Wrong number...

Egy pillanatra az angyal felé fordulok a kijelentése után, majd vissza Tyler felé. Halvány mosollyal a szám sarkában.
- Nem. De nekem még van egy kis erőm. - nem csak azért szeretnék elsősorban Tylerrel foglalkozni, mert ő fontos nekem. Ez logikus is, hiszen én egyelőre még nem érzem magam annyira rosszul, mint ő, és képes vagyok segíteni. Legalábbis… szeretném ezt hinni. Úgy tűnik ugyanis, hogy egyelőre nem tudok mást tenni, csak… várni.
Nem tartozik az erősségeim közé.
De éppen ezért is tartozunk össze Tylerrel. Kiegészítjük egymást, és… harmóniában élünk egymással. Ennek pedig Mikkamakka is a része, aki sokkal intelligensebb, és érzékenyebb, mint amilyennek én elsőre gondoltam.
- De igen. Számunkra… - továbbra is mosolyogva simítok végig Mikkamakka fején, és telepatikusan köszönetet mondok neki. Már neki is van ereje, ezért ő meg láthatóan rám figyel. Egy ideig.
- Értem. - ez egy kicsit sem hangzik jól. Fel kéne éledjen bennem az-az ösztön, hogy meneküljünk innen, amilyen gyorsan csak tudunk. De nem így történik. Inkább egy szilárd elhatározás van bennem, hogy meg fogunk vele küzdeni. A saját és az univerzum érdekében is.
Ám ezt most még eszembe sincs kimondani. Csak figyelek, az angyal minden szavára.
- Megköszönünk minden segítséget. - fejemet az angyal felé biccentem, tisztelemként, és hálámként. Az ugyanis a hallottak alapján világos, hogy szükségünk van egymásra. És nem lesz kellemes, egy kicsit sem, de ki fogjuk bírni. Ennek ugyanis így kellett történnie.
- Ártani nem tud, de visszahúzni minket igen? - itt érzek némi különbséget, de lehet, hogy csak a megérzésem. Ezért inkább kérdezek. Sokszor saját magamra hagyatkozom, ahelyett, hogy segítséget kérnék, de ez nem az a pillanat, amikor az egyéni fejlődés érdekében, érdemes lenne ilyen döntést hozni.
Ez közös érdek…
- Oh… Értem… - olyan jó lenne, ha Tylert kímélhetném. De ismerem őt. Amint őt is tájékoztatni fogják a helyzetről, ő sem akar majd tétlen maradni. Főleg, ha… végig, csak miattam maradt itt…
Érzékelem, hogy Tyler ébredezik, és az egyik tenyerem az arcára siklik. Látom a mosolyát, és önkéntelenül viszonzom én is. Szeretném őt átölelni, és magamhoz szorítani, de engedem, hogy elmozduljon, és ő is értelmezhesse a történéseket. És a látogatónkat…
Nem szakítom félbe a beszélgetésüket, de nem is mozdulok. Ha Tyler szeretne hozzám közelebb húzódni, itt vagyok, és boldogan ölelem őt át. De ha tovább fordulna, azt is támogatom. Az energiámmal körbefonom, és óvom őt, amíg újra erőre nem kap.
- Megérkezett a segítség… - simítok végig Tyler arcán, de továbbra sem akarom nagyon elvonni a figyelmét. Talán jobb, ha az angyaltól hallja, amit én is. Ám természetesen én is készenállok mindenbe beavatni őt.

Fel sem tűnt, hogy visszatartottam a lélegzetem, amíg a válaszára vártam. Az viszont már elég egyértelmű, hogy sóhajként kúszik ki belőlem a megkönnyebbülés.
- Értem… - ha számára erősebb az érzet, mint nekem volt, akkor egy kicsit sem lehet kellemes, de annak mindenképp örülök, hogy legalább fájdalmai nincsenek. Ő a legtisztább lélek, akivel valaha találkoztam, és nem akarom, hogy rossz legyen a számára.
Valószínűleg ezért sem tudok semmi mondani arra, hogy nincsenek véletlenek. Ebben magam is hiszek, számos ‘bizonyítékot’ is láttam, de amikor szenved az, akit a legjobban szeretek… képtelen vagyok ezzel a tudattal nyugtatni magam.
Az aggodalom helyét viszont néhány pillanatra átveszi a döbbenet. Mi lennénk azok? Most még inkább emlékezni szeretnék a mese minden részletére. De egyelőre nem megy…
- Ez… mit jelent a számára? - egy kicsit sem foglalkoztat, hogy velem mi lesz, a sorsomon ugyanis osztozom vele, és ő a fontosabb. És éppen akkor, amikor ezt hangosan is kimondanám, Mikkamakka is felébred, és az ölembe teszi a fejét. Azt hiszem értem, hogy mit akar ezzel mondani, és finoman biccentek is felé, hogy jelezzem, vettem az üzenetet.
- Lesz elég erőnk hozzá? - nem kételkedem az angyal szavaiban. Tudomásul veszem, hogy valóban okkal történt minden, és ehhez mérten már arra gondolok, hogy miként leszünk képesek végrehajtani a feladatot, amire vállalkoztunk. Elsősorban Tyler miatt. De az univerzum miatt is…
További szavai viszont annyira megdöbbententenek, hogy nem csak a lélegzetem akad el. Néhány pillanatig teljes csend honol bennem, és a gondolataim fonala is kicsúszik a kezemből. Majd Tylerre nézek. Szeretettel…
- Köszönöm… - az angyalhoz szólok elsősorban, de Tylerre nézek. Szeretném őt elérni, az energiáját végig simítani az enyémmel. Segíteni neki, ahogy csak tellik tőlem. De egyelőre várok. Türelemmel, és az angyal szavára és tanácsaira teljes mértékben figyelve.

Az ‘ébredés’ egy kicsit sem kellemes, de ezzel a részével most nem tudok foglalkozni. Sokkal fontosabb az első emlék, ami eszembe jut, miszerint: Tyler rosszul van…
Az ő hogyléte a legfontosabb nekem…
De idővel észlelem, és meg is értem, hogy egy angyal jött el hozzánk. Ekkora a baj?
- Fáj… - alig bírom kimondani, mert a gondolat is görcsbe rántja a gyomromat…
- Fájdalmai vannak? - nem érzékelem most úgy, mint szoktam, az én energiám is még keresi a kapaszkodót, a biztos pontot. De Tyler képében most csak bizonytalanságot talál. Aggódom érte…
Éppen ezért minden erőmet összeszedem, és az angyal tanácsát természetesen megfogadom.
- Rendben. - már telepatikusan küldöm ezt az üzenetet is, hiszen a továbbiakban nem fogom erőltetni a beszédet. Nem megy. Ahogy még a valóságunkat sem tudom úgy magamhoz hívni, ahogy kéne.
Mélyen szívom be a levegőt. Érzem, hogy az energiám pulzál egy pár pillanatig. Nem foglalkozom vele.
Végül az angyal megtalálja az otthonunkat, annak ellenére is, hogy úgy érzem, nem tudtam túl sok információt és érzetet adni neki. De sikerült. Ezért bólintok, és… valamiért azt várom, hogy Tyler azonnal felébredjen.
Az eszem persze tudja, hogy ez nem így működik…
- Nem tudom hogyan kerültünk ilyen messzire… - küldöm még mindig üzenetként, hogy számunkra is ‘meglepetés’ volt, hogy éppen ide jutottunk. Sajnos nem egy kellemes. Egyre inkább azon töröm a fejem, hogy mit tettem, mi történhetett…
Aztán kizökkenek a negatív gondolat spirálból, amikor feltesz egy kérdést.
- Csak halványan. Emlékszem rá, hogy az édesanyám mesélte… de arra nem, hogy pontosan mit… - lehajtom a fejem, mert tényleg nem tudom most felidézni. Pedig erre emlékszem… Most még sem tudom felidézni…
- Nyomást. Tyler azt mondta, hogy olyan érzés számára, mintha összeakarnák őt nyomni. Én… érkezéskor nem éreztem semmit. - a döbbeneten kívül. De nem hiszem hogy arra kíváncsi…

A valóság talaja kicsúszott a talpam alól, és csak nagyon lassan tudom visszahúzni. Sőt az is lehet, hogy… nem is én nyúltam érte, hanem valaki visszatette a helyére. Az első ugyanis amit megérzek, valakinek a jelenléte…
Nem Tyler az, még csak nem is Mikkamakka. Fényt érzek. Mindent betöltő, és gyógyító fényt. Egy helyre összpontosultva, és… magam körül mindenhol.
Pedig még csak nyitva sincs a szemem…
Lassan emelkednek fel a szemhéjaim, és a tüdőmbe is csak fokozatosan kerül levegő. Aztán megmozdul a testem. Vagy valami, amit annak érzek…
- Mihhhh… - gondolatban befejezem azt, amit az ajkaim még nem tudnak. “Mi történt?”. Ha az aki szólt hozzám megért így is, akkor nem is fogom erőltetni a beszédet. De ha nem kapok választ, akkor idővel életre keltem a hangszalagokat, és ki is mondom hangosan a kérdést.
- Tyler… kérlek rajta segíts… - ő már akkor sem volt jól, amikor még magamnál voltam. Most viszont… aggódva tekintek rá, és a kezét finoman a tenyerembe rakom.
Egy pár pillanatra viszont a lény felé is elfordítom a tekintetem. Más, mint a többiek, és… a fényét még úgyis jóval erősebben látom, hogy a miénkhez hasonló alakot vett fel. És szandálban van…
Angyal…
- Igen. Egy pillanat… - kavarog a fejem, és a gondolataim Tylerrel vannak tele. De tudom, hogy most ki kell tisztítani a tudatom, mert ezzel épp neki segítek. És magamnak is…
Egyszerre viszont nem megy, és még a ‘képet’ sem tudom azonnal megjeleníteni a gondolataimban. Az apró részletekkel kell kezdenem.
Hőmérséklet. Az érzetek, amik a bőrünket érik otthon. Szél…
- Sokkal melegebb van, mint itt. A levegő is… dúsabb… - remélem, hogy a képet (ami kezd kirajzolódni), jobban át tudom adni telepatikusan. A szavak ugyanis úgy tűnik, hogy cserben hagynak. Nem tudom kifejezni velük azt, ami bennem van.
Tylernek jobban megy az ilyesmi. Remélem tud ő is segíteni.

Zavaros még ez a helyzet, és frusztrál, hogy nem értem a történteket. Így… kissé tehetetlennek érzem magam, és ez egészen addig nem lenne probléma, míg nem adódna kellemetlen helyzet. De sajnos akad…
Aggódom Tylerért, még akkor is, ha látom, hogy próbál erős maradni. Az is, ebben sosem kételkedtem, és tudom, hogy egyedül is megoldást fog találni a problémájára. De nem jó így látni, és… tartok tőle, hogy egyhamar nem fogja jobban érezni magát.
Az erőmet viszont megakarom őrizni, hogyha kell, neki is támasza tudjak lenni, így hamarosan bíztató mosoly jelenik meg az arcomon, és Tyler kezét is… finoman megérintem, amikor kissé csendesebbé válik.
Nem lesz baj. Segíteni fognak nekünk.
- Valóban? - mosolyodom el még jobban, mert annak örülök, hogy Tylernek van kedve legalább viccelődni. Még akkor is, ha… azt érzem, jobban mondva remélem, hogy komolyan gondolta a csinosságomra vonatkozó kijelentését.
Ez persze a legkisebb ‘problémává’ válik, amikor az öv nem éri el a kívánt hatást. Tyler mintha még rosszabbul lenne, pedig épp az ellenkezője kéne, hogy történjen.
- Kérlek, mondd, hogy mit tehetek érted. - azon kívül persze, hogy köré fonom az energiámat, és ha kéri, osztozom is vele. Az egy kicsit sem érdekel, hogy nekem marad-e erőm. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát. Mikkamakkának sem kívánok ilyet, bár rá most képtelen vagyok fordítani a figyelmemet. Csak Tylert figyelem.
A vendéglátóink pedig úgy tűnik, hogy szintén érzékelik, nem úgy alakult a helyzet, ahogy az elvárható lenne. Ez sajnos nem nyugtat meg, de legalább… többen figyelünk, és többen próbálunk megoldást találni, ami mindig eredményesebb, mintha csak ketten lennénk Tylerrel.
- Én… azt hiszem jól vagyok. Legalábbis nem érzek ahhoz hasonlót, amit Tyler. - válaszolok először a lénynek, majd visszafordulok Tylerhez.
- Pihenünk egy kicsit? Mikkamakkára vigyázok én. - tudom, hogy milyen fontos neki a kutya, ezért szeretném, hogy legalább miatta ne kelljen aggódnia. Pihenjen, amennyit csak tud. Remélhetőleg akkor idővel jobban fogja érezni magát.
Akkor viszont megremeg egy pillanatra a szám széle, amikor figyelmeztetnek rá, hogy előbb vagy utóbb én is így fogom érezni magam. Az most kifejezetten rossz lenne. Nem dőlhetek ki, addig nem, amíg Tyler jobban nem lesz.
- Rendben. - követem őket a kristály szobába, és figyelek Mikkamakkára is. Pillantásom viszont többször siklik Tyler felé, és így látom, hogy mikor megérkezünk… elmosolyodik.
Egy kicsit könnyebbé válik a légzés.
- Köszönjük. - aprót biccentek, majd igyekszem a tápláló energiára gondolni, ami Tylernek segíteni fog. Remélem. Nagyon aggódom, és ezt egyre nehezebben tudom leplezni.
Idővel viszont… sajnos bekövetkezik az, amire figyelmeztettek. Gyengülni kezdek. Én nem érzek olyasfajta nyomást, mint Tyler (egyelőre…), de nagyon nehezen tudom összefonni a gondolataim fonalát.
Szinte… leáll egy…
Pillanatra…
Elme…

Egy pillanatra Tyler felé fordítom a  tekintetem, amikor megérzem az energiáját (és a sajátomat is, amit visszairányít), és a feszültség ellenére is elmosolyodom. Az ugyanis mindent helyre tesz bennem, hogy bármi is történt, együtt fogunk vele szembenézni.
- Nekem valahonnan ismerős. De nem tudnám megmondani, hogy honnan. - azt nem teszem hozzá, hogy pillanatnyilag. Könnyen lehet ugyanis, hogy akkor sem emlékeznék jobban, ha nem kötné le a figyelemet a téves helyszín és persze Tyler biztonsága. Továbbá az is lehet, hogy ez az érzet most becsap, valamilyen oknál fogva. Ezért nem is firtatom. Inkább a jó kapcsolatot igyekszem kiépíteni, mert galaxistól, sőt dimenziótól függetlenül, ez elsődleges célom.
A ‘vendéglátókkal’ pedig együtt nevetek, amikor Tyler is a humor felé fordul. Szeretem a könnyed hozzáállását. A bennem lévő, néha morgolódó alakot is képes egyből csendre inteni. Sok esetben pedig meg is nevettetni, akárcsak most.
A jó hangulat viszont gyorsan szertefoszlik, amikor kiderül, hogy az a hazaút… annyira mégsem lesz akadályoktól, mentes…
- Ezt… én tényleg nem értem… - teszem szét a kezeimet tanácstalanul, és valahol… kissé reményvesztetten is. A megoldási javaslatot hallva viszont sikerül cselekvésre ösztönözni magamat. Az önvád egy részét is sikerül eloszlatni, bár válaszolni nem tudok Tyler szavaira. Egyszerűen csak bólintok. Talán tényleg nem tehetek róla.
- Tudok esetleg segíteni valahogy? Nem fogunk tudni egyhamar elindulni, ezért más megoldást kell találnunk. - próbálom elrejteni az aggodalmat, legalább a hangomból (mert önmagában ez az érzés nem lesz Tyler segítségére), de nem igazán megy. Ezért egy idő után feladom, és inkább oda is megyek hozzá, amikor a hajót irányba állítottam, és megtörtént a landolás. Legalább már ezzel a kérdéssel nem kell foglalkoznunk, mert szilárd talaj van a talpunk alatt.
Aztán ismét emlékeztetetőt kapok arra, hogy bármennyire is kézenfekvő lenne, nem vagyunk kettesben. A lényeg átnyújtanak nekünk egy övnek tűnő valamit, amit alaposan megvizsgálok, mielőtt felvennénk magunkra. Ez nem bizalmi kérdés, szimplán technológiai szempontból nézem meg a kompatibilitást, mert ahogy a rezgésünk más, úgy az ehhez hasonló szerkezetekre adott reakciónk is más lehet ahhoz képest, amire szántán az eszközt. Tyler nem ennyire óvatos, és neki nem is kell, én az leszek helyette is. Ő csak élvezze ki a pillanatot, a felfedezés örömét, hogy egy számunkra új fajjal találkozhattunk. Ha már minden rendben lesz, minden bizonnyal én is csatlakozom hozzá ebben az érzetben.
Mivel mindent rendben találok, felveszem az övet. Egy kósza pillantást vetek Tyler felé is, ő is hasonlóképpen tett-e.
Amiatt viszont nem aggódom, hogy eltűnnek a lények egy időre. Figyelmeztettek minket rá, hogy nagy valószínűséggel ez fog történni, így továbbra is csendes nyugalommal várom, hogy tovább alakuljon a helyzet. Úgy tűnik, már csak a kijelentése alapján is, hogy Tyler jobban érzi magát. Ez pedig határozottan megnyugtató számomra is.
- Csinosnak érzem magam. - mosolyodom el, és igyekszem én is a könnyed oldalam felé fordulni. Van nekem olyan is. Csak a biztonsági kérdések gyorsan a háttérbe tudják szorítani. A pillantásom pedig találkozik Tyleréval, és kezdem azt érezni, hogy tényleg nem lesz baj. Már majdnem elhiszem…
- Köszönjük. - már őszinte és élénk a mosolyom. Tényleg kezdem még jól is érezni magam. Mielőtt viszont hagynám, hogy a kíváncsiságom is útra keljen, és elkezdje felfedezni a helyet ahová érkeztünk, érzékelek valamit. Épp csak egy villanásnyi időre, de az elég.
Tyler ugyanis már nem fest olyan jól, mint korábban. Mintha bizonytalanabbul állna, és az energiáját sem érzem olyan erősnek, mint korábban. Önkéntelenül lépek közelebb hozzá, és nem veszem le a pillantásom róla. Nem tudom, hogy mit tesznek a lények, vagy akár Mikkamakka, mert csak Tylerre figyelek.
- Tyler… mit érzel? - óvatosan megérintem a vállát, és ha esetleg azt érezném, hogy nem képes megállni a lábán, akkor megtartom őt. Fizikai értelemben is támaszként szándékozom szolgálni a számomra, de energia szintjén is. Épp csak… ez az öv valahogy felkavar mindent. Vagy épp maga az univerzum…
- Mi történt? - fordulok néhány pillanatra a vendéglátóink felé, majd vissza Tylerhez. Egyelőre viszont ellenállok annak az ösztönnek, hogy pusztakézzel tépjem le az övet magunkról. Csak megérzésem van azzal kapcsolatban, hogy az okozza a zavart, illetve… a remény, hogy valami teljesen megmagyarázható, és megoldható, pusztán pillanatnyi probléma adódott…

- Én sem... - érzem energiáját, s finoman visszasimítom felé. Neki is szüksége van az energiájára. Tudom, hogy nem fogunk lejjebb zuhanni a rezgésben, mindössz a sötétség az, ami itt olyan sűrű, s annyira alacsony rezgésű a hely, hogy érzem, ahogy folyton vissza akarok patanni róla. De legalább haza dobna....
- Antares. - ízlelgetem a rezgését a szónak, s figyelem magát a portált is. - Még sosem hallottam róla...
- A tyúk meg én vagyok... - önkéntelen a kiegészítés, kibukik belőlem, ezt az érkezők hatalmas nevetéshullámmal reagálják le.
Hazamehetünk. Az jó. Kezdem nagyon nem jól érezni magam, de még csak kavarog bennem minden.
- Hogy? -egy kicsit megrémülök. Ha ismeretlen az energiánk, akkor mi vagyunk az elsők és...
Azt hallom, amit nem akartam hallani.
És valóban. Ne fogunk tudni visszamenni. És a furcsa, hogy nem azt érzem, mint amikor elhajítok valamit, és olyan messzire esik le, hogy nem érzékelem. Hanem visszapattan a saját energiám, annyira sűrű itt minden. S nem is vagyok tőle túl jól. Kavarog mindenem.
Éppen ezért kicsit lassan tudok visszakúszni a székhez, hogy energiáim odahuppanjanak. Jamil energiája érint meg, s belekapaszkodom, majd elengedem, hogy tudjon a hajóval foglalkozni. Mikkamakka visszamászik az ölembe, érzékelve, hogy mi is lehet bennem.
- Mindent tökéletesen csináltál. Nem tehetsz róla...- hogy eltereljem a figyelmem a kavargásról, bekapcsolódom a landoláshoz.
- Nem jól. Folyton visszaverődök.. - mindenféle értelemben.
A landolás sikeres, s érzem, ahogy segítenek bennünket a mozgással. Nem siettetésképpen, érzem segítő gyengédségüket.
De nem tudok ellenállni a látványuknak és energiájuknak, még a kavargás ellenére is gyermeki öröm lep el, ez némileg segít.
Egy-egy övet tartanak felénk, Mikkamakka részére is, ahogy látom.
- Ez az öv segíteni fog a frekvenciátok helyre állításában. Mivel ilyen magas rezgéssel még nem találkoztunk, az első másodpercekben még nem érzitek a hatását, ahogy állítjuk be. Ha eltűnnénk, visszajövünk, amint megvan a kallibrálás.  
Eltűnnének? De miért? Aztán megértem. Egy pillanatra olyan sűrűek lesznek számomra, hogy csak tűhegynek látom őket. Érzem is, ahogy préselődnek energiáim, kapaszkodom Jamilba. Aztán újra megjelennek. Vagy mi jelenünk meg előttük.
- Már jobb. - határozottan úgy kezdem érezni, mintha tágasabb lenne a világ. Jamira tekintek, energiáim mindvégig köré fonódtak, hiába vagyok minden energiámra már csak fajtám miatt sokkal érzékenyebb. Mikkamakka meg mindenáron le akarja venni az övet, így megsimítom, s elmondom neki, miért is jó, ha rajta marad.
- Sajnáljuk, hogy ez történt veletek. Míg a Daalok részéről megérkeznek, addig maradjatok velünk, ha valami történne, tudunk segíteni.
Hirtelen azonban fáradtság tör rám, s szédülni kezdek... még sosem volt ennyire erős ingadozásban ... voltaképpen sosem, egyik lényem sem...

Próbálom kideríteni, hogy mi történhetett, de egyelőre nem járok sikerrel. Pontosabban egyre világosabb, hogy mi történt, de ezt a lehetőséget nem szívesen fogadnám el…
- Nem értem mi történhetett… - tudom, hogy mindennek oka van, de időnként nagyon nehéz megtalálni a ‘kézikönyvet’ az élethez. Éppen ezért most is Tyler felé fordulok aggódon. Igyekszem az energiámmal is körbe vonni őt, hogy ne érezze olyan erősen a nyomást.
- Úgy tűnik, hogy igen. Azon belül is… - ellenőrzöm még egyszer, hogy biztosan helyes adatot mondjak. - az Antares… - ez nem a legjobb hír. Nem itt kéne lennünk. És nem is ebben az időben…
A kellemetlen érzeteket pedig egyelőre elhessentem, mert Tylert szeretném előbb rendben tudni. Az ő biztonsága nekem a legfontosabb. Meg persze Mikkamakkát sem szeretném elveszíteni út közben, mert azt sem viselné túl jól Tyler…
Ezen törekvésemet pedig megőrzöm akkor is, amikor kiderül, hogy nem vagyunk egyedül. Inkább óvatosan kommunikálok, és reagálok mindenre. Barátkozni akkor is lehet, ha már biztosan nem fenyeget minket semmilyen veszély.
Ettől függetlenül persze válaszolok a nekem feltett kérdésre.
- Krokodil és kígyó. - teszem fel a egy pillanatra a kezem, annak ellenére is hogy nem tudom még milyen a vizuális kapcsolat. Önkéntelen mozdulat, ahogy az is, hogy pár másodperccel később leteszem az ölembe a kezem.
- A tojás volt előbb…. - mosolyodom el, és némileg a zavarom is enyhül. Hiszen… azért elég szépen átnéztek minket… De mivel részükről sem marad el a bemutakozás, hallgatom őket figyelmesen.
- Igen. Szándékunkban áll az eredeti úticélunkhoz megérkezni. Köszönjük a segítséget. - Tylerre tekintek, és kissé megnyugodva hátrébb dőlök az ülésemben. Valamit elnéztem, de nem lesz semmi gond. Segítenek nekünk hazajutni…
Két ütemet is kihagy a szívem, amikor kiderül, hogy mégsem olyan egyszerű ez a dolog…
- Kell, hogy legyen valami megoldás. Hogyan segíthetnénk mi is? - kérdezem a vendéglátóinktól, mert természetesen nem tolom rájuk a teljes felelősséget. Bárhogyan is tudunk, illetve tudok hozzájárulni, ahhoz, hogy hazaérjünk (a célunkról kezdek lemondani…) állok a rendelkezésükre. De úgy tűnik, hogy egyelőre csak egy dologra van szükségük. Türelemre…
- Rendben. Köszönjük… - nagyon nehéz elrejteni az élt, és a csalódottságot a hangomból, de megpróbálok mindent. Még Tyler keze felé is nyúlok, és ha tudom, megérintem őt, az ő és a saját megnyugtatásom érdekében. Ezt követően pedig ellenőrzöm a kapott koordinátákat (ötször…), és elindulunk a kijelölt landolási hely felé.
- Legközelebb te vezetsz. Frissíteni kell a navigációs rendszeremet… - igyekszem inkább a humoros oldalát megfogni a történteknek. Arra pedig még egyelőre nem gondolok, hogy miért alakult így. Remélhetőleg majd az is kiderül.
- Hogy bírod a nyomást? - kérdezem Tylertől, amikor már megérkeztünk. Itt már én sem érzem túl kellemesen magam, de annak örülök, hogy ‘szilárd’ talaj van a lábaink alatt.

Eeez valahogy nem úgy néz ki, mint a másik galaxis ahová tartottunk volna. Már gondolatban a kis kiruccanást is kigondoltam, s van egy olyan érzésem, az most ki fog maradni...
Mivel már éppen keresi Jamil, merre is vagyunk, így csak várakozom és figyelem, ahogy várakozik az adatok érkezésére.
- Azt érzem. Mintha össze akarnának nyomni. - próbálom érzékeimet visszaállítani a megszokottra, dee... a Sötétséget most itt jobban érzékelem. Otthon... alig volt. Van.
Kérdezném, hogy elvileg hol, mikor érzékelem, nem vagyunk kettesben. Hármasban. Sőt, ami azt illeti, az az elvágott érzés, ami más galaxisokba menetelkor van, s a csoporttól kicsit elszakadunk: mintha... még távolabb lennének...
- Ha... ha ez nem Nyrka, akkor hol vagyunk? Tejút?
Meglepődöm, energiáim Jamil felé is irányulnak. Az érkezők érzik meglepettségünket, s amint azt is érzik, engedjük, hogy átvizsgáljanak, már érzem magamon is, ahogy valaki becsatlakozik a figyelésbe.
A fegyverek, ha vannak is, sokkal inkább akadályok elhárítására szolgálnak, de amúgy is ki tudjuk mozdítani magunkat máshogyan, ám a rendszer jelzi, hogy hatástalanítva lettek.
Nem bánom, ha ezt szokták tenni, akkor ezt szokták. S meg is jelennek gondolatainkban, én meg nem tudok ellenállni, ahogy a bogárszerűségük magával ragadó! Hát még a színük! Nem is szólva az energiájukról, igaz, nem olyan magasan rezegnek, mint mi.
- Amm... igen, madár és draco felmenőim vannak, Jamilnak meg...- átadom neki a “szót”, de szerintem úgyis tudják.
- Antaresiek vagyunk, feladatunk a portál felügyelete és a máshonnan érkezők, máshová tartók segítése. Felőletek nem kaptunk értesítést, s érzékeljük, szándékaitok szerint nem is állt ide érkeznetek. Amennyiben vissza szeretnétek jutni, ha ismeritek a koordinátákat, s vissza szeretnétek térni, úgy segítünk visszajutni. - aaahhh, annyira szereteteljesek! És c... aranyosak!
- Egy pillanat... - s valóban egy pillanatnak tűnő másfelé figyelés történik részükről, és mégsem. Érzem, ahogy mégegyszer átnéznek bennünket. Zavartan figyelek Jamil felé, Mikkamakka meg csak boldogan vigyorog.
- A ti energiátokkal még sosem találkoztunk. Nem tudunk viszonyítási referenciát a rezgésetekhez tenni. Így ha a koordinátátok meg is van, nem tudunk visszaküldeni benneteket.
Erre viszont energiáim már az ülésre huppannak.
- Ez.. ez mit jelent? Hogy nem mehetünk vissza? - kétségbeesetten próbálom felvenni a kapcsolatot az otthoniakkal gondolatban, de olyan erővel verődöm vissza, hogy kiesek a székből, gondolataim szétesnek.
- Köszönjük a segítséget az azonosításhoz. Ahogy látjuk, valóban időbe kerül, mire meg tudjuk oldani, hogy hazatérjetek. - együttérző érzet ér el bennünket, szeretettel körbevéve. A gömbök eltávolodnak, majd eltűnnek.
- Míg tudunk ebben tenni valamit... szeretnénk, ha vendégeink lennétek, s míg tudatotok alkalmazkodik a környezethez. Ahonnan érkeztetek, sokkal magasabb a rezgés, így kiküldtük a kérést a többi dimenzió felé, hogy segítsenek nektek. Hamarosan érkeznek.
A kijelzőn megjelenik egy koordináta, mint landolási hely.
Ebből alig érzékelek valamit, mert a csapongó, s fejbecsapott tudatomat kapargatom össze, mint amikor az avart forgatja a szél a víz felszínén.

Néha-néha elkalandozik ugyan a tekintetem Tyler felé az előkészületek közben, de összességében semmi sem marad ki. Tényleg semmi. Még váltás ruhám is van bőven, pedig semmit sem utálok annyira, mint a ruha hajtogatást. Sokkal egyszerűbb, ha nincs rajtam semmi, mert a testem sem fizikai…
Felfedezni viszont gondosan kialakított testtel, és szép ingben megyek. Remélem Tylernek is tetszik…
Megvárom, hogy elhelyezkedjenek Mikkamakkával, aztán bólintok, amikor szóba is jelzi, hogy készen állnak. Ez a gesztus persze inkább udvariasság, mint biztonsági kérdés. A hajónk kifogástalan csillapítással rendelkezik, így nincs az az ugrás, amit megéreznénk.
A panelen lévő adatok viszont függetlenek attól, hogy milyen fejlett a technológia. Nem érkezik hibajelzés, viszont a tér-idő koordináták… nem pont olyanok, mint amilyennek lenniük kéne.
- Hmm… nos… - mielőtt válaszolnék lefuttatok még néhány ellenőrzést. Vagyis Tyler azt láthatja, hogy az ujjaim úgy járnak a panel fölött, mintha éppen egy finom étel alapanyagait készíteném össze vacsorához. Vagyis nagyon gyorsan, némi aggodalomtól ráncba húzott homlokkal.
- Az ugrás megtörtént. Megérkeztünk a célunkhoz. De még sem ott vagyunk. - ez az anomáliák iskola példája, de sajnos igaz.
- Elvileg a… - nem tudom befejezni a mondandóm, mert nem csak a rendszer jelzi, hogy nem vagyunk egyedül, hanem az illetők be is jelentkeznek hozzánk telepatikusan. Ezt jó jelnek veszem. Akik támadni akarnak, általában nem telepatikusan üzengetnek, hanem előbb lőnek, és csak aztán kérdeznek. Annyira viszont nem tudok kedves, és kedélyes lenni, mint Tyler. Vagyis eszembe se jut beleszólni a beszélgetésbe.
- Hmm… - fordítom el egy kissé a fejem a meglepetéstől, mert hamarosan energia gömbök is megjelennek körülöttünk. Határozottan pozitív energia. Így pontosan egy árnyalattal leszek nyugodtabb, és talán  barátságosabb is.
- Persze. Vizsgáljanak csak. - pontosan így tennék én is, ha egy idegen érkezni a galaxisunkba, ezért eszembe sincs ellenállni. Hozzáférést adok a rakományunkhoz, a küldetés naplónkhoz, és minden rendszerhez, ami nem kapcsolódik szorosan a technológiánkhoz. Azt azért… így elsőre nem szívesen mutatnám meg…
Tylerben viszont láthatólag nulla aggodalom van, ezért amikor felsikkant örömében, felé fordítom a tekintetem, és én is elmosolyodom. Lassan, de biztosan.
- Tényleg azok. Talán nem is érkeztünk olyan rossz helyre. - ha tudom megérintem Tyler kezét, és finoman meg is fogom.
- Bennetek kiket tisztelhetünk? - kérdezem a ‘vendéglátóinktól’, mert nem találkoztam még hozzájuk hasonlóval. Az energiájuk viszont nagyon kellemes, és megnyugtató.

A mintavételi dobozokat készítem elő, pontosabban ellenőrzöm. Ez azt jelenti, hogy egy elég szép méretű berendezés előtt állok, s a leadott utasításokat ellenőrzöm, hogy amikor megérkezünk, csak kézbe kelljen venni.... Lesugározni. Dehogy cipelem! Megvakarom a pikkelyt az arcomon, s kisimítom a pihetollat az arcomból, mert a tollas hajam mindig csak zavar.
- Hmmm? - csak hümmentek a fejében, de amúgy a listára fókuszálok, erőteljesen.
- Ja. Igen. - kapom kezembe a holmit, s az ülőhelyemhez sietek.
Értetlenül nézek Mikkára. Ritkán ad ki hangot magából, sokkal jobban szeret gondolatban beszélni.
- Mi a gond? Az ölembe akarsz lenni? - de látom, ahogy Jamilra néz, s abbahagyja, s inkább hozzám jön. Felveszem, ő is termetes, de én is, így elfér az ölemben, a speciális biztonsági övekkel. Rácsatolom.
- Készen vagyunk.
És meg is vagyunk! De...
Döbbenten nézek Jamilra, majd a panelre.
Ilyen sötét nincs a másik unverzumban. És egészen más az energiája is.
- Beragadtunk? - állt már le a cucc, másik, ha Jamillal lettem volna, biztosan máshogy végződött volna, a panelen figyelem a kijelzést, de mind-mind ismeretlen.
- Hol vagyunk? - a rendszer máris bejelez, hogy nem csak a közelünkben vannak, de beszélni akarnak.
- Wow... - a gondolatok előbb engem érhettek el? Jamilra nézek.
- Üdvözöllek benneteket vándorok. Energialenyomatotokkal nem találkoztunk. Milyen ügyben érkeztetek? - a hangok, mert ez csoport hangja, barátságos, segítőkész, s nagyon magas rezgésű.
- Tahaliából jöttünk és Nyrka-ra akartunk ugrani. De...- nem vág közbe, mégis érzem kérdésüket fejemben.
- A galaxisunk... miért, ez nem Nyrka? Nem úgy néz ki... - energiagömbök vesznek körbe bennünket, elég méretesek, de még tisztes távolságból.
- Óoookké... Jamil, meg tudunk állni, hogy átvizsgáljanak bennünket? - majd megjelenik a fejünkben a csoport.
Felsikkantok örömömben, Jamil felsejére csippentem kezem.
- Ú, de nagyon c... gyönyörűek! - nálunk nincsenek olyan lények, mint akiket látok. De végtelenül kedvesek. És végtelenül maradásra marasztalóak.

Minden készen áll az ugráshoz. Ellenőriztem az összes létfontosságú rendszert, sőt… még a kevésbé releváns eszközöket is alapos kivizsgálásnak vetettem alá. Sosem lehet tudni. Talán égető szükségünk lesz Mikka alakú jégkockákra, ezért nem csak a gép vízszintjét, hanem a fagyasztó panelt is ellenőriztem. Biztos vagyok benne, hogy Tylert csak megerősítettem abban, hogy túlságosan is alapos (aggódó…) természet vagyok, de nem minden nap ugrunk át egy másik univerzumba. Ami azt illeti, számomra ez az első alkalom…
Éppen ezért nagyon várom, és mosoly honol az arcomon, amikor a navigációs rendszert is ellenőrzöm (a harmadik alkalommal…). Mikkamakka, becenevén Mikka is már biztonságos helyen van, és viszonylag kevés nyálat termel.
Tehát minden készen áll az ugráshoz, Tylert kivéve
- Mehetünk? - fordulok Tyler felé, mert szeretném, hogy ő is biztonságban érezze magát, és persze készen álljon az utazásra. Leginkább pedig azt, hogy ez közös kalandnak élje meg az utazást. Én a magam részéről ugyanis nagyon örülök neki, hogy végre kettesben vagyunk egy kicsit…
Pardon.
Hármasban.
Mielőtt elindíthatnám az ugrási folyamatot (amennyiben Tyler készen áll), Mikkamakka elhagyja a számára kijelölt helyet, és még némi csaholást is hallok az irányából. Szigorú tekintettel fordulok felé, mire azonnal visszasomfordál, és az ugatást is abbahagyja. Mire visszafordulok a panelhez már halvány mosoly bújkál a szám sarkában. Nehezen tudom tagadni, hogy kedvelem a mókás kis állatot…
Ha Tyler is elkészült, akkor elindulunk. És egy pillantásnyi idővel később, bárminemű testet érő erőhatás nélkül megérkezünk a cél univerzumba.
Elvileg…