Cats and Water? Not the best...

- Igen. - mosolygok boldogan. Szeretem a növényeimet. És szeretek Hugh közelében lenni. A kettő együtt életem álma.
A ki nem mondott szó az nem hazugság, ugye? Nem igazán foglalkoztat. Hiszen máshol egészen biztosan összefutottam vele. Például mielőtt leszületett volna ide. Riaszt és vonz a bolygó, de leginkább Hugh vonz. Nagyon. Vissza kell fognom magam, mert pont ez a kérdése ébresztett rá arra: kiszúrhata, hogy nézem.
Márpedig nem akarom azt, hogy ha visszatér, megharagszik rám, mert saját önzőségem okán letérítettem az útjáról.
Elszégyellem magam csendben. Lehet, nagyon rossz ötlet volt idejönni?
De a mosolya, az minden rossz gondolatot kisöpör a fejemből. Önkéntelenül szélesen mosolyodom el, amit azóta nem láthatott senki, hogy Hugh meghozta a döntését. Támogattam, hiszen a célok fontosak. Nekem meg az a fontos, hogy vele legyek, s éppen ez nem teljesül.
Önző vagyok...
- Dehogynem tartasz! Hát a bálnák azok kicsodák? Jönnek téged üdvözölni, ha a vízen vagy, nem? - lepődöm meg értetlenül. Vagy itt a tartás mást jelent? Nekem madaraim vannak, meg bogaraim vannak, de elvannak ők a természetben, s ha úgy gondolják, meglátogatnak, akkor eljönnek.
A második mondatra felé fordulok, fejem kezemnek támasztom, s úgy nézek fel rá. Nem sülhet ki ebből a nézésből semmi jó, aztán hirtelen kitör belőlem a kuncogás.
- Akkor már biztos fogom kérni azt a szárítóhajat.
Közelebb jön, s beleszédülök. Nem, nem a viharba, dehogy! Az energiájába. Ugyanolyan magával ragadó, mint volt..
Már éppen azt mondanám, hogy jó nekem kint, különben is kihúzna és még a szárítóhajat is használnám, amikor...
Kis híján lecsapom siettemben a távcsövet, az ébreszt rá, hogy nem kéne, mert az erőmön nem változtattam. Így csak magamhoz ölelem a távcsövet, óvón, mintha... nem, nem is a távcsövet ölelem...
- Menjünk. - bólintok, s felállok, hogy kövessem. A kabinban leginkább a hátának simítanám arcom, hozzábújnék, s mivel tudom, hogy megtenném, megpróbálok arrébb lépni tőle.
- Hova tudok ülni? - én tudom, hova ülnék, de azt nem lehet...

Egy pillanatra ránézek, hogy megbizonyosodjak, nem-e esetleg a bolondját járatja velem. Nem úgy tűnik, teljesen őszinte a hangja, és a gesztusai is, ezért mosolyogva bólintok.
- Ők is értik, ha nem is a szavakat, de a törődést mindenképp. - legalábbis az alapján, hogy nekem is van egy páfrányom a kabinban, és még mindig él a viszontagságok ellenére… csakis a beszélgetéseknek tudom betudni ezt a tényt.
- Oh… - ez a kijelentése meglep, általában észrevétlen szoktam maradni mások számára. Ha mégis felfedezik a jelenlétem… annak meg sosincs jó vége…
- Igen. - széles mosoly jelenik meg az arcomon, mert nem úgy tűnik, mintha rossz emlékei lennének velem kapcsolatban. Ez mindenképp eredmény, és talán azt is megmagyarázza, hogy most sincs baja a társaságommal. Ő talán… megért…
- Igen. Legalábbis amennyire tudom. Sokat vagyok a hajón, így nem tarthatok kisállatot, hogy saját tapasztalatból tudjak beszélni. - a halak és a bálnák nem számítanak. Ők akkor jönnek, amikor csak akarnak. És a kóbor macska, ami a házam környékén szokott mászkálni, szintén akkor jön, amikor csak… üresnek érzi a gyomrát…
- Szívesen. - szabad szemmel igyekszem arra felé nézni, amerre ő néz a távcsővel. Kicsit később észre is veszem, hogy mire gondolt. Tényleg nem túl szép az a felhő… Jobb óvatosnak lenni.
- Ha rajtam múlik akkor nem fogsz. Vagy újra kihúzlak… - uhh… még én is érzem, hogy ez milyen rossz vicc volt. Bocsánatkérően le is hajtom a fejem, és inkább intézem a lehorgonyzást. További elmés megjegyzések nélkül…
- Igen. Gyönyörű tud lenni a vihar… - azért… most már elég közel ért, így ideje fedezékbe vonulni. Közelebb is megyek Tetsuyához, és a kabin irányába mutatok.
- Ott ki tudjuk várni a végét. Elég szűk a kabin, de azért el fogunk férni. - ha tulajdonképpen összebújunk… ezt inkább nem mondom, mert ő is fogja látni, ha velem együtt elindul a kabin felé.

- Szerintem nagyon is tudják. - mielőtt még félreértené, bár ő, mint ő, tudja: - Szoktam beszélni a növényeimhez. - tartom fel tenyerem  kicsit, a magyarázathoz.
Iiiiiicpici, nagyon kevés választ el attól, hogy a nyakába ugorjak nevetve.
De nem tehetem meg, így inkább zavartan a szám szélébe harapok, nehogy kiszökjön belőle a szó, ha már a gondolat igen: nagyon is ismerjük egymást!
- Mé..én is ugyanezt akartam kérdezni tőled. - még időben sikerül koordinálni, a mégis majdnem kiszökött első szónak.
- Így ezek szerint biztosan találkoztunk már. - ez viszont nagyon könnyedén siklik ki belőlem.
- Tényleg? - állatokkal nem foglalkoztam a Föld megalkotásánál, ellenben a növényekkel igen. Najó, a tengeri csigák nagy részét is nekem köszönhetik. Főleg azokat, amelyek növényre (meg nyuszira), emlékeztetnek.
- Köszönöm. - először majdnem a másik végébe néznék bele, ha nem úgy adná felém.
A gondolat már megfogalmazódik bennem, hogy az undinéknek üzenek, tereljék el egy kicsit a vihart. Csakhogy nagyon kíváncsivá tett, miként is él most.
- Rendben. Nem szeretnék megint a vízben kikötni. - tény, hogy oda is viharos gyorsasággal jelentem meg.
És meg is jelenik az első jelzése a viharnak. Nem tudom még eldönteni, az a jó, hogy ha lassan jelenik meg, vagy ha gyorsan. Mindenesetre ahogy megjelenik, úgy egyre gyorsabban kezd gyűlni: felénk.
- Ki tudjuk kerül... óh, nagyon szép kezd lenni a víz... - az eddig smaragzöld, türkizkék színben játszódó víz sötétebb tónusba vált. Hát erről beszélt Naura! Gyönyörű! Nemhiába, nem a színezés az erősségem...

Nem néz bolondnak. Vagy, ha igen, nagyon jól leplezi. Az nekem pedig tökéletes.
- Beszélgetésnek nem nevezném, mert nem ugyanazon a nyelven kommunikálunk, de szoktam hozzájuk beszélni. És az alapján, hogy még egyben van a hajó, szerintem értik, hogy tisztességesek a szándékaim a tengeren. - nem akarok sem ipari méretekben halászni, sem egyéb módon zavarni a természetet. Én csak itt… vagyok, egyre többet, mert itt érzem igazán jól magam. A tenger tökéletes búvóhely az emberek elől, még csak amiatt sem kell aggódnom, hogy telefonon zaklatnának a biztosítást, és egyéb portékát kínáló kéretlen hívok. Itt nincs térerő. Csak a műholdas telefonon vagyok elérhető, az meg nagyon kevesek számára ismert tény.
Ez a férfi viszont most egy kicsit sem zavar, sőt, furcsán megnyugtató a közelsége. Mintha ismerném. Vagy legalábbis találkoztam volna már vele, és nem tartozott azon személyek táborába, akik inkább elhajtottak engem a fenébe.
- Egyébként… halványan ugyan, de az-az érzésem támadt, hogy már találkoztunk korábban. Los Angeles környékén élsz? Vagy jártál már ott korábban? - lehet, hogy csak ugyanabban a sorban álltunk valamikor a boltban, vagy hasonló banális ok miatt érzem ismerősnek. Vagy csak tévedek. Megesett már életem során, nem is egyszer…
- Lehet, hogy mindkettő. A kutyák meg a földrengést érzik. - és egy csomó más is, már amennyire tudom. Hiába szeretem a természetet, és részesítem előnyben az állatokat az emberekkel szemben, az ismereteim azért erősen hiányosak.
Mindenesetre a vihar lehetősége nem vicc, inkább készüljünk fel rá, mint hogy váratlanul érjen.
- Igen. - adok neki egy távcsövet, aztán figyelem, hogy mit csinál. Használja. Számíthattam volna erre, de valamiért mégis rajta maradt a tekintetem, hosszabban…
- A vihar elől nem igazán tudunk elmenekülni, de ha lehorgonyzunk, akkor nem lehet nagy baj. A kabinokban biztonságosan ki tudjuk várni. - én még mindig nem látok semmit, de inkább késsünk egy kicsit, mint hogy aztán kapkodni kelljen. Ezért el is indulok a horgony felé, és kiengedem. A helyzetjelzőt is ellenőrzöm, hogy működik-e, ha bajba kerülünk, tudjon róla a parti őrség, hogy itt  vagyunk…
- Persze, amíg nem lesznek túl magasak a hullámok, maradhatunk itt is. - ami azt illeti, a vihar a maga szörnyű erejével, lenyűgöző látvány, és én már csak akkor szoktam visszavonulni, amikor nagyon muszáj. Az sem zavar, ha megázom egy kicsit. Én mondjuk nem vagyok macska, vele ellentétben, és nem is fulladtam bele kis híján az óceánba…

Bólintok. Valóban jó hasonlat. Főleg, hogy azt a formát szeretem a legjobban felvenni.
Tényleg.... ha macskaalakban vele vagyok, akkor szabályt szegek?
A választ tudom: igen...
- Tényleg? - lepődöm meg, és nem. A vizi élőlényekhez nagyon ért. - Szoktál beszélgetni is velük? - hm, lehet, aktivizálódott ez a képessége?
Ó. Lehet, hogy Terrán nagyon fontos a pormentes hajó? Kicsit jobban bele kellett volna ásnom magam ebbe a témába... de nem is tudtam, hogy ez lesz a vége..
Mééég a halvány gondolataim is elakadnak a kérdésre, zavarba jövök. Mert ha nekem nincsenek gondolataim, akkor oda a teremtés is...
És egy ideig gondolatmentes is maradok. Mire beindulnak az agytekervények, meg is van a válasz.
Már mondanám, amikor hupsz, megint kifújja a szél a fejemből.Így inkább csak visszacsukom a szám.
Inkább csak felkönyökölök a hajó oldalán kialakított üőhelyre, mert még a földön ülök, s úgy nézek rá. Merthogy valóban jól elvagyok. Akár az egész bolygót körbehajókáznám vele. Csak mellette lehessek....
Ám neki vannak feladatai itt, amiket elvállalt, s jogosan veti majd a szememre: feltartottam. Így a halvány mosoly lassanként eltűnik. S halkan sóhajtok.
- Reméljük.
Rákönyökölök az államra, s a vihar irányába tekintek.
- Nem gondolom, tudom. A macskák megérzik az esőt. - jaj, nem ők voltak. Nem őket olvastam a terrai anyagokban. - Vagy azok a békák? - felé nézek, bóintok.
- Rendben. - azonban nem tudom levenni a szemem, ahogy a széles hátát látom, majd lejjebb siklik a tekintetem róla, hogy azután újra arcélét pásztázzam. S sóhajtok egyet halkan.
Nem kéne ennyire nyíltan néznem. Inkább elkapom a fejem, s erőltetem magam, hogy irányba figyeljek.
- Van távcsöved? - de már látom is, kinyúl a kezem érte, s az irányba lesek, majd mutatom is.- Arra. - azután csak nézem... terrai szemmel egyelőre a nagy semmit.

Nahát… Úgy tűnik, hogy érti a humoromat. Vagy azt, amit én annak tartok. Ez… igazán megnyugtató. Sőt mi több… kifejezetten jó érzés.
- Akkor tényleg jobb hasonlat a macska. - ez hasonlat egyáltalán? Nem vagyok otthon a nyelvi dolgokban. Az egyetlen dolog, amiben igazán jónak érzem magam az a fotózás. Meg talán hajósnak sem vagyok kifejezetten rossz. Legalábbis nem süllyedt még el hajom…
- Nem baj. Őket vállalom én. Jóban vagyunk velük. - ami azt illeti… tényleg így van. Szoktam velük beszélgetni is. Pontosabban én beszélek, ők meg nem döntik fel a hajót, és időnként… még modellt is állnak a képekhez. Hiszem, hogy így van…
Ahogy az-az érzetem is erősebbé válik, hogy… Tetsuya lát engem. Úgy, ahogy… én is nézni szoktam a férfiakra. Legalábbis mintha észrevenném azt, hogy a pillantása hosszabb időre felém siklik. Más kérdés, hogy ezt leginkább azért észlelem, mert én sem kapom el róla a tekintetem…
A válasza viszont megdöbbent. Csak viccből tettem rá célzást, hogy illegális szerek voltak a hajóján, de ehhez képest… még ki is mondja, hogy por volt a hajóján… Ezt nem igazán tudom félreérteni. Láthatóan nagyot is nyelek mielőtt… megfékezném az arcvonásaimat.
Rájövök ugyanis, hogy ez nem változtat semmin. Akkor is beugrottam volna a vízbe, ha tudom, hogy mit szállított. Az élet alanyi jogon jár mindenkinek, és senki sem veheti el azt erőszakkal. Nekem pedig pláne nincs jogosultságom az ítélkezésre…
- Ha esetleg bajba kerülnél emiatt… tudunk segítséget szerezni. Csak szólnod kell nekem. - eszembe jut ugyanis az is, hogy talán nem feltétlen önszántából, és nem is haszonszerzés miatt vett fel drogot a hajójára. Talán kényszerítették, hogy csempéssze be az országba, akár… valami igazán fájdalmas alternatívával…
Persze könnyen lehet, hogy csak én néztem túl sok krimi sorozatot. De inkább higyjem ezt, és készüljek arra, hogy meg kell őt védeni, mint hogy félvállról vegyek egy komoly ügyet.
Egyelőre viszont lezárom ezt az ügyet, és csak annyiban nyitom újra, amennyire ő szeretné…
- Nem zavarsz. Ezért állapodjunk meg abban, hogy mindketten jól elvagyunk, de egyszer majd remélhetőleg a partra is kijutunk. - a magam részéről nem sietek, de a készleteim azért korlátozottak. Én még hetekig ellenék itt kint, de így, hogy ketten kell osztoznunk az ételen és az italon, jobban oda kell figyelni arra, hogy meddig tart az út.
Ezért meg is mozdulok, felállni készülök, és odamenni a kormányhoz. Nem ártana legalább irányba állítania a hajót.
A kijelentés után viszont megtorpanok, kishíján visszahuppanok fekvő pozícióba.
- Vihar? Gondolod? - felkapom a fejem, és az eget kezdem kémlelni. Én nem látok semmit. De ez nem jelenti azt, hogy nincs igaza.
- Ránézek a műholdas képre. - felállok, ezúttal határozottan, egy gyors mozdulattal. Már nincs visszahuppanás. Hanem elindulok a ténylegesen megnézni az időjárási előrejelzést…

Mosolygok. Nem ismerem a hajszárítót, így talán igaza van: nincs szükségem rá. S míg nem tudom, mi az pontosan, valóban nem is tudom, szükségem van-e rá.
Érzékelem, hogy kezd jobban lenni, s ettől megnyugszok. S szerintem ennyit már régen nevettem, s mosolyogtam.
Akkor is ő volt ott, mikor utoljára jól éreztem magam. De akkor még tudta, ki vagyok...
Hümmentve bólintok. Napozunk. Igaz, én benne sütkérezem. Olyan régen éreztem közelségét.
Felkuncogok. Pontosan eltalálta. De csak neki dorombolok, igaz, nem úgy, ahogy mások gondolnák...
- Szeretem a kényelmet és a lustálkodást. - sokkal inkább vagyok mindenhol megfigyelő, s csak akkor aktivizálódó, ha szükség van rám. De akkor mindent beleadok.
Mostanában inkább a grumpy cat jelzőt kapom, és abban is igazuk van. Hiányzik az, ki most mellettem van.
Felkönyökölök az államra, s úgy nézek rá.
- Bálnát nem vállalok. - mosolygok rá, mely önkéntelenül gyúl, ahogy meglátom mosolyát. Igyekszem nem bámulni, a reakcióm azonban önkéntelen.
Óvatosan Tetsuya. Ő most “nem ismer”. S ez a gondolat kicsit elkomorít.
Érzem, hogy valami megakad benne, mint gondolat, vagy érzet, s rásandítok. Látom, hogy mondani akar valamit, így inkább kivárom.
Összeráncolom a homlokom, értetlenül nézek magam elé, majd rá. Milyen olyan anyag lehet egy hajón, ami nem odavaló? Ah... milyen hajójuk van most így? Olyan, mint az, amin most vagyunk? És azon mi lehet a nem odavaló?
- Legfeljebb túl poros volt. - ez jut hirtelen eszembe, mert a porra sokan panaszkodnak, akik terráról érkeznek. Nem tudom, milyen a porosnak lenni, de talán jó válasznak. - Most már egészen biztos, hogy tisztára mosta a víz. - az bármit megtisztít.
- Miért zavarnál? - nézek rá csodálkozva. - Inkább én zavarlak téged. - hajtom le a fejem. Talán nem kellett volna idejönöm. Nhheeemmthuddoomm....!!!
Hirtelen kezdem hegyezni a fülemet. Érzem a nyomásváltozást. Abba az irányba nézek, ahonnan érzékelem.
- Vihar lesz... - jegyzem meg halkan.

Nem viccel. Komolyan mondja. Rendben.
- Értem. Akkor nincs szükséged rá most. - ha eddig nem használt, akkor nem hiszem, hogy éppen most akarja elkezdeni. Illetve, ha egy kicsit védettebb helyre húzódik, már a szél sem lesz probléma. Nekem sem kéne sokáig itt kint lenni vizesen…
De már nem fázom annyira. Szinte… kellemesen érzem magam.
- Igen. Tulajdonképpen csak napozunk. - sokszor megkaptam az Anyámtól, hogy túl pesszimista vagyok. Valójában csak ő jár túlságosan… a felhők felett… De az, amit sokáig presszionálnak belénk általában azért nyomot hagy. Vagyis néha kényszerítem magam arra, hogy a dolgok szebbik felét vegyem észre az igazság helyett. Ha nincs tétje a dolognak, igazából nem is baj, hogy végül így teszek. Most sem hinném, hogy ezen múlna a helyzet megoldása, így még egy mosoly is kiszökik valahogyan az arcomra.
- Macskának? Dorombolás vagy valami egyéb attribútum miatt? - magam sem tudom, hogy komolyan kérdezem-e vagy sem. Még mindig csak tapogatózom… persze nem szó szerint. Az viszont több, mint figyelemre méltó, hogy nem zavar a közelsége. Valahogy… természetesnek tűnik…
- Ennek örülök. És ez esetben, ha ki kell menteni még valakit, te beszélsz vele… - na ezt most viccnek szántam. A mosolyom is jelzi. Legalábbis úgy nagyjából. Azt a részét komolyan gondolom, hogy nincs kedvem mással beszélgetni. Már az is meglep, hogy vele… tényleg egész kellemes. Talán nem túlzott azzal, hogy kiváló beszélgetőtárs.
- Rendben. Ahogy jónak látod. - igazából elég biztosan szólni kéne a partiőrségnek… Ha nem akarja, hogy ez megtörténjen… hmm…
Nem kellett volna krimit néznem tegnap este, mert rögtön egy nem túl bíztató magyarázat jut erről eszembe.
- A hajódon… volt esetleg valami olyan áru, aminek… nem kellett volna ott lennie? - nem, nem fogom kimondani, hogy drog. Még csak az kéne, hogy azután, hogy lebálnáztam, még a drogos jelzővel is megkínáljam. Egyszerűen csak óvatos vagyok. Túl óvatos…
Nevetéssel leplezem, hogy félig komolyan gondoltam az előző kérdésem.
- Nem-nem. Dehogyis. Inkább attól tartok, hogy én foglak zavarni téged… - nincs jó dumám, nem vagy karizmatikus, sőt még kifejezetten intelligensnek sem mondhatom magam. Csak egy srác vagyok északról, akit kellőképpen meggyötört az élet ahhoz, hogy minimum szkeptikusan álljon a dolgokhoz. Meg másokhoz…

- Nem tudom. - nevetem el magam. - Még sosem használtam, s nem ismerem. - annak ellenére, hogy elmondta, mire való.
Újra elnevetem magam, azonban bennem sokkal inkább aggodalom van. Mégsem sikerült meggyógyítanom? Hát ez sem működik ezen a rozzant bolygón?!
- Akkor maradjunk itt. A Nap úgyis szépen süt. - valami egészen mást akartam mondani, amiben benne van az is, hogy nekem mindenhogy jó, amíg a közelében lehetek. A Nap fénye nem tölt fel annyira, mint közelsége.
- Ne kérj bocsánatot. - előrehajolok, s úgy támaszkodom meg alkaromon. Jobban kijön az a tartás és mozdulat, ami a macskafélék sajátja. Merthogy én is az volnék.
- Macskának már mondtak. De hogy bálnának, ez nekem új. Sajnos uszonyom még nincs. - azért is süllyedtem majdnem le, ha Hugh nem jön és ment meg.
Naaaaggggyon kevés választ el attól, hogy nekidörgöljem arcom felkarjának...
És milyen jó, hogy támaszkodom! S remélem, nem látja arcomat, amint megrándul, ahogy kimondja, amitől voltaképpen tartottam. Benne volt a pakliban, de...
Magányos és egyedül van.
- Mások szerint kiváló beszélgetőtárs vagyok... - ami azért azóta nem igazá tartja magát, hogy Hugh elvállalta a programban való részvételt. Lelkesen támogattam, belül azonban, ahogy közeledett az időpont, úgy fagyott meg a lelkem.
És már látom, hogy ami miatt aggódtam érte, az mind... megtörtént. Ugye nem én idéztem ezt elő neki?
Két-három nap? Szebbet nem is mondhatott volna! Önkéntelenül felderül az arcom, s ha éppen néz, inkább lehajtom a fejem. Nagyon furcsán adná magát mindez, hogy nem tudja a hátteret.
- Nem kell. - legyintek. Főleg, mert bár tudnék hajóroncsot manifesztálni, és emlékeket átírni, de az mind-mind megzavarná a kettesben eltöltendő időt.
- Majd a ha partra kiérünk, elintézek mindent. - akkor akár jöhet a manifesztálás is, nem bánom, bár törlök is emléket, ha szükséges. HA szükséges.
- De ha zavarlak, akkor kiúszok a partra... - nem akarok az itteni hatóságnak nevezett akárkikkel most foglalkozni. De ha egyedül kíván maradni... megszakadna a szívem, de hagynám. Legfeljebb törlöm az ő emlékeit is...
Amit.
Nem szeretnék.

Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy azért mond köszönetet, mert szüksége van a hajszárítóra, vagy… valami más miatt… Ezáltal pedig azt sem tudom, hogy oda kéne-e adnom neki vagy sem. Az mondjuk tény, hogy amennyiben használni akarja meg kell mozdulnia, mert csak a kabinban van áramforrás. Meg az is, hogy nagyon nem szeretem az ilyen kétesélyes szituációkat.
- Szívesen. Azt viszont meg tudod mondani, hogy szükséged van-e a hajszárítóra vagy sem? - már mire kimondom a kérdést, érzem, hogy ezzel még furábbá varázsoltam a helyzetet. Ennél talán még az is jobb lett volna, ha nem mozdulok, pedig szüksége lenne az eszközre. Vagy éppen ha beüzemelem, aztán nem is kell.
Így egy igen furcsa, minden bizonnyal értelmezhetetlen mosoly kerül az arcomra. Akkor szokott ilyen történni, amikor zavarban vagyok. Amikor NAGYON zavarban vagyok…
Igyekszem eltüntetni…
- Ehh… most… még nem tudnék magabiztosan elmászni odáig… - önkéntelenül végig simít a tenyerem a fedélzeten, mintha épp azt akarnám jelezni, hogy a nap hátralévő részében nekem ez lesz az ágyam. Ez persze nem lenne túl jó ötlet. Azért az  én hajam is vizes, és nem sok keservesebb dolog van annál, mint náthával küszködni a tengeren. Talán csak egy valami. Hülyét csinálni magunkból…
- Bocsánat… Nem úgy értettem. Nem vagy nagy. Már mint… - hiába nevet, és úgy tűnik, hogy nem sértődött meg, érzem, hogy butaságot mondtam. Már megint.
- Rég beszéltem bárkivel is. Magamon kívül… - egy pillanatra elmosolyodom. Aztán leesik, hogy hát… azért a legtöbben nem szoktak magukban beszélni. Vagyis most már biztosan bolondnak fog tartani.
Ez persze sokkal jobb annál, mintha erőszakosnak, vagy szimplán csak rossz embernek tartana. Így inkább ennyiben hagyom a dolgot, és azt is, hogy mit fog gondolni rólam. Szíve joga, akár utálni is engem. Más kérdés, hogy esélyesen sokáig kell azt éreznie, amit épp érez, mert a rövid kis bemutatkozás után… hát fel tesz egy igen lényeglátó kérdést.
- Hát… eléggé kint vagyunk, és a hajóm nem a sebességéről híres. Ezért széliránytól és erősségtől függően… akár két-három nap is lehet. - ez az a kijelentés, amit én biztos nem akarnék hallani a helyében. Két-három napig, egy kis hajón lenni egy idegennel… még a hideg is kirázna. De valamiért… nem riaszt meg a dolog, pedig az én nézőpontomból is pontosan ez történik. Meg ott van az is, hogy ha túlélnék egy hajótörést, utána valószínűleg az sem zavarna, ha hónapokig hánykolódnom kéne még. Azt hiszem csak örülnék, hogy élek.
Ez érdekes felismerés annak fényében, hogy néhány évvel ezelőtt, nem ragaszkodtam volna annyira ehhez az életnek csúfolt valamihez…
- Ha szólnánk a partiőrségnek, akkor ők minden bizonnyal tudnának küldeni egy mentőegységet, akár egy helikoptert is. Ez esetben viszont tanácsos lenne visszamennünk a hajód roncsához, hogy ki tudják majd vizsgálni a történteket. - mielőtt azt hinné, hogy valami darabolós gyilkos vagyok - aki gyanútlan áldozatát a hajóra csalja aztán nyisz-nyisz vagy puff-puff egyéni preferenciától függően - mindenképp szeretném kihangsúlyozni, hogy van más alternatíva is. A kérdés tehát szerintem az, hogy melyik jár kevesebb kellemetlenséggel. Egy hatósági ellenőrzés, és mentés, vagy egy több napos hajókázás hajótörés után?
Szerencsére nem nekem kell választ adni erre a kérdésre.

Egy ideig csak nézek rá. Ez ő...
S nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire nagyon át akarnám ölelni...
Inkább nyelek egyet, s az égre pillantok fel, hogy összeszedjem magam.
- Köszönöm. - egy egészen lerázós választ akartam visszadobni, mint ahogy szoktam, de ez jött ki helyette.
Szeretem Hugh őszinteségének stílusát. Részemről sokkal nyersebben válaszolok, s mióta itt van, azóta egy kicsit lekezelően is.
- Hagylak pihenni. Lehet, jobb lenne, ha bemennél a kabinba... - nem akarom, hogy eltűnjön a szemem elől, de az egészsége fontos, főleg mióta ebben a törékeny testben van. S még így is olyan erős kisugárzása van... megfürdőznék benne, helyette inkább a Forráshoz nyúlok, hogy felmelegedjen.
Csak a számat húzom el, hiszen hajóm nem is volt, csak hülyén landoltam. Mondjuk elég érdekes lett volna a hajópadlóján lefékezve közölni: “jah, hát a hajómról jöttem.”
Látni nem látom, de hallom a mosolyát hangjában, s kicsit meghenyhül a szokásos arckifejezésem.
A meglepettségtől tágra nyílik a szemem.
- Bálna? - elnevetem magam, hátra is hajolok. - Nem is gondoltam, hogy ekkora vagyok.
Meg sem kéne kérdeznem az utolsót. De szeretném a hangját hallani. A rezgését érezni, ahogy körbeölel, átjár.
- Nem hiszem, hogy elegük lenne belőled. - felelem halkan. - Inkább téged merítenek le a belső monológjaik... - ö. Húúú... ezt nem kellett volna.
Aztán jön a következő kérdés. Merthogy...
Azt a nevet mondom, amit fel szoktam venni az emberek között.
- Tetsuya. - aztán a kezére nézek és először nem értem, aztán felrémlik, hogy mintha ez lett volna egy terrai szokás. Beleteszem tenyerem az övébe, s ujjaimat ráhajtom kézfejére.
És elfeledkezem arról, hogy az energiája megint azonnal átvágtat rajtam, ezúttal újabb emlékeket hoz fel bennem. Gyorsan elveszem a kezem, ha nem is szégyellősen, sokkal inkább azért, hogy ne triggerelje, hiszen rajtam nagyon keresztülvágtatott az érzés.
- Mennyi idő a partra jutni? Mármint nem úszva...

Oké. Úgy tűnik, hogy komolyan kérdezte. Akkor viszont én is ehhez mérten fogok válaszolni.
- Hogy ne betegedj meg. A vizes ruha és a haj nem túl jó kombináció a hideg és/vagy szeles időben. - itt nincs hideg (annyira…), de szél… bőven van. Más kérdés, hogy így a fedélzeten fetrengve nem vagyunk túlságosan kitéve neki, így egyelőre nem aggódom amiatt, hogy az én hajam is vizes. Majd megszárad.
Egyébként már csak azért sem foglalkozom a továbbiakban a haj vagy ruha kérdéssel, mert elég erős jelzést kapok arra, hogy most nincs teljesen rendben a  fejem. Felhőket gyakran nézek, és beszélek is hozzájuk, de hogy válaszolnak nekem, avagy nevetnek… nos az egyáltalán nem része a napi rutinomnak.
Éppen ezért nem is fogom ezt megtárgyalni egy idegennel, még akkor sem, ha most elég erősen egymásra vagyunk utalva. Jobban mondva egyelőre ő rám, de ha elfogy az élelem… nos akkor oda vissza. Lehet, hogy bennem van a hiba, de nekem kell egy minimális ismeretségi szint ahhoz, hogy felfedjem a mentális gondjaimat.
- Fáradt vagyok. - igazából ezzel nem lövök mellé, és nem is hazugság. Valószínűleg ez a magyarázata a történteknek. De persze, ha nem kérdezne ebbe részletesen bele… nagyon hálás lennék. Magamban…
- Oh. Őszinte részvétem. - egy hajó elvesztése igazán fájdalmas dolog. Főleg, ha ez azt is jelenti, hogy a halállal kell szembenéznie az illetőnek. Neki sajnos pont ezt jutott. És tényleg csak a szerencsén múlott, hogy végül nem úgy végződött a története, ahogy a hajótörések szoktak. A part ugyanis NAGYON messze van. Nem ért volna ki oda.
- Szívesen. - mosolyodom el, mert tényleg örülök neki, hogy sikerült. Az, hogy kerülöm az embereket nem jelenti azt, hogy rosszat akarok nekik. Ha jót tehetek megteszem, akárcsak most. Hálát pedig nem várok érte, de értékelem.
- Azt hittem, hogy egy bálna. Csak, amikor közelebb értem, akkor vettem észre, hogy egy ember van a vízben. Utána nem tudom pontosan, hogy mi történt, de a történtek alapján beugrottam, és elúsztunk a hajóhoz. - egy kicsit (nagyon) tényleg összefolytak az események. De a végeredmény számít. Meg egy kicsit az is, hogy mi lesz most…
Nem vagyok hozzászokva a társasághoz a hajón. A madarakat leszámítva…
És mintha ez teljesen nyilvánvaló lenne (valószínűleg az is…) rá is kérdez, hogy én miért vagyok itt. Nem sok hiányzik hozzá, hogy egy hangos, és nagyon határozott igent mondjak. De igyekszem visszafogni magam.
- Mondhatni. Szeretek egyedül lenni. Illetve… valószínűleg az embereknek is elege van belőlem… - halvány, szinte bocsánatkérő mosoly jelenik meg az arcomon. Aztán inkább… félreteszem a félelmeimet (tapasztalataimat…), és igyekszem… úgy gondolni erre a helyzetre, mintha kaptam volna egy tiszta lapot.
- A nevem Hugh. Benned kit tisztelhetek? - nyújtom felé a kezem, de mivel még mindig az oldalamon fekszem, és egyelőre nem áll szándékomban felkellni… hát ez igen furcsán nézhet ki. Inkább tűnik lehetséges érintésnek, mint egy bemutatkozásnál szokásos kézfogásnak.
Na de ez persze nekem nem jut eszembe. Én csak örülök, hogy már nem fázom, és levegő is egyre több van a tüdőmben…

Egy pillanatra még meg is állok a köhögésben.
- Hogymi? Minek? - kérdeznék még, de ahogy elfordul, összegömbölyödve, összeszorul a szívem.
Érzékelem, ahogy a vacogása abbamarad, s ez örömmel tölt el, s folytatom. Nem akarok hirtelen változást okozni benne, neki, hiszen a fizikai test annyira érzékeny a hirtelen változásokra. Olyan törékeny...
Éppen ezért mindig hagytam körötte az energiámból, azonnal tud jelezni, igaz, a lelkem is, ha valami történne vele.
- Miért? - nézek rá értetlenül.
Végül inkább úgy látom jónak, hogy betakarjam.
S felülök, pedig...
- Szívesen.
Gondolatban már át is öleltem.
Megszárítom magam, úgysem látja igazából más, ahogy a ruhám és a hajam is megszárad, pillanatok alatt. Hiszen nem igazi fizikai test, de eléggé masszívnak kellett tennem, így vizes is lett.
Meglepetten nézek rá, mert el is felejtettem, hogy ezt a kamu történetet kitaláljam.
- Hamarosan a tenger fenekén. - nem szeretek hazudni. De amikor terraiakról van szó, akkor a fel-nem-fedésről is. Ahhoz meg hazudni kell. Azt meg gyűlölök. El is húzom a számat. Végtelenül örülnék, ha emlékezne, sokkal könnyebb lenne.
Ám tiszteletben tartom felállított életútját, s a lehetséges időket a felébredéshez.
- Köszönöm, hogy kimentettél és megmentettél...  
Köszönöm, hogy itt lehetek most melletted.
- Szerencsém volt, hogy észrevettél. - és rájövök, hogy igen. A hideg víz, és hogy a vízbe érkeztem, kissebb sokkot okozott.
- Te mit keresel erre? Eleged volt az emberekből? - minden tiszteletem az övék, de nem akarok közöttük lenni.

Nem igazán jó a humorom. Vagyis én szórakoztatónak találom magam (ha egyedül vagyok…), de eddig nem igazán kaptam túl jó visszajelzéseket. Már csak azért sem, mert sokszor nem is tudom eldönteni, hogy éppen humor bon-bonnal kínálnak-e meg, vagy az-az “álljál már arrébb…” azért érkezik, mert tényleg útban vagyok, és az illető nem fér hozzá a boros üvegekhez, amit én elmélyülten nézek az üveg és az ital bódító színkavalkádja miatt.
Ezen tulajdonságomat pedig prezentálom is, amikor a férfi felé fordulok, tekintve, hogy nem tudom eldönteni, viccel-e vagy sem. Arra jutok, hogy inkább komolyan gondolja, mert jelenleg azt se tudja hol van. Ami azt illeti én sem, pedig nekem kevesebb víz jutott a tüdőmbe.
- Egy szárító. A hajra. - megrázom a fejem, és ezzel a hajam is, hogy mutassam milyen vizes (meg hosszú is, mert kishíján kiszúrtam a szemem, amikor megpróbáltam levágni magamank…) de ettől rögtön köhögni kezdek. Tehát egyelőre összegömbölyödöm és csendben, vagy nem annyira csendben szenvedek kicsit.
Idővel viszont… megszűnik a vacogás. Azt nem mondhatom, hogy úgy érzem magam, mintha kellemesen sütné a nap az oldalamat, de határozottan érzem, hogy már nincs annyira hideg. Még a fejemet is megemelem egy pillanatra, annyira furcsának találom hirtelen ezt az érzetet, de… végül leteszem, és továbbra is maradok ott ahogy vagyok.
Mert hogy nem igazán tudom, hogy most mit kéne kezdeni ezzel a helyzettel…
Eddig teljesen egyértelmű volt. Ő fuldoklott, én meg kihúztam a vízből, mert történetesen tudok úszni. Csevegni viszont nem tudok…
- Oké. Akkor tényleg nem úszom meg a pihenést… - szellemileg sem. Mert az egy dolog, hogy társalgok magammal, na de a nevető felhők… az már egész biztos, hogy átugrotta a normalitás határát, és a magára vett hátizsákkal elindult a messzi hegyekbe túrázni…
Persze ezen gondolat menetet rögtön megakasztja, hogy érzem, közelebb jön a férfi hozzám, és ránk terít valamit. Kedves, és persze logikus gesztus. Nem tudom nekem miért nem jutott eszembe.
Ja igen… azért mert még mindig nem tudok mit kezdeni az emberekkel…
- Köszönöm? Öhm… köszönöm… - igazából hálás vagyok, mert így tényleg nem fogok fázni. Meg… igazából nem is feszélyez annyira a jelenléte, mint másoké.
Különös…
- Hogy kerültél a vízbe? És hol a hajód? - talán a második kérdésre nem is lenne szükség, de hát… azért azt még én is tudom, hogy nem szoktak az emberek csak úgy megjelenni a vízben hajó nélkül. Ha meg el tudott úszni idáig, valószínűleg azért van annyi rutinja, hogy megússza a fuldoklás részt. Esetleg görcs. De akkor meg attól görnyedezne.
Vagyis egyelőre a legjobb tippem… kiugrott egy helikopterből.
Kár, hogy helikoptert sem láttam a környéken…

A köhögés ellenére, na meg a fuldoklás ellenére is úgy érzem, hogy vacogok. Pedig nem is voltam annyi ideig vizben.
Ahogy viszont érzékelem, hogy ő is vacog, valami átkattan, míg a választ keresi.
Ebbe érkezik bele, s kis híján elnevetem magam, de még köhögök.
- Az mi? - nem ismerem annyira a terrai dolgokat, s éppen ezért annyira nem is lébecolok itt, meg amúgy sem. Nagyon szűk és fullasztó ez a hely, fuldoklás nélkül is.
Behunyom szemeim, s koncentrálni kezdek rá. Rajtam még át át ráng a hideg, de őt akarom felmelegíteni. Mélyeket igyekszek lélegezni, de a levegő annyira mocskos.... de azért nem adom fel.
Így csak hümmentek arra, hogy órák kérdése. Nem tudom, mi az az órák, ráhagyom.
Majd kinyitom szemeim. Valami furcsa...
Ösztönösen visszaintegetek a felhőnek, mosollyal.
- Öööö... nem? - mutatok fel az égre.
Aztán nézem, ahogy gömbölyödik, s ettől engem is elkap a vacogás.
Inkább odahúzom magamat hozzá és...
Ahhh....
Magunkra rántom az egyik ruhadarabot, ami ott maradt, kabátnak érzékelem, s ráterítem.
Pedig... legszívesebben átöleltem volna, hogy felmelegítsem...

A magam részéről nem végeztem “hogyan mentsünk vízből embert” tanfolyamot, így csak reménykedni tudok, hogy többet használok, mint ártok. Mert azzal a részével nem foglalkozom, hogy azért nekem sem kellemes ez a tengeri fürdőzés. Legalábbis amíg vissza nem érünk a hajóhoz.
Ott ugyanis már nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy én is nagy mennyiségű vizet nyeltem, és a tenger bizony… nagyon hideg. Vacogok minden tagomban, és az éltető levegőt is így kell magamhoz vennem, mintha fekete péntek napján próbálnám kihalászni az utolsó akciós nagy képernyős tévét.
SOHA TÖBBET nem megyek boltok közelébe azon a napon. Meg egyéb napokon sem…
Most viszont kifejezetten jól jön, hogy azért a normál használati cikkek bizonyos része a rendelkezésemre áll. Ugyanis, miként a férfi kijelenti, hogy fürdőt szeretne, de víz nélkül… nos néhány másodpercnyi gondolkodás után eszembe jut a megoldás.
- Öhm… végül is van hajszárítóm… - más kérdés, hogy még sosem használtam, könnyen lehet, hogy már nem is működik. De ha kéri, a kabinban, még be is tudjuk dugni. Egyelőre viszont nem mozdulok mert… hát nem igazán tudok.
- Minden oké. Lesz. Órák kérdése. - valószínűleg inkább csak perceké, de azért még mindig nem teljesen oké az oxigén szint. Így maradok kiterülve a hajó fedélzetén, és úgy fordítom a fejem, hogy a nap ne vakítson el, de azért lássam a lustán kúszó felhőket a kék égbolton.
Nos vagy nagyon lustán kúsznak, vagy azért tényleg szükségem lesz nekem is egy komoly pihenésre, mert egy adott ponton azt látom, hogy megállnak a felhők, hallom, hogy nevetnek egyet, aztán mennek tovább.
Hmm…
- Valószínűleg fura kérdésnek fog hangzani, de te nevettél? - nagyon reménykedem, hogy igent válaszol, mert akkor nem kell aggódnom a mentális állapotom miatt. De azért a szívem mélyén… tudom, hogy ez nem férfi nevetés volt. Egy nő nevetett. Vagyis a felhő. Húúúú…
A férfi felé fordulok, de továbbra is fekszem a fedélzeten, és még egy kicsit össze is gömbölyödöm.
Azt pedig még fel sem fogtam, hogy több hetes egyedüllét után, most van társaságom…

A kétségbeesett csapkodásomra hozzám ér, amire ugyan észbe kapnék, és hát mást is csinálnék hirtelen, sajnos pont a levegővétel az első. A víz alatt. Így csak még rosszabbul veszi ki magát az egész, én meg morogni kezdek magamra magamban, hogy bezzeg ha csak két dével lennénk magasabban, már nem lenne gond. Meg ha emlékezne is...
S a fene gondolta volna, hogy egy ilyen közeg tényleg totál le tud szívni... hát még az esemény...
De az érintése, bőrének és légzésének jelenléte ad erőt arra, hogy... még jobban bele akarjak kapaszkodni, így újabb gondot hozok ezzel, mert hát úszni akkor ugye ki fog?
Így aztán tényleg kimerülve érek a hajóhoz.
Az első két fogás még megvan. De ahogy lendülnék át (haha), a kezem megcsúszik s olyan helyen ér a keze, amitől kicsit ealélni lenne kedvem úgy felvillanyoz, így aztán csak sikerül áttolnom magam valahogy a hajó oldalán, hogy  földön úgy terüljek ki, hogy ha rám esik... hát azt se bánnám, sőt...
Ja, nem. Elfelejtettem, hogy víz került a tüdőmbe, nem csak a gyomromba, s az előbbiből kikivánkozik ami nem oda való, így kínkeservesen köhögöm ki a felvett testből a vizet. Ezt is megoldottam volna kicsit feljebb, de itt...
Érzem, ahogy ez a világ összenyom, így levegőt venni elég nehéz, hiába szabadulok meg az összes víztől a tüdőmben.
Az érintésére megrándulok. Az energiája belém cikázik, amit annyira... nagyon annyira hiányolok, hogy még elviselhetetlenebb lettem, mióta úgy döntött, kedve szottyan segítgetni. És ilyen formában. Hősnek tartom, bátornak, fel is nézek rá érte, s nem csak, mert éppen fölém hajol.
Olyan nagyon megsimítanám arcát....
El is indul a kezem, arcára téve, de csak egy másodpercre megy, mert újabb köhögési roham kap el, s a másik irányba fordulok inkább.
Az a rohadt terrai magázódás... a hangja sem olyan selymes, mint mikor a fejemben van...
De... nagyon is igéző...
Már értem, miért mondják, hogy a terraiak hangja amennyire taszító, éppen annyira rabul ejt...
- Egy forró fürdő jól esne. Víz nélkül... - kihűlt a felvett testem, érzem. És rühell fázni macskalelkem.
És nagyon szívesen úgy fejeztem volna be, hogy “veled”...
- És te? - magázza aki akarja. De ha baja esett miattam...
Végre megy ki is nyitni a szemem, a sós víz azért csípte eddig.

Valamiért fel sem merül bennem az a kérdés, hogy hajó híján miként került az illető a vízbe, ilyen messze a parttól. Csak úszok. Elvégre könnyen lehet, hogy életveszélyről van szó, és bármennyire is szeretek elvonulni a világ elől… az ilyesmit nem nézhetem tétlenül.
Ezért fáradtsággal, vagy bármi zavaró tényezőkkel nem törődve, módszeresen közelítek a csapkodó, és talán mostanra más fulladozó felé, és amint elérem, azonnal megfogom őt. Arra mondjuk nem számítok, hogy a csapkodás, és a pánik közben engem is lehúz a mélybe, de erősebben kezdek tempózni, és ezzel sikerül, úgy nagyjából… a víz felett tartani őt. Meglehet, hogy olyan helyeken nyúlkálok közben, amiért később elnézést kell majd kérnem, de jelenleg szerintem ez a legkisebb probléma. Gondolom majd örülni fog annak a ténynek, hogy életben marad…
Mert a nehezét egyértelműen én viszem, és a merülés közben azért én is tisztességes adag sós nedűt nyelek. Továbbra sem zavar, hajt előre az adrenalin, szinte küldetés tudattal a fejemben próbálom őt kimenteni.
És sikerül is…
Fogalmam sincs, hogy pontosan hogyan, de végül eljutunk a hajómig, és sikerül felhúznia magát. A kezem végig ott van mögötte, ha visszacsúszna rögtön megtámasztom, sőt még tolok is finomat a hátán. A kezem meg aztán véletlen lejebb csúszik, és úgy tolom felfelé…
Na ezért biztos bocsánatot fogok majd kérni…
De mire én is felérek a hajóra, az erőm nekem is elfogy. Hallom, hogy köhécsel, amit jelnek veszek, miszerint életben van. Tehát egy kicsit foglalkozhatok azzal is, hogy én is magamhoz vegyek némi levegőt, meg úgy általában… gyűjtsek annyi erőt, hogy ne ájuljak el…
Ez is sikerül, ezért biztosan emlékezni fogok erre a napra. A dátumot nem tudom pontosan, de megkeresem majd, hogy később megünnepelhessem az évfordulóját…
Idővel viszont a… hmm… tehát férfi felé fordulok, és igyekszem meggyőződni arról, hogy még mindig életben van. Közelebb is kúszok (felállni még nem tudok), és óvatosan a vállára teszem a kezemet.
Hirtelen nagyon furcsa érzés lesz rajtam urrá, ezért gyorsan elkapom a kezemet, és inkább csak közelebb hajolok egy kicsit.
- Jól van? Hívjunk orvost? - idekint csak a műholdas telefon működik, meg CB-n tudok jelezni a parti őrségnek. Azok természetesen jönnek, ha hívjuk őket. De talán elég lesz annyi is, hogy pihen egy kicsit. Vagyis hát remélem… Mert ha akkor a baj, hogy orvos kell, akkor jóval korábban kéne annál, mint hogy ideérnének, és velem… sajnos nem sokra megy…

Hideg is a víz, azt se tudom hirtelen merre a fel meg a le, és elfeledkezem az olyan alapvető fizikai törvényszerűségekről is (nem, nem a gravitáció), hogy levegővétel. Mert ugyan némileg illúzió vagyok most kinézetre, hogy emberi formát öltöttem, nade azért csak 3D-ben vagyok....
Érzékelek egy hullámot, majd ahogy a vízbe ugrik valaki. A “hang” irányába próbálok fordulni, s kinyitni a szemeim, csakhogy az energia előbb ér el, amitől megállok a mozdulatban, mert elönt az érzésem és érzelmeim felé.
Ettől pedig elkezdek süllyedni...
Még kétségbeesettebben csapkodok, mert nem akarok pont most kinyíródni, hogy ő talált rám...
S még kétségbeesettem kapaszkodok belé, kis híján őt is a víz alá rántva.
Már reszketek a víztől, mindegy, hideg vagy sem. VÍZ!
Csak fürdőkádban, habbal szeretem....
Meg ahogy ölelem őt.
Csak nem itt, ebben a vízben.
Kicsit nehézkesen húzom fel a magam a hajójára, majd ki is döglök a padlón, köhögve, fulladva.
Hááát... nem így képzeltem el a találkozást. A karjaiban lenni jó dolog, csak... valahogy máshogy jobb a karjaiban lenni...

Mélyen szívom be a tüdőmbe a friss tengeri levegőt. Teljesnek érzem magam. Érzem a nyelvemen a sót, a bőrömön a párát, az arcomon a szelet. Tökéletes minden pillanat.
Már a társaságra sem vágyom. A nagy tömeg mindig is taszított, de régebben vágytam arra, hogy egy kisebb baráti köröm legyen, akivel megoszthatom a gondolataimat, és a meglátásaimat. Akár egy társ is…
Most már azt sem értem, hogy eleve miért akartam ezt. Sokkal jobb egyedül. Nem kell tartanom attól, hogy félreértenek, hogy a szándékaim elcsúsznak, vagy olyan jelentést kapnak, amit még csak véletlenül sem akartam. Inkább magammal társalgok. És nagyképűség nélkül ki merem jelenteni, hogy remek társaság vagyok. Hiszen a tengeren, messze mindentől, még attól sem kell tartanom, hogy ez nem kívánt figyelmet keltene. Egész nyugodtan kimondhatom hangosan is, ami bennem van.
- Óóóó… az egy bálna lesz… - felcsillan a szemem, és a lelkes izgatottság is tetten érhető a hangomban, bármilyen erővel is próbálja azt magával ragadni az egyre erősebb szél áramlat. El kell ugyan fordítani a hajót, hogy abba az irányba tudjak haladni, amerre látom fodrozódni a vizet, de a vitorlák így éppen ideális helyen lesznek. Szinte repülni fogok odáig.
- Nyomás… - laza mozdulattal tekerem el a hajó kormányt, és a szél szinte azonnal belekap a vászonba. Meglódul a hajó, olyan erővel, hogy meg is kell kapaszkodnom a kormányban. Imádom ezt…
Közeledve viszont egyre biztosabbá válik, hogy ez nem egy bálna. Valami kisebb, és… hangosabb. A csapkodást, és víz csobbanásokat tekintve…
- Bassza meg... ember vagy… - most kivételesen nem az jut eszembe, hogy már itt sem lehet nyugtom. Hanem az, hogy fulladozik. Ez most már egyre biztosabb.
Ha tehetném én magam fújnám a vitorlába a levegőt, hogy legyen még gyorsabb a hajó, de ez nem így működik. Ezért csak egyre erősebben markolom a kormányt, pontos irányba tartva a járművet, és kihasználva a szél összes erejét. Amikor pedig már elég közel vagyok, gondolkodás nélkül veszem le a pólómat, és ugrok a vízbe egy szál rövidnadrágban. Meg kell őt mentenem…
Úszok felé, nem foglalkozva azzal, hogy pontosan ki az, milyen hideg a víz (eléggé…), és hogyan fogom majd felhúzni a hajóra, ha elveszíti az eszméletét. Ezek olyan problémák, amik nem relevánsak jelenleg, vagy ráérek majd később foglalkozni vele.
- Jö…vök… Tartson… ki… - kiálltok oda, amikor még jó néhány karcsapásnyira vagyok, de azért hallhat engem. Legalábbis elméletben. Ugyanis gyorsúszásban, akkor jönnek ki a szavak és a szótagok, amikor elvileg a levegőt veszem. Gyakorlatilag tehát előfordulhat, hogy az illető csak annyit hall, hogy: “jöhhhh… höhhh… vöhh….”

Ahhh... nem gondoltam volna, hogy túlzottan lassan meg sehogy sem múlik az idő. Jah, hát itt mondjuk érdekesen is zajlik.
A kifújt füstöt nézem, ahogy száll az ég felé. Egy szuper dolog van Terrán. Kettő.
Az egyik a fű, amit mi adtunk nekik. Az ottani sokkal... fejbevágósabb.
De mégsem ez miatt kászálódok fel, hogy kicsit rendbehozva magam, úgy döntsek, leugorjak oda. Ahhoz el kéne menni a suliban lévő portálhoz, az az igazi, ami odadob egyből. Márpedig mostanában eléggé grumpy vagyok ahhoz, hogy dumáljak. Inkább csak pengetek pár hangszeren, amit szintén Terráról hoztam. Kicsit halál unalmas az univerzum hangjából zenét összerakni. Ez izgalmasabb. “Izgalmasabb”.
A portálon átlépve azonban rájövök, hogy megint felcseréltem három szót.
Megint!
Érzem is, ahogy macskalényem felszisszen, amint a vízbe pottyanok, addigra már gyorsan csak emberi alakot veszek fel, nem tudom, ki lát, mert hát... elrontottam megint az érkezést.
Vagyis annyira nem, mert akár érhettem volna a földbe is, nem a földre. Nem is tudom, melyik volt rosszabb érkezés...
A víííízzzz!
Egyből csapkodni kezdek, mert hát Sirius is nagyrészt víz, s szerintem az tesz eléggé grumpyvá. Miiiindenhol víííz!
Most a tüdőmben is, csapkodni is kezdek a reflextől, mire rájövök, hogy pont rosszat teszek ezzel, csak még jobban süllyedek.
A francba....