Some beatiful News

A vérem felpezsdül, az ereimben izgalom tombol. Épp ezt akartam látni, ahogy a hurok menthetetlenül az áruló nyaka köré szorul, és… az én kezemben van a kötél másik vége…
Azt viszont nagyon sajnálom, hogy most nem láthatom, és érezhetem rajta a kezdődő pánikot. Abban a pillanatban ugyanis, hogy eltaláltuk a hajtóművet, teljesen egyértelművé vált a számára, hogy a dalnak vége. Nem annyira ostoba, hogy bármiben is reménykedni kezdjen, vagyis egy kicsit sem kételkedem abban, hogy most így érez. Egyedül az zavar, hogy én ezt nem láthatom. Még…
Annak köszönhetően ugyanis, hogy nem tudnak távozni, végül a vonósugár hatókörébe kerülnek. Értesítést kapok, hogy megsérült néhány hajó, de ez engem… egy kicsit sem érdekel. Ennyi áldozat elvárható a legénységtől, és ki tudja… még akár túl is élhetik. Nekem van fontosabb dolgom is  annál, mint hogy ilyesmivel foglalkozzak…
Az ugyanis biztos, hogy személyesen megyek át a hajójára. Egyedül nekem van akkora erőm, hogy meg tudjam akadályozni az esetleges ellenállási kísérleteket, és a kíséret is csak azért fontos, hogy végezni tudjanak azzal, aki esetleg vele van. Biztos lesz néhány áldozat a mi oldalunkon, de ez sem zavar.
Az már inkább, hogy jelzik a számomra, mi is kaptunk egy találatot. Én nem éreztem semmit, ezért először meg is kérdőjelezem ezt a kijelentést, de aztán kiderül, hogy a hajtóművünk lett használhatatlan. Remélhetőleg csak egy időre…
- Indítsák újra a szerelők, a többiek pedig velem jönnek. Beköszönünk egy régi ismerősnek…
Kellemetlen, hogy az ő hajójukkal sem tudunk távozni (mert épp azt nulláztuk le az első támadás során…), de nem tragikus fejlemény. Nekem szinte mindegy, hogy hol kínzom meg, és hol érem el, hogy könyörögjön azért, hogy megöljem. A társaság sem igazán zavar, legalább lesznek nézők is, hogy még kiemeltebb státusz kapjon ez-az esemény…
- Együtt megyünk be, egyetlen nagy rohammal. Legyen mindenki óvatos, mert biztosan vergődni fog mielőtt megadná magát. - ez utóbbi inkább csak bíztatás, amolyan csatakiálltás, mert nem tartom valószínűnek, hogy megadja magát. Azt előbb kinézem belőle, hogy inkább megpróbál engem is meggyőzni arról, hogy az ő oldalán van az igazság, az örök élet, az ingyen sör, meg minden szar maszlag, amivel ezek egymást etetik. Nem fogom bevenni, ez teljesen biztos, így egy nagyon is elégedett mosollyal sétálok a gyalogosok mögött, és persze… most már az energiámat is kiterjesztem az irányába…

Talán most először érzek némi feszültséget, azóta, hogy megérkeztem, mit megérkeztem, menekültem a hajóval a kikötőbe.
És onnantól kezdve nagyon megváltozott mind az életem, mind én magam is.
Már nem kellett folyton úgy léteznem, mint aki minden mozdulatával, szavával, lélegzetvételével tojáshéjon táncol. Eltűnt a toxikus közeg, s csak napokkal később kezdett működni nálam az, amiről beszéltek: mivel  nem éreztem, hogy minden pillanatban készenlétben kell lennem, hosszú ideig aludtam és nagyon sokat, s nagyon mélyen, pihentetően.
S lassanként elő kezdett bújni az a valaki, aki valójában vagyok. Furcsa, rémisztő, s egyben nagyon jó érzés volt,s tudom, messze még az igazi ismeretség. De legfőképpen a tiszta szívből nevetés az, ami mindig sokat gyógyított és gyógyít rajtam. Sosem tehettem meg a másik világban. S lassan a másik életemnek is kezeltem.
Míg vissza nem ütött az, amiről szintén beszéltek: az árnyék nem akart eltűnni. Nagyon ragaszkodott hozzám, s mikor nem voltam rá felkészülve, teljes erejével lecsapott. Ők is készültek rá, így az ijedt magamhoz józanodás után csak szeretetet kaptam, de még sokáig remegtem, felismerve, mennyire toxikus voltam magam is. S hogy akik segítenek, körbevesznek, olyan szeretettel vesznek körbe, amiben sosem volt részem.
S szeretném visszaadni, továbbadni, így végül arra a döntésre jutottam, végleg megválok ettől az árnyéktól, noha az ő olvasatukban ez egészen mást jelentett: szembenézni az árnyékommal, megérteni a fájdalmát, s szeretni. Mert csak arra van szüksége.
Csakhogy az egész nem lesz egy leányálom.
Éppen ezért jöttünk ide, a megfelelő időben, hogy segítséget máshogyan is kapjak.
Egy kicsit azért rossz előérzetem van, s ezt a feszültséget mesterem is észreveszi, megértően tekint rám.
- Megérkeztünk. -
A kijelzőre nézek. A terep tiszta. De nekem mégis rossz a megérzésem. Mesteremre tekintek.
- Valami nekem sem tetszik... - aztán egy pontra mered, de mire mozdulna, addigra már én is látom. És nincs időnk semmire. A hajót találat éri, a legrosszabb helyen.
- Nem tudunk ugrani. - figyelem a rendszer kiírását, s azonnal átülök a fegyverekhez, hogy visszatámadjak, a hajó irányítását mesteremre bízom.
A koordinátákat figyelem, honnan érkezett a lövés, s oda adok le magam is. Aztán..
- Rengetegen vannak, mester. Ha ugrani nem tudunk, még hipersebességre tudunk kapcsolni? - de ahogy látom az arcán, nem fogunk. Egymásra nézünk, megértve, mi történt. Végül bólint.
Halvány mosollyal nézek rá, s most más fegyverrel támadok: egy olyan impulzust küldök ki, a tér minden irányába, ami leállítja a hajtóműveket, kivéve a miénket.

Reigal felé fordítom a tekintetem, amikor javaslatot tesz. A magam részéről még nem biztos, hogy mernék egy ilyen fontos ügyet az új álcázó technológiára bízni, de van értelme annak, amit mond. Abban ugyanis nem akarok engedni, hogy meglepetést akarok okozni. Kellemetlent…
- Rendben. Legyen készenlétben az is, és aktiváljuk, amikor kell. - egyébként nem igazán szeretem az efféle csatákat. Hiába irányíthatok mindenkit a kedvem, és legjobb belátásom szerint, a végkimenelt nem az fogja eldönteni, hogy elég ügyesen szaladgálnak-e a szolgálók a hajón. A munka elejét a pilóta végzi, és persze a technológia, amivel fel van szerelve a hajó. Én és mindenki más csak akkor jöhet elő, és teheti a dolgát, ha az első kettő nem bukott el…
Most nem vonz az izgalom, ami a harcokat előzi meg, kizárólag a testvérem elfogása, és semlegesítése lehet, amit sikerként tudok elkönyvelni. Ezért a türelmetlenségemet csak a stratégia miatt tudom féken tartani…
De aztán megérkezik… C-szektor...
- Adjunk még nekik néhány másodpercet. Mérjék csak fel a környéket, és lássák, hogy nincs itt senki… - ha most tűnnénk fel a radarjukon, oda a meglepetés. A testvérem pedig azt érdemel… Vagy igazából bárki, aki érkezik.
Az energiámmal ugyanis még csak véletlenül sem keresem őt. Azt magamba fojtom, hogy ő se találhasson rám. Ez persze azt is jelenti, hogy ha elfogjuk ezt az érkezőt, akár valaki egész más is lehet. Pechjére ez engem nem zavar, aki ideér, az a miénk lesz…
- Nem ugorhatnak el. A támadás a hajtőműre kell irányuljon. Aztán ha a vonósugárban vannak, átmegyünk… - magamban még elszámolok, pontosan tízig. Így már bőven elég volt az idő arra, hogy akár a leglassabb rendszer is felmérje a környéket. Minden készen áll…
- Támadás…

Nyugalommal haladok mellette (kissé mögötte. Azt szeretik), s hallgatom, s csak egy pillanatra maradok csendben, míg a megoldáson gondolkodom.
- Értettem. Javaslom, használjuk az új álcázót ez esetben.
Figyelem, ahogy kényelembe helyezkedik, s egyben már döntös is magam kicsit, a parancsot véve.
- Igenis. - a kapitányra nézek, majd a pilótára. A hajó parancsnoka Mia, ám van egy legénység vezető és egy pilóta is. Magam pedig arrébb húzódom, hagyva érvényesülni annak a testvérét, aki a családon esett foltot igyekszik tisztára mosni.
Kapok párszor értesítést, és kérést, ahogy a parancsot teljesíti a legénység, hogy körbevegyük majd a Holdat. A hologramos kivetítőre bökve mutatom a megfelelő helyeket, s egyben figyeljük a rendszer napját is. Nem kívánok se ropogósra sülni, sem pedig a józan (sötét oldalam) eszem elhagyni.
- Igenis. - nekem Mia mellett van a helyem, így közelebb állok hozzá, de tisztes távolságban, megadva a teret, jelezve ezzel tiszteletemet felé.
Hogy tisztelem-e? Ugyanolyan éhes nő, mint mindegyik a fajtánkból. Magam sem vagyok különb, ám felismertem, meddig mehetek el. S élvezem, amit eddig megszereztem. Minek akarnék többet? Ez így pont elég.
- C-szektor. - ahogy felvillan a jelzés, hogy egy hajó lépett vissza a hiperugrásból, a feszültség érezhetően emelkedik. Hiába, a fajtánkat csakis a harc és a hatalomszerzés élteti. Na meg a bosszúvágy...

A helyzet több szempontból is bizonytalan, és ez egy kicsit sem kedvező a számomra. A hatalmamnak ugyanis nem csak a nyers erő a része, hanem az, hogy kontrollálom az eseményeket. És most éppen ezt vette el tőlem a testvérem, és Reigal…
Viszont legalább a csevegést nem kell már tovább erőltetni, és elindulhatok a dolgomra.
Néhány biztonsági intézkedés, és egy hozzám hűséges csapattag toborzása után pedig a hangárba is belépek. Nincs fennakadás, Reigal és egy csapat már valóban vár.
Azt viszont még nem döntöttem el, hogy ennek most örülök-e vagy sem. A gesztusaim és az arckifejezésem ehhez mérten pedig teljesen semleges, és mindennemű érzelemtől mentes.
- Ez esetben teljes sebességgel megyünk. Előbb kell odaérnünk, hogy körbe tudjuk venni a holdat. Legyünk mi a… meglepetés… - két kezem megmozdul, mintha robbanást imitálnának az ujjaim. Valójában csak  nyújtottam egy kicsit az izületet. Egyben persze felkészítek mindenkit arra, hogy valójában minden megtörténhet…
Annak persze nagyon nem örülnék, ha ilyen egyszerű halála lenne a testvéremnek…
- Induljunk. - kényelmesen helyet foglalok, mert bármennyire is hatékony a hajó, némi időbe tellik, míg odaérünk. És biztosan nem fogok addig álldogálni. Sőt. Még egy frissítő is belefér.
Intek az emberemnek, hogy hozzon egyet. Mostanra már biztosan tudja mindenki, hogy ő hozzám tartozik, és csak rajta keresztül lehet eljutni hozzám. Éppen ezért is választottam olyasvalakit, aki akár a testvéremmel is fel tudná venni a harcot. Belehalna persze, de egy ideig azért bírná. Vagyis az ittenieknek tisztelniük kell őt.
Én viszont az utazás közben fél szemmel Reigalt is figyelem. Ezen a ponton már nem akarom meglepetéseket, márpedig ő még okozhat. Kérdés, hogy mi áll érdekében. Engem meggyengíteni, akár meg is ölni, vagy… látszólag támogatni, és ezzel befolyást szerezni. Mindkettő stratégiának vannak előnyei és buktatói.
Én viszont nem fogom megadni az esélyt arra, hogy élvezhesse az előnyöket, ahogy most azzal sem foglalkozom, hogy “megháláljam” neki, amiért ilyen helyzetbe hozott. De majd… eljön annak is az ideje…
Érkezéskor ugyanis más dolgom van…
- Pozíciókat elfoglalni. És álcázást feltenni. - nem biztos, hogy elég hatékony lesz, de egy próbát megér. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy a testvérem még nincs itt. Érezném őt. Illetve feltételezem, hogy már a pilóta is vinnyogott volna, ha lenne itt bárki is…
- A parancsomig várunk. Mindenki… - jelentőség teljesen nézek először a pilótára, majd Reigalra. A raj többi tagjának szintén eljuttatom ezt a parancsot. Aki pedig lát… nos némi magabiztosságot fedezhet fel az arcomon. Vagy egy kicsit többet…

- Rendben. - döntöm meg magam, s már indulnék, amikor érzékelem, hogy ez a most indulás nem most van. Vagy mégis?
- Igen. - ha nem ott lennének, akkor az idő kevés lenne rá, és megmondtam volna. Mivel azonban több kisebb egység is jön velünk, a nagy hangárból való indulás vált a legmegfelelőbbnek. Mintha tudtam volna, hogy kell még egy valaki a csapatba, különben a kicsiből indultunk volna...
Azzal meghajolok, hogy távozóra vegyem, mikor elsuhan előttem.
Vagyis akkor most indulunk mégis.
Vagy mégsem.
Máshová vezet útja, míg követem, a másik irányba kanyarodik, én viszont a hangár felé veszem az irányt.
Teszem a dolgomat az indulást illetően, a toronynak is leadom az indulás időpontját, a változásokkal együtt. Ezeket a legfőbb klán engedélye nélkül nem tehettem volna meg. Elvégre az ő “készletüket” habzsoljuk ezzel, még akkor is, ha ezzel éppen elégtételt teszünk a becsületünkön esett foltért...
Ahogy megjelenik, újra meghajtom magam, a többiek pedig vigyázzba állva adják meg számára a tiszteletet. Van neve a csapatban. A neve egyet jelent a félelemmel és kiszámíthatóan kiszámíthatlanságával. Így csak a nagyon tökösek jelentkeztek, azokból is nagyon erősen válogattam. Nem vágyom arra, hogy a behúzott farok miatt hiúsoljon meg a küldetés.
- Achemar egy holdjára. - az érkezését előrébb állva vártam, s kérdésére máris a karomon lévő kijelzőn pötyögök, míg haladok mellette (láthatóan hátrább tőle), s átküldöm számára a koordinátákat. Ez sokkal inkább a pilótának kell majd, az egyik legjobb.
- Jelentést kaptunk, hogy vártnál korábban indulnak el, aminek oka egy feltételzhető holdrengés az Achemar körüli bolygók egyikéhez tartozón. Erős energiacsapás indult el a naprendszerben, korábban az előrejelzettnél. - mondanom sem kell, nem is fogom, mert az kioktatás szagú: ezt az energiát használják fel a negatív dracok negatív oldalának megfosztásához. Hívhatják felőlem bárminek, Dark Night of the Soulnak is. De a méltóságunkat ölik ki ezzel.
Az öccse megérdemelné, hogy az a része is ott vesszen, amit tett. Éppen ezért, ha éppen utána érkezünk oda, s egy kis pudlikutyát kell eltaposni, annál jobb.
A hajó hídjára lépünk be, őt engedem előre, a raj pedig elfoglalja hajóján és a mi hajónkon a pozíciót. A hajó... nem kicsi. Ilyen magas rangúhoz nem kicsikocsi dukál.
- Amennyiben úgy véled, indlhatunk... a parancsodra várnak. - jobb szerettem volna én lenni a vezető, ám az, hogy egy vezető rangú rokonával végzek, sok mindenre ad okot, de legfőképpen a büszkeséget veszem el Miatól. Arra pedig nagy szüksége van, hiába van benne több is, mint másokban...

Az ösztönök nem véletlenül vannak bennünk, és ha az enyémek nem lennének jók, akkor nem tartanék ott, ahol most. Szeretem a helyemet, és az én képességeimmel ostobaság is lenne alacsonyabb pozícióban tevékenykedni. Pazarlás lenne, amit senki sem engedhet meg magának az univerzumban, bármennyire is szeretné abba a hitbe ringatni magát, hogy igen.
A magas pozíció hátránya viszont az, hogy MINDENKI le akar onnan lökni. Van, akiben csak a szándék van meg, de van, aki tettekkel is színre lép, és kisebb, vagy nagyobb jelentőségű támadást intéz a vezetők ellen, hogy legalább egy kis hatalmat ellophasson abból, amivel mi rendelkezünk.
Úgy tűnik, hogy Reigal is most erre vetemedett. Nem gondoltam volna (és ez hanyagság a részemről), inkább arra tippeltem volna, hogy a kegyeimbe akar férkőzni, és ezáltal előnyökhöz jutni. De ez nyílt támadás a személyem ellen. Vagyis épp most került át a veszélyes elemek közé, amit… előbb vagy utóbb ki kell iktatni…
Nem mellesleg pedig a többi vezetőt is tájékoztatnom kell erről az eseményről.
- Nahát. Ez igen váratlan fordulat. Akkor most indulunk. - egy kicsit sem tetszik, hogy sarokba szorított. És ha ez eddig nem lett volna a számára egyértelmű, most biztosan az lesz, mert a pillantásomban olyat láthat, ami egy kicsit sem ad okot a bizakodásra. De az is egyértelmű, hogy erre azért volt lehetősége, mert a testvérem elárult. Elsősorban ő gyengítette meg a pozíciómat, és ő intézett támadást ellenem.
Vagyis őt kell kiiktatni először, és utána… jöhet a többi.
- A nagy hangárból indulunk tíz perc múlva. A csapatot is ott várom. - ez elég lesz arra, hogy én is magamhoz vegyek egy megbízható alattvalót, aki hajlandó mindent megtenni értem. Továbbá biztos örülni fog annak is, hogy hamarosan majd Reigal pozicíóján is lesz üresedés.
Elsősorban viszont a vezetőséget tájékoztatom, a történtekről, és a terveimről. Egy kicsit sem bízom Reigalban, és megvan rá a lehetőség, hogy az a bizonyos csapat, amit összeállított, a testvérem helyett az én életem végére akar pontot tenni. Vagyis kellenek biztonsági intézkedések, és ezt a klán vezetői segítségével tudom megtenni.
Az időt viszont még úgy sem vesztegethetem, hogy elég kell legyen a tíz perc mindenre. Tehát nincs könnyes búcsúzás, egyszerűen csak elindulok kifelé a szobámból. Ha Reigal is kijön, az csak jó, de ha bent marad, számomra az sem jelent gondot. Nincs semmi olyan a szobámban, amit felhasználhatna, vagy épp elhasználhatna a ruháimon és a fehérneműmön kívül. Ha meg esetleg arra van igénye… egészségére…
Vagyis én tíz perc múlva már ott leszek a hangárban, és remélhetőleg Reigal és a ‘csapata’ is. Ha így van, akkor már csak a koordinátákra van szükségem.
- Hová is megyünk pontosan Reigal? - természetesen csak akkor tudom feltenni ezt a kérdést, ha megjelent, és nem okozott további ‘meglepetéseket’. Nagyon nem örülnék neki, ha fennakadás lenne. Már most is elég dühös vagyok…
Ám ez most a hasznomra lesz. Ha másra nem is, arra ez jó volt, hogy erősebbnek érzem magam, mint valaha. Így pedig nem sok esélye van a testvéremnek…

Érzem a nyaggatást a válaszban, és azt is, hogy van benne nyitva hagyás. Nos, arra is megyek, a nyitva hagyás a nem válaszolás. S így is teszek.
Szeretem, amikor elhiszik, kiterítettem a lapjaimat. Nem erről szól a kultúránk, de arról is, hogy ha valaki úgy hiszi, akkor abban a hitben hagyom.
-Értem. - ez is olyan töltelék válasz, mint amivel elkápráztatnak másokat. Engem azonban nem elégít ki mindez, átlátok rajta.
- Rendben. A csapat már összeállt, indulásra bármikor bevethető. Amit érdemes fontolóra venni, mivel a küldetése ... már elkezdődött. - ennél nyugodtabban már nem is adhatnám az információt, hogy voltaképpen... lehet... már régen el kellett volna..
Indulni.

Úgy tűnik, hogy Rancar egyszerre tartózkodik az egyenes válaszok adásától, és közben van, amit készségesen odaad. Érdekes. Vajon mi alapján válogatja meg, hogy mit érez fontosnak, és mit nem? Egyszer érdemes lenne komolyabban is megvizsgálnom ezt a kérdést.
Ám ez nem most fog megtörténni…
- Nem. Még csak fontosnak sem nevezném. De mindenképp érdekes kérdés. - ha nem akar válaszolni, nem fogom erőltetni. Most nem. Arra viszont számíthat, hogyha a jövőben a markát fogja nyújtani felém… akkor még elő fog kerülni ez a beszélgetés.
Azonban éppen akkor, amikor félre is tenném ezt a témát, és a lényegre, vagyis a testvérem elkapására koncentrálnék, végül választ ad arra, amire korábban nem. Széles, és féloldalas mosoly szökik az arcomra az elégedettség révén.
- Nah. Végre nyílt lapokkal játszunk. Tehát az információ az, amit szeretnél áruba bocsátani. Jól van. - mielőtt részletesebben is megtárgyalnánk ezt a kérdést, kényelmesen helyet foglalok. Most már tudom, hogy ebben a beszélgetésben milyen viszonyokhoz kell alkalmazkodnom, és miket tudok alakítani.
- Ez túlságosan is fontos esemény ahhoz, hogy hatalmi kérdést csináljunk belőle. Aki hasznos, az jön, aki nem, az marad otthon. A rövid távú eredmény most egyben a hosszú távú is, ha a testvéremet, és az általa veszélyeztett információkat nézzük. - biztos vagyok benne, hogy ezt nem kell túl magyaráznom, másként egy hozzá hasonló vénség nem is vette volna a fáradságot arra, hogy a testvérem után menjen. Reigal is ilyen szempontból a közös érdeket nézi, ami jelen esetben erősen egybeesik az én személyes érdekeimmel. Van ilyen. Sőt, ha lehet igyekszem úgy csavarni a szálakat, hogy mindig így alakuljon, mert így két legyet ütök egy csapásra…
- A tudásod hasznos, vagyis nem áll szándékomban másnak adni a helyed. - nagyon remélem, hogy most nem áll neki kéretni magát, ha már én is egyenes voltam. Annak azért… nem igazán örülnék…

A mosoly sok mindent elárul. Azt egészen bizonyosan, hogy testvérét most éppen nem a szívébe zárta. Amit megértek. Ám tekintetem nem fog csillogni az elégedett örömtől, mert nem azért vagyok itt, hogy az ő kedvében járjak.
A Hamish család kicsit nagyon magasan van a létrán és hiába férfitestvér, nem csak a befolyása az, amit magába szívott az eltöltött évek alatt...
- Ez most neked a legfontosabb? Tényleg? - a kákán is csomót keresni? Nem foglalkoztat a van sapka-nincs sapka játszma. Engem az foglalkoztat, hogy minél kevesebb info szivárogjon ki a testvére által. A becsület kérdése rájuk tartozik.
- Ha nem szeretnéd tudni, mikor és hol lesz egészen pontosan és milyen járművel, milyen jelszóval, nyugodtan ad át másnak a helyem. - még hogy kegyet gyakorolna nekem. Öreg vagyok én már. Azzal meg tapaszalat is jár.

Érezhetően nem akar csevegni, és ennek örülök. Az ugyanis értelmetlen. Más kérdés, hogy csak akkor jutunk el a számomra érdekes részig, amikor előáll a konkrét tényekkel.
Eridanus. Nem tartozik a kedvenceim közé. Viszont ha az lesz az a hely, ahol elkapom a testvéremet, és pontot teszek a szánalmas lázadása végére… akkor egész biztosan bevonul a konstelláció a top három kedvenceim közé…
Hallgatom tovább Rancar mondandóját, az arcomra kiülő, cseppet sem kedves mosolynak viszont nem tudok megálljt parancsolni. Hiszen végre érzem, hogy… közel van. Olyan közel, hogy szinte már az ujjaim között érzem a torkát…
Na de itt még nem tartunk…
Felvetődik ugyanis bennem egy kérdés. Ami hosszú távon szintén érdekes lehet.
- Valóban? Kizárólag emiatt tettél így? Mert én ismerem a legjobban? - kissé leolvad ugyan az arcomról a mosoly, de csak azért, mert komolyan érdekelni kezd, hogy mi a célja. A megérzésem ugyanis azt súgja, hogy több van itt annál, mint hogy teljesíti a parancsot, amit kapott tőlem. Az ehhez hasonló megérzéseim pedig ritkán szoktak csalni…
- Te is része akarsz lenni a csapatnak? - kérdezem egyszerűen, mert a döntés ugyan az enyém, de érdekel, hogy mit akar. Már csak azért is, mert ha én vezetem a csapatot, akkor a dicsőség is az enyém. Teljes mértékben, anélkül, hogy én csavarnám úgy a szálakat. Az viszont miért is érné meg neki?

Nem veszi a tanácsot, így nem fejtegetem tovább szavaim. Nem igazán kívánnám megtörölni a lábam annak az iskolának a küszöbén, főként, hogy odáig el se jutok. Nem is akarok. Az ájtatos manólét nem az én számomra lett kitalálva.
S így magam is szavak nélkül hagyom azt, hogy mit is kíván édestestvérének. Tény és való, magamból kiindulva, puszta kézzel törném el nyakát saját testvéremnek az árulásért. Szabadon döntött erről, hát fogadja is el, mit kap érte.
- Eridanus. - s folytatom úgy szavaimat, mintha mi sem történt volna. Belekérdezett szavaimba, választ kért, amit adok is, mivel felettem áll, már csak azért is, aminek született, de attól még befejezem utána a mondandómat, minden lelki sérülés nélkül.
Megjegyzését újabb válasz nélkül hagyom. Mert bár egyértelműen iróniát vélek felfedezni szavaiban, a testvérét valóban bátornak tartom. Meg ostobának is, ha azt hiszi, ezt megússza. De inkább megtartom magamnak ezt a véleményem is.
Közelebb lép, magam maradok ott, ahol vagyok, ám tekintetem nem szakítom el övéről.
- Benyújtottam a javaslatomat, hogy te vezesd az akciót. Elvégre te ismered a legjobban a célpontot...

Nem akar helyet foglalni, és italt sem kér. Szó nélkül, és bármilyen testbeszéd reakció nélkül vonom vissza a poharat, amit neki nyújtottam, és leteszem az asztalra. Lehet, hogy később majd én fogom meginni…
Az érkező kijelentését ugyanis nem tudom azonnal értelmezni. Hízelegni akar vele? Felesleges, az eredményeket ugyanis jobban szeretem az üres szavaknál. Netán a hatalmamat akarja megkérdezni? Szintén nem túl jó ötlet. Ezzel már próbálkoztak páran, és… nos ők már egy másik életben vannak…
És akkor ott van még az is, hogy valami burkolt jó tanácsot rejtett el ebben a mondatban. Azzal már nem lenne semmi bajom, sőt. A tanácsok hasznosak. Más kérdés, hogy jobban szeretem, ha teljesen egyértelműek.
Ezért úgy döntök, hogy szabadon értelmezem a szavait, nem foglalkozva azzal, hogy mi volt a mögötte megbújó szándék. Majd kiderül. Vagy nem…
- Ennek fényében akkor jártam volna a legjobban, ha meg sem születik… - mielőtt elárult volna minket, sosem tettem volna ehhez hasonló megjegyzést, még magamban sem. Szerettem a testvéremet. De amit ellenünk, és amit még inkább ellenem elkövetett… arra nincs bocsánat. És ahogy hallom Reigal tervét úgy tűnik, hogy a büntetés már nincs is olyan messze…
- Melyikbe? - szúrom közbe a kérdést, mert szeretnék teljesen tisztán látni. Az ugyanis önmagában nagyon jó, hogy nem kell a Siriusiak miatt aggódni. De azért egy tökéletes tervhez… ismernem kell minden paramétert.
Ezt követően viszont önkéntelenül mosolyra húzodik a szám. Hiszen nem csak az hangzik el, hogy kevesebb, mint egy hét múlva szabad préda lesz, hanem az is, hogy… tényleg préda lesz…
- Nocsak-nocsak… milyen bátor tett… - inkább önhitt, vagy ostoba tett, de a hangszínem egyértelműsíti, hogy valójában nem a bátor szó jutott eszembe. Ahogy az is, hogy közelebb lépek Reigalhoz, és a tekintetét keresem. Láthatja rajtam az elszántságot, a düh maradékát, és… némi elégedettséget is. Vagy önhittséget, de jelen kontextusban ez szinte ugyanaz.
- Van még hely a csapatodban számomra is? - az a fajta mosoly kel életre az arcomon, amit a legtöbben nem szívesen látnak rajtam. Ami semmi jót nem tartogat. Legfeljebb nekem…

Haragjának hulláma egészen érdesen és erőteljesen hullámzik át rajtam. Amiben teljesen egykedvűen állok. Sok harag zúdult már át rajtam, felém és mások felé irányuló egyaránt. Vén vagyok én már a hirtelen haragokhoz...
Látom a hellyel kínálást, ám továbbra is nyugalommal állok ott, ahol megálltam. Jó nekem itt.
Az ital kínálására a kezem tartom fel, jelezve, nem kérek. Szeretek józan maradni.
- Nem igazán mondanám ezt. Főként azért, amiért te is az vagy, ami és aki. Ha ő is nőnek születik, komoly vetélytársra lelnél... - férfiként azonban alapban kizárásra került a csoportból. Még nem tudom, szerencséjükre-e. Akármennyire is lenézem a másik oldalt, azért elismeréssel adózom a Siriusiak képességeire...
Egy pillanatig váratom csak a válasszal.
- A megbízás egy másik konstellációba szól... - hagyom emészteni a hírt neki. Nem lesz védőhálója a Siriusziaktól.
- Nem egészen egy hét múlva...
Az igazi krémet csak a végére hagyom.
- Mindössze egy kísérővel...

Ismerős érzés ébred fel bennem, amikor Reigal elejti az egyszerű, de nagyon is jelentőségteljes kijelentését.
Harag.
Lángoló, a hatalmamat izzító, és kellemesen melengető düh. Még csak magam elé sem kell képzelnem a testvérem arcát, de mivel megteszem… még a jobb kezem is önkéntelenül ökölbe szorul.
Reigal pedig nyilván látja ezt. Vagy csak nem foglalkozik az értelmetlen kérdésekkel. Mert egyértelműnek veszi, hogy ugyanarról a személyről beszélünk, és be is számol a többi részletről. Miután beléptünk a szobámba…
Az információja pedig már önmagában is hasznos, így idővel az egyik ülő alkalmatosságra mutatok, és ezzel hellyel kínálom. Én magam pedig egy üveg erősebb italt veszek elő, két pohárba töltöm a tartalmát, majd az egyik poharat Reigal felé nyújtom. Akár elveszi, akár nem, a másik az enyém, és bele is kortyolok, mielőtt megjegyzést fűznék a kijelentéséhez.
- Vakok között félszemű a király. - jegyzem meg meglehetősen gúnyos hangon, és különösen figyelek rá, hogy ne törjem össze a kezemben lévő üvegpoharat. Kár lenne az italért. Éppen ezért meg is iszom a tartalmát, és magamban tartom azt, mennyire megvetem a testvéremet, amiért olyan gyengének bizonyult, hogy az “ájtatos manók” közé menekült… Valószínűleg ez egyébként is egyértelmű Reigal, és mindenki számára.
- Mi lesz a stratégia? - eszemben sincs beleszólni az ilyen részletekbe ezen a téren ugyanis Reigal több tapasztalattal rendelkezik, mint én. Az viszont kérdéses, hogy az én jelenlétem segíti-e avagy épp hátráltatja az elfogását. Az azonnali likvidálásban ugyanis nem hiszek. Mert nem úszhatja meg ilyen könnyen…
Éppen ezért figyelmesen hallgatom Reigalt, és arra is hagyok neki időt, hogy elmondjon, mindent, amit akar. Van ugyanis egy olyan érzésem, hogy ez még nem minden. Valami más is van még a háttérben…

Nyugodtan várakozom, míg megszólít. Neki hoztam a híreket, ha nem akarja hallani, akkor nem mondom el. Se neki, se másnak, de én fogom a hajánál fogva visszahozni azt, akire komoly hajtóvadászatot írt ki. Én is ezt tettem volna, nem igazán jó dolog csak úgy kiugrani a rendből, s ha nem lenne olyan erős, akkor már régen darabokban hoztam volna vissza neki. Szükségünk van az erejére, semmi egyéb.
A kérdésre csak ránézek, sokat jelentő kifejezéssel. Nekem nem fogja előadni azt az úrihölgyet, aki nem is létezik benne, az ostoba fajtát meg végképp nem. A kit illetően. A többivel valóban jövök. Mielőtt azonban megszólalhatnék, irányt mutat, így addig csendben maradok, míg a hátunk mögött be nem zárul az ajtó.
Csak akkor szólalok meg.
- Sirius. Beállt az ájtatos manók közé. Olyan jól halad, hogy lassan önálló feladatot kap. - a miként az meg az én titkom. Vannak kapcsolataim, kihasználom, felhasználom, de senkinek sem mondom el, miként is.
- Egészen pontosan pár nap múlva. A csapatot addigra összeállítom. - ha nem jön velem, úgy egyedül megyek. Ennyire egyszerű a részemről.

A karkötőmmel játszom. Kiszúrok rajta egy pontot, egy apró egyenetlenséget az anyagon, majd addig forgatok a csuklóm körül, míg vissza nem tér ugyanarra a pontra. Először lassan forgatom, majd második alkalommal egy kicsit gyorsabban, és harmadjára szinte egy másodperc, amíg 360 fokban elfordult a karika. Ezt követően pedig jöhet ugyanez, a másik irányba.
Ez a játék pedig a banalitása ellenére is sokkal izgalmasabb, mint ez a megbeszélés…
Mert valódi előrelépés nem történt. Ugyanazokat a frázisokat hallgatom meg, újra és újra, az unalomig ismételve. A legszomorúbb pedig, hogy nekem annak ellenére is itt kell lennem. A pozicióm még azt is megköveteli, hogy véleményt nyilvánítsak…
- Ezen kívül van még valami, bármi, ami akár egy kicsit is új információ vagy legalább egy erősebb “hmmm”-öt igényel a részemről? - nézek körbe, és tekintetem mindenkit megvizsgál, és analizál. Mondanám, hogy nem a gyenge pontokat keresem, de… önkéntelenül teszem ezt mindig, és minden körülmények között…
Válasz persze nem érkezik. Nem is vártam. Leginkább le akartam zárni a beszélgetést. Reigalnak… mintha lenne még mondandója, de privát megbeszélést igényel. Legalábbis az a biccentés, amit korábban megejtett erre enged következtetni.
- Készítsd elő a szobámat. Gyümölcsöt akarok. Frisset. - említem meg a szolgámnak már kifelé menet, és egyelőre kerülöm Reigal tekintetét. Majd, ha már a többség elment, és engem sem köt le a karkötő forgatás… beszélünk.
Valójában nem kell sokat várni, szinte mindenki olyan gyorsan elszelel, hogy már az energiájuk lenyomatát sem érzem. Ekkor Reigal felé fordulok, és a továbbiakban nem érintem meg a karkötőmet.
- Hallgatlak. - bevezetőre nincs szükség, valószínűleg tényleg van mondandója. Elvégre nem menekült el a többiekkel. Persze a menekül, talán erős szó, de…
Mindenesetre tényleg figyelek. Így pedig fel is szökik a jobb szemöldököm a szavai hallatán.
- Megtaláltátok? Legyél pontosabb. Mikor, hol, miként és… legfőképpen kit. - ez utóbbira talán már tudom is a választ. Egy valaki van széles-e univerzumban, akit annyira keresek, hogy titkolózás helyett a nyílt vadászatot választottam. Arra persze nem gondoltam, hogy éppen Reigel lesz az, aki meg is találja, de… az efféle kellemes meglepetéseket szeretem. Annyira, hogy… mielőtt válaszolhatna félreérthetetlen mozdulatot teszek a kezemmel a szobám irányába. Talán a gyümölcs még nem lesz ott, de az információ, amit kínálni tud… megér annyit, hogy legalább hellyel kínáljam.

Halkan és elégedetten koppan a fegyver az asztalon. Majd a helyére teszi. Friss hírekkel érkezett, azt át is adta a megfelelő személynek, no és persze a személyeket, akiket magával hozott. Egy valakit, vagyis kettőt, nem tudott. Viszont egyvalakiről másnak is akar hírt adni, s amennyire ismeri, kihez tartani fog egy frissítő pihenés után - mert rohanni senkinek sem fog, mindig is saját maga érdekei voltak a legelsőek. Az józanná tesz, nem úgy, mint a köz szolgálata.
Csakhogy neki érdeke, hogy ez a hír eljusson ahhoz, akit szeretne jobban magához kötni. Kell a képessége, s tisztában van saját korlátaival is. Ami elenyésző a többi rendtagokhoz képest, de sosem akart boszi lenni.
Csakhogy kis híján elalszik a megbeszélésről is, annyira nagyon szükséges volt feltöltekeznie energiával. Kimerítő volt a küldetés, még ha felül is múlták a számításokat.
A megbeszélés után kint várakozik, kardja markolatán pihentetve kezét. Már a megbeszélésen rápillantot, s alig láthatóan biccentett, ezzel jelezve, hogy beszélniük kéne.
Így ha meglátja, meg is adja számára a kellő üdvözlést. Rühelli a boszikat. S egyben tart is tőlük, látott tőlük már cifra dolgokat, amit nem szeretne átélni saját magán.
- Megtaláltuk. - addig fel sem tekint, míg meg nem szólítja.