Grandkids & other Disasters

Grandkids & other Disasters

A mosolyom eddig is ragyogó volt, de ahogy a gyerekekről beszélünk (a szememben immáron négyről) és persze Gregről, az érzések elöntenek, és minden bizonnyal meg is jelennek lényemben. Mindennél jobban szeretem őket, és már csak az is, hogy beszélünk róluk, vagy rájuk gondolok boldogsággal tölt el.
- Nagyon jó őket együtt látni. - lágyul el a tekintetem is, mert Greg és Rose dinamikája mindig erővel tölt fel. Sosem bántott, hogy Rose kapcsolata sokkal jobb az apjával, mint velem, sőt úgy gondolom, hogy ez így természetes. Nagyon hasonlítanak egymásra (sokkal jobban, mint bármelyikük is beismerné), és ez bizony csodálatos dolgokat eredményez. Még a veszekedéseik is a szeretet jegyében történnek. És akkor persze még ott van Chris és Rose kapcsolata is, ami nem is lehetne ennél harmónikusabb.
- Igen. Már a kezdetektől fogva. Rose alig várta Chris érkezését. Még húsgombócot is elkezdett neki félrerakni, ami tudjuk, hogy milyen nagy szó. - igazából nem tudhatom pontosan, hogy mennyire ismeri Emyr Rose-t, de biztos vagyok benne, hogy a húsgombóc és Szélvész imádata nem maradt a számára észrevétlen. Ezen kívül viszont… a kijelentése alapján, talán még sem tud mindent. Nem baj. Lesz még idejük jobban megismerni egymást, és persze az érzelmek, amik egymás támogatásához szükségesek, már láthatóan megvannak. Ami azt illeti, már múltkor is megvoltak…
- Tényleg? Nos… ez esetben nem fogod megúszni a kérdést. Már kíváncsi vagyok rá egy ideje, és Rose biztosan nem adna egyenes választ… Szóval hogy ismerkedtetek meg? - nem feltétlenül a cselekmények, inkább az érzelmi oldal érdekel, de egyelőre ezt nem fogom kimondani, és lehet, hogy nem is kívánja az orromra kötni. Amit természetesen tiszteletben tartanék. De a szemem azért felcsillan. Nem mintha romantikus történetet várnék. Rose esetében már az is annak számít, hogy egyáltalán foglalkozik valakivel… néhány éjszakánál hosszabb ideig…
Emyr viszont láthatóan és hallhatóan egész más múlttal rendelkezik, mint Rose, ezért figyelek minden szavára és gesztusára. Szinte belém mar, hogy ilyen katagórikusan ragaszkodik ahhoz, hogy egyedül kell cipelnie ezt a terhet. Még ennyi idő után is. Lesz még munkája a lelkével, és tartok tőle, hogy én nem is fogok tudni neki segíteni. Még nem tart ott, de szívből remélem, hogy hamarosan fog. A saját érdekében.
- Ha úgy véled, hogy a felelősség csakis a tiéd, akkor a megbocsátás feladata is rád hárul. - talán tudja ezt ő maga is, elvégre ez csak egy általános igazság. De szerettem volna úgy kimondani, hogy ő is hallja, és érezze, hogy a szeretet beszél belőlem, és az elfogadás. Remélem egyszer ő is képes lesz elfogadni saját magát. Biztos vagyok benne, hogy remek macska, különben Rose nem őt választotta volna. A döntéseiben mindig is megbíztam. Kivéve, ha ételről van szó…
Andrew Uriel pedig úgy tűnik, hogy megunja a semmittevést, először egy finom simítást érzek a tarkómon, utána egy erős rántást. A copfom felől. Nagyon erős, de csak nevetni tudok, és persze visszaszerezni annyi hajszálat, amennyit csak tudok.
- Ajajj… látom … véget ért…  a pihenő. - annyira nevetek, hogy alig tudom kimondani, és persze a haj visszaszerzés után Andrew Uriel felé fordulok és felveszem a karomba. Ettől megnyugszik. Egy kicsit. Az egyik kilógó hajtincsem ugyanis láthatóan megint veszélyben van.
- Igen. És azt hiszem el is jött így az ideje az ajándéknak. - bár látom, hogy kicsi Rose erősen ‘sakkban’ tartja az apját, átadom neki Andrew Urielt is. Gondolom már rutinosan tartja kézben mindkét gyereket, így én el tudok indulni az ajándékért. Azt hiszem nem lesz olyan nagy meglepetés. Rose egykori járgányát hozom elő, és még egy új darabot is, ami pontosan ugyanolyan formára és sebességre is. Apró gömbök, amik a föld felett lebegnek, és a gyerekek saját maguk tudják irányítani. Minden bizonnyal ezzel elindítják az apokalipszist, de Roseból kiindulva remekül fognak közben szórakozni. A régebbi darabon még rajta van Rose neve is, de csak mert nem volt szívem eltüntetni. Majd rajtuk áll, hogy marad-e rajta, vagy az Andrew Urielé lesz éppen.
Ha már kint vannak a kertben, akkor oda megyek, és mielőtt a gyerekeknek megmutatnám, először Emyrnek mutatom meg a gömböket.
- Íme a két járgány. Ha sebesség mámorra vágynak, ennél jobbat nem találnak. Viszont előtte csatlakoztasd a karórádhoz őket. Akkor szabályozni tudod te is a távolból, és nem kell aggódnod. Annyira. - nevetem el magam, mert én természetesen minden alkalommal a szívroham közelében voltam, amikor Rose ezzel száguldozott. De sosem történt baj, és a szerkezet egyébként kiváló védelemmel van ellátva, és az algoritmus megelőzi a baleseteket. De azért a sebesség, amivel Rose ment…
- És… előre is bocsánat. - nevetem el magam, mert tényleg tudom, hogy milyen érzés, amikor ezzel száguldoznak. Viszont van egy olyan érzésem, hogy az öröm, amit Emyr látni fog rajtuk, sokat fog neki segíteni.

Család

Grandkids & other Disasters

- Az biztos. - mosolyodom el, ahogy a gyerekekre nézek, majd egy pillanatra Emyr felé fordítom a tekintetem, amikor nevetni kezd. Pillantásában felfedezek valamit, amit eddig nem láttam, és nagyon is megnyugszom attól, hogy most már ott van. A boldogság ugyanis nem jár alanyi jogon senkinek. Azt el is kell fogadni.
- Nem fáradtság. De akkor várjuk meg, amíg mindenki éhes lesz, és együnk együtt. - egyelőre nem tudom, hogy engem akar kímélni, vagy tényleg nem kíván most semmi finomságot, így a magam részéről későbbi időpontra helyezném ezt a kérdést, amikor már tiszta lesz minden, mindenki számára. Egyelőre ugyanis azzal a helyzettel is meg kell ismerkednie Emyrnek, hogy úgy találkozik velem, hogy Rose nincs itt. És bármennyire is igyekszem szeretettel, és megértéssel fogadni, azért ez nem egy irigylendő helyzet.
- Hajajj… Greg akkor folyékony halmazállapotú macska lesz. - csóválom meg a fejem mosolyogva, hiszen Greg és Rose kapcsolata igazán különleges. És szinte biztos vagyok benne, hogy kicsi Roseért is hasonlóan oda lesz. Hiába, a lányoknak, mindig az Apukájuk az első számú hős. Remélem, hogy ezt hamarosan Emyr is érezni fogja majd.
- Naná, hogy Rose volt. Ráérzett a sebesség ízére és onnantól kezdve nem volt megállás. Az első szerelési munkálatok viszont Gregnek jutottak, mert Chris csak később csatlakozott a családunkhoz. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem szerelte szét ő is csak a móka kedvéért. - emlékszem, hogy a háttérből figyeltem miként ügyködik Chris, és nagyon büszke voltam rá. Az pedig még nagyobb örömöt okozott, hogy Rose-t ez mennyire boldoggá tette, még úgyis, hogy akkor ő már felnőtt volt. Nagyon jó testvérek voltak mindig is, és én pont ezt kívántam nekik. Rose persze nem igazán tudja kimondani az érzéseit, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek neki. Épp csak a múltja miatt védeni akarja magát. Emyr mellett viszont… talán ez is meg fog változni.
- Sosem kellett kimondani ahhoz, hogy tudjam mit érez. Illetve ez nem is rólam szól, hanem róla. Engem az tesz boldoggá, ha már nem kell félnie attól, hogy kimutassa a szeretet, ami benne van. - ami azt illeti, megérzésem szerint ebben hasonlítanak egymásra Emyrrel. Ám míg Rose esetében az okot, és az okozatot is ismerem, Emyrrel kapcsolatban csak az ösztöneimre tudok hagyatkozni. Ezért is kérdezek tőle, és hallgatom figyelmesen minden szavát, és rejtett gesztusát. Meg is érzem a súlyt, amit cipel, de átvenni nem áll szándékomban, bármilyen nagy is a kísértés. Inkább őt akarom erősíteni, hiszen biztos vagyok benne, hogy olyan értékei vannak, amik segíthetik, épp csak megfeledkezett a létezésükről.
- Először azt mondtad, hogy megakadályoztátok a gyűrű felrobbantásával, hogy a Dracok beáramoljanak az univerzumba. A kialakult élet irtásával kapcsolatban viszont már egyes szám első személyben beszéltél. - lehetne akár puszta véletlen is, de biztos vagyok benne, hogy nem az. Ezért mikor nem érti meg, hogy mire gondolok megpróbálom átfogalmazni a kérdésem.
- Azt érzem rajtad, és a szavaid is arra utalnak, hogy a negatív következményekért egyes egyedül vállalod a felelősséget. Hiába volt az Alapítók közös döntése, hogy ezt kell tennetek, a pusztítással kapcsolatban nem említed, hogy ők is viselnék a terhet, amit te. Miért nem akarsz osztozni velük ebben is? - most talán ki fog derülni, hogy azért nem volt a világos a számára, mert rosszul fogalmaztam meg elsőre a kérdést, avagy azért, mert… ezt még nem látja be ő maga sem. A harmadik eshetőség persze az, hogy én tévedek, és rosszul látom a helyzetet, de az érezhető feszültség alapján, nem hiszem, hogy messze járok az igazságtól. Erre pedig az is bizonyíték lehet, hogy kicsi Rose elindul Emyr felé, és belekapaszkodik a lábába. Talán figyelemért, de még inkább valami… más miatt.

Család

Grandkids & other Disasters

Mosolyogva bólintok, hiszen érzem Emyren, hogy… megváltozott. A sebei súlyosak, és ha nem látnám a teljes képet… talán komolyan aggódnék is miatta. Így viszont megnyugszik a lelkem. A gyógyulni akarást ugyanis nagyon erősen érzem benne. És a szeretetet is, amit a gyerekeknek ad. Meg persze Rosenak…
- Gyönyörűek mindketten. - minden bizonnyal elfogult vagyok, ezért sem mondom azt, hogy a legszebb gyerekek a világon. De a gyönyörűt tartom, minden körülmények között. Abban pedig egész biztos vagyok, hogy Greg el fog olvadni ha meglátja őket. Kicsi Rose ellen biztos nincs esélye…
- Bizony. És nem csak nekik. Hozhatok neked egy kis finomságot? Sajnos nem tudom, hogy mi a kedvenced. Még… - mindenképp pótolni fogom ezt a hiányosságot, mert csak azért nem tettem meg az első találkozónk során… nos… azért elég feszült volt a hangulat. Most viszont ennek már nyoma sincs. Nyugalmat érzek még Emyr felől is, és ez engem is teljes mértékben megnyugtat.
- Úgy tűnik. Az érdeklődés pedig kölcsönös. - ahogy közeledik felém Andrew Uriel, közelebb is hajolok hozzá, és egy puszit adok az arcára. A mosolyában pedig teljesen elmerülök… legalábbis addig, míg kicsi Rose is jelzi, hogy ő is igényli a figyelmet. Nevetni kezdek, és ő is kap egy puszit. Ő nem örül neki annyira, mint Andrew Uriel. Ettől pedig még szilajabb lesz a nevetésem.
- Csak nem apja lánya? - kérdezem vidáman Emyrtől, és persze, ha kért valamit hozom neki. Arra figyelek, hogy a kicsik merre mennek, és ha valaki követni akar, inkább a karomba veszem.
- Van még egy meglepetésem, de azt majd inkább az udvaron próbáljátok ki. Teljes renoválás lett a vége, amikor épületen belül lett tesztelve… - természetesen Rose volt a ludas… ám olyan örömmel hoztam helyre minden kárt, hogy igazából most sem bánnám, ha bent próbálnák ki a gyerekek. Kint csak azért jobb, mert ott több a hely, és jobban lehet száguldani… Előbb viszont egy másik fontos kérdést szeretnék feltenni Emyrnek…
- Helyes… épp ideje volt. - nincs feddés a hangomban, csak öröm. És… talán helyénvaló, ha elmondom Emyrnek, hogy ez miért is fontos dolog.
- Nekem sem mondta még… - rá is kacsintok Emyrre, és azt már nem kell hozzá tennem, hogy ezt nagyon becsülje meg. Látom rajta, hogy már most is azt teszi… Épp csak Rosehoz hasonlóan neki is hosszú utat kell még bejárnia ahhoz, hogy nem csak értékelni, hanem elhinni is merje azt a jót, amit kapott.
- Értem, hogy mire gondolsz. - azt természetesen nem tudhatom, hogy pontosan min ment keresztül, és hogy hová kell visszanyúlnia, azért hogy a teljes gyógyulás útjára léphessen. Ám a kínt felismerem, bármilyen formában is érzékelem. Benne ott van még, és ha nem lenne már a családunk része, felajánlanám neki a segítséget, és az útmutatást. De mivel már teljes jogú ‘tag’ az a jobb, ha én megmaradok a… khm… anyós szerepben. Aki legfeljebb csak egy kicsit kotnyeles…
Ám ahogy a szavait hallgatom rájövök, hogy minden bizonnyal nem is fogok érteni mindent. Bár hallottam már az alapítókról, és nagyjából tudom, hogy mit tettek, és mi a szerepük jelenleg, de az erejük számomra ismeretlen. Így Emyré is… És ez nem egy olyan egyszerű történet, amibe az érintettségém révén jobb, ha nem szólok bele…
Még szerencse, hogy az nem számít sokat, amikor a lélek sebeiről van szó. Sebeket az is szerezhet, aki korlátlan hatalommal bír, és az is meggyógyulhat, aki egyszerű életformát választ. Vagyis ha innen közelítem meg, és a megérzéseimre hallgatok… talán mégis meggyújthatok néhány gyertyát a fejében.
- Megakadályoztátok és… kiirtottad… vagyis akkor már egyedül maradtál? - talán nem is volt tudatos a részéről, hogy először közös döntésről beszélt, majd a felelősség tekintetében már csak magáról… Ebben az esetben pedig erről kéne még kérdeznem.
- Miért döntöttél úgy, hogy egyedül viseled az elmúlás súlyát? - remélem, hogy a gyerekek is megértik, hogy most az apjukra figyelek. A pillantásom ugyan többször is rájuk emelem, és ha továbbra is én vagyok az érdeklődésük középpontja, az érintésemmel ‘követem’ őket, de a tekintetem Emyrébe fúrom, és az energiám is az övéhez kapcsolom. A biztonságot szeretném neki is megadni most. Azt, hogy bármit mond, tőlem támogatást kap. Akár a saját gyerekeim, és… már unokáim is.

Család

Grandkids & other Disasters

Meditáció. A kulcs, ami lezárja az őrület ajtaját. Az elmúlt néhány napban többször rá is zártam, újra és újra elforgatva a kulcsot. Máskülönben képtelen lettem volna tovább folytatni az életet. Ugyanis az, hogy Rose nem sokkal azután, hogy megtalálta a boldogságot, kís híján el is veszítette… Chrissel pedig együtt mentek táncba a halállal.
Az ilyet nem lehet feldolgozni. Egy anya aggodalma nem olyan, amit félre lehet tenni. Így a meditáció volt az egyetlen fegyverem, és a mindennél erősebb energia löket, amit a visszatérésük érdekében dédelgettem.
Aztán ez eltűnt. Egy csapásra, amikor újra láttam Rose arcát, még ha videón keresztül is. Nem kerestem sem őt, sem Christ, hiszen ők döntöttek úgy, hogy vállalják a mentőakciót. De minden pillanatban készen álltam arra, hogy fogadjam az üzenetüket. Nem lehet leírni azt a lélegzetet, ami a “már mindenki biztonságban van” üzenet után borította el a tüdőmet. Ha csak ennyi érkezett volna, már akkor is az örömkönnyektől maszatos arccal hívtam volna fel Greget. De jött még más is. Andrew Uriel és Rose is megérkezett, és egy tüneményes videó is érkezett. Nem kerestem tovább a szavakat. Csak vártam, hogy személyesen is átölelhessem. Mindannyiukat.
Ezért szégyen szemre, még számolatlan millió évekkel a hátam mögött is, úgy sikkantottam fel, mint egy gyerek, amikor a látogatásukat is bejelentették. Először nem tudtam, hogy hova nyúljak, a húsgombóc legyen az első, vagy a gyerekek meglepetése, netán egy nemes ital, ami csak Emyrre vár. A megoldás végül egy teljes káosz lett, aminek a végén kócos hajjal, lihegve, de mértehetlenül boldogan ültem le a nappaliban, mivel valamilyen csoda folytán, mindent előkészítettem, amit szerettem volna. Talán még annál többet is.
A finomságok, és a kényelem azonban mind másodlagossá válik, amikor az energiájukat is megérzem. Új, és mégis ismerős, és már messziről is szeretettel fonom őket körbe. Ahogy Emyrt is. Talán neki most még inkább szüksége van erre.
- Boldog vagyok, hogy itt vagytok. - szívből mondom, és ennek az energiám a legjobb szószólója. Pillantásom a két apróság és Emyr között cikázik, és oda is lépek hozzájuk. Sajnálom, hogy nem tudom mindhármukat egyszerre magamhoz ölelni, de az energiámmal megteszem.
- Nem is kell tisztáznunk, hogy ki kicsoda. Rose az Rose. - nevetem el magam, ahogy szinte pontosan azt az arcot látom magam előtt, mint párszáz évvel ezelőtt. Még a nevetése is… Képtelen vagyok abbahagyni a mosolygást.
- Gyertek beljebb. Mindenkit vár valami odabent. - talán sejtenem kellett volna, hogy Rosenak egy párna lenne a legjobb barátja, de nem bánom, hogy ő még nincs itt. Érzem Emyren, hogy nem múlt el nyomtalanul ez a néhány nap, és nem is a sebesülései jelzik ezt.
- Mászóknak készítettem elő a terepet, így lesz mit felfedezniük. - vagyis biztonságos minden. Beszélhetünk nyugodtan, anélkül, hogy minden csúszását őrizni kéne a gyerekeknek. Ám én ennek ellenére is a földön ülök le, Andrew Uriel mellett. Gyengéden végig simítok a hátán, majd Emyrre nézek.
- Ki mondta már Rose? - kérdezem tőle, egy huncut mosollyal az arcomon, és ebben azt hiszem benne van, hogy pontosan mire is gondolok. Ám, ha nem… majd kiderül. Ezzel csak felvezetni akartam azt, ami Emyrnek szól.
- Miért a Lyrát választottad úticélnak? - úgy érzem, hogy ez nagyon is fontos út a számára, és nekem ezzel kapcsolatban csak megérzéseim vannak. De óvatos akarok lenni, mert kizárólag csak segíteni akarok nekik. Az unokáinkat pedig elkényeztetni…

Család