When the awan is ready...

Dariel mester magyarázatba kezd, és nagyon kell figyelnem, hogy megértsek mindent. Minden bizonnyal még a szemréseim is összehúzódnak, annyira koncentrálok. Így pedig sikerül is az ‘üzenet’ átvétele, anélkül, hogy a saját érzelmeim belefolynának. A sötétség említése ugyanis ösztönös hidegrázást okoz az esetek többségében.
- Becsülendő vállalás. - minden bizonnyal minden tett a Rendben annak számít, de mivel én is a küszöbön állok jelenleg és én még nem tettem semmi érdemlegeset… ennyire messzemenő kijelentést nem tennék hangosan. Már csak azért sem, mert még semmit sem tudok, azon kívül, hogy Dariel lesz a mesterem.
- A Carter Awan jobban hangzik. - emlékeztet a rangomra, amit büszkén viselek. Nem azért, mert ezzel különb lennék másoknál, egyszerűen csak… azt mutatja, hogy az életem ér valamit. Míg a gyerekkorom… annak jegyében telt, hogy ennek az ellenkezőjét sulykolják belém…
- Értem. - vagyis nem a levegőbe beszélt, tényleg nincsenek elvárásai velem szemben. Ez… végül is tetszik. Sokkal könnyebb tulajdonképpen minden, ha egyedül a saját fejlődésemre kell figyelnem, és a segítség is… ehhez alkalmazkodik. A seregben erre nincs lehetőség, mert az aktuális hadi helyzet, vagy épp a sérülések… keresztül tudják húzni a leggondosabb számításokat is. Ezért sem tudtam Greg mellett lenni, amikor szerettem volna…
Az edzésnek viszont mára vége is, és kapok egy döntési helyzetet. Minden bizonnyal időt is kaptam a válasz adásra, de tekintve, hogy már most biztos vagyok a dolgomban… nem húzom az időt. Azonnal választ adok, és Dariel Mester meghajlását viszonzom.
- Itt leszek. - szinte el sem küldöm az üzenetet, érzékelem, hogy az energiája sűrűsödik, és egy másodperccel később már el is tűnik. Elmosolyodom, mert tetszik ez a trükk. Illetve azon is, hogy a köpenyét itt hagyta.
Egy pillanatra eszembe jut, hogy magamhoz veszem, és majd holnap elhozom neki, de lehet, hogy korábban szüksége lesz rá. És itt meg fogja találni. Ezért ahogy érkeztem, úgy távozom is. Hiába húz a kíváncsiság, hogy fedezzem fel a Rend épületét, erre még nem kaptam engedélyt sem meghívást. Majd remélhetőleg holnap. Úgyis pontos időben itt leszek…

Továbbra sem kérdezek rá, hogy neki személy szerint mi a gondja a gyíkokkal, mert ha akarna erről beszélni, minden bizonnyal már elmondta volna. És én sem szeretném kiteregetni a szennyesem…
- Értem. - ezzel tulajdonképpen azt is egyértelművé tette, hogy ő is a saját döntése okán van itt, és segít nekem. Ezt becsülöm. Túl sok ellenpéldát láttam az érdek cselekedetekre, így ha valaki önzetlenül tesz valamit, azt én mindig értékelem. Most például… egy mosollyal, és egy egyelőre ki nem mondott köszönettel a pillantásomban.
- Te használtad ezt a szót. Nekem meg nincs annyi ismeretem, hogy ellenvetéssel tudjak vagy akarja  élni. - ő azt mondta teher, én meg hiszek neki. Már csak annak okán is, hogy ő a mester én pedig a… igazából nem tudom, hogy micsoda.
- Van neve a tanítványoknak a rendben? Vagy egyszerűen csak tanítványok? -  szívesen találkoznék is azokkal, akik hozzám hasonlóan még csak most ismerkednek az Erővel. Biztos tudnánk tanulni egymástól is. Azt ugyanis nem hiszem, hogy Dariel Master a nap minden órájában velem lesz. Illetve én sem feledkezhetek meg arról, hogy okkal vagyok itt.
- Egy éles helyzetben… gyorsabban kéne elérni ezt az állapotot? - én most nem siettem, hanem igyekeztem pontosan azt csinálni, amit mond. Illetve arra is igyekeztem figyelni, hogy nem támad-e meg a folyamat közben. De eléggé belemerültem és ezáltal sebezhető voltam. Ez meg feltételezem, hogy nem fér mindig bele az időbe…
Az edzés viszont úgy tűnik, hogy a végéhez ért, mert Dariel mester meghajol, és ki is jelenti. Én is meghajolok irányába.
- Rendben. Köszönöm. - most már nem csak magamban mondtam ki, valóban hálás vagyok Dariel mesternek, amiért ezt megmutatta nekem. Az már kérdés, hogy már most érzem, hogy ez csak a kezdet volt. Az előétel a főfogás előtt. Ám ez az értékét nem csökkenti annak, hogy lenyűgöző, és nagyon hasznos dolgot láttam már most is.
- Rendben. - bólintok szavaira, mielőtt távozna, és pontosan kettő másodpercet adok magamnak a gondolkodásra. Bár kevesebb is elég lett volna. Először Dariel mesterre gondolok, majd telepatikus üzenetet is küldök neki.
- Csatlakozom… - ez nem is kérdés. Meg akarok védeni másokat, és az Erő segítségével ez sokkal hatékonyabban fog menni. Illetve azt mondta, hogy mindez még önkéntes is. Ebben az esetben nem kötöm le magam olyanképpen, hogy Kismacseknak ne tudjak a továbbiakban segíteni. Vagyis hiába volt gyors, de logikus döntés született. És ki is tartok mellette.

Sebnyalogatás: pipa. Most már figyelhetek arra, hogy ne legyen több…
- Rendben. - hogy mikor fogom meglátni, azt egyelőre nem mondja el, de nem sietek. Most már nem. Az ugyanis világossá vált, hogy ez az Erő nem egy olyan technika, amit egy edzés során meg lehet tanulni, és néhány továbbin pedig tökéletesíteni. Ez… valami egészen más, amit még meg is kell értenem. És még inkább… látnom kell, hogy el is higgyem. Rossz tulajdonságom, hogy csak a kézzel fogható dolgokkal tudok kezdeni valamit. Mostantól viszont másként kell, hogy legyen.
- Nem eléggé… - számomra akkor fog befejeződni a háború, ha már nem lesz szükség fegyverekre. Bármennyire is szeretem a kicsikémet, várom azt a napot, hogy letehessem. Azt még nem tudom, hogy mit fogok csinálni, ha már nem lesz több teendőm, de… ha ezen életcél váltás lesz a legnagyobb gondom… már boldog macska leszek.
- Uhh… és az mitől függ, hogy a Rend melyik tagja cipeli ezt a terhet? Tehetség kérdése? - gondolhatnék akár arra is, hogy a rangtól függ, de nem hiszem, hogy az nem ugyanazt jelenti. A rangot ugyanis általában azok kapják, akik elértek valamit. Tehát tehetségesek. De, hogy a Rendben hogy működik… hát remélem, most megtudom.
- Rendben. - vissza az összpontosításhoz. Nekem jó. Dariel a Mester, így azt csinálom, amit mond, kérdés nélkül. Felesleges kérdés nélkül…
Megfigyelem, hogy milyen tartást vesz fel, és én is eképpen teszek. Majd további kommentár nélkül elkezdek figyelni a légzésemre. Nem kapkodok, először ezt akarom nyomon követni, és csak utána teszem meg a következő lépést. Figyelni a lábamra. Az energiám pedig szavai nyomán kúszni is kezd, érzem, hogy egy ideig csak tétován várakozik a lábam alatt. Majd elindul. Oda és vissza megteszi az utat, a testem többi része pedig megvárja ezt. Mélyebben kezdem venni a levegőt.
Majd beengedem a szelet is. Sejtjeim reagálnak rá, szívem ritmusa pedig a gondolataimra. Lecsendesedik mikor ezt kérem tőle, és az én ritmusomban pumpálja a vért az ereimbe. Eddigre már alig lélegzem, de nem is kell több oxigén.
Megérzem ugyanis Dariel jelenlétét is. Nem csak az energiáját hanem az Erőt is, ami átjárja. Hallom lélegzetét is. Aztán felemeli a karját és a massza sűrűsödik körülötte. A tenyere és a talaj között újra látom a fényt. De a pillantásom önkéntelenül siklik az övé felé. Tudom ugyanis, hogy mi következik, még ha sejteni nem is sejtem.
Mozdul, és vele együtt én is. Energiám jelezte, hogy mi fog történni, és védekezésre emeltem fel a kezemet, éppen akkor, amikor ő is ezt tette. Kifejezetten lassan reagáltam, mert nem akartam védekezni, de az energiám megtette helyettem, és húzta a karomat is. De nem ér össze a kezünk, hiszen ő csak a mozdulatot tette meg és én is. A szinkron pedig gyönyörű, főleg, hogy a tudatom el sem érte azt a pontot, hogy cselekvésre késztessen. Az Erő tette meg helyettem.
- Mindkettőnkre. Az energiám jelzett előbb, de azért, mert te is benne voltál a képben. - biztosan meglehetne ezt fogalmazni másként is, és nem biztos, hogy ezt a választ várja, de én így éltem meg. Saját magamra figyeltem, majd rá, majd újra magamra. Így tényleg előre tudtam, hogy jönni fog, és nem csak a pillantásából olvastam ki, hogy szitu van. Éreztem is…
Ettől pedig megjelenik egy mosoly az arcomon.
- Ez jobb, mint a huncutkodás. - nem hittem volna, hogy van ilyen, de… ez tényleg valami. És most már örülök neki, hogy nem voltam bunkó, és hellyel kínáltam az asztalnál. Ezt kár lett volna kihagyni. És még csak most kezdtük…

Más talán megkérdezné, hogy milyen tapasztalatai vannak, ugyanis érzem rajta, hogy… nem a levegőbe beszél. De én nem vagyok ilyen. Tiszteletben tartom, hogy a másik akar-e beszélni vagy sem. Meg most nem is azért vagyunk itt, hogy sztorizzunk…
- Vagy nem engedik, hogy elhiggyük. - ha ugyanarról beszélünk… akkor sajnos tényleg vannak ilyen esetek. Az enyém. Esélyem sem volt kihúzni magam a Dracok hatása alól. Ha ők nem rabolnak el, és tartanak fogva, talán egy hosszú hajú, bohém költő lennék, és nem az, aki most vagyok. Ki tudja. Ahogy azt sem tudhatom, hogy melyik az igazi. Néha a körülmények számítanak, és nem csak az, hogy kik vagyunk.
De továbbra sem szeretnék sztorizni…
Jobban érdekel, ami előttem van, és az, hogy ez miként működik. Így továbbra is inkább kérdezek a sötétben tapogatózás helyett.
- Figyelem saját magunkra vagy az ellenfélre? - nem mindegy. Az egyik olyan, mint a szerelem. Figyelsz a másikra. Elvileg… A másiknál meg a saját lelkedet kell ízekre szedni, majd újra összerakni, felismerhető formában. Akárcsak a kézi fegyvereknél. Azt sem árt időnként szétszedni, hogy ellenőrizzük az energia ellátást. Meg tudjuk, hogy miért működik egyáltalán…
Az ő pajzsát nézve azonban rájövök, hogy hol is van a bibi. A rossz arcok… Egyszer talán meg fogom érteni, és elfogadni a jelenlétüket, de addig erre nincs esély, amíg a parancsnokomnak minden nap harcolnia kell velük, és nem lehet az unokáival…
- Akkor befagy a valagunk… - szummázom a következtetést, amit abból mondtam le, amit mondott. Az elmondottak alapján ugyanis úgy veszem, hogy pontosan ugyanannyi esélyünk van ellenük. Csak míg mi áldozatok nélkül vagyunk képesek felvenni velük a harcot, addig nekik ahhoz is nafta kell, hogy egyáltalán a valagunk közelébe jussanak…
- Csak a gyíkok használják a negatív erőt? Vagy vannak mások is közülünk? - sokáig jobban megvetettem azokat, akik a Dracok szolgálatába álltak, mint magukat a Dracokat. Gyengének tartottam őket, és érdemtelenmnek az életre. De aztán megértettem, hogy… nekik a legnehezebb. Őket olyasmire kényszerítik, ami ellentétes a természetükkel, és még azt is elhitetik velük, hogy így helyes. Azóta… legalább rosszul érzem magam, amikor egy ilyet kell likvidálnom…

Még néhány pillanatig gondolkozom szavain, aztán… bólintással kísérve válaszolok.
- Értem. - nagyon hasznos. És valamiért… van egy olyan érzésem, hogy én még kicsiben is gondolkodom a lehetőségekhez képest. De éppen ezért próbálkozom meg az elsőre lehetetlenenk tűnő dologgal. A kudarctól ugyanis nem félek. Csak a tehetetlenségtől…
És az erő reagál is a hívó szavamra, pedig a “cic-cic” kimondásától még fejben is tartózkodtam. Ennek ellenére is történik valami, és Dariel Mester szavait követően… látom is, hogy mi történik.
Lenyűgöz már önmagában is, de aztán… Dariel Mester felé fordulok, ahogy még egy ‘apróságot’ megemlít.
- Mindkettő igen hasznos… - mindkettőhöz volt már szerencsétlenségem, és nem tetszett. A sötétség… be tud kúszni a bőröd alá, és olyan helyeken okoz sérüléseket, amire tényleg csak a fény jelenthet gyógyírt. Legalábbis ha eljut odáig valaki. A sötétség ugyanis könnyen el tudja felejtetni, hogy rajta kívül létezik bármi is…
De ez most nem az a perc, amikor a sebeimet akarom nyalogatni. Inkább… csak megcsodálom, ami előttem van. Mert gyönyörű…
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen színes egyéniség vagyok… - valóban nem. Mindig is egyszerűnek gondoltam magam, aki előbb lő, aztán kérdez. Ha olyanról van szó, akit ismer… akkor előbb kérdez. De ez az energia, és ez a színkavalkád jóval többet mutat, és… egy kicsit el is gondolkozom azon, hogy talán több lehetnék annál, mint aminek gondolom magam. És Dariel Mester éppen azért van itt, hogy ez sikerüljön…
Ennek jegyében pedig kérdésemre válaszolva újra maga köré vonja a pajzsot, és ezúttal már látom is. Mit látom… szinte kiégeti a retinámat olyan fényes. És nem látom őt mögötte. Ez már tényleg igazi védelem. Annak a kósza gondolatnak pedig ellenállok, hogy teszteljem, tényleg kivédi-e a lövedékeket. Már csak azért is, mert kizárólag úgy próbálnám meg, hogy mellé lövök, de most nem tudom, hogy pontosan hol van.
- Gyakorlattal a koncentrációnak sem kell már olyan erősnek lennie? Úgy láttam, hogy könnyedén alkottad. - kérdezem, és mondom is Darielnek, néhány lépéssel pedig közelebb megyek, hogyha lövedékkel nem is, a kezemmel megérinthessem. Hunyorgok ugyan egy kicsit, de ez nem zavar, ahogy most az is megnyugtató érzéssel tölt el, hogy érzem ugyanazt, amit korábban. Sűrű, gumiszerű massza, ami engem biztosan nem enged át. A kérdés, hogy ha ez ilyen hatékony… miért is van szükség még tanítványokra? Aztán eszembe jut valami.
- Ha vannak olyanok, akik képesek ilyesmire a fénnyel, akkor… vannak olyanok is, akik a sötétséget lovagolják meg? - egy átlag Draco nem jelenthet ellenfélt Dariel Mesternek, de talán vannak mások is, akik nem olyan türelmesek, mint ő… Ha igen… szeretnék tudni róla. És felkészülni is rájuk…

Szóval tényleg az erőt éreztem. Már mint nála. Nem rossz. Határozottan segít a harcban, ha a másik nem tud a közelünkbe jönni. Ha pedig még a lövedékeket is felfogja… azt felfogja?
- Semmi sem tud áthatolni azon a falon? Nagy hatótávú lövedék sem? - kérdezem meg mielőtt még én is megpróbálkoznék vele. A választól persze független, hogy mit csinálok végül. Az… inkább a kíváncsiságtól vezérelt.
És meg is lepődöm azon, hogy valamit valóban érzek. Azon  pedig még inkább, hogy meghallom Dariel hangját a fejemben. Annyira a falra koncentráltam, és az ő mozdulataira, hogy a hangja… váratlanul ér. És még valami más is…
Mert azon kívül, hogy üzen, valami más is történik. Mintha parancsot teljesítenék, elkezdem látni is azt, ami előttem van. Nem tagadom, teljesen lenyűgöz. És nem azért, mert elvileg én csináltam.
Az örvénylő színek kavalkádja kápráztat el, és az, hogy… Dariel mester úgy tűnik  tényleg nem tud átnyúlni a falon. Érintése nyomán sűrűsödik az energia illetve… én magam is ráteszek egy lapáttal. Még inkább koncentrálok arra a pontra, ahol a keze van, hogy tényleg ne tudjon átnyúlni. Ha ez is sikerül… igazából ettől függetlenül is nagyon örölük neki, hogy egyáltalán történt valami, és nem csak az arcom sugallja azt, hogy inkább egy zártabb helyiségben kéne erőlködnöm…
- Nagyon szép… - jelentem ki, és… meglehet, hogy egy kicsit kásás a hangom is. Ezért megköszörülöm a torkomat. És a koncentrációt abbahagyva eltüntetem a falat magam elől.
- Most már fogom látni azt is, amit te vontál magad köré? - kérdezem tőle, és meglehet, hogy néhány pillanatra a készültségi fokomon is lazítottam. De csak néhány pillanatra. Válaszától függetlenül ugyanis újra stabil állásba állok, és várom, hogy támadjon. Vagy csak álljon…

Várok. De nem támad. Vagyis… vagy arra vár, hogy én kifárasszam magam, vagy arra, hogy megunjam a dolgot. Esetleg valami teljesen más miatt… Nem vagyok jó a találgatásban.
- Azt, hogy az erővel falat vontál magad elé. Vagy valami hasonlót. - a telekinézis… az nem így működik. Tudtommal… Profi azért nem vagyok abban sem. Csak a puskákkal. Aminek viszont nincs helye a közelharci küzdelemben. A tisztességesben…
Ezért én továbbra is várok, hátha mégis meggondolja magát, és támad. Ha nem… akkor az unalom elűzése érdekében kipróbálok valamit.
Megpróbálom az energiámat sűríteni, és arra koncentrálni, hogy előttem is legyen valami védelem. Egy falat képzelek el magam előtt, amin nem hatolhat át semmi. Az arcomon pedig… minden bizonnyal meg is jelenik ez a koncentráció. De hogy ezen kívül történik-e valami… azt nem tudom. Ugyanis nem tudom, hogy pontosan mit csinálok, és egyáltalán így kéne-e csinálni. De azt éreztem, hogy mi volt Dariel Mester közelében, és azt próbálom reprodukálni.
És valamit érzek is. Nem látok semmit, de… mintha valami olyasmi buzogna bennem, és előttem, ami eddig még nem. A tarkómon mindenesetre biztosan égnek áll a haj. És valami biztosan történt.

A közelítés nem úgy megy, mint terveztem, valami energia, vagy épp maga az Erő ugyanis elkezd visszafelé nyomni. Minél nagyobb erővel próbálok közelíteni felé, annál jobban ellenáll, és… azt az érzetet kelti benne, hogy nem tudok rajta áthatolni. Vissza fogok pattani.
Az nem baj. Legfeljebb elesek. Így még próbálkozom.
A mozdulataim viszont óvatosabbak lesznek, fizikai erő helyett megpróbálok az energiámmal is előre furakodni. Az pedig egy kicsit sem foglalkoztat, hogy igen furán festhetek négykézláb. Nem bemutatót tartunk hanem harcolunk és… nekem most csak innen lehet előnyöm.
A szemből kiolvasni a mozdulatot gondolatot viszont nagyon komolyan gondolta mert könnyedén kitér az ütésem elől (és valahol ennek örülök is, mert nekem is fájt volna, ha ott eltalálom…) és lendületemet továbbvíve elhajít a levegőben. Tehát megint négykézláb érkezem. De most sikerül megkímélni legalább a homlokom…
Rögtön felé fordulok és… egy ideig csak várok. Túlságosan is nagy arányban védi ki a támadásaimat, és fordítja ellenem őket, ezért más taktikára van szükség. Nem mellesleg pedig még mindig fáj a mellkasom, és a homlokom is…
Ezért nem mozdulok csak őt nézem. Ha kell jövő hétig (vagy amíg Kismacsek és Rose nem jelzi, hogy NAGYON kellek…) csak itt fogok állni és várom, hogy ő támadjon. Minden sejtem rá koncentrál, és az energiámat is felé fordítom teljesen, hogy minden mozdulatáról még azelőtt tudjak, mielőtt végrehajtaná őket. Egyedül azzal az erő fallal nem tudnék mit kezdeni, de állok amíg csak kell.
- Az Erőt használtad, amikor nem tudtam közelebb menni hozzád? - az jobban érdekelne, hogy miként lehet egyáltalán aktiválni a használatát, de ez jó lesz majd következő kérdésnek. Már csak azért is mert megérzésem szerint nem ilyen egyszerű a dolog…
Éppen ezért, hiába csevegős a hangulat, én még mindig készen állok a harcra. És… persze ha nagyon nem akar megindulni… akkor kitalálok én valami mókásat…

Jól csinálja, akár köze van ennek az erőhöz, akár nem. Képzett közelharcos. Tetszik. Fáj, de tetszik…
Az viszont már nem annyira, hogy amikor átdob a vállán, nem sikerült tökéletesre a landolás. Kinyújtom a kezeimet, hogy tompítsam az esést, és négykézláb érkezzek, de akkora a lendület, hogy a homlokom, még így is puszit ad a földnek. Koppan, nagyot, de nem reccsen. Tehát még tart a küzdelem.
Nem válaszolok neki, mert tényleg nem a farkamat akarom méregetni. Tanulni akarok, és ha ezt nem látja, azzal nem tudok mit kezdeni. Én ennyit tudok. Küzdeni, és figyelni arra, amit mond, még ha ezt nem is jelzem hangos igenezéssel.
Ezért a továbbiakban nem szólok, hanem maradok négykézláb, és elkezdek az irányába mászni. Taktikusan odébb állt, így nem is nyúlok, amíg nem érek elég közel. Nagyon gyorsan tudok mászni. De ő talpon van, tehát, ha továbbra is figyel rám, simán odébb tud menni. Nem baj. Egyelőre nem is elkapni akarom.
Tovább mászom, ha kell végig kergetem  a termen, és persze arra figyelek, hogy ne tudjon belém rúgni, avagy másként elkapni. Ha közeledik, kitérek, ha viszont nem… akkor játszunk még így. Azt pedig teljes mértékben figyelmen kívül hagyom, hogy már a fejem is elkezdett hasogatni…
- Elég volt… - kiáltom el magam, és egy pillanatra meg is állok, mintha nem bírnám már szuflával, és abba akarnám hagyni.  De a szemeit még mindig figyelem, és ebből lehetséges, hogy tudja, mire készülök. Nem baj. Kezd izgalmas lenni.
Ezért hirtelen felpattanok, és ha tudok, küldök egy jobb egyenest az ágyékába. Ha már emlegette… Tudom, hogy aljas még a próbálkozás is, de ha látni akarja, hogy mit tudok, ezt az oldalamat is ismernie kell. Hogy mit kezd vele… az már persze rajta áll.

Könnyű lenne abban a hitben harcolni, hogy fel vagyok készülve mindenre, ám ilyen csak a tündérmesékben, meg a bugyuta Terrai filmekben van (amiket Rose úgy kedvel…). Igenis megcsaphatnak, ha odatolom az arcom, és bizony fájni fog, ha nem vagyok elég ügyes. De ez nem jelenti azt, hogy félek próbálkozni. Tanulni ugyanis csak a hibákból lehet…
Ezért sem akadok fenn azon a tényen, hogy a Mester figyelmeztet arra, hogy átlátszóak a mozdulataim. Még örülök is neki, mert így a következő támadásnál tudok erre figyelni. És úgy tűnik, hogy ez előre is vezet. Már mint szó szerinte előre…
A sebezhetőség megbosszulja magát, és hiába sikerül ellöknöm Darielt, ő húz magával. Ráadásul egy akkora csapást ad a mellkasomra, hogy pár pillanatig levegőt sem kapok. Még szerencse, hogy elvagyok nélküle egy ideig…
Így miként húz magával, kihasználom a lendületet, és a mellkasomra simuló tenyér ellenére is előrehajolok. Éppen annyira, hogy a fejemmel elérjem az övét. És tisztességesen összekoccanjon a buksi…
De ez és persze az, hogy a mellkasom veszettül fájni kezd, elég arra, hogy jóval lomhábban mozogjak a továbbiakban, és egyelőre ne próbálkozzak újabb támadással. A kezeimen és a lábaimon kívül lüktet mindenem, ráadásul, ha sikerült megfejelnem, akkor a látásom sem lesz már olyan, mint előtte volt. De… a szemét még mindig figyelem. Így ha támad, akkor készen állok rá, és… vagy védem, vagy nagyon nem.
A mosolyt pedig már nem tudom (és nem is akarom elrejteni az arcomról). Szeretem, ha tisztességes küzdelemben ver el valaki, mert abból lehet tanulni. És nem mellesleg… a fájdalom tényleg erősebbé tesz. Legalábbis ezt elég szépen sikerült elhitetni magammal…
- Mutasd meg, hogy te mit tudsz. - ez nem kihívás, annak ellenére sem, hogy a mosolyom már olyan széles, hogy lassan a fogsorom éle is látszódik. Ez a kíváncsiság, mert ha ő az Erőt használja, akkor biztosan tud olyat, amit én még elképzelni sem tudok. Szeretném látni, még akkor is, ha fájni fog. Abban pedig csak kicsit reménykedem, hogy azért azzal a valamivel, most nem a mellkasom fogja célozni…

Szerintem félreértett, de nem foglalkozom ezzel. Arra figyelek, amit mond, és tény… nem vagyok felkészülve a Dracok összes húzására. Az más kérdés, hogy szerintem arra senki sem tud igazán felkészülni…
- Nem kötök ilyen megállapodásokat. - ha valaki szenvedni akar… ez keressen valaki mást. Én inkább a feneket a bajból kihúzó típusnak szeretném vallani magam. A saját megállapodásom meg… azt hiszem mindegy is.
- Rendben. - bólintok válaszára, mert ha köszönetet akar mondani, az-az ő dolga. Szerintem a véletlen tettek, avagy szavak nem fontosak, de eszemben sincs ezt most kifejteni. És nem azért, mert nem akarom bosszantani. Egyszerűen csak hasznosabbnak érzem a tetteket a szavaknál. És leginkább azzal tudom megmutatni neki, hogy érdemes rám pazarolni az idejét, hogy együttműködöm. Legalábbis én azon vagyok.
- Értem. - tehát az Erő dönt. Felőlem… nem tudom, hogy van-e olyan, hogy elhagy, de azon leszek, hogy ennek még az esélye se legyen meg. Dariel mester pedig… úgy tűnik nem értékeli ezen törekvésem. Nem baj.
- Támogatom az összedolgozást. - minden esetben. Többek között ezért is vagyok itt. Azon kívül, hogy Kismacsek a barátom, fontos az univerzum szempontjából, így minden bizonnyal akkor is megvédeném, ha nem ismerném. Az más kérdés, ha totálisan seggfej lenne, nem tudnék vele mit kezdeni. Illetve nem akarnék. De szerencsére még kedvelem is.
Ahogy… Dariel is kezd szimpatikusabb lenni annál, mint amit eddig gondoltam róla…
Azt viszont nem mondhatom neki, hogy rám nem hat a manipuláció. Sokáig ki voltam téve az összes trükkjüknek, és nekem csak a teljes ignorálás segített. Pedig tudom, hogy nem ez a megoldás. De egyelőre ez van. Tanulni viszont nem csak hajlandó vagyok, hanem szeretnék is. Mindenki érdekében.
Éppen ezért is reagálok a mozdulataira. A támadásomat könnyedén hárítja, és csak azért nem lök tovább, mert készültem arra, hogy védekezni fog. Azért még így is eltalál, és kell pár pillanat, hogy ne csak talpon, hanem harcrakészen legyek, de ezalatt az idő alatt is végig őt figyeltem. Épp csak nem ott, ahol ő szeretné.
- Rendben. - nem bólintok, csak kérésének megfelelően, a tekintetét keresem. És várok. Arra, hogy most ő mozduljon, hogy ő is… mutasson valamit. Nem azt várom, hogy verjen péppé, de örülnék neki. Akkor ugyan van mit tanulni..
Az íriszeit kémlelve viszont valóban sikerül időben rájönnöm, hogy mire készül. Kis híján elkapott még így is, de sikerült kitérnem előle. A szemkontaktust pedig továbbra is fenntartom. Legalábbis addig a pillanatig, míg végül be nem csukom a szemeimet egy pillanatra.
Ismét a telekinetikus erőmhöz nyúlok, azzal próbálom ellökni őt magamtól. Hátrálok is egy lépést, még mindig csukott szemmel, lehetőleg semmit nem elárulva a számára. Így viszont védtelen vagyok, ezért csak néhány másodpercet adtam magamnak a ‘vak’ támadásra. Vagy bejött, vagy nem…
Szóval inkább újra kinyitom a szemeimet, és figyelem, hogy sikerült-e egyáltalán elmozdítani, vagy mi lesz a következő mozdulata. Annak a kísértésnek pedig ellenállok, hogy az ökleimet használjam. Az inkább érzelemből történne, mint agyból… És a tekintetét ismét keresem, legalábbis amennyire tudom.

Elmosolyodom. Végre ugyanis történik valami. Már a sérülésem miatti kényszer pihenőt sem viseltem jól, de erőm teljében… pláne fölöslegesnek érzem magam, ha nem csinálok SEMMIT…
- Ha ellenem lenne, az sem zavarna. Végső soron minden erősebbé tesz. Szinte minden… - a semmi az nyilván nem. De ezen véleményemet már elég erősen kifejtettem. És beszélni továbbra sem szeretek, amennyiben nem szükséges.
És úgy tűnik, hogy ő sem. Még a végén jól ki fogunk jönni egymással…
- Rose gyerekei. A rajongóid. - lehetséges, hogy az utolsó szót, némi éllel a hangomban ejtettem ki… de a jelentőségteljes pillantásról most lemondok. Már ezt is kifejtettem, így nem akarom újra emlékeztetni rá, hogy rajta leszek, amíg kicsi Rose fel nem nő… és még utána is…
Rynalt viszont gyorsan elrendezem, így nincs akadálya annak, hogy haladjunk. Meg egy kicsit beszélgessünk, érdekes dolgokról.
- Nem állt szándékomban rámutatni a hiányosságra. De annak örülök, hogy hasonló véleményen vagyunk. - már csak azért is, mert ha ő lesz a Mesterem… akkor gondolom illene valamennyire egy hullámhosszon lenni. Nem szükséges, de… jobb a hangulat. És ha az jó, a harc is jobban megy. Legalábbis nekem…
- Ahhoz értek jobban. És feltételezem, hogy bizonyítanom kell, érdemes vagyok a képzésre. - azt pedig akkor tudok, ha puskát kapok a kezembe. De természetesen nyitva hagyom annak a lehetőségét is, hogy más szándékkal akar nekem segíteni. Végső soron ugyanis… nem érdekel, hogy miért csak az, hogy fejlődjek. És ne unatkozzak…
Idővel viszont kiderül, hogy… ez az Erő nem pont olyan, mint amire én gondoltam…
- Hmm… Akkor nem én leszek a legjobb tanítványod. - az érzelmi egyensúly nem nekem való, még akkor sem, ha sokan azt hiszik, hogy kőszobor vagyok. Ez csak azért van, mert a helyén tudom kezelni a haragom, és feltudom használni a pozitív hozadékát. De mentális küzdelemben… biztos, hogy nem leszek jó.
Ám az érdeklődésem még így is láthatóan felkelti ez ugyanis… tényleg olyasmi, amit nem tudok. Tehát lehet fejlődni.
A helyszínnel pedig egyelőre nem foglalkozom. Szép épület, gondolom tele van egy csomó mindennel, de nekem Dariel lesz a mesterem. Így az ő mozdulatait figyelem, és azt… hogy mit csinál. Idővel például leveszi a köpenyét, és ettől önkéntelenül kerül mosoly az arcomra.
- Oké. - lelohad a mosolyom, ahogy futni kezdek felé, és ahogy érkezés előtt ahelyett, hogy csak becsapódnék a lendülettel, inkább a telekinetikus erőmet használom. A lábait céloztam, mert túlságosan is nagydarab, és a nyers erővel nem tudnék felülkerekedni rajta. Egy kis figyelem elterelés a futással viszont jól jöhet, ahogy az is, hogy ha minden úgy történik, ahogy szeretném, tulajdonképpen kigáncsolom az erőmmel. Ám egy kis távolságot még így is tartok, mert arra számítok, hogy ő is támadni fog. Erre pedig készen akarok állni…

Szavai alapján… valószínűleg nem ért egyet velem, de elfogadja a véleményemet. Az nekem elég. Már csak azért is, mert ha valaki kérdezi mit gondolok, akkor megmondom. Ha nem tud vele mit kezdeni az meg már nem az én gondom.
- Persze. De nem nekem kell osztogatni. Mindenki saját maga él avagy nem él vele. - vállat vonok, mert mint ahogy sok máshoz, szerintem ehhez sem sok közöm van. Én ilyen vagyok, más meg olyan. Ez nem jelenti azt, hogy bárki is értékesebb a másiknál. Sőt… már az sem jelent a szememben sokat, hogy valaki honnan származik, vagy hol nőtt fel. Regulus megkapta a szaros palacsintát, mégis jó gyerek lett belőle. Én meg… hagyjuk is…
- Akkor csak az edzés marad. - mosolyodom el halványan, mert… nekem teljesen jó ez az eredmény. A huncutkodás… az sem lenne rossz, de most egyébként is túlságosan tele van a fejem. Azt pedig csak akkor érdemes, ha szívem és lelkem is benne van a… mókában…
- Gondolom te döntöd el, hogy készen állok-e rá, vagy mehetek-e igaz? - továbbra sincs bajom ezzel a felállással, még mindig csak a tisztánlátás érdekében ‘kukacoskodom’. Dariel… a Mester viszont úgy tűnik, hogy bírja a kiképzést. Ez mindkettőnknek jó hír…
- Rendben Dariel Mester. - nem tiszta, hogy miért fontos a tömeg éppen itt, de… a biztonságos megnevezéssel nem lehet rám panasz. Ugyanis nem áll szándékomban megnehezíteni a Mester dolgát. Akkor sem, ha kicsi Rose miatt… figyelni fogok rá minden pillanatban.
- Első benyomásom van már most is. De mehetünk. - nem jóváhagyásként mondom. Ha azt mondja kövessem, én megyek utána. Legfeljebb azt kérdezem meg, hogy milyen szorosan… Ez ugyanis szituációktól függően változhat.
Most csak egyszerűen megyek utána, avagy mellette, mikor ő is feláll, és megindulunk.
- Öhm… szerintem a parknak azon a felén még nem. A parkban több időt töltöttem. Főleg, amikor én vigyáztam a gyerekekre. - erről jut eszembe. Azért… jeleznem kéne, hogy egy ideig ‘házon kívül’ leszek.
- Egy pillanat. Szólok a barátomnak, hogy ne várjon. - épp csak egy pillanatra állok meg, amíg Rynalnak küldök egy üzenetet. Semmi extra, csak annyi, hogy edzeni megyek, és csak későn érek vissza a Szélvészre. Nem hiszem, hogy csak rám várna, így ennél több információ nem is kell. Meg mesélni úgyis csak akkor tudok, ha már van mit…
- Megtörtént. - kijelentésem gyors, és egyszerű, így már indulok is tovább, ha Dariel is. Aztán, hogy végül megtöri a csendet… engem nem zavarna, de végre egy érdekes beszédtéma. Halvány mosoly jelenik meg az arcomon.
- Igen. Egy energia fegyver. Kábít avagy öl, attól függően, hogy mire van szükség. Tíz-húsz méteren belül pontos csak, viszont… olyan gyors, hogy pislogni sincs ideje annak, akire ráfogom. - mert én is gyors vagyok. Csak ezt nem teszem hozzá. Ez egyelőre irreleváns. Meg viszonyítás kérdése is…
- Hát… szeretném azt hinni, hogy az én kicsikémhez. De van egy nagy hatótávú puskám is. Ahhoz jobban értek. Amikor azt használnom, éreznem kell a légáramlatokat, fel kell mérni a célpont mozgását, és persze… tökéletesen mozdulatlannak kell lennem, amikor végül lövök… aztán pedig ott van a koncentráció, hogy a lövedéket odavezessem a céljához. De hiába vagyok ebben jó, nem szeretem. Szemben akarok állni a célpontommal, mert úgy tisztességes a küzdelem. - hiába kapok még parancsot is időnként arra, hogy oltsak ki egy életet, úgy gondolom, hogy a tisztességes küzdelem jár mindenkinek. Majdnem mindenkinek… Azért Regulus ‘kedves’ anyukáját… nyugodt szívvel, és távolról is elküldeném pihenni, ha nem lenne a kölyök. Nálam ugyanis betelt a listája…
- Lőni is fogunk? Vagy az Erő… más jellegű küzdelmet támogat? - egyátalán támogat? Vagy csak velünk van? Nem tudom, hogy miként működik. De most már szeretném érteni. Ahogy… egy jó kis edzésre is már nagyon nyitott vagyok…