Karma is a Bit...

Puccparádé lassan, komótosan rámtekintett azzal hitetlenkedő tekintetével, mintha nem értette volna, hogy egy olyasvalaki aki ezen a szórakozóhelyen megfordul, hogyan is veheti a bátorságot, hogy egy olyan férfihoz hozzászóljon, akinek a zakója többet ér, mint az egész pereputty.
Nagyon is hallotta, hogy hozzá beszélek, ugyanis a hitetlenkedés mély barázdákat vont homlokára.
Nem válaszolok, megvárom méltat-e válasszal egyáltalán. Elmosolyodik, amire végképp nem számítottam, teljesen összezavart, de válaszolt és már meg is értettem magabiztossága okát. Nem nézett rám, ami borzasztóan bosszantott... Miféle férfi ez? Követtem tekintetét és láttam, hogy a hátam mögötti hűtőt nézi megszállottan, amiben pezsgő és tömény szeszesitalok sorakoztak. Talán alkoholista...
Ekkor hirtelen lehajolt és a lábam mellől kivette a pezsgőket. A hirtelen meglepetéstől megbillentem, szerencsére a mellettem álló férfi megtámasztott, sűrű pislogásokkal és mosolygással bocsánatot kértem, ám ami meghökkentett, hogy a férfi a két pezsgővel annyira el volt foglalva, hogy talán fel sem tűnt neki, hogy majdnem padlóra küldött.
Végre rám nézett. Lehet nem is alkoholista, hanem meleg...
- Nem szeretem a pezsgőt! Ezt meg főleg nem - Ezzel visszanyomom a kezébe, amit remélem nem vesz annyira zokon, hogy a tervem balul sül el. Igazi tapló, de elég nagyhatalmú lehet, amire nekem szükségem van! Olyan körökben mozog, ahol találhatok támogatókat. Úgy döntök, húzom még picit a cica bajszát.
-Puccos, ha ez köszönet akart volna lenni, akkor javasolhatnék mást, és nem olyat aminek anyagi vonzata van, ugyanis nincs szükségem pénzre. - Ellenben más dolgokkal szemben...
Vérvörösre festett ajkaim félig felhúzom kivillanta fogaim, ami már inkább hasonlít egy démon vicsorgására, amiben semmi ártatlanság nincs, mint egy kedves mosolyra. Várom, hogy ráharap-e az adott csalira. Kell nekem ez a férfi!

Még csak véletlenül sem akarok belefolyni abba, ami történik. Nem az én dolgom, és nem azért vagyok itt, hogy a személyzet apró-cseprő dolgaival foglalkozzak. Ünnepelni akarok. Méltó módon…
Ezért hiába hallom a hangot a tömegben, a megoldás női formában úton van, nem fordulok oda. Inkább még egy üveg pezsgőt keresek a pultban, mert az asztalomnál lévő már a végét járja. És, amíg a személyzet ájult, kis eséllyel hoznák ki nekem. Illetve egyébként is itt vagyok már…
Arra viszont nem számítottam, hogy hiába száz százalékos a tulajdonjogom a bárban, az italok elhelyezéséről semmit sem tudok. Csak olcsó lőrét találok a hűtőben, meg egy doboz… szalmát? Nem. Csak azok a környezet barát szívószálak. De még így is indokolatlan az elhelyezésük a hűtőben az én pezsgőm ellenében…
Így kénytelen vagyok tovább keresni az italt, és persze legalább egy rápillantással megbizonyosodni arról, hogy merre van ebben a pillanatban a személyzet. Ők útba tudnának igazodni, így a figyelmük… kifejezetten kívánatosság válik a részemről. Ehhez képest hiába látom a pincért vizsgaló nőt, és a másikat, aki támogatja, és végül az ébredését is végig asszisztálja… rám még egy pillantást sem vetnek. Nem örülök.
- A pezsgőm? - kérdezek rá a kevésbé alélt pincérnél a lényegi információra, de az válasz helyett, csak furcsa fintorral húzza fel az ajkát, és elmennek a személyzeti részlegre. Csodálatos…
Nagyot sóhajtva fordulok vissza a pulthoz, hogy átnézzem a kevésbé logikus helyeket is (a szívószál helyzetére alapozva…), és meglepetten látom… a korábban felületesen megszemlélt doktornő, kéretlenül áll az én pultomban, és félreérthetetlenül megszólít… engem. Illetve a helyzete alapján, lehet valami köze ahhoz is, hogy a zene ismét hangosabb lett.
Nem válaszolok azonnal. Először csak finoman oldalra billentem a fejem, és felmérem az előttem lévőt. Csinos. Kétségkívül. A ruházata alapján pedig nem gondolnám, hogy az orvosi jegyzetei olvasgatásával töltötte a fiatal éveit. Továbbá azt sem gondolom, hogy túl hosszú lett volna ez az időszak. Ugyanis szemtelenül fiatal, hiába az elsőre megtévesztő hajszín.
- Parancsol? - megadom neki az esélyt, hogy végül mégsem engem szólított meg, ahogy arra is, hogy átgondolja a kérdését. A jelenlegi formájában ugyanis legfeljebb hasonló stílusban tudnék válaszolni, de nagy eséllyel inkább a poziciómat egyértelműen kimutatva…
- Csak azt tudom, hogy ez az én szórakozó helyem… - mosolyodom el lágyan, de teljes magabiztossággal. Már csak azért is, mert épp a háta mögött (vagyis inkább a formás lábak mellett…), észreveszem a pezsgőmet. Rögtön két üveggel. Egy kisebb hűtőben.
Ezért szó nélkül lépek közelebb, és hajolok le, hogy ki tudjam venni onnan a két üveget. Arra pedig figyelek, hogy lehetőleg ne érjek hozzá. De ha mozgolódik, előfordulhatnak… balesetek. Engem ugyanis semmi sem tud eltántorítani jelenleg az üvegektől.
Majd, amikor ez megtörtént, alaposabban megnézem a két üveget. Az egyik kifogástalan. De a másik pocsék évjárat…
Végül úgy döntök, hogy nem rakom vissza. Nehogy még egyszer rányúljak… És az sem kerülte el a figyelmemet, hogy ez a nő csinált valamit a pincérrel, és az magához tért. Mint tulajdonos, aki éppen jelen volt, erre biztos illene mondani valamit. Az ajándék viszont egyyszerűbb.
- Tessék. - a kezébe nyomom a pezsgős üveget (természetesen az ihatatlant, a másik az enyém…), és remélem, hogy elveszi tőlem. Én ugyanis nem fogom már túl sokáig tartani. És takarítani sem…

Egész életemben úgy éreztem, hogy ködben élek. Sosem találtam a helyem, kívülállónak éreztem magam. Nem érdekeltek az emberi kapcsolatok, kitűnő tanuló voltam, aztán kitűnővel végeztem az orvosin is, mintha az olyan egyszerű lenne. Pedig egyszerű volt, valahogy mintha már tudtam volna mindent. Akárhányszor elbambultam az utcán, kávézóban, vagy netalán álmodtam, képek ugrottak be, különböző korokból. Mintha jártam volna ott... Aztán egy nap csak puff, minden összeállt. Démon vagyok, mindig is az voltam, csak épp ide kényszerültem pár kéretlen dolog miatt... Mindenre emlékszem, és végre az érdektelenséget a lelkemben felváltotta a színtiszta gyűlölet. Gyűlölet az emberek iránt, a többi lény irányt, a világ iránt. Ma esti utam pont ezért egy zsúfolt szórakozóhelyre vezetett, ami rendkívül népszerű és borzasztóan nehéz bejutni. Csak egy szép pillantás a kidobóra és már bent is vagyok. Aki azt mondja a szépség csak másodlagos, az hazudik. Nézem a tömeget, és undorodom. Undorodom a jókedvüktől, attól, hogy úgy élnek mintha nem lenne más rajtuk kívül. Önző és megátalkodott faj. Ironikus, hogy pont orvos lettem, hogy felesküdtem az emberek gyógyítására, miközben azon gondolkodom hogyan lehetne minél egyszerűbben megölni őket. Hatalomra van szükségem.
Ekkor megüti a fülem, egy jajveszékelő hang. Irányába fordulok és látom, hogy az egyik pincér arcát paskolja valakinek, aki vélhetően elájult. Nincs kedvem segíteni...
Ekkor egy férfi siklik kecsesen át a tömegen, aki felkelti az érdeklődésem. Méregdrága öltönyt és hozzá illő karórát visel. Kitűnik a tömegből. De látok még valamit ami miatt mosolyra húzódik a szám..
Ez a féri romlott a velejéig, és a hasonló felismeri a hasonlót. Én látom ki vagy!
Ekkor a férfi kikapcsolja a zenét, ami a tömeget arra készteti, hogy irányunkba nézzen.
Semmi együttérzést nem látok az arcán, tetszik.
Ekkor felállok és odasétálok a pincérhez. A tekintetek rám szegeződnek.
- Engedjetek oda, orvos vagyok! Lépjetek hátrébb! - megvizsgálom a férfit, pulzus rendben, semmi nagyobb baja nincs. Ekkor magához tért.
- Tegyen jeget a tarkójára, ha pár perc múlva sem lesz jobban, hívjanak mentőt, de gyanítom csak kiszáradt.
A pultos felsegítette a kollégáját és hátra vették az irányt a személyzeti helységbe.
Odaléptem a már lehalkított zene forrásához, és újra felvettem a hangerőt, akkor ránéztem a férfire úgy látom bosszantja a hangos zene. Rávigyorgok.
-Hé, puccparádé! Nem tudtad, hogy ez egy szórakozóhely és nem a Milánói kifutó?

Nem tudom, hogy mikor döntöttem el, hogy gazdag leszek. Hogy a problémákat minden esetben pénzzel oldom meg, és ennek okán korlátlan mennyiségben van rá szükségem. Kamaszként már biztosan üzletelgettem, hogy vehessek egy autót a tizenhatodik születésnapomra. De vajon kisgyerekként is erről álmodoztam?
Talán nem is számít, mert a mostani döntéseim juttattak oda, ahol vagyok. A feleségem csak néhány éve ismertem meg, ahogy az is friss döntés volt, hogy az üzlet érdekében teljesen figyelmen kívül hagyom az ő érzéseit. Pedig tudom, hogy képes vagyok az empátiára. Csak úgy tűnik, hogy a pénzem mindennél jobban szeretem…
Ezért nem ért váratlanul, hogy Laura beadta a válókeresetet, és kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozott. Az sem, hogy a karrierje feladása miatt az ÉN vagyonom felét szeretné megszerezni. Az pedig még kevésbé, hogy azt is megemlítette az ügyvédjének, hogy egyszer nem jutott eszembe a fiunk neve. Ez mind megtörtént.
A magány csendje viszont rendesen arcul csapott. Ünnepelni ugyanis nem túl mókás egyedül, de… most épp erre kényszerülök. Hiába ütöttem nyélbe a város egyik legnagyobb ingatlan üzletét… a Rosé Dom Perignont kénytelen vagyok egyedül iszogatni. Jobban mondva egy csoport idegennel, aki az én báromat választotta az éjszakai szórakozáshoz, meg egy adag névtelen alkalmazottal, akik csak annyit tudnak, hogy lesniük kell minden kívánságomat. Különben baj lesz…
A zene pedig… tény, hogy én döntöttem úgy, hogy nem a hotelben, hanem itt ‘szórakozom’, de azért még így sem vagyok képes hosszú távon elviselni. A tömeg viszont imádja…Semmi kedvem odasétálni a pulthoz, hogy szóljak a VIP sarkon tekerjék le a hangerőt. Mégis kénytelen vagyok.
Úgy siklok át a tömegen, hogy senki nem vesz észre. Jóval elegánsabb vagyok, mint bárki ezen a helyen, és a cipőm sarka is többet ér, mint ezeknek az élete együttvéve. Ám ezt legfeljebb az arckifejezésem adja a tudtukra. Az hűen tükrözi, hogy sem a zene, sem a társaság nem az én színvonalam. Épp csak senki sem figyel rám. Még a pultos sem, pedig határozottan megjelenek az arca előtt…
Ő ugyanis valami mással van elfoglalva. Az egyik felszolgáló rosszul lett, és épp az arcát paskolgatja.
Megvárom.
- Orvos… van itt valahol egy orvos? - néz körbe kissé ijedten a pultos, bár nem tudom, hogy pontosan kihez is beszél. Nem hiszem, hogy bármit is lehet hallani ebben a zajban, a tömeg pedig fojtogató. Számomra. Ezért sem áll szándékomban közelebb menni. Oldják meg…
- Elájult. Kérem, segítsen valaki. - még egy kis arcpaskolás, meg vállrázás és… a pincér nem ébred fel. Én meg még mindig várok a pultnál, hogy lehalkítsák a zenét.  Aztán mivel megunom, én magam lépek a pult mögé, és kapcsolom ki inkább teljesen a zenét. Kisebb hangerővel is elviselhetetlen ez a “tuc-tuc” parádé…