Meetings are not my favorite

Bólintok, üssük. Aztán kérdezek mást is.
Ahogy kimondom, meg is bánom. Azóta érzek benne egészen más feszkót, mint ami bennem, amióta én is, magamban. De ez a reakció, amit érzek...
Rájövök, miért is.
De mire feltenném a kezem, hogy visszavonva a kérdés, történik egy incidens, amire csak egy pillanatra állok meg. Na, ez Terrán még egyelőre nem történik meg. Remélem, minél előbb.
- Oké. - gondolkodom, hol is voltam utoljára. Még a háború előtt voltam itt, s látni, hogy a hely azért még mindig nem az igazi, de nem is olyan, mint amiről beszéltek a háború után...
- Kósza gondolat? Talán inkább másik univerzumban voltam. Szó szerint. - vigyorgok. Már nem akarunk visszatérni oda, ahonnan jöttünk, cserébe azonban másoknak segítünk. De a terraiak a kedvencünk. Velük fonódott össze sorsunk és lelkünk, arra tettük le voksunkat, hogy ez így is marad. Csak máshová is szólít kötelesség.
- Igen? - harapok újra a gyümölcsbe. Élvezem az ízét és valahol meglepődök, mennyire más, mint volt, s mennyire más, mint a terrai. A terrai tele van különlegességgel.
- A Háború előtt voltam itt, és jó tudni, hogy hamarosan ugyanolyan békés lesz, mint volt.  Elmehetünk megnézni, hogy a Tyawuaq környéke hogy néz ki most. - tavak, barlangok és csodás lilás-fehér-pink táj.
- Eléggé kifuthattak a nyersanyagból, hogy minket hívtak... - harapok újra a gyümölcsbe, miközben már haladunk a tó felé. Pontosabban egy portálkapu felé, ami odavisz. Sokkal kényelmesebb, még akkor is, ha a gépem szinte hozzám nőtt.

A Lyrához csupa kellemes emlék fűz…
Ja nem. Egy kicsit sem…
A legelső családom itt élt, aztán… Nos nem maradtak itt. Az adott testükben sem…
Aztán a következő életciklusom során valahogy megint ide sodródtam. Már család nélkül. Annak sem lett szebb vége…
Azóta pedig nem voltam itt. Tudatosan kerültem ezt a helyet, és megfogadtam, hogy addig nem jövök vissza amíg…
Ehhez képest most jóval az általam kijelölt idő előtt vagyok itt, és éppen a felszabadításban fogok közreműködni. Valahogy még sem tudok őszintén mosolyogni…
Scott kedvéért viszont megpróbálok. Az-az érzésem, hogy ő sem érzi kifejezetten komfortosan magát, és egyébként sem akarok nyavalyogni. A múlt az a múlt. Most a jelen van, és majd egyszer lesz a jövő. Leegyszerűsítve persze…
- Nem is tudom… Az időt mondjuk tényleg jó lenne elütni egy kicsit. - ennél jobban nem kívánom ‘megjeleníteni’ a feszültséget, ami bennem van, ezért egy huncut mosolyt is villantok Scott felé.
Viszont mielőtt kifejthetném, hogy én inkább valami finomságokat, méginkább italokat kínáló helyet látogatnék meg, felém dob egy gyümölcsöt, amit elkapok, és falni kezdek. Majd kis híján félrenyelek…
Valami ugyanis elsuhan az orrom előtt. Olyan közel, hogy a rakoncátlan hajtincsek egyből a szemem elé másznak. Pár pillanatig fel sem fogom, hogy mi történt. Csak akkor, amikor a távolodó, és süvítő hang irányába nézek.
Két gyerek egy apró, száguldó szerkezeten. Nagyon komoly sebességet tolnak. És látom, hogy valaki gepárd alakjában szalad utánuk…
- Hmm… lehet most ment el az orrunk előtt a jövő nemzedéke… - nevetem el magam, és ami azt illeti… ez a látvány meghozta a kedvem ahhoz is, hogy körül nézzünk. Egy kicsit…
- Követlek. Menjünk oda, ahová kedved tartja. - visszatérek a gyümölcshöz, és továbbra is mosolyogva nézek Scottra. Arra pedig nem gondolok, hogy ez az idill már nem fog túl sokáig tartani…
- Fúúú… lehet, hogy még akkor csak kósza gondolat voltál. Nagyon rég.  Még a második életciklusomban… - az meg ugye… nem most volt…
Éppen ezért egy kicsit másnak érzem a helyet. Ezt pedig Scottal is megosztom.
- Most sokkal… békésebbnek tűnik… - ha elindult valahová természetesen vele tartok. És úgy nézelődök, mintha először lennék itt.

Sóhatva kapom fel a szütyőmet. Nem is kéne, de fogalmam sincs, medding leszünk ott. Valójában hiába voltunk megkérdezve, egyértelmű volt a szöveg alapján, hogy a jelenlétünkre számítanak. Nem a stratégiában vagyok kiemelkedő, éppen ezért kicsit feszült vagyok attól, hogy nem abba a csoportba kaptuk a meghívást, ahol csak kiadják az utsításokat. Hanem stratégiai részébe.
Éppen ezért nem is a fiúkkal megyünk, hanem azokkal, akikhez ritkán van közünk: az igazán nagy fejesekkel. Feszélyez. Sosem akartam babérokra törni. A repülés az, ami éltet, a többit meghagyom a többieknek.
Magamban morogva állapítom meg azt is, hogy ezen a hajón minden egészen más, mint azon, amivel általában szoktunk menni, ha küldetés vár ránk.
- Kedvem van szétnézni. Neked? - nézek Bryanre. Együtt kaptuk meg a “meghívót”. És Lyrán már régen voltam, ráadásként nem ma fogják máris összedugni a fejüket a fejesek. Nem tartom magam közéjük valónak, a hátsó sorban elleszek hallgatóságnak.
Felé dobok egy termetesebb gyümölcsöt, majd egyet én is elveszek. Voltam lent Terrán párszor, és ez a fizess mindenért módi nem jött be nekem. Nem ebben nőttem fel, s nem is értem a logikáját. Mindenki annyit vesz, amennyire számára éppen az adott helyzetben szüksége van.
- Mikor voltál itt utoljára?