste nem volt még felkészülve rám, az energiám megölte volna, így inkább úgy döntöttem, távozok, hogy megvédjem. S ezzel traumát okoztam neki, amit tudom, meg fog majd érteni, ha már ő is ideát lesz.
Óvoda, viták, s látom magam... Daniel szemével, ám az ő gondolatait érzem. Megbántottam szavaimmal, pedig nem akartam. Nem tudhattam, hogy az élete éppen olyan otthon, mint az enyém, ám ő kiengedéssel próbálja meg feldolgozni mindezt, nem pedig azzal, hogy mindenki kedvébe jár. S kérdésem nagyon beletalált érzésébe. Gondolatban átölelem, s sajnálatommal együtt szeretetemet is küldöm.
Felragyogok, ahogy látom magam először felfutni Oliviáék házának tornácára, majd ahogy a fán majszoljuk a fagyit. S érzem szívem fájdalmát is, ahogy szüleimről már akkor éreztem, hogy érdemtelennek tartanak bármire is a családban, hogy a saját világukba nem engedtek be, kívül rekedtem. Pedig nagyon vágytam a szeretetre, a szeretetükre. Itt kaptam meg, s még nagyobb örömmel,s hálával adtam vissza Oliviáéknak.
Hatalmas ugrás, ami nem is ugrás, hiszen életem minden egyes pillanata mintha külön kockákban peregne előttem, ha úgy nézem, s amelyikre fókuszálok, az nagyobbodik ki.
Rejtett nevetés harsan testvéreimtől, mire megértem, hogy a köztes időben is voltak ám dolgok, de most ez ugrik be.
Elemi suli, s az egyik osztálytársamat górcső alá vették, ki akarták közösíteni, elég csúnya módon. Megvédtem. Ám ami nagyon megtölti most szívemet, az az, hogy semmit sem vártam cserébe az osztálytársamtól. Csak azt, hogy hagjyák végre békén. És ez meg is történt. Hirtelen ugrás, s évekkel később a szomorúságom, hogy engem viszont nem védett meg senki, amikor szükségem volt rá. S Olivia szülei jelentek meg egyből akkor is fejemben. Ők voltak a támaszom, tudattalanul, majd később talán tudatosan, de őket kerestem, ha csak úgy le akartam tenni a bánatomat, még ha nem is beszéltem róla. Kathy anyu sütijei és italai meghozták a boldogságot, Oliviával való játékok pedig az örömöt.
A következő kép Anubis birtokán van, ahogy zavarodottságomban őt kerestem fel, hozzá vittek lábaim. Nem akartam elhinni azt az érzést, amit a jós szavai keltettek bennem, mert igaznak éreztem. S olyan dolgokat tépett fel bennem, amit képtelen voltam megérteni. Anubis jelenléte viszont a helyére zökkentette zaklatott lelkem, s lassan megnyugodtam, hogy mindez nem igaz. Mert azt nem érdemlem meg, hogy egy olyan magas rangú angyal vagyok valójában, akihez sohasem érhetek fel.
A következő kép Elia mosolya, ahogy a játékasztal felett játszunk, majd hirtelen egy másik szemszögéből látom magunkat az intézetben. Érzem a dühét, sértetségét, a fájdalmat, hogy neki nem jut az a boldogság. Látom, ahogy keze felborítja a játéktáblát, s az örömöt, ahogy a meglepettségtől a boldogságunk alábbhagy. Átölelem őt is, szeretettel. Mindenki arra vágyik, hogy szeretve legyen, hogy szeressék. S ezt már elég korán megértettem, főként a magam okán.
-Hogyhogy szinte csak jó emlékek jönnek elő? - másokkal együttnézve mindig olyan egyértelmű volt, milyen képek miért jönnek elő, ám megértem azt is most, hogy ha magunkból nézzü mindezt végig, nem igazán látjuk az okokat.

Akárhogy is van, itt befejeztem a feladatom. Annyi erő még van bennem, hogy a hajón kívülre tessékeljem magam, ahol már várnak seraphim testvéreim. Ők együttesen visznek tovább, ahogy a fizikai testem kezdi megadni magát. Kívánságom közé tartozott ezen élet megalkotásakor, hogy megtapasztaljam a test halálát is, így még nem lépek ki onnan, még várok, míg a test végül megadja magát.
Nem Arcturuson vagyunk már, egy egészen más dimenzióban, ahol ez a test még képes létezni, s leülök, élvezve testvéreim erejét és energiáját, szeretetét.
Hazaértem. Már csak egy van hátra, s azt is izgatottan várom, még sosem tapasztaltam.
Arra számítottam, hogy fájdalmas lesz, de csak érzem, ahogy lassan minden része kikapcsol testemnek, s végül az utolsó mondat is elhagyja azt, lélegzetemmel együtt.
Mégsem sikerül úgy kikerülnöm belőle, ahogy szerettem volna. Ahogy elhagyom, úgy válik energiává, majd válik semmivé a fizikai test, s már egy vagyok testvéreim közül. Boldogan vegyülök el energiájukban, s osztom meg sajátom. S most értem meg azt az emberi mondást, hogy az élet egy pillanat. Mintha egy pislogással előbb léptem volna a terrai világba. Mégis ott van bennem az elszakítottság és feledés érzete, ami azonnal eltűnik, ahogy valóban újra egyesülnek energiánk.
- Ah, nem lesz életvisszanézés? - testvéreim derűje mellé másvalaki is társul.
- Szeretnéd?
Nem lesz több terrai életem, sőt, fizikai sem. Ez volt az első, és egyetlen.
- Igen! - energiám örömteli.
- Akkor legyen.