A heartwarming meeting

Mosolyogva bólintok, és természetesen megjegyeztem mindent szavát. Úgy gondolom (remélem…), hogy ebben nem lesz hiba. Hiába voltam többször is biztos benne, hogy az érzelmeim viszonzatlanok, a figyelemből sosem engedtem. Emlékszem szinte mindenre, ami vele kapcsolatos. Már csak azért is, mert a regényeimben serényen ‘jegyzeteltem’...
- Ebben az esetben szeretnék majd mutatni valamit, ha visszamegyünk a Terrára. - sosem vettem a bátorságot, hogy megmutassam neki azon regényeimet, amin a hősnőt róla mintáztam. De most… eljött az ideje. És remélem, hogy örülni fog neki, még akkor is, ha a valóságot természetesen nem adja vissza, amit papírra vetettem.
Azonban ezen aggodalmamat is eltünteni, hogy elárulja, valójában a szomszéd birtokot nézte ki magának. Ez az örömhír nem csak feltölt, de segít abban is, hogy jobban teret adjak az érzéseimnek. Szinte… mindegyiknek…
- Várom. - minden gesztusom erről árulkodik. Türelmetlenségről azonban nem. Életem nagy részében róla álmodoztam, ezért nem számít, hogy a valóságban meddig kell majd időznöm. Főleg, hogy… Damien igényeit is figyelembe kell vennem. Számára ugyanis nehéz időszak következik. Még akkor is, ha Alanára viszont rátalált…
Miope szavai pedig meghatnak, és megértem, hogy miért mondja ezt. Így nem is válaszolok most, csak bólintok kijelentésére, a kezét pedig… gyengédséggel, és szeretettel érintem meg. Érzem, hogy viszonozza a gesztusom, és emiatt a magam részéről… nem is mozdulnék el innen egyhamar. Ő viszont úgy dönt, hogy inkább most keresi fel Brigidet, és természetesen tiszteletben tartom ezen indíttatását.
- Rendben. - mosolyogva bólintok, még akkor is, ha jobban örülnék neki, ha most maradna. Elengedem a kezét, és a pillantásommal sem szándékozom őt fogva tartani. Még akkor sem, ha a finom puszi jóleső melegséget, és finom cikázást csempészik a bőröm alá…
Csak mosolyogva integetek, és maradok ott ahol vagyok. Itt meg fog találni. Ha keres… most már bárhol meg fog találni…

Mosollyal bólintok, és most nem mondom ki, hogy már alig várom. Ennek közlését a tekintetemre bízom, ami ragyog, akárcsak ő maga. Ha ő nem kísért volna el, ha nem támogatna, és nem lett volna olyan csodálatos a hajókázás… minden bizonnyal most képtelen lennék, akár egy mosoly árnyékát is az arcomra ölteni. Az érzetekkel pedig még kevésbé boldogulnék.
Ezért biztos vagyok benne, hogy valamiként meg fogom neki hálálni azt, amit értem tett, és biztosítani fogom őt róla, hogy számíthat rám is. Nem csak azért, mert a genetika úgy hozta, hogy két erős, támaszkodásra nagyon is alkalmas vállat tudok neki felajánlani. Egyszerűen csak azért, mert szeretem Őt…
- Te szereted a meglepetéseket? - régóta ismerjük egymást, és sok mindent tudunk a másikról, de… úgy gondolom, azáltal, hogy megváltozott a viszonyunk, néhány apróság talán… szintén más színben fog most megjelenni. A meglepetés már nem csak egy apróság, vagy egy véletlen műve, hanem egy gesztus, amit a másik boldogsága érdekében fontolunk meg. Ez esetben pedig szerintem… megér egy kérdést ez is.
Ehhez hasonlóan… más dolgokat is ki kell tapasztalnom. Mindig is inkább megfontolt voltam semmint olyasvalaki, aki a lelkesedése, vagy a hangulatai után mozdul minduntalan. De Miope társaságában… olyan szabadnak érzem magam. És boldognak. Az érzéseim pedig magukkal ragadnak, és… nagyon engedni szeretnék nekik.
Ám még így is bennem van az óvatosság, a félelem, hogy ismét megégetem magam. És ezért résen kell lennem. Miope minden egyes gesztusa viszont szépen lassan, de érezhetően elkezdi kimosni belőlem ezt a sötétséget. A fénye, a nevetése, a körém fonódó karjai és boldogsága… megnyugtat, hogy mégsem tettem rosszat. Hogy… boldoggá tudom tenni őt. Mert csak ezt szeretném…
- Szomszéd? - kérdezek rá, hogy jól értem-e, de a pillantásom, és a szívem már a megerősítés nélkül is érti. Az nagyot dobban, ütemet tévesztve, majd fékevesztett tempóval újra neki indul. Az ölelésem pedig szorosabbá, de mégis gyengéddé válik. Még az illatát is bátrabban lélegzem be.
- A meglepetésed is? - szökik fel vidáman, talán kicsit kacérkodva még a szemöldököm is. Nem gondolok semmi olyasmire. Egyszerűen csak azt kívánom, bár ott lehetnék vele, már most is…
Viszont nagyon is értettem, hogy valami mást is megemlített, ezért bármilyen jól is esik a felhők felett lebegni Miopéval, vissza kell térni a valóságba (egy kicsit…)
- Az egész család hálás lenne neked azért, ha sikerülne Damien szabadságát eképpen is kivívni. - ez nehéz pillanat mindannyiunk számára, és természetesen sosem tennék ígéretet más nevében. De ismerem őket, és bízom bennük, így tudom, hogy… ettől függetlenül is szeretettel fogják Miopét fogadni a családban. Már csak azért is, mert régóta a része…
- Én másért is hálás vagyok neked… - először finoman megfogom a kézfejét, ha engedi nekem, majd apró csókot lehelek rá. Aztán a tekintetét keresem, és…
Majdnem kimondok valamit, amit már magamban megtettem…
De nem teszem, mert nem szeretném, hogy erre a pillanatra emlékezzünk majd mindketten. Csak mosolygok, pillantásom egy másodpercre sem levéve róla, és…
A tekintetem beszél helyettem…

Szeretem a szavakat. Utat mutatnak a sötétben, a legzordabb időkben is a fény felé vezetnek, és ha elég kitartóan ápoljuk, és szeretjük őket… mindent ki tudnak fejezni, ami szükséges.
A szükséges viszont nem elég a boldogsághoz. Így amikor Miope szavak helyett a kezemen simít végig… értek mindent. Szavak nélkül is, és a mosolyom… örömtelien ragyog fel.
Az illatába és az energiájába pedig boldogan simulok bele. Azt érzem, hogy… minden rendben lesz. Hiába akar a józan ész minduntalan visszaköszönni, egy határotott “NEM”-mel. Miope jelenléte mindig elkergeti.
Ezért idővel bátrabb leszek, és más módon is szeretném kifejezni érzéseimet. Apró csókot ejtek nyaka ívére, lélekben mosolyogva, és ahogy a lélegzete is elakad…
Megáll bennem is a levegő, és minden mozdulat…
Már visszakoznék is, ajkaim kis híján a “Sajnálom” szót is kiejtik. Túl mentem a határon…
Aztán, ahogy mélyet lélegez, és még szorosabban átkarol, újra elengedek. És rájövök… A túlzott óvatosság életem minden pontján jelen van, és… tényleg ideje lenne messzire űzni…
Nem adok újabb csókot, de az én karjaim is szorosabban fogják őt körbe, és… így maradok. Ameddig a hold fel nem kél, vagy még azon is túl. Nem számít… Hiszen boldog vagyok. Ő azzá tesz. És ebbe most kapaszkodom.
Aztán a vele kapcsolatos emlékeim is a felszínre törnek, és még szélesebb lesz a mosolyom. Csak a szépre emlékezem. Ugyanis egyedül az volt keserű, amikor ő nem volt jelen.
Kérdésére ezért gondolkodni kezdek néhány pillanat erejéig. Szeretem a meglepetéseket. De kíváncsi is vagyok. És végül az alapján döntök, hogy ő milyen lehetőséget ajánlott fel.
- Igen. Legyen akkor meglepetés. - nem zavar, hogy éppen ezzel váltam bizonytalanná, és veszítettem el a dal fonalát. Nekem elég az, hogy ez egy újabb alkalmat jelent, amikor együtt lehetünk. Éppen ezért, amikor mond még valamit… nem csak a tekintetem ragyog fel, hanem a szívem is új dal ritmusát kezdi el püfölni.
- Az csodálatos lenne. - a gondolat, hogy nem csak a közelbe lesz, hanem éppen neki jutott ez eszébe, annyira magával ragad, hogy… hirtelen felpattanok, és ha tudom, és nem látok ellenkezést, őt is emelem magammal, átölelve őt, és karjaimban tartva.De odáig már nem jutok, hogy a levegőbe emeljem őt örömömben, épp csak finomat csúszik a kezem a derekára, de… a valóság még így is figyelmeztet, hogy meg lehet: túlzásba estem. Így finoman teszem őt vissza a padra, a mosolyom sokkal… óvatosabbá válik. Szinte szabadkozóvá. Majd nyelek egy nagyot.
- Remélem néha átmehetek majd megkóstolni, hogy a szomszéd füve zöldebb-e… És zsengébb… - igyekszek visszatalálni az öröm hírhez, amit mondott, és csak a kezét érintem meg finoman, ha engedi nekem.

Nem akarok helyet adni az ürességnek, még akkor sem, ha most kívánkozik befelé, és erőfeszítéseket kell tennem, hogy ki tudjam űzni. Inkább… Miopét akarom beengedni a szívembe. Még akkor is, ha eszembe jut… nem biztos, hogy most van itt az ideje. Valamiért ugyanis nem érzem fairnek, hogy én boldog vagyok, míg Dörmi… olyan nehéz pillanatokat él át. Azonban, ha én is mélyre kerülök, esélyem sincs segíteni neki. Így akár önző, akár önzetlen módon, de engedem, hogy sodorjon magával Miope és az, amit ő jelent nekem. És a mosoly, az őszinte és örömmel teli, így meg is jelenik az arcomon. Mikor már mindkettőnknek levegőre van szüksége, és elválnak egymástól ajkaink.
A válaszát követően - amivel épp azt a félelmet akarja eltüntetni, amit feltártam neki - azonban szükségem van néhány másodpercre. Nem akarom csak üres szavakként kezelni, épp hogy szeretném elhinni, és egy frekventált helyre elrakni magamban. Hogy mindig emlékezzek rá. Ehhez pedig… nem csak néhány szívdobbanásnyi időre van szükségem, verjen a dobbanó bármilyen hevesen is most.
- Köszönöm. - nem csak a kijelentését, hanem mindent, amit adott nekem. És remélem, hogy az érintés, amivel a visszahajtott ujjaim, végig simítják arca ívét, legalább részben átadják, azt, amit érzek.
Ölelésébe ezért belesimulok, és néhány másodperccel később az én karjaim is szorosabban fonják őt körbe.  Állam finoman érinti vállát, és ha nem érzem azt, hogy kényelmetlen lenne a számára, egy finom csókot ejtek a nyaka ívére. Majd… mélyet lélegzem, és egy kicsit sem foglalkozom az eltelt idővel…
Szavaira viszont egy kicsit elhúzódom, hogy lássam a tekintetét, és figyelni tudjak rá, anélkül, hogy csak a közelsége töltené ki az érzékeimet. Így éppen elkapom azt, ahogy az ajkaiba harap és… Magamban meg kell ráznom magam, hogy ne cikázzon a pillantásom önkéntelenül is az ajkai felé… újra.
A boldog meglepettség így több okból is megjelenik az arcomon.
- Melyik dalra gondolsz? - önkéntelenül kezdtem el kutatni az emlékezetemben, és nekem… két dal is eszembe jut, ha rá gondolok. Pontosabban ő jut eszembe, ha a dalt hallom. De talán ő egész másra gondol, ezért figyelek rá, és ellenállok annak a kísértésnek, hogy ismét végig simítsak az arcán. És újra megcsókoljam…

Nem tudom, hogy mennyi idő telik el, mire meg is szólalunk, de nem is foglalkoztat igazán. Sok minden történt az elmúlt néhány órában, és ha nem Miopéról lenne szó, valószínűleg inkább egyedül bírkóznék meg a lelkemet ostromló démonokkal. A jelenléte azonban érezhetően jó hatással van rám. Arról nem is beszélve, hogy milyen kellemes…
Ezért a mosolyára önkéntelenül reagál az enyém is, amikor figyelmem már teljesen felé fordítom. Amikor pedig az érintését is megérzem az arcomon… néhány pillanatra tényleg minden felleg eltűnik. És nem is engedem visszajönni…
Felé hajolok, közelségére, és jelenlétére vágyom, ám most is figyelek rá, hogy épp csak annyira közelítsek hozzá, amennyire számára is kényelmes. És remélhetőleg kellemes is…
Mégis most az én gerincem mentén szalad végig kellemesen bizsergető libabőr, mikor ujjaival a hajamba túr… Mélyet lélegzem, jólesően, és szapora szívverésem már nem a nyomasztó gondolatok miatt veri a mellkasomba az ütemet. Valami egész más miatt…
Szavait viszont még sem tudom olyan örömmel fogadni, mint amilyennel szeretném. Ezért már épp megemlíteném, hogy nem tudunk még visszamenni, a szüleimet ugyanis mindenképp meg kell várnom. Azonban ahogy ajkai egyre közelebb érnek, rájövök, hogy… ő egész másra gondolt…
Nem tudom azonnal átadni magam neki, a finom, szinte puhatolózó csókját csak gyengéd lassúsággal, és figyelemmel tudom viszonozni. Idővel viszont hagyom, hogy az érzéseim a felszínre jöjjenek, és át is adom neki őket. Csókom ezért nem válik kötelezővé, de a vágy - és az, hogy milyen sokáig vártam arra, hogy ez megtörténhessen, és megoszthassam vele, ami bennem van - tetten érhető benne. Ahogy az egyik kezem is finoman érinti vállát, és lesiklik karja mentén, hogy aztán a derekán állapodjon meg, és találja meg… remélhetőleg Miope számára is kényelmes helyét.
Ám bármennyire is átadom magam az érzéseimnek, és annak, amit felőle érzek, valahol folyamatosan készen állok, hogy visszakozni tudjak, amennyiben kellemetlen a számára valami. Bízom benne, hogy csak én vagyok túl óvatos, de… túlságosan is fontos nekem ahhoz, hogy elrontsam azzal, engedek a vágyaimnak…
Ezért, ha idővel levegőre van szükségünk, és elhúzódunk egymástól (a magam részéről kizárólag akkor teszem, ha már oxigénhiány fenyeget…), akkor még a közelében maradok, de… suttogva az ajkaira lehelem a félelmemet…
- Ugye ezt nem fogom tudni elrontani? - kapcsolatok terén annyi ballépést tettem, hogy többször is megfordultam már a saját tengelyem körül, és újra meg kellett találni az irányt, amerre tartani akarok. Most viszont nem szeretnék ilyet tenni. És bízom benne, hogy… már nem is fogok.
Ám a megerősítés azt hiszem most nagyon jól esne…

A felhőtlen örömöt szépen lassan mérgezni kezdi az aggodalom. Sok minden eszembe jut, és nem csak Dörmire vonatkozóan, és hiába próbálom elkergetni ezen gondolatokat, makacsul visszatérnek. Kimutatni viszont nem akarom, hogy mi zajlik bennem, ezért talán még a szokásosnál is magabiztosabban állok, és igyekszem erőt is sugározni. Csak Miope érezheti, hogy ez a felszín, az ő kezét ugyanis nem szívesen engedem el. Nem fogom erővel, bármikor el tud mozdulni, de most valóban kapaszkodom belé. Nem a fizikai értelemben.
- Akkor hol, és hogyan találkoztatok? - elsősorban Dörmitől kérdezem, de Alana felé is elsiklik a pillantásom. Ő viszont úgy tűnik, hogy ismerkedni kezdett Miopéval. Nagy a kísértés, hogy rájuk figyeljek, mert Alana feltett egy olyan kérdést Miopénak, amire én is nagyon szeretném tudni a választ… De majd megbeszéljük a későbbiekben, most ugyanis minden figyelmem Dörmié. Még Miopét is elengedem, hogy a karjaim közé tudjam zárni az öcsémet, és nagyon tartani kell magam, hogy ne ejtsek könnyeket. Nem azért nem akarok, mert szégyen lenne sírni. Egyszerűen csak nem akarom ezt is Dörmi nyakába zúdítani. Fog még kapni eleget ma…
- Kérlek a jövőben legyél körültekintőbb. Számolj a lehetséges következményekkel. És nem miattunk. Saját magad miatt. - tudom, és érzem, hogy elsősorban miattunk aggódik most is, ám ez nem szükséges. A képlet ugyanis egyszerű. Ha vigyáz magára, nekünk nem kell aggódni. Elvárásokat ugyanis továbbra sem akarok a nyakába akasztani. Azt megteszik helyettem mások…
- Mert ez még nem minden. - tartok tőle, hogy a munka miatt - amit majd el kell végeznie - csapdában fogja érezni magát. Elvégre nem ő dönthetett róla, és bizonyos elvárásoknak is meg kell felelnie közben. Arra viszont nem számítottam, hogy már a házi őrizet gondolata is ilyen sokkot fog neki okozni. Látom is rajta, majd később ki is mondja, hogy ez számára sokkal súlyosabb, mint ahogy én azt gondoltam. Ezért hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak. A kezem felé nyújtom, de egyelőre nem fogom meg az övét. Csak ott tartom a közelében, hogy ha szeretne kapaszkodhasson belém. Minden értelemben.
Végül úgy határozok, hogy az ítélet élét próbálom elvenni azzal, hogy lehetett volna ennél rosszabb is. Sovány vigasz, de előbb ez és csak utána a többi…
- Nem kell cellában lenned. Ez is a lehetőséget között volt, de sikerült megállapodnunk, hogy a birtokon lehess.  - mire kimondom, rájövök, hogy ezzel a segítség helyett inkább - Terrai kifejezéssel élve - adtam a szarnak egy pofont. Ezért mielőtt még mélyebbre süllyedne Dörmi folytatom.
- Az időd nagy részében dolgoznod kell majd. Úgy döntöttek, hogy a képességeid, és a helyismereted miatt kiváló segítség leszel a számukra a Mintaka helyreállításában. Feltételezem, hogy itt is kell majd tartózkodnod, és persze aktívan részt venni a munkálatokban. Erről majd később fog bővebb tájékoztatást kapni. - figyelek minden rezdülésére, és ha azt látom, hogy ez az információ még inkább elkeseríti akkor… nos akkor sem tudom már tenni semmit. És ezért ki is csúszik belőlem egy mély sóhaj. Egyáltalán nem jóleső.
- Sajnálom Dörmi. Bárcsak tehettem volna többet. De a szabályszegés nagyon súlyos és ezáltal a következmények sem lehetnek enyhék. - van bennem még valami, ám nem tudom, hogy azt most kéne-e kimondani. Előbb vagy utóbb viszont kénytelen leszek, így az előbbet választom. És ha eddig nem fogta meg Dörmi a kezem, most megteszem én. Ha fogja, akkor finoman megszorítom a kézfejét.
- A sorsod most már egyedül a te kezedben van. Ha úgy véled, hogy igazságtalanul bántak veled, neked kell kiállnod saját magadért. Viszont arra figyelmeztetlek, hogy azzal nem vádolhatod őket, hogy nem voltak jó indulatúak. A lehetőségekhez képest korrekt döntést hoztak. - ezzel azt hiszem átveszem a felelősséget Brigidtől és a csapatától, de így tisztességes. Illetve magam is azon a véleményen vagyok, hogy ez lehetett volna sokkal rosszabb is, így a hálámat nem porlasztanám el azzal, hogy Dörminek most nem azt mondom, amit gondolok. Még akkor sem, ha ezzel talán fájdalmat okozok neki, és azt hiszi, hogy nem támogatom úgy, mint eddig. Tudom, hogy épp azt teszem. Csak most ez még nekem sem teljesen egyértelmű…