Run Boy Run

Akkor jól sejtettem, végül ugyanarra gondoltunk.
- Áh… - eszmélek fel, aztán válaszolok neki a saját érzéseim szerint. Ő pedig hozzátesz még valamit, ami szintén egy fontos szempont az én meglátásom szerint.
- Igen. Ez sajnos még gyakori is. De engem ez sem zavar. Ha nem szándékos volt, elfogadom. Legfeljebb szólok, hogy legközelebb másként szeretném. - vagy nem. Nem igazán tudok megsértődni azon, ha átlépjék a határaimat. Az mondjuk tény, hogy a Terrán azért ez egész másként működik. Itt azért történhetnek erősen cifra dolgok, ami miatt már én is azelőtt felmutatnám a stop táblát, hogy egyáltalán valaki a közelembe jött.
- Akkor tartom az állítást, hogy nem a pecsenye a legjobb alternatíva. - mintha megszólalna egy jelző csengő a fülem mellett, tudatosul bennem, hogy a beszélgetésünk témája… tökéletes helyzetet teremtett ahhoz, hogy randevúra, vagyis pecsenyefogyasztásra hívjam. De okkal nem közelítettem meg a Terrai életében. Ha eddig vártam, nem most szeretnék beleavatkozni a tapasztalatába. Bármilyen nehéz is most vállalni a súlyos csendet, a teljesen egyértelműnek ható kérdés helyett…
És ez mindenképp jó döntésnek bizonyul, mert nem csak a szavaiban, hanem a hangjában és a gesztusaiban és érzem a változást. Közel jár már, olyan közel, mint korábban még sosem. De vajon ez már elég lesz az ébredéshez?
- Nem éppen. Én biztos vagyok benne, hogy már… találkoztunk. - a végére elhalkul a hangom, egy kicsit még el is csuklik az utolsó szó előtt. Aztán egyértelműen felé fordulok, és a tekintetét keresem. A lélegzetemet pedig visszatartom…

A hevesen dobogó szívem, és az időnként elakadó lélegzetem ellenére is… elnevetem magam. Ez a kijelentés annyira ő… és egyben mégsem ő…
- Áll az alku. - csak a szám szélére húzódó mosoly jelzi, hogy a “ma” nem kér bocsánatot, részemről úgy lett értelmezve, hogy egy másik napon viszont fog… Vagyis fogunk még találkozni. Történjen most akármi is…
Ennyire viszont akkor sem merek előre szaladni, ha mostanra szinte minden jel arra utal, hogy eljött az ébredése ideje. Még mindig inkább óvatosan merek csak reménykedni. Nem akarok ugyanis újra csalódni…
- Vonalat? Ezt hogy érti? - valószínűleg ez valami Terrai mondás. Vagy nem tudom. Sajnos tényleg nem értem, hogy mire gondol. Csak sejtem… A határok meghúzása jut eszembe, ami… nos nálam tényleg elég közeliek. Az esetében…
- Szerintem fontos az, hogy pontosan kik is azok a mások. Meglehet, hogy nyomós oka van az illetőnek arra, hogy rám akar lépni. Ha ez így van, azt megértem, és elfogadom. Ha nem… akkor jelzem, hogy ne lépjen rám. - remélem, hogy most már jól értem. Ha még mindig nem… nos akkor legfeljebb félreértjük egymást. Kifejezetten furcsa lenne a múltunk tekintetében, de… most még nincs itt ugye a múlt közöttünk.
Vagy mégis?
Annyira szeretnék most már biztos lenni abban, hogy most jött el az idő…
- Ha szó szerint érti, akkor nekem szimpatikus a pecsenye, viszont ha nem… akkor tényleg jobb, ha van másik alternatíva is. - még mindig vigyázok a szavaimra, de a mosolyomra képtelen vagyok. Az egyre élénkebb ugyanis… nagyon jól érzem magam a társaságában. Biztos vagyok benne, hogy ebben van némi elfogultság is, de… az tény, hogy szívem szerint itt maradnék vele üldögélve, az idők végezetéig…
- A reinkarnáció magyarázat lehet az érzetére. Arra, hogy ismer, de nem tudja honnan. Talán csak nem emlékszik. Mert bizonyos emlékei még… nem jöttek a felszínre. - mire kimondom rájövök, hogy tulajdonképpen most dobtam sutba az eddig dédelgetett óvatosságot. De kérdezett valamit, és arra a lehető legőszintébben, és a számára leghasznosabban akartam válaszolni.
Vagyis most azért félve pillantok rá, leginkább csak a szemem sarkából, és közben készülök valami… nem tudom pontosan, hogy mire…

Úgy tűnik, hogy sikerült egy kicsit megnyugtatni. De én pontosan tudom, hogy ez még csak a kezdet. Hogy ha valóban elkezdődött az ébredési folyamat, akkor hamarosan az lesz a legkisebb gondja, hogy engem ismer-e vagy sem.
Nekem persze… ez az egyik legfontosabb, és a remény épp ebben a pillanatban kezdett három menetes boxmérkőzésbe a racionalitással. Remélhetőleg csak bennem, és ő nem látja rajtam, hogy milyen harc folyik éppen.
- Nem kell mindenért külön elnézést kérnie. Kifejezetten megbocsátó természet vagyok, és betudom osztani az elsőt, még számos történésre. Ha úgy adódik, hogy ismét az autója rossz végére kerülök, és már nem mosolygok annyira, akkor jöhet még egy, de egyébként még egy lábra lépés, vagy akár egy vallási nézetet érintő figyelmetlen megjegyzés is belefér még az előző bocsánatkérése keretébe. - igyekszem nagyon mosolyogni, hogy érezze, humorizálni próbálok, ezzel pedig megnyugtatni őt. Valójában persze azért is jegyeztem ezt meg, mert tényleg nem kell bocsánatot kérnie. Tőlem biztosan nem. Az itteni járműveknek meg tudtommal nincs ‘lelke’, ezért arról sem gondolnám, hogy panasszal élne.
Nekem viszont elakad a lélegzetem néhány pillanatra, amikor helyet foglal mellettem. Tudom, hogy az ilyesminek semmi jelentősége, de az esetében… nem tudom kikapcsolni az érzéseimet. Még egy ilyen egyszerű gesztus esetén is arra gondolok, hogy ez biztosan egy jel, hogy már most kezdi komfortosan érezni magát velem.
De aztán meg megkopogtatja a vállamat a józan eszem, hogy ne gondoljam túl, és legyek még türelmes…
- Örülök. - fordulok kissé felé, hogy a tekintetünk találkozni tudjon. A légzésemre viszont koncentrálnom kell. Egy be, egy ki… vagy kettő be? Meg kell nyugodnom, hogy segíteni tudjak neki…
- Hisz a reinkarnációban? - kérdezem, amennyire lehet, semleges hangon. Tartok tőle, hgoy olyan információt mondok neki, amire még nem készült fel, ezért inkább az óvatos megközelítést választom. Aztán majd attól függően, hogy mit látok rajta… meglátjuk, hogy miként folytatjuk.

Ahogy érzékelem, ő sem uralja teljesen az érzelmeit. Szép lesz, ha mindketten elájulunk… Vagy ehhez csak én állok közel? Mindenesetre nem erőltetem a fizikai mozgást, legfeljebb az arcizmokat, és azon belül is az ajkaimat mozdítom, hogy kifejezzék mennyire örülök neki, hogy most itt vagyunk.
- Nem haragszom. Majd biztos eszébe jut. Amikor valami teljesen másra gondol. - azért még… mindig meg kell válogatnom a szavaim. Éppen ezért inkább úgy válaszolok neki, mintha mindketten egyszerű Terraiak lennénk. Amennyire tudom, az ő emlékezetük hajlamos akkor működni, amikor valami teljesen más kerül a gondolataik középpontjába.
Azt viszont nem tudom megállni, hogy a mosolyom továbbra is szerető, és boldog legyen…
- Örülök, hogy találkoztunk Christine. - valóban, és a felém nyújtott kezet is elfogadom. Határozottan, de nem túl erősen fogom meg a kezét, és… tartom vissza néhány pillanatig a lélegzetem. Mert bármennyire is tudom, hogy az ébredési folyamat, még inkább az emlékezés hosszabb időt vesz igénybe, valamiért abban reménykedtem, hogy ha a nevemre emlékszik, akkor valami másra is…
A keletkezett zavaromat, ezért igyekszem elrejteni, azt viszont viszonylag nehéz, hogy enyhén izzadni kezdett a tenyerem is. Ennek ellenére hosszan marad a kezem az övében, ha ő nem veszi el. Vagyis, ha rajtam múlik jóóóóval hosszabra nyújtom a kézfogást, mint indokolt lenne…
Aztán, amikor végül elveszem a kezem, halványan, de ezért érezhetően elnevetem magam. Eszembe jut ugyanis valami még… régről…
- Nem kellett tüzet oltanunk, ezért én ezt még így is ideális körülménynek nevezném. - valójában egész mások voltak akkor a helyzet, de a Terraiaknak más a viszonya a tűzhöz, mint nekem. Vagyis… inkább csak óvatosan emlékeztetem arra, hogy miként is találkoztunk először…
Még mindig ugyanolyan hatással van rám, mint akkor…
- Lehet, hogy önnek is le kéne ülnie egy kicsit. Sápadtnak tűnik. - valójában nem, egyszerűen csak gyönyörű, de érzem rajta, hogy a teste nem képes követni a gondolatait. Ezért arrébb húzódom egészen a csomagtartó széléig, hogy legyen helye leülni mellettem. Vagyis hát… természetesen oda ül, ahová csak szeretne. Akár távozhat is. De jobban örülnék neki, ha mellém ülne…

A kérdése több szempontból is visszarángat a földre. Hiszen végig kell gondolnom mit mondok, mert nem beszélhetek a szívemből. Még nem. Meg kell válogatni a szavaimat, és persze a gesztusaimat is. Mert nem tudok túl sokat a Terraiakról, de azt igen, hogy ha egy idegen, olyan módon közelíti meg őket, mintha a rég elveszett párjuk lenne… Nos azért minimum erősen felvont szemöldök, de inkább rendvédelmi eljárás jár…
Ő viszont… talán már érzi, hogy nem vagyok idegen. Ezért a mosolyt, ami feléled az arcomon  nem tartom vissza. Valószínűleg nem is tudnám, annyira jó érzés, hogy most itt van velem.
- Minden rendben lesz. Hamarosan. - elvégre, amit most lát rajtam, az csak fizikai reakció. Az el fog múlni. A lelkemben tomboló örvénnyel viszont… igazából remélem, hogy azzal is tud kezdeni valamit. Mert talán mégis… eljött az idő. Van rá esély, hogy ma lesz a napja.
Csak nem merem magam teljesen átadni a reménynek, mert félek a csalódástól…
Ez az érzet viszont eltűnik. Egy pillanat alatt. Mikor ösztönösen nyúlok a leeső üvegért, és ezzel megérintem a kezét, megváltozik valami. Benne. Látom. Látni akarom…
Nagyon sóhajtok, mert muszáj valamit kezdeni az oxigén szintemmel. Hiszen felismert. Most már szinte biztos…
A boldogság íve még magasabbra kúszik az ajkaimon, amikor kimondja a nevem…
- Igen… Adan vagyok… - felállok, de tartom a távolságot. Annyira szeretnék közelebb lépni hozzá. Megérinteni az arcát, végig simítani az ajka ívén. A karomba zárni. De még nem tehetem. Ez is az ő ideje, az ő fejlődése és az ébredése. Én pedig csak jelen lehetek.
A szívemnek persze ezt nagyon nehéz elmagyarázni. Az veszettül dobog. De egyelőre akkor is csak állok ugyanott, és nem mozdulok. A mosoly pedig szintén marad az arcomon…

Egyáltalán nem így képzeltem el a találkozásunkat, pedig bőven volt időm álmodozni, és lehetőségeket analizálni. De hát ugye… azzal nem számoltam, hogy fejben, és időben is szétesek egy kicsit, ezáltal pedig úgy érkezek meg hozzá, mintha tényleg elcsapott volna egy közepes méretű Terrai jármű. Ez persze egy kicsit sem számít, mert talán éppen emiatt… ismerős vagyok a számára.
- Tényleg vonzó… Köszönöm. - még a kezemet is a szívemre teszem, és magamban megesküszöm, hogy a vonzó jelzőt a földre értem. De aztán néhány másodperc múlva, mikor ránézek, és a pillantását keresem… nos gyorsan vissza is vonom magamban az esküt, és inkább tényleg leülök az jármű hátulján, mielőtt összeesek…
Viszont arra szintén nem számítottam, hogy segíteni is fog nekem. Már, amikor hozzám ér, akkor elönt a forráság (és gondolom az arcomra is kiül…), de hogy a levegő is teljesen elfog… nos annak már komolyabb következményei vannak. Szinte lezuhanok az autóra, és teljesen biztos vagyok benne, hogy egy ideig nem fogok tudni megmozdulni. Hacsak nem azért, hogy… közelebb lépjek hozzá, és magamhoz öleljem…
Arra biztosan gyűjtenék erőt…
De még nem tehetem meg, és ez élesen belemar a tudatomba. Most jött el a perc, már érzem, de a legutóbbi alkalommal is reménykedtem, és… akkor nem történt semmi. Ezért most inkább óvatos vagyok, és óvni akarom a szívem.
Még inkább pedig vissza adni neki…
- Semmi baj… - csak halvány mosolyt tudok neki adni, de remélem a tekintetem többet mond. Azt ugyanis eszembe sincs levenni róla. Így azt is látom, hogy hoz egy palack italt, és minden bizonnyal nekem szánja.
Csak, hogy nem kapom meg. Leejti, és a reflexeim bekapcsolnak, még akkor is, ha azt hittem, hogy szintén újra tanulnak lélegezni. A palack után kapok, hogy ne essen le, és éppen ezt teszi ő is. Így a kezére fogok rá…
Hosszú másodpercekig nem válaszolok, csak őt nézem. Az íriszeiben keresem a választ arra, hogy kimondhatom-e. Félek, mert nem akarom elrontani. De hallgatni szoktam a szívemre (ami jelenleg csak veszettül zakatol, de még stabilan működik), ezért kimondom.
- Igen. Akkor ismerlek. - annyira szeretnék végig simítani a kézfején, arcának új, de ismerős lankáin is kalandozni, de egyelőre nem teszem. Csak a kézfején marad az enyém, még a palackot fogva, de nem túl erősen, hogy el tudja venni a kezét, amennyiben szeretné. Ha viszont marad…
Nos még és már nem tudom pontosan, hogy mi fog akkor történni, de a magam részéről, már annak is örülök, hogy egyáltalán láthatom őt…

Nem tudom, hogy mire számítok, amikor végül mégis felfigyel rám, és úgy pattan ki az autójából, mintha… sajnos fogalmam sincs hogyan. A szívem viszont veszettül dörömbölni kezd a borda ketrecében, így legalább sejtéseim vannak azt illetően, hogy titkon miben is reménykedek…
- Jól vagyok. Még időben megállt. Köszönöm… - ha rajtam múlt volna, valószínűleg még ennél is kócosabb lennék. És nem haj tekintetében, hanem  inkább a csontokéban…
Ez viszont pontosan kettő másodpercig foglalkoztat. Mert késve ugyan, de felfogtam a szavait. “Olyan ismerős…”
A szívem eddig is ki akart törni, de ezután olyan kétségbeesetten próbálja pumpálni a vért az ereimbe, hogy garantált a bukása. Miként a szám először finom, majd boldog mosolyra görbül, úgy kezd csökkenni a vérellátás, és ezzel elkerülhetetlenül nehezebbé válik a fejem, és önmagában az állás is. Ennyit arról, hogy jól vagyok. Más értelemben viszont… Ez olyan csodálatos érzés, hogy bátran vállalok egy ájulást is.
- Nem lesz szükség mentőre. De azt hiszem egy kicsit le kell ülnöm. Kipihenni az izgalmakat... - széles a mosolyom, éppen olyan, mint amikor ráébredtem, hogy mennyire szeretem őt. És ahogy akkor, úgy most is… a szívem nem teljesen bírja az iramot, és mire ezt a kijelentést megtettem, közel kerültem ahhoz, hogy összeessek.
Azt azért nem kéne…
Így körbenézek, és keresek valami ülőhelyet. Közelit. Ha nagyon nincs más, akkor az autója, de azt azért szeretném elkerülni. Minimum furcsán nézne rám, ha csak így beülnék az autójába. Vagy talán… még sem? A szívemnek tényleg igaza van? Az eszem nagyon tiltakozik, de… hát most pont nem az irányítja a számat…
- Mit súg a megérzése?- mostanra már biztos ülök valahol, így a szédülés enyhülni is kezd. A nyakába azért még nem borulnék. Pontosabban nagyon szeretnék, és valószínűleg szó szerint borulnék…
Ezért csak a tekintetem keresi az övét, és a mosolyom azóta sem tűnt el. Mostanra türelmesebb lett ugyan, de a szeretet… azt hiszem egyértelműen kiolvasható belőle.

Érezhetően (és valószínűleg láthatóan is…) szét vagyok egy kicsit esve. Mentálisan nem, úgy érzem, hogy ahhoz képest, néhány dologgal meg kellett birkóznom, rendben vagyok. De fizikailag… a hajam szerintem önálló életet él, meg a lélegzetem is, mert úgy kapkodom a levegőt, mintha nem is csak néhány kilométert futottam volna, hanem egy teljes maratoni távot.
Valószínűleg emiatt az ‘őrült’ állapot miatt kerüli el a figyelmemet az autó, ami szél sebesen szágult, majd fordul be a parkolóba…
Észreveszem, de jóval később, mint kellene, és leginkább csak a hangját. A csikorgó fékét…
Reflexből érintem meg a motorháztetőt, nem oda csapva, de azért… megtámaszkodva raja. Elvégre, ahogy nézem a helyzetet, kishíján elütöttek, annak okán, hogy úgy rohantam, mint egy futó(haha)bolond. Már szinte várom a dudát, és a nő nemű felmenőimre tett megjegyzést.
Ám nem érkezik.
Kapok néhány másodpercet arra, hogy elengedjem az autót, a mellkasomra tegyem a kezem (szuper, még meg van…), és újra tanuljak lélegezni. Aztán további pillanatokat arra, hogy megnézzem ki vezette az autót, és mit kell tennem ahhoz, hogy ne akarjon se feljelenteni, sem egyéb módon megbüntetni azért, mert kishíján összetörtem az autóját. Tudom, hogy itt a Terrán, elég szigorú a tulajdonjog, és bizony, ha horpadás nem is keletkezett az autón, tulajdonképpen azért hozzáértem (és nem haltam meg, így bármikor perelhető vagyok…)
Ezen a ponton viszont elakadok. Mert nem egy ismeretlen arcot, vagy energiát látok magam előtt. Hanem egy nagyon is ismerőset.
Szívem hevesebben kezd dobogni. Továbbra is szaporán lélegzem, és közel vagyok az ájuláshoz, de már egész más miatt. Ez nem ijedtség. Ez… régről ismerős érzés, ami nagyon hiányzik. És előttem valaki, aki még annál is jobban hiányzik…
Aztán meghallom a hangját is, halványan, mert az autója azért lefogja a hangot. De értem a szavait, és látom azt is, hogy eltakarja az arcát…
Hmm…
- Bocsánat. Kérem ne haragodjon. Nem figyeltem, csak szaladtam. De az autójában nem esett kár. - hátrálok néhány lépést, és a kezeimet is megadóan felrakom. Aztán rájövök, hogy… könnyen lehet, hogy nem is hallott. Normál hangerőn szóltam, és nem tudom mennyire tompít az autója. Arra pedig szintén, hogy könnyen meglehet… valójában nem is hozzám beszélt…
Ezért egyelőre csak várok, és állok az autója előtt. Mert hiába kéne elmozdulni előle (ez kétségtelen), még nem szeretnék…

Egy kicsit sem vagyok ideges. Legalább ez az előnye meg van annak, hogy nem igazán bízok a mai napban. Hiszen az a képzetem volt, hogy már az első alkalommal fel fog ébredni. Aztán teljesen biztos voltam benne, hogy akkor majd a második lesz az igazi. Az sem nyert. És aztán eljött a harmadik alkalom, amit már nem lehetett eltéveszteni. Amit a biztosnál is biztosabbnak éreztem.
Nem lett az…
Vagyis a negyediken természetesen megjelenek a biztonság kedvéért, de már nyoma sincs a lelkes készülődésnek. Az valahogy… most elveszett egy kicsit, és leginkább az ötödik, teljesen, totálisan, tuti-mutira biztos alkalomra tartogatja magát.
Ennek okán pedig… végül az is megesik, hogy majdnem elkések…
Egy barátom figyelte Rytan mozgását, hogy ne a bolygó másik felén legyek, amikor eljön a pillanat, és pár nappal korábban is jöttem. De…
Utolsó pillanatban találtam ki, hogy nem még sem kell virág, nem akarom megint a szemétbe dobni, sem odaadni egy vadidegennek, aki utána azt hiszi, hogy randevúra hívtam.
A Terraiak furcsák…
Vagyis most Rytan is…
Azért, amikor látom, hogy tényleg késésben vagyok, futni kezdek. Az előrejelzések szerint egy wellnessbe megy, és a parkolójában simán el tudom csípni. Úgy, hogy továbbra se vegyen észre…
Viszont tényleg futnom kell, annyira, hogy az utolsó métereknél már nem is nézek körbe. Csak sprintelek, a szövet kabátomat szinte köpenyként lengetve, és egy kicsit sem foglalkozva azzal, hogy a parkoló forgalom szempontjából sűrű. És még csak nem is lassan szoktak itt közlekedni…