The future is bright

Mosolyogva bólintok, mert én nem csak az éneklésre gondolok. Marcel hangját is épp úgy fogják szeretni, mint én… És alig várom már azokat a ‘beszélgetéseket’. Addig pedig Marcel nevetéséből ‘táplálkozom’.
- Csak a hátsó ülésre jöhet. Az anyós az enyém. Valakinek navigálni is kell. - széles vigyor jelenik meg az arcomon. Nagyon szeretek Marcellel együtt repülni, és egymást támogatva teljesíteni a küldetést. De mivel erről most egy időre le kell mondanom, szeretnék legalább az autózások során vele tartani, ahová csak lehet. Akár a hegyi házikóba is elmehetnénk egyszer, mielőtt megérkeznek a gyerekek. Gyönyörű emlékeket őrzök azon a helyen. Ezért majd később be is dobom ezt az ötletet. Előbb vásárlás…
- Vigyázz, mert ha nagyobb lesz a ház, beférnek az elefántok is. Egy bababoltban elszabadult kismamával van dolgod. - próbálok komoly arcot vágni, és felteszem a mutató ujjamat is, mintha valódi lenne a veszély, de nem tudom eltüntetni a mosolyom. Ugyanis, ahogy kimondtam, hogy kismama… Régebben nem szerettem ezt a szót. Személytelennek éreztem. Most viszont egyszerűen csak boldog vagyok, hogy ezt már kimondhatom. Mert tényleg két kisbabát hordok a szívem alatt, és nem csak álmodom. A közös gyerekeinket Marcellel…  
- Szerintem már jöhet jelenidőben is ez a kijelentés. - önkéntelenül teszem a hasamra a kezem, és érzem, hogy lágyabbá válik a mosolyom. Biztos vagyok benne, hogy már most is feltétel nélkül szeretem a két csöppséget, és mindent megteszek értük. Ahogy Marcel is. Ő azóta szerető, és figyelmes velem, amióta csak megismertük egymást, de most… mintha még annál is jobban vigyázna rám, illetve ránk, mint eddig. Lehet, hogy csak én érzem így, de… az ilyenekben ritkán szoktam tévedni…
- Óóóó tigris… láttam azt is azt hiszem. - igazából biztos vagyok benne. A plüssjátékok között volt. Nem a Micimackós. De most is, ahogy elindulok a játékok felé, máson is megakad a szemem. Egy újabb rugdalózón. Jaguár mintás. Képtelen vagyok otthagyni…
- Ahh… ez is megszólított. Jaguár baba az kell… - mutatom Marcelnek a jaguáros rugdalózót, és ha neki is tetszik, berakom a kosárba. Aztán pedig hozom a tigrises plüsst, mert arra is ráállt a szemem.
- Abszolút de… láttam macifüles rugdalózót is… - vagyis nem, többet nem nézek oda a kínálatra, mert az egész boltot kosárba pakolom. A biztos pontra tekintek inkább, a lelki társamra, és szélesen mosolygok, ahogy kinézek az ujjaim közül. Talán még egy kicsit huncut is az a mosoly…
- Bizony. Ezért nem baj, ha elkeltél. Bárhányszor téged választanálak. - közelebb lépek Marcelhez, hogy adjak neki egy puszit, és… hirtelen az-az érzésem támad, hogy valóban nem most hoztam meg először ezt a döntést. Nem ebben azt életben… Különös…
Végül el is tűnik az érzet, mintha ott sem lett volna. Csak a pár másodpercnyi habozás után adott puszi marad, és a fülig érő mosoly, amikor már a csomagtartóba is bekerültek az első holmik, amiket a gyerekeinknek vettünk…
- Mindenképp. És támogassuk meg a nagy hírt egy kis finomsággal is. - van bőven otthon cicáknak való finomság, így nem hiszem, hogy be kéne ugrani a boltba. De Marcelen múlik. Ha ő még szeretne valamit, természetesen vele tartok. Bárhová.
- Csináljunk magunknak is valami különleges vacsorát. Szeretnék ünnepelni. - arra nem vállalkoznék, hogy egyedül csinálok mindent, mert egyre fáradtabbnak érzem magam. De tudom, hogy nem is kell, mert Marcel ebben is (mint mindenben) támogat. Ezért ha neki is van kedve egy kis közös főzőcskézéshez, lehetne egy gyönyörű esténk. Nem mintha szebb lenne annál a pillanatnál, amikor elhangzott: Ikreket várnak…

Minden bizonnyal új gödröcskék jelennek meg az arcomon, annyira mosolygok. Ám ez egy kicsit sem foglalkoztat, mert csupa nagybetűvel BOLDOG vagyok. És az, hogy láthatom Marcel is az, a világot jelenti.
- Azért még tesztelem pocakban, hogy milyen zene lesz a kedvencük. - mert ha már énekelek, legyen olyan dal, amit szeretnek. Meg persze én is. Szinte minden stílust szeretek, de nem minden számot. Az évek múlásával pedig még válogatósabb lettem. Ezért teszt a lelke mindennek.
- Bizony. Szerintem még extra adag répát is adni fog neki ünneplésképpen. Feltéve, hogy nem szolgálja ki magát a kertből egyébként is. - elnevetem magam, de ezt persze nem tartom túl valószínűnek. Ahhoz már Anyunak is lenne egy-két szava…
- Hát… még megteheted. Csak mindenképp közöld az eladóval, hogy zsiráf szállításhoz veszed. - Marcel vigyora láttán és kijelentését hallván majdnem elnevetem magam. Imádom a humorát, és nem csak azért, mert mindent szeretek, ami ő. Ezért is szoktam én is bekapcsolódni a mókába, most például ‘halálosan komoly’ ábrázattal. De persze nem bírom sokáig, néhány pillanattal később már el is nevetem magam.
- Akkor azt hiszem meg kell várnunk a gyerekeket. Én most egy ideig annyit fogok csak mozogni, amennyi biztonságos, és szükséges. - tudom, hogy a mozgás még ajánlott is, de nem mindegy, hogy milyen formában. Ezért mindenképp el fogok látogatni a kismama tornára, hogy olyasmivel töltsem az időt, ami a gyerekeknek is jót tesz. A súlyom egy kicsit sem érdekel, kizárólag az erőnlétem, de az is csak akkor lesz fontos, ha visszatérek a pilótafülkébe. Feltéve, hogy visszatérek…
- Rendben. - mosolyodom el, ahogy ő szeretne kötényt választani. Örömmel figyelem miként válogat, mert tudom, hogy a vásárlás nem a kedvenc hobbija. Egyébként nekem sem, de ez a mai nap más, és különleges. Figyelmessége viszont megnyilvánul a választásában. Ezért először egy puszira hajolok közelebb hozzá, és csak utána mondok véleményt.
- Tökéletes. Köszönöm. - még néhány pillanatig a közelében maradok, és finoman a hátán is végig simítok egyébként viszont folytatjuk a válogatást. És a kötény, amit választott természetesen jön velünk. A bababolt előtt persze szívesen lepakolnék az autóban, még akkor is, ha látom, és megdobbantja a szívem, hogy Marcel cipekedik. Onnan ugyanis megint lesz pár csomagunk.
- Jah… mondanám, hogy duplán látok, de nem. - ismét elnevetem magam, de nem zavaromban. Annyi minden kavarog bennem, és olyan magasan lebegek, hogy még nem tudtam mindent feldolgozni. Ezért a figyelmem elkalandozik, és nem tűnt fel, hogy egy bögre két cipő elvet követ. Most már viszont értem, így a második bögrét visszateszem a helyére.
- Kettőnél azért megállok. Fejenként… - huncutabbá válik a mosolyom, mert érzem magamban azért azt az ösztönt, ami rögtön hazaköltöztetné az egész boltot. De inkább olyasmiket szeretnék venni, ami megszólít. Könnyen lehet ugyanis, hogy azokat nem is én választom ki. Egy dolgot kivéve… Marcel pusziját követően viszont egy pillanatra lehunyom a szemem, és mélyet lélegzek.
- Ahogy nézem egy pár hetet még várni kell, hogy használhassuk. Nem lesz könnyű… - mosolyodom el, mert már tényleg nagyon várom, hogy érezzem is a gyerekeket. Az a kép, amit láttam olyan élénk volt, és szeretnék belőle még többet. Vagy bármit, ami arra emlékeztet, hogy ez nem csak egy álom. Most ugyanis egyértelműen abban érzem magam.
- Nézek pár rugdalózót is. - elindulok a ruhácskák felé, de már félúton megakad a szemem néhány plüss holmin. Szinte rögtön kiszúrom a sárga alapon barna pöttyös mintát. Egy zsiráf… Úgy túrom át a plüssöket, mintha újra gyerek lennék, és kiválasztok két zsiráfot. Nem teljesen egyformák, de épp így jó.
- Kíváncsi leszek, hogy mennyire fognak hasonlítani egymásra. Külsőleg és belsőleg is. - jegyzem meg Marcelnek, miközben a kezembe veszem a két plüss zsiráfot, és a kosárba teszem. Ha hallgatok a megérzéseimre akkor persze már tudom a választ. Két kislányt láttam, akik tökéletes hasonmásai egymásnak. De a személyiségük biztosan más lesz, ahogy mi Marcellel sem vagyunk egyformák.
Újfent elindulok a rugdalózók felé, és ezúttal oda is érek. Viszont csak kettőt választok végül, mert zsiráfosat nem találtam. Ellenben elefántosat igen, és nagyon aranyosak. Főleg az apró méretük miatt.
- Ez tetszik? Így a szafari adott. - mutatom Marcelnek széles mosollyal az arcomon. Ezek pont egyformák, de a színük különböző árnyalat. Kék, mert szép szín, és nem hiszek abban, hogy adott színű holmik kellenek, adott nemű gyerekeknek. Majd úgyis eljön az-az idő, amikor maguk választják meg, hogy mit szeretnének.
- Én végeztem. Már így is többet nézelődtem, mint kellett volna. - annyira nem bánom, mert tényleg sok holmira lesz szükség, de azért legalább ebben szeretnék türelmes lenni. Lesz még időnk mindenre bőven.
Ezért szélesen mosolyogva a szemem elé emelem az egyik kezemet, és takarom a kilátást, hogy még csak véletlen se csábítson el semmi és senki. Egy valakit kivéve, ezért az ujjaim között rést csinálok, és Marcelre nézek, még mindig a föld felett lebegve, de talán már egy kicsit fáradtabban, mint a nap elején.

Lágyul a tekintetem, miként Marcel mosolya életre kel a szavaiban, és persze azért is, mert elképzeltem azt is, hogy majd én is mesélni fogok. Két gyerkőcnek! Még most is alig hiszem el.
- Óóó, szerintem ha sokat leszek otthon, még hallani fognak énekelni is. - ami… persze nem biztos, hogy élvezetes lesz a számukra, de remélhetőleg az majd mindenkit kárpótol a hamis hangokért, hogy a szívemből fog szólni minden dallam.
- Nos biztosan hallani fogod még. Ha hasonlítani fognak rám a gyerekek, akkor nem is egyszer… - nevetem el magam, ugyanis ezt a történetet sokszor kértem. Szerettem az újakat is, és azt is, amikor Anyuék csak kitaláltak valamit, de ezt legalább hetente egyszer hallani szerettem volna. Hiszen ahogy Marcel is mondja, sokszor épp az egyszerű, és elemi dolgok adják az élet értelmét. A szeretet pedig pont ilyen.
- Én is. Marcipán volt neki az első, és azt sosem felejti el az ember. - nem bizony. Pláne, ha azzal a bizonyos elsővel össze is köti az életét, és közösen várják két gyermek érkezését… Családra, és szerelemre vágytam mindig is, és Marcel az első, és utolsó, akivel ezt megélhetem. Életünk új fejezete pedig még csak most kezdődik.
- Ne feledkezzünk meg a patákról sem. Szinte biztos vagyok benne, hogy Apu a szamárnak is el fog dicsekedni azzal, hogy Nagypapa lesz. - egy alkalommal, mikor Tenerifén voltunk, Apu azt hitte, hogy nem látja senki, én viszont pont kinéztem az ablakon, amikor a szamár fülébe suttogott valamit. Nagyon kíváncsi lennék rá, hogy mit mondott.
- Jó, hogy emlékeztetsz rá. Két zsiráf kell… - nézek mosolyogva összekulcsolt ujjainkra, majd Marcel tekintetét keresem. Az pedig csak egy pillanatra fordul meg a fejemben, hogy a piros lámpák, lehetnének hosszabbak is.
- Kedvet kaptál te IS az ugráláshoz? - mosolygok Marcelre, mert személy szerint nekem nagyon is lenne hozzá kedvem. Egyébként is a föld felett lebegek, ezért nem nehéz elképzelni, hogy egy ugrálóvár rásegít erre a helyzetre. Most viszont mindennel sokkal óvatosabb leszek, és az orvos utasításait betűre fogom követni. Bármit, hogy az ikrek egészségesek legyenek.
- Igenis! - vigyorogva bólintok, és egy pár pillanatra közelebb lépek Marcelhez, és belekarolok. Csak néhány pillanat, hiszen szükségünk van a kezeinkre a vásárláshoz, de ez a pár momentumnyi érintés is nagyon jól esett.
- Tökéletes... - pillantásom hosszabban a bögrén marad, majd Marcel felé fordulok. Amikor ezt a bögrét láttam, még nem mertem reménykedni benne, hogy egyszer meg fogom venni. Ám most mégis eljött az ideje…
- Igaz… kelleni fog az is. - fordulok vissza a kötényekhez, és egy percnyi keresgélés után találok is egyet.
- Mit szólsz ehhez? Megelőlegezhetjük a konyha királynője címet? - fordítom úgy a kötényt, hogy Marcel is el tudja olvasni a feliratot, ami rajta van. A nevetést viszont nem tudom sokáig visszatartani, ezért ha csak nem tiltakozik Marcel, én ezt fogom választani.
- Rendben. - bólintok is, és már indulnék a pénztár felé, ha nem jutnának eszembe a cipőcskék… A figyelmem azonban elsősorban nem az vonja el, hanem Marcel tekintete, és az, ahogy játszani kezd a bögrével és a cipőkkel. A szívem ki is hagy egy ütemet, miként őt nézem, és a szavait csak pillanatokkal később fogom fel.
- Igaz- igaz, kell még egy bögre. - szerencsére van arra is ötletem. A legjobb testvérnek járót is árulnak, az lesz a másik. Miután megtalálom, odaadom Marcelnek, és egy ideig ismét csak nézem, ahogy a másik pár cipellő is a bögrébe kerül. Egy puszit pedig mindenképp adni akarok, mielőtt fizetünk, és tovább megyünk.
- Zsiráf… ok. Ami megszólít, azt hozni fogom. - nevetek ugyan, de komolyan gondolom. Eszemben sincs mindent megvenni, azt ugyanis alaposan át kell gondolnunk, hogy mire lesz szükség, hová helyezzük el, és satöbbi. Egy kis impulzus vásárlás viszont nem árthat. Ezért Marcel kezét fogom, míg a bababolt felé vesszük az irányt, és akkor sem engedem el, amikor már beérünk.
- Vegyünk pár rugdalózót is? - kérdezem Marcelt, mert bármennyire is el akarok szabadulni, talán nem ártana néminemű óvatosság is. Legalábbis az eszem ezt mondogatja. A szívem viszont valami egész mást súg, épp ezért is kérdezem Marcelt, aki… remélhetőleg jobban a földön jár, mint én. Persze bármit is válaszol, a nézelődést nem hagyom abba, és itt érezhetően hosszabb időt töltök a dolgok megnézésével, mint a másik boltban. Alig bírok magammal, és a mosolyt képtelen vagyok akárcsak halványítani.
- Oh… ez… - nézek egy doboz felé, és közelebb is lépek, hogy alaposabban megnézhessem. Elsőre csak azt látom, hogy valami kütyü, de a doboz leírását olvasva rájövök, hogy ez egy szívhang figyelő.
- Ezt nagyon szeretném. - mutatom Marcelnek, hogy ő is megtudja nézni. A gondolataim viszont már a gyerekek körül járnak, és felidézem magamban a szívük ritmusát az ultrahangon. Kezem pedig önkéntelenül a hasamra csúszik.

Szeretettel nézek Marcelre, és a szívem beiktat pár extra ütemet, amikor a meseolvasásról beszél. Az arca felé nyúlok az egyik kezemmel, és finoman végig simítok állcsontján, ám néhány pillanat múlva, engedek a csábításnak, és közelebb húzódva hozzá, egy csókot is csenek tőle. Ugyanis nagyon is elképzeltem, az általa lefestett képet.
- Ez tökéletesen hangzik. - csak suttogok, még mindig közel az ajkaihoz, és egy mély sóhajjal szívom magamba az illatát is. Az pedig fel sem tűnt, hogy az egyik kezem, már a pocakomon van. Ami remélhetőleg hamarosan már gömbölyödni is fog…
- Ááá… akkor ez a titok. Apának kell mesélni. - nekem is meséltek a szüleim, de legjobban azt szerettem, amikor Andrew is velünk volt. Egész más volt úgy, hogy volt valaki, akivel együtt élhettük át a ‘kalandokat’. És nagyon örülök neki, hogy a mi gyerekeinknek, ez már a legelejétől kezdve megadatik.
- Nem is tudom, hogy az-e a kedvencem, de van egy, amire nagyon emlékszem. A só. Egy népmese. A király elűzi a lányát, mert az azt mondja, hogy úgy szereti, mint az emberek a sót. Felháborodik, hogy csak annyira. Aztán később rájön, hogy a só igenis fontos. - furcsának találom, hogy éppen ez a mese maradt meg bennem, de gyerekként nagyon szerettem. A főzést juttatta eszembe.
- Óóó igen. A lelkitársak cím jár nekik az biztos. Bár azt nem tudom, hogy Brigid mit szólna ehhez. - elnevetem magam, mert az ő családjuk is úgy gyönyörű, ha van. Illetve eszembe jutott valami még Ericcel kapcsolatban.
- Találnunk kell majd rátermett keresztapákat és anyákat is. - még szélesebb lesz a mosolyom, és gyors mozdulattal Marcelre kacsintok. Szerencsések vagyunk, mert ezen a kérdésen nem is kell sokat gondolkodnunk. Már a Mini-Marcelekre is akadtak bőven jelentkezők…
- Igen. - Apának szinte mindig… mert leginkább csak akkor szólal meg, ha valamit komolyan gondol. És ez a megjegyzés nagyon is a szívéből jött.
- Azzz… elég erősen. Bogyóval együtt meg már teljes a védelme. - egy kicsit aggódtam, hogy mit fog szólni Bogyó a kiscicákhoz. Kár volt. Imádja őket, és tökéletes csapatot alkotnak. Ahogy az néhány nappal ezelőtt ki is derült a fürdőszoba incidensnél ugye…
- Ma csak a zsiráfok. - a mutató ujjamat előre nyújtom, mintha egy zsiráf nyaka lenne, aztán nevetni kezdek a saját gesztusomon… Tényleg nagyon jó a hangulatom, és ezt egy kicsit sem bánom. Elképzeltem ugyanis a zsiráfos kastélyt is, ahogy Marcel is kimondta. Deeee… nincs teljesen meg.
- Hmm… ennek lehet, hogy jobb, ha utána nézek. - kuncogni kezdek, mikor már leparkoltunk, és a telefonomon keresni keresem a zsiráf és vár kulcsszavakat. Hangos nevetésben török ki, amikor meglátom a képeket. Hát én nem erre gondoltam. Meg mutatom Marcelnek is, amikor már leállította a motort, úgy tartom a telefonom, hogy jól lássa a képeket.
- Hát… azt hiszem ezzel még ráérünk. - az ugrálóvár még szerintem is jó móka, hát még egy gyereknek. Bár a legjobb azt hiszem a csoda kuckónk volt. Szeretném, ha a mi gyerekeinknek is lenne egy vára, ahová visszavonulhatnak, amikor… hát amikor csak szeretnének.
- Megnézem azt is. - rákeresek a bababoltokra is, és találok is egyet… nagyon közel.
- Ezt nekünk építették ide. Száz méter a háztömb másik oldala. Át sem kell parkolni és az értékelései is jók. - szeretem az ilyeneket. Jelnek veszem. Mint ahogy azt is, hogy már csak egy újabb ultrahang tud meggyőzni arról, hogy nem lányaink lesznek. Ugyanis láttam őket…
- Érzem, hogy el fogok szabadulni… - jelentem ki nevetve, amikor már a boltban vagyunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy túl sok időt töltenék a vásárlással. Mindig gyorsan ‘szkennelek’, és csak ahhoz megyek oda, ami érdekel. A bögre is nagyon gyorsan megvan.
- Ez az… reméltem, hogy még lesz. Pedig régen volt. - a kezembe veszem a bögrét, vagy ha van Marcelnél kosár, abba rakom bele. Viszont mielőtt mehetnénk a pénztárhoz, kiszúrok még valamit. Oda is megyek, és megmutatom Marcelnek.
- Erre is szükségünk lesz. - nem is annyira szükség, de szeretném megvenni Marcelnek ezt a kötényt. Régi szép emlékeket juttat eszembe, és… most már inkább ez az aktuális.
- Most te jössz. Én itt le is állítom magam, és a bababoltban szabadulok el újra. - nevetem el magam, és a kijelentés jegyében már nem is nézelődöm… olyan erősen. Azért nem csukom be a szemem. Bár az egy érdekes kísérlet lenne… Mindenesetre én készen állok átmenni a bababoltba, bármikor. De szívesen segítek Marcelnek, ha szeretne még venni valamit Ericnek.
- Vehetnénk kis cipőt is. Pardon… kiscipőőőőőőket. Ha azt mutatjuk meg Andrewnak és Ericnek, elég egyértelmű lesz, hogy mi a helyzet. - bár szinte biztos vagyok benne, hogy minden az arcomra van írva. Ugyanis sosem voltam még ilyen boldog. És ez abból is egyértelmű, hogy egy pillanatra sem engedtem el Marcel kezét. Végig szorosan mellette sétálok, bárhová is megyünk…

“Minden rendben lesz”. Ez a mondat különösen fontossá vált a számomra, és hiába érzem én is így, jó hallani is. Ezért mélyet lélegzek, és Marcel vállára hajtom a fejem. Beengedem ezt az érzést, még akkor is, ha attól egy cseppet sem tartok, hogy mi lesz, ha már megszülettek a gyerekek. Az addig tartó úton kell… fokozottan figyelnem, és közben átélni az örömnek ezen perceit is. Együtt pedig sokkal könnyebb.
- Igen. - jelentem ki csendesen, de nagyon határozottan. Biztos, ami biztos alapon viszont felidézem a hangot is, amit az ultrahang közben hallottam, és… még jobban mosolygok.
- Huuuu igen. A testőrök tökéletes kiképzést kaptak. - azért kíváncsi leszek, hogy mit fog szólni Grafit és Marcipán, amikor először meglátják a kicsiket, de abban tényleg biztosak lehetünk, hogy rajtuk nem fog múlni a biztonságuk. Azok a karmok nem az aktuális manikűr divat miatt vannak ott… Andrew kutyái pedig… náluk elég a látvány is ahhoz, hogy senki se merjen próbálkozni.
- Na igen. Még szerencse, hogy a tejes doboz a kedvencük. - azt pont lelkesen veszem nekik… kávé híján azt hiszem mostanság még több tejet fogok inni. Illik a csokihoz is…
- Ühümmm. Biztosan lesz hallgatósága a kedvenc történetednek. Addig meg… tesztelheted rajtam is. - mosolygok lelkesen, mert a mesékből kinőttem ugyan, de Marcelt nagyon szívesen hallgatnám. Főleg, mert rájövök, hogy van még valami, amit nem tudok róla.
- Van kedvenc meséd? És ha igen, akkor melyik az? - szeretem számon tartani magamban, azokat a dolgokat, amiket kedvel, de a mese eddig kimaradt. Így most kíváncsian nézek rá, majdnem úgy mint az első találkozók alkalmával. Épp csak most már többen vagyunk jelen, és nagyon is tökéletesnek érzem, hogy ez így van. Ezért bele is bújok ebbe az érzésbe szó szerint és átvitt értelemben is. Eric említése viszont kacagásra késztet.
- Bizony. És ha nem küldök képet Marcipánról válaszként, mindig jön a kérdés, “Jól van Ő is?” Szigorúan nagy Ő-vel. - elnevetem magam, mert Eric… tényleg egy jelenség. A macska imádatánál pedig csak a Brigid és Marcel iránti érzései tisztábbak. Épp csak róluk kevesebb kép készül… Minden bizonnyal Cicuferrel van tele a tároló.
Az autóhoz érve viszont már nem jut eszembe egyetlen négylábú sem, kizárólag a kétlábúk egészsége és boldogsága érdekel. Az izgatott várakozást pedig az sem halványítja, hogy egy nem túl kellemes emléket is felidézek magamban. Már nem számít, az ugyanis a múlt, ez pedig a jelen. És előttünk a közös jövő. Ezért Marcel kezét hosszú pillanatokig nem engedem el, csak lebegek vele együtt.
Idővel viszont el kell indulnunk, így igyekszem nem elvonni a figyelmét túlságosan. Pedig legszívesebben szorosan megölelném, amikor ő is felidézi, hogy nem volt mindig olyan boldog, mint most. De nem teszem, hiszen látom, hogy már készen áll az indulásra, és talán már számára is olyan távoli az első házassága, mint nekem. Egy gondolatot viszont szeretnék megosztani vele. Apa mondta nekem, épp az esküvőnk előtt.
- Nem az első a fontos, hanem az utolsó. Az-az igazi… - akkor nagyon betalált vele, és nem csak azért, mert láttam a könnyeket a szeme sarkában. Én is így éreztem, épp csak ő mondta ki hangosan…
- Idézet John Westtől. - mosolyodom el végül, és kényelmesen elhelyezkedem az ülésben. Az pedig csak Marcel kérdése után esik le, hogy lelkesen tartanék valahová, de… azt még nem mondtam meg, hogy hová.
- Oh, igen… - megkeresem a telefonomon a címet, és a kijelzőt Marcel felé fordítom.
- Ez lesz az. Csak néhány saroknyira van. - akár gyalog is mehetnénk, de… most nagyon is jól esik az autó kényelme. Ha nem lennék izgatott, valószínűleg legyőzött volna mostanra a fáradtság, de így… nevetni kezdek, ahogy Marcel rám kacsint, és A Sereget emlegeti.
- Íííígy van… a bolt után a várat is bevesszük. - nem tudom, hogy pontosan mennyi idő alatt érünk oda, mert a gondolataim megint elkalandoznak. Fejben már fel is idézem, hogy a boltban hol láttam a bögrét, amit Andrewnak szeretnék megvenni, és még valami mást is… A zsiráfok képe azóta bennem van, amióta Marcel megemlítette…
- Lenne kedved elugrani egy bababoltba is? Komolyan megszólítottak a zsiráfok. Vagy az is lehet, hogy a gyerekek üzennek, hogy zsiráfos kastélyt akarnak. - elnevetem magam, de egyébként tényleg nem tudom megmagyarázni pontosan, hogy miért érzem fontosnak már most is vásárolni valamilyen holmit. Elvégre még van időnk bőven. De amíg bírom erővel, mennék előre, természetesen Marcellel együtt. Így ha megérkezünk, biztos az első dolgom lesz odasétálni hozzá, és a kezét megfogva… ajándékot vásárolunk a testvéremnek, és… remélhetőleg Ericnek is.

Sokáig óvatos voltam, és még saját magamban sem mertem megfogalmazni, hogy mennyire vágyom arra, hogy gyermekeink legyenek. Ezért arra sem gondoltam soha, hogy mi lesz, ha egy ilyen örömhírt kell megosztani a családunkkal. Mert ha túl hamar szólunk, és történik valami…
Most viszont már egyáltalán nem érdekelnek a babonák, és valamiért ott van bennem a bizonyosság, hogy minden rendben lesz. Ez pedig azt is jelenti, hogy az örömünket meg kell osztani a szeretteinkkel. Sőt. Az egész világgal… Szívem szerint elkiáltanám magam, itt a botanikus kert közepén… De természetesen nem fogok ilyet tenni. Csak még inkább várom azt, hogy találkozzunk Andrewval, Ericcel, és persze Apáékkal.
- Óóóó tényleg… az a sok babaruha… duplán… -  egy pillanatra felsóhajtok, miként belegondolok, hogy azért tényleg sok teendő lesz egy ikerpárral, de mikor rájövök, hogy azokba a babaruhákba a mi gyerekeink kerülnek… A mosoda gondolata olyan csodásnak hangzik, mint semmi soha. Ez pedig tetten érhető az arcvonásaimon is, és azon, hogy önkéntelenül adok egy gyors csókot Marcelnek, akiről már most is tudom, hogy a világ legjobb apukája lesz.
- Hajajj… akkor lesznek váratlan előugrások is. Pardon… vadászatok. - kuncogni kezdek, pedig egyáltalán nem becsülöm le a vadász képességüket. Rágcsáló szerintem az utcába sem meri betenni a mancsát, pláne nem a házba. Ez egyértelműen a Marcipánnak, és Grafitnak köszönhető.
- Most már sok doboz fog kelleni. - utalok a kiscicákra, akik szépen cseperednek. És bűbájosan rosszak. Főleg, ha Bogyó is csatlakozik az akcióhoz. És mindig csatlakozik…
- A-a… teljes figyelem, és elmerülés a hangodban. - ez nekem is szokásom… ha telefonon beszélünk, van, hogy még a szememet is becsukom, és csakis a hangjára figyelek. Simogat és nyugtat, és örömmel merülök el benne, minden alkalommal.
- Ühümm… - a fejemmel játékosan fészkelődök, hogy még jobban érezhessem őt, és az illatába is beburkolhassam magam. Hiába jöttünk ebbe a csodálatos kertbe, és kaptam isteni fagylaltot, csak Marcellel akarok foglalkozni. Ő az én támaszom, a barátom, a szerelmem, a férjem… és a mindenem… És hamarosan még ketten csatlakoznak ebbe a mindenségbe.
- Rendben. Megy is a zsiráf a listára. - becsukom a szemeimet, az egyik mutató ujjamat pedig a halántékomhoz emelem. Feljegyeztem. Csak épp nem papírra, és nem is tollal. Az életünk ‘albumába’ teszem el ezt a pillanatot is, mert önkéntelenül elképzeltem, ahogy zsiráfos rugdalózókat keres épp Marcel. Ettől pedig csak mosolyogni tudok.
- Áh igen. Cicufer. Van ám képem róla is. Havonta legalább egy Cicuferes kép érkezik Erictől. - én pedig minden alkalommal nevetek ezen. Nem csak azért, mert Cicufer is tündéri teremtés. Hanem azért, mert Eric még mindig kiemelt helyen őrzi a szívében az apróságot, pedig már nem Cicufer az egyetlen nő az életében.
- Ez biztos. - remek páros ők, és persze Eric a testvéreként szereti Marcelt. Vagyis mindent meg fog tenni azért, hogy Marcelt támogassa, és biztosítson neki mindent, amit egy barát tud. Ebben pedig Brigid tökéletes partnere. A többiről pedig én gondoskodom…
- Még… ez a része olyan furcsa. Fiatalon sokszor ábrándoztam róla, hogy milyen lenne, de aztán… inkább csak eltoltam magamtól minden érzést, ami gyerekekkel kapcsolatos. Utána viszont megismertelek téged… - hosszan Marcelre nézek, és mielőtt folytatnám, a kezem az arcra köré fonom, és elmerülök a tekintetében.
- Az első Kaliforniai utazásunk után, már tudtam, hogy azért nem születtek még gyerekeim, mert rád vártam, és te vagy az, akivel családot akarok alapítani. Az esélyek miatt viszont még így sem mertem beleélni magam… - már akkor sem voltam annyira fiatal, amikor egymást választottuk, most pedig még kevésbé vagyok az. De a csoda megtörtént, ráadásul jóval hamarabb annál, mint vártam.
- … egészen a mai napig. - a kezem az arcáról a kezére csúszik és finoman megszorítom. Majd néhány másodperccel később egy kacsintás is érkezik a számára. Ugyanis nem csak felhőtlenül boldog vagyok, hanem úgy érzem, hogy készen állok, és persze vágyok mindenre, ami most fog következni. Még a mosodára is. Sőt. Arra a legjobban…
- Te is éreztél hasonlót? Hogy már nem mertél bízni, de mégis… valahogy ott volt benned a bizonyosság, hogy csak várnod kell még egy kicsit? - még mindig nem engedem el a kezét, és figyelek rá, bármit is mond. Nem akarom a múlt sebeit tépkedni, csak szeretném, ha ő is megoszthatná velem minden érzését.

Mélyen és jólesően sóhajtok miután megcsókol. Azonban nem távolodom el tőle. Köré fonom a karjaimat, és az egyik kezem lassan elindul lefelé a hátán. A mosolyom pedig a fülemig ér.
- Remélem tetszeni fog majd neki. - a bögre. A hír, ami mellé érkezik minden bizonnyal nagy örömet fog okozni, és nem csak neki. Anya és Apa is a fellegekben lesz, akár csak most mi. Abban ugyanis már biztos vagyok, hogy Marcellel és a gyerekekkel már egy másik dimenzióban vagyunk. Hasonlít a valóságra, csak épp itt nem létezik semmi, ami akárcsak egy pillanatra is elhomályosítaná a boldogságot, amit érzek, és érzünk. És legfőképp, itt együtt vagyunk, és kapcsolódunk egymáshoz, úgy, ahogy a valóságban az nem lehetséges.
- Hát… ha a csokit is úgy fogják szeretni, mint én, praktikusan boltot kell nyitnunk. - ezt most el is tudnám képzelni. A várandósság jó pár extra kocka csokoládéval jár, ezért tényleg egyszerűbb lenne, ha boltot nyitnánk. Viszont nem tudom, hogy mi legyen az üzlet neve, ha én még Marcelnek is akarok finomságokat készíteni benne…
- Kicsi? Nagyobb kell. Ráírva, hogy Marcel és a Mini Marcelek. - Marcipán és Grafit tüntetőleges ülne szerintem a fiók előtt, amíg rá nem kerül az ő nevük is. Meg persze ezt a bizonyos fiókot gyakran ki is kell nyitni. És már tudom is, hogy mi lesz ma a vacsora. Marcel kedvence. Az étel, amit először csináltam neki, és ami azóta az én kedvencem is. Nem az íze miatt. Azért, amit jelképez a számomra.
Azonban ahogy Marcel átölel - és érzem, hogy a szeretetével is körülölel minket -  lecsendesedik a szívverésem. Magával ragad a pillanat tökéletessége, és el is visz magával egy másik helyre, ahol a lelkem szabadon lépkedhet, míg a testem Marcel karjaiban pihen. A lányokat ekkor látom meg, és az elém táruló kép olyan gyönyörű, hogy képtelen vagyok betelni vele. Az ébredés mégis édes, ugyanis az első, amit meglátok Marcel tekintete, és a mosolyom azonnal felragyog, mikor a homlokomra is csókot ejt.
- Néma csendben hallgatták, ahogy mesét olvasol nekik. - egy újabb csókot rejtek a vállgödrébe, és visszahelyezkedem pontosan oda, ahol korábban voltam. Nem csak fizikai értelemben. Ezért a mosolyom is új erőre kap, és nagyot szusszanok, mikor az egyik kezem Marcel mellkasára csúszik, és lassan simogatni kezdi őt.
- De utána lehet, hogy rosszalkodtak. Alvás helyett. - egy pillanatra megáll a mellkasát simogató kezem, és az ujjaim egy gyors táncot járnak, mielőtt tovább indulna a kezem. A mosolyom pedig huncutabb, és nem csak a gyerekek miatt.  Azonban az ébredés okán nem tudom, hogy mi történt az esti mese után. Nem bánom, hiszen lesz még rá alkalmunk, hogy kiderítsük…
- Az egyértelmű. Cicás. Menni fog a kiskacsás zoknihoz. És részemről indulhatunk. - mondjuk nagyon nem szívesen szállok ki Marcel öléből… de ha maradunk, lehet, hogy ismét elbóbiskolok, az pedig kényelmesebb lenne otthon. Ezért természetesen Marcellel tartok, és a bolt címét is megadom neki, ha elindulunk. A fáradtság pedig ahogy jött úgy el is tűnt. Újra ‘lebegek’, és nem csak érzésben, hanem szavakban is. Ha már úton is vagyunk, képtelen vagyok csendben maradni.
- Nézünk valamit Ericnek is? Amennyire ismerem, valami cicással nála sem tudunk mellé nyúlni. - Eric is a családunk tagja, csak másképpen. Ezért szeretném, ha ő is érezné, hogy ebben az örömben osztozni akarunk vele is. Főleg mert…
- Van egy olyan érzésem, hogy amint elmeséljük nekik, Eric már el is kezdi szervezni neked a tejfakasztó bulit. - nevetni kezdek ugyan, de erre még fogadni is mernék. Akár csokiban is. Eric ugyanis azt a fajta srác, aki minden találkozót bulivá változtat. Vagyis ezt biztosan nem fogja kihagyni… Ám az igazán örömteli pillanatok majd a tejfakasztó után következnek a számunkra.
- Belegondoltál már, hogy hamarosan… ketten is Apának fognak szólítani? - amikor fiatalon arról ábrándoztam, hogy gyerekeim lesznek, csak arra tudtam gondolni, hogy bennem milyen érzések ébrednének. Azonban amióta megismertem Marcelt, már az ő boldogságát is látni szeretném, és azt, hogy megkapja azt a családot, amire vágyik, és amit megérdemel. Ezért várom, hogy láthassam az arcát, amikor először kezébe fogja a gyermekeinket. Vagy, amikor először Apának szólítják…

- Igen. Úgy lenne az igazi, ha együtt jönnének. Legalább tarthatják egymás állát, amikor az leesik. - elnevetem magam, ahogy elképzelem a két ‘fiút’. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy meg fognak lepődni, elvégre még Andrewnak sem mondtam el, hogy családalapítást tervezünk. Féltem tőle, hogy ha túlságosan hamar kimondom akkor… sohasem fog valóra válni. Most viszont már itt vannak, ketten is. A nagybácsinak pedig illik elmondani az ilyesmit.
- Úúúú azt hiszem eszembe is jutott valami. Egy ajándék Andrewnak, ami jelzi az új titulusát. Haza felé beugrunk majd egy boltba? - körülbelül egy évvel ezelőtt láttam egy boltot, ahol nagyon szép, kézzel készített kávésbögréket árulnak. És volt közöttük olyan is, amin felirat is volt, pontosabban az volt “a világ legjobb nagybácsijának járó bögre”. Már akkor is somolyogtam, és eszembe jutott, hogy egyszer szívesen vennék egy ilyet Andrewnak, de akkor még nem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg el fog jönni ez a nap. Illetve Ericnek is szívesen vennék valamit, amiről Marcel úgy gondolja, hogy örülne neki.
Azonban mire megérkezünk a botanikus kertbe már csak négyen vagyunk a gondolataimban. Látom ugyan, hogy rajtunk kívül mások is vannak itt, de ahogy együtt sétálunk, teljes összhangban, számomra megszűnik a körülöttünk lévő világ. Csak a szívverésem jelzi, hogy ez mégis csak a valóság, és nem a felhők felett lebegünk néhány méterrel. Legalábbis addig nem, amíg be nem csukom a szemeimet, és amíg meg nem látom a két kislányt a karjaimban. Akkor nagyon is a magasban érzem magam.
- Még az is lehet. - remélem lesz még alkalmam újra látni őket. A mosolyukat is. Valamiért ugyanis azt érzem, hogy nem csak egy kósza ábránd volt, hanem tényleg a mi kisbabáinkat láttam. Pedig tudom, hogy ez képtelenség.
- Aaaa… ez nagyon jól hangzik. De akkor legyen egy steak termő fiókunk is. Neked is szükséged lesz energiára. - szeretném, hogy Marcelnek is meglegyen mindene, amire szüksége van, és még annál több is. A család, amire vágyik, és amit megérdemel. Mindig is azt szerettem volna, hogy ezt megadhassam neki. És most azt érzem, hogy már valóban itt vagyunk, együtt, négyen.
- Hát… az idővel egyre nehezebb pálya. - elnevetem magam, és már látom is, hogy tudja mire gondoltam. Boldog mosollyal az arcomon ülök az ölébe és még boldogabbal bújok hozzá, amikor érzem, hogy átkarol, és megtart engem. Az igazi biztonság, amit Marcel karjaiban éreztem először. Az pedig egy cseppet sem érdekel, hogy gyarapodni  fog a súlyom. Amire a gyerekeknek szüksége van, meg akarom adni nekik. Formába lendülni bármikor lehet, és mivel ketten lesznek, biztosan mozgásban fognak tartani minket, amikor megérkeznek.
- Rendben. - bólintok lelkesen a csoki ‘csempészésre’. Arra persze figyelni fogok, hogy a nassolástól függetlenül azért egészségesen étkezzek a továbbiakban is. Ezen a téren szerencsére Anyu rengeteget segített, és a tápanyag összetétel számításban is rutinos vagyok már. Csak még sosem volt ekkora ‘tétje’.
- Ühümm… - nézek egy ideig Marcelre, és mikor én is kapok egy kanál fagyit, mosolyogva fogadom el. A finom rész persze csak ezután következik, ahogy a nyakára ejtek egy csókot, és a vállgödrébe rakom a fejem. Ekkor igazán teljesnek érzem magam. És mintha egy pillanatra érezném, hogy a gyerekek is ugyanúgy részei az egységünknek. Itt vannak ők is, és jelzik a jelenlétüket. Ezért boldogan hunyom le a szemeimet, és merülök el még jobban Marcel érintésében, és illatában. Mélyeket lélegzem.
Ez pedig elég is ahhoz, hogy elbóbiskóljak. Talán csak néhány pillanatra, talán percekre, de elnyom az álom Marcel karjaiban. Ekkor pedig megjelenik ismét a két kislány. Már nagyobbak és látom, ahogy Marcel az ágyukon ülve épp egy mesekönyvből olvas. Tényleg olyan a mosolyuk, mint az enyém…
Aztán felébredek, hirtelen de mégis jólesően. Szükségem van néhány pillanatra, hogy realizáljam hol is vagyok, de akkor egyből a helyére kerül minden, amikor érzékelem, hogy Marcellel. És egy boldog mosoly már az arcomra is kúszik. Mert érzem, hogy ez sem ábránd volt.
- Láttam őket. Álmomban, de… akkor is ők voltak azok. - hiába tudom, hogy ez lehetetlen, és ha kívülről látnám magam, talán még rá is szólnék magamra, és azt mondanám, hogy elég az őrületből, de bennem van a bizonyosság, és az is, hogy nem fog semmi rossz történni, ha ezt elmondom Marcelnek. Legfeljebb nevetni fog rajtam. Azt sem bánnám. A pillantását viszont megkeresem, és a kezét is mindenképpen megfogom, mintha így akarnám átadni neki azt, amit láttam. Bárcsak lehetséges lenne ez…

Még mindig nehéz elhinni, hogy amiben reménykedtünk, és amire vágytunk már csak egy karnyújtásnyira van. Hiába tudom már régóta, hogy Marcel az, akivel családot szeretnék alapítani, azért voltak félelmeim. Mostanra viszont ez eltűnt belőlem, és alig várom, hogy az örömhírt megoszthassuk a családunkkal, és a barátainkkal. Lesz ám meglepetés.
- Meghívjuk Ericet is? Nagyon lelkesen ajánlgatta a házi fagyit. - persze nem ezért hívnám át, hanem azért, mert ő Marcel legjobb barátja, és én is nagyon megkedveltem őt. Szeretném őt is minél hamarabb beavatni, hogy Marcelnek legyen támasza az elkövetkezendő hónapokban. Ugyanis nem hiszek abban, hogy a várandósság időszakában csak a nőknek van nehezebb dolga. Marcelnak is ugyanúgy szüksége van támogatásra, csak más jellegűre.
- Jöhet. - a fagyi, még egy csók, és minden, ami előttünk áll. Gyönyörű az életünk, és Marcel mellett megélhettem az igazi boldogságot, de ennek ellenére sem akarok folyton a múltba tekinteni. Hiszen a jövő is csodálatos dolgokat tartogat nekünk, és minden érzés, minden tapasztalat csak erősíti a kapcsolatunkat.
- Készen állunk. - régebben furcsának találtam, amikor hallottam, hogy egy kismama többes számban beszél, de most olyan természetesen jön, hogy csak utólag tűnik fel. Mondjuk úgy lenne jogos, ha meg tudnám kérdezni a gyerekektől, hogy van-e nekik is kedvük ehhez a programhoz, de egyelőre be kell érniük azzal, hogy én vagyok a ‘sofőr’. Az autóé meg persze Marcel, így amikor elindulunk, kényelmesen elhelyezkedem. Az út helyett viszont Marcelt figyelem. Minden egyes apró gesztust, finom arc mozgást érzékelek, mert mindentől függetlenül azt szeretném igazán, ha ő boldog lenne. A mosolya pedig nem hazudik, így el is merülök benne, és csak az érkezésünk után fordítom a környezetre a figyelmem. Illetve még valakikre.
- Amíg csak egy valakit vártunk az volt a megérzésem, hogy kislány lesz. Most viszont… - ismét figyelnem kell az ösztöneimre. Amik… gyönyörű helyre visznek el. Nem tudom, hogy a ‘valóságot’ látom, vagy csak egy kimondatlan remény tört utat magának, de amikor kinyitom a szemeimet, akár meg is mernék esküdni rá, hogy két kislányt várunk. Nincs rá magyarázatom, egyszerűen csak egy megérzés, ami sokkal erősebb azoknál, amit korábban tapasztaltam.
- Szerintem lányok lesznek. És a te szemeidet öröklik. - a mosolyom az eddiginél is szélesebbé válik, és ez a néhány másodpercnyi élmény annyi erőt adott, hogy önkéntelenül rá is kacsintok Marcelre. Ugyanis akár jó a megérzésem, akár nem, tudom, hogy már most is szeretem őket, és mindent meg fogok tenni azért, hogy boldog életük legyen. A Mini és a Maxi méretű Marceleknek is.
- Ühümmm… Akár rúgdosódhatnak is, csak érezzem, hogy minden rendben van velük. - ez a legfontosabb, és igazán majd akkor leszek nyugodt, ha már egészségesen meg is érkeztek. Addig viszont még hátra van néhány hónap, és szeretném, ha ebben az időszakban fel tudnánk készülni az érkezésükre. Nem vagyok egy kifejezetten vásárolgató típus, de babaruhákat akár már most is szívesen nézegetnék. Meg zoknit… az apró, kiskacsás daraboknál nincs is aranyosabb. Miután viszont Marcel szerez fagyit is, a pocakom egyértelműen jelzi, hogy mit szeretne most.
- Mmm… előbb telepedjünk le. A víz közelébe. - akár a földre is leülnék, de ennél már jobban kell vigyáznom magamra. Egyébként is van egy másik hely, ahová nagyon szívesen ülnék, így én mindenképp azt fogom választani, amikor helyet foglalunk. Előbb viszont Marcel felé fordulok, amikor ő is megosztja velem, hogy mire gondol. Szívem szerint csak egy csókkal válaszolnék, mert egyedül azzal tudom kifejezni, amit érzek a szavait követően, de a szeretettel teli mosoly, és a szívembe költöző melegség is jelzi, amit most nem mondok ki.
- Még akkor is, ha exponenciálisan megnő a fagyi és a csokoládé fogyasztás? - igazi boldogság költözik a vonásaimra, ahogy finoman incselkedem, de nem tudok tovább várni. Közelebb akarok menni Marcelhez, ezért átveszem az egyik fagyis dobozt, hogy szabad legyen az egyik keze. Utána felemelem a szabad kezem, és finoman megsimítom az arcát, mielőtt egy csókot is kérnék. Ha nem lenne hideg a fagyis doboz, egész sokáig így maradnék.
- Az a pad szimpatikus. - mutatok egy helyre, ahonnan pont rálátunk a kis hídra is. Csak jelképes, mind az építmény, mind a kis tavacska, amit átszel, de a számomra így tökéletes minden. Vagyis van még egy dolog, amire nagyon vágyom.
- Szeretnél nehezített körülményt a fagyi evéshez? - játékosabbá válik a mosolyom, és ha Marcel leült egyértelművé is teszem, hogy mire gondoltam. Ugyanis nem mellette akarok helyet foglalni, hanem az ölében, keresztben, és akár azt is vállalom ezért cserébe, hogy én fogom adagolni a fagyit magunknak. Ezért ha ez a számára is kényelmes, akkor Marcel ölében foglalok helyet, és a fagyis doboz kibontása után, már fel is ajánlom az első kanál finomságot. Akár elfogadja, akár nem, a következő kanál az enyém.
- Remélem a diétába azért belefér majd a fagyi meg a csoki. Már az illata is isteni. - mostanság nem mindent érzek kellemesnek, sőt, van, amitől kifejezetten émelyegni kezdek. Mára azonban már remélhetőleg elmúlt minden nem kívánt tünet, és így arra is van lehetőségem, hogy megtaláljam a másik kedvenc helyemet. Néhány kanál fagyi után ugyanis Marcel vállára teszem a fejemet, és egy finom csókot ejtek a nyakára. Majd a vállgödrébe fúrom az arcom, és egy másik kellemes illattal töltöm fel az érzékeimet. Ha Marcel számára is kényelmes így, akkor sokáig így is maradok, és még a szemeimet is lecsukom néhány percre. Hátha látom újra a gyerekeket…

Azt érzem, hogy ez életünk legboldogabb perce, de az nagyon is eszembe jut, hogy ez nem lesz örökre így. Ugyanis hamarosan a két apróság nem csak a pocakomban, hanem kint a nagyvilágban lesz, és majd az lesz az igazán gyönyörű pillanat a nyilvánvaló nehézségek ellenére is. Egy cseppet sem félek, csak az a fontos, hogy egészségesek legyenek.
- Értem. - azért igyekszem majd tényleg a minimálisra csökkenteni a zaklatást, mert biztos vagyok benne, hogy minden szülő - főleg, ha az első gyermek érkezését várják - az agyukra megy egy kicsit. Ezt pedig természetesen nem szeretném. De vigyáznunk kell a gyerekekre, és ha arról van szó, nem fog érdekelni még az illem sem. Legfeljebb, ha épp pihen az orvos, átirányítanak majd valaki máshoz.
Marcelnek pedig nincs több kérdése, nekem sem (egyelőre…), így tényleg nincs más hátra, mint hogy kettesben is megünnepelhessük az örömhírt, amit kaptunk.
- Úgy lesz. - mikor el is köszönünk átveszem a névjegykártyát, és egy ideig ugyan tartom a  kezemben, de inkább Marcelnek adom át. Jobb, ha most ő vigyáz rá, mert az-az igazság, hogy most nem tudok teljes mértékben erre figyelni. Annyira váratlan volt, már az első rosszullét is, aztán a teszt eredmény, és most az ultrahang kép illetve hang… Még mindig alig hiszem el, és a figyelmem csak Marcelre és a gyerekekre összpontosul. A saját fejemet pedig biztosan elhagynám, ha nem lenne a nyakamon.
- Húúú ez jó ötlet. Mondjuk áthívom, hogy ugorjon be holnap, és akkor elmondhatnánk neki. Bár lehet, hogy az üzenetből is sejteni fogja. - az nem baj. Nem akarok sejtelmes üzenetet írni neki. Egyszerűen csak szeretném majd személyesen kimondani a nagy hírt. Anyuéknak is így szeretném elmondani, csak az sokkal bonyolultabb. De majd Marcellel, és akár Andrewval együtt is majd kitaláljuk hogy lenne a legjobb.
- Mi a javaslatod? - mosolygok Marcelre, és ha épp csak a csók, amit tőle kapok, már teljesen elégedett leszek. Nem is szívesen engedem el, érezheti rajtam, hogy még folytatnám, akár az idők végezetéig. Illetve egy kis szünetet tartanék úgy nagyjából hét és fél hónap múlva. De amikor el is mondja a javaslatát, mégis széles lesz a mosolyom. Arról pedig teljesen megfeledkeztem, hogy mit kérdezett a munkahelyről.
-  Tökéletesen hangzik. Főleg, ha a jégkrém csokis lesz. - mindig is imádtam a csokit, minden formában, de azt már észrevettem magamon, hogy az utóbbi időben, mindenhez azt kívánok. Tegnap még azt is kipróbáltam, hogy milyen a bacon, ha egy kis csoki szirup van ráengedve. Jelentem isteni.
- Azt hallottam, hogy csináltak egy hatalmas zöld falat is. Azt nagyon szívesen megnézném. Meg a kis hidat a tó felett. - vagy ha csak leülünk egy padra, és nézzük, ahogy fodrozódik a víz, nekem az is tökéletes. Hiszen négyen megyünk, így a helyszín tulajdonképpen nem is számít. Ezért, ha elindulunk és akár meg is érkezünk fülig ér a mosolyom. Bár az eddig is pont így volt.
- Neked van már sejtésed? Fiúk lesznek, lányok, esetleg vegyesen? - nekem volt egy olyan megérzésem, hogy egy kislányt hordok a szívem alatt, de mivel ikrekről van szó, és ezt álmomban sem gondoltam volna… Most már bizonytalan vagyok. Azt viszont tudom, hogy igazából nem számít, és én azt sem bánnám, ha csak akkor derülne ki, amikor megszületnek, mert nekem csak az egészségük a fontos. És arra nagyon figyelni fogok.
- Alig várom, hogy mocorogni kezdjenek. - nevetve teszem a kezem a hasamra. És egy pillanatra… mintha látnám is őket. A karjaimban tartok két kislányt, a gyönyörű kék szemeikkel pedig csak bámulnak rám, csendes nyugalomban. Önkéntelenül még szélesebb lesz a mosolyom, és a szemeimet is becsukom, hogy még láthassam őket. De aztán eltűnik a kép, és még a fejemet is megrázom, ahogy Marcelt keresem a tekintetemmel.

A feszültség abban a pillanatban eltűnt belőlem, amikor az orvos kijelentette, hogy minden rendben van. Csak három szó, és az emberek annyit szokták magukban mantrázni, hogy már elveszítette az erejét, de most, ebben a pillanatban a világot jelenti nekem. És tudom, hogy Marcelnek is. Hiszen erre vágytunk, már nagyon régóta, épp csak egy ideig megtartottuk ezt magunknak. De már nem kell, hiszen a várva várt gyermek meg is érkezett, épp csak még nagyon aprócska, és nekem kell vigyázni rá egy ideig. Én pedig minden erőmmel és szeretetemmel azon leszek, hogy a továbbiakban is egészséges maradjon, és boldog élete legyen.
A szívhangot meghallva pedig még erősebb lesz bennem ez az ösztön, már akkor tudom, hogy mindentől meg akarom őt védeni. Olyan gyorsan ver a szíve, és azt hiszem a saját szívdobbanásomat is hallom mellette, de ebben nem vagyok biztos. Teljesen elmerülök ugyanis az érzetekben, amit már ez a néhány pillanat is okozott. És önkéntelenül adom Marcelnek is át ezt az érzést, ahogy ütemesen érintem meg a kézfejét.
Egy szó azonban ismét felkavar bennem mindent. Megijedek, mert félek tőle, hogy kevés leszek ehhez, de ahogy Marcelre nézek eltűnik belőlem ez is. Csak a felhőtlen öröm marad, az hogy valóban szülök leszünk, és rögtön két baba érkezik hozzánk. Álmomban sem mertem ilyet remélni, de az ultrahang nem hazudik.
Ezért boldogan fordulok Marcel felé, és mikor megcsókol szinte a karjaiba omlok, egyáltalán nem törődve azzal, hogy nem csak ketten vagyunk, de még nem is csak négyen. Ugyanis négyen leszünk… Semmi más nem számít. Eddig is egy szerető család voltunk, de most új élet is költözik hozzánk, és nem a tappancsos formában.
- Oh. Igen. Elnézést. - nevetem el magam, és letörlöm a könnyeket, amit az öröm varázsolt az arcomra. Nem csak a zselére nem figyeltem, de még az orvosra sem. Most viszont megteszem.
- Rendben. - mosolygok az orvosra, majd Marcel felé fordulok. Megigazítom a ruhámat, miután minden zselé eltűnt, és óvatosan Marcel kezét fogva leszállok a vizsgáló asztalról. Szívem szerint Marcel nyakába ugranék, de ennél óvatosabb vagyok már, ezért csak finoman karolom át, és lépek hozzá közelebb, amikor ő is átkarol. Az orvossal nem tudok ebben a pillanatban törődni, nekem fel sem tűnt, hogy időközben kiment a szobából, csak Marcel van a tekintetemben, és a csók, amiért egyszerre hajolunk. Azokban a pillanatokban, amíg összeforr az ajkunk nem számít a külvilág, sem az, amit az idő majd hozni fog nekünk. Csak a kis családunk számít, és az, hogy Marcelt mennyire szeretem, így én biztosan nem húzódom el, és a karjaiban maradok, egészen addig meg a szerelmemet ki nem fejeztem felé. Még az első csókunk is eszembe jutott, majd az, amit az esküvőnkön váltottunk, mégis ezt érzem a legédesebbnek…
- Igen. Ikrek. És nagyon szeretlek. - sosem akarom, hogy ezt elfelejtse. Az életünk minden bizonnyal meg fog változni, és talán a prioritások is átalakulnak, de az érzéseim örökre szólnak. Ezt pedig már akkor is tudtam, amikor először megfogalmazódott bennem…
- Menjünk. Beszéljünk az orvossal. Biztos van még mondanivalója. - nekem kérdéseim még biztosan vannak. Ezért Marcellel együtt az iroda felé megyünk. Épp csak a kezét nem engedem el egy pillanatra sem. Amikor helyet foglalunk az orvos előtt, akkor is csak egy pillanatra engedem el, majd ha elég közel vagyunk Marcel felé nyúlok és az ölébe teszem a kezem, ha engedi. A pillantásom viszont az orvos felé fordítom, mert nem tévedtem, bőven van még mondanivalója.
- Értem. - magamban hálát adok az előre gondolkodásért, mert azt hiszem váratlanul érte volna a bázis orvosát, ha nem jelzem időben, hogy mit tervezünk. Arra mondjuk nem számítottam, hogy tényleg csak az irodai munka jöhet szóba, az is csak a várandósság második szakaszában, de én ettől egyáltalán nem jövök zavarba. Ha a gyerekek egészsége azt kívánná, azonnal felmondanék, a munka ugyanis már egyáltalán nem számít. Repülni máshogy is lehet. A rangjelzés és az előmenetel pedig sosem érdekelt.
- Rendben. Állok elébe bármilyen vizsgálatnak és persze étrendnek. - Marcelre nézek, és széles mosolyt láthat az arcomon, mert nagyon örülök neki, hogy ebben is segítenek. Amióta megtudtam, hogy kisbabánk lesz, rengeteg információt begyűjtöttem, de az a baj, hogy túl sokat is és a hitelessége nem biztos, hogy mindennek megfelelő. Egy szakember segítsége viszont kétségbevonhatatlan, így az étrendet biztosan betűre fogom követni. A rosszullétekkel is majd valahogy megbirkózom. De azt nem bánom, hogy a munka most nem is javasolt.
- Huhh… nekem azt hiszem most nincs több kérdésem. Amire kíváncsi voltam, pont elhangzott. De biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben lesz még pár ezer. Azokkal is önt keressük vagy majd a kollégáját? - nem vagyok egy kifejezetten zaklató típus, de ha a gyerekünkről van szó… Gyerekeinkről… Nem tudom megígérni, hogy nem fogok minden apróság miatt telefonálni. Először viszont mindig Marcelt fogom kérdezni, mert biztos vagyok benne, hogy ő is segíteni tud. Lehet ugyanis, hogy éppen csak annyira lesz szükségem, hogy megnyugodjak.
- Neked van kérdésed? - nézek Marcelre, mert én azt hiszem még mindig a föld felett lebegek, de ő talán már a gyakorlati oldalát is nézi a dolgoknak. Ezért egy ideig csöndben maradok, ha beszélni akarnak, és Marcelt figyelem, amíg engem nem tartanak szóval. Később viszont - ha már minden megtárgyalásra került - az orvos felé fordulok ismét.
- Köszönünk mindent. Azt hiszem néhány alkalommal még találkozni fogunk. - önkéntelenül nevetni kezdek, és ha már mindent megbeszéltünk kezet nyújtok az orvosnak elköszönésként. Alig várom már, hogy vissza menjünk az autóhoz, és kettesben is tudjunk beszélni az új fejleményekről. Ezért, ha valóban elindulunk, láthatja rajtam Marcel, hogy mennyire izgatott vagyok, és persze a kezét is újra megfogtam. Kinőttem abból a korból, amikor szökdécselve közlekedtem, de azért… a föld felett lebegek, és nem egy vadászgéppel…
- Anyáék és Andrew oda lesz. Alig várom, hogy elmeséljük nekik. És persze Ericnek is lassan meg kéne mondani, hogy nem a reggeli volt a ludas a lemondott találkozóban. - ismét nevetni kezdek, ahogy elképzelem milyen izgatottak lesznek majd.

Marcel jelenléte sokat segít, ezért egy kicsit sem volt túlzás, amit mondtam. Sosem várnám el tőle, hogy a kedvemre tegyen, és a figyelmet, amit tőle kapok, mindig értékelem. Ez alkalommal nem tudom olyan mértékben, mint szeretném, hiszen nem kettesben vagyunk, de nem fogom elfelejteni, hogy most is támogat. Így képes vagyok a feszültséget, többnyire egészséges szinten tartani, bár egy pulzusmérést, most nem szívesen vállalnék be. Úgy tűnik ezt az orvos is érzékeli, mert a kérdésem mögött megbújó feszültséget humorral próbálja feloldani. Egy finom mosoly az arcomra kúszik, ahogy prezentálja is a metál zenére adható különböző reakciókat, de ennél többre jelenleg nem futja. A vizsgálat ugyanis még mindig nem ért véget.
- Akkor a metál zenével is várni fogunk, amíg ki nem derül, hogy szereti-e. - én is a humor felé nyúlok, bár nem tudom, hogy ezt értékelni fogja-e valaki vagy sem. Én egy kicsit jobban érzem magam tőle, mert ezzel is közelebb kerültünk a vizsgálat azon részéhez, amit már epekedve várok. Az a bizonyos mondat… Még a lélegzetem is kurtábbá válik, amíg el nem hangzik, és a vállaim befeszülve emelkednek feljebb. Aztán kimondja... “Minden rendben van”. Még egyszer elismétlem magamban, és egy hatalmas sóhajjal engedem ki a feszültséget, és engedem le a vállaimat is. Egészséges, és tényleg úton van… A további szavakat alig fogom fel, mert csak az apróságra tudok gondolni, hosszú másodpercekig, és Marcel tekintetét is megkeresem, immáron boldog, és őszinte mosollyal az arcomon. Majd a kérdő hangsúly végül visszatereli a figyelmem az orvos felé, és pár pillanatba beletellik ugyan, de vissza pörgetem az elhangzott szavakat is. Marcelre tekintek, mielőtt válaszolnék, és ahogy a pillantásunk találkozik, megértem, hogy rám bízza a döntést. A mosolyom, ha lehetséges, még szélesebbé válik.
- Igen, ha lehet. - vissza fordítom a tekintetem a képernyőre, és próbálom az elém táruló kaotikus formák között megtalálni a MI kisbabánkat, akivel minden rendben van, és hamarosan meg fog érkezni hozzánk. Mintha látnék is egy apró foltot, ami kitűnik a szürkeségből, de nem tudom, hogy őt találtam-e meg. Mindenesetre a pillantásomat sokáig nem veszem le róla, és a kezem is finoman megszorul Marcel kézfeje körül. Nem tudom, hogy mennyi idővel később szólalt meg végül az orvos, mert én egy ideig teljesen máshol voltam lélekben.
- Igen, kérem. - néhány pillanattal később valóban bekapcsolja a hangot is, és ahogy meghallom az ütemes dobbanásokat…
Ez tényleg nem egy álom. Ez a hang a valósághoz köt, ahhoz, amiben a rossz esélyek ellenére is utat tört magának egy élet, amiben valóban szülők leszünk… Bármeddig képes lennék hallgatni ezt a hangot. Néhány pillanatra még a szemeimet is becsukom, és ösztönösen adom vissza az ütemet az egyik ujjam finom dobolásával, Marcel kézfejét érintve. Az idő pedig ismét megszűnik a számomra, csak a szeretetet érzem a még meg sem született apróság, és Marcel iránt. Az orvos viszont ismét megszólal, és lassan felé fordulok, az íriszeimet is felfedve ismét. Egy szót hallva viszont kitágul a tekintetem.
- Ikrek? - teszem fel a kérdést, mert nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam-e. Utána viszont látom, hogy két formát is bekarikáz az orvos, és ekkor tudatosodik bennem, hogy…
- Ikrek. - az ajkaim érezhetően lejjebb esnek, és mire Marcelhez fordulok, már egy kissé ijedt a tekintetem. Ketten vannak. Nem csak egy, hanem rögtön két kisbaba érkezik hozzánk. Először nem tudom, hogy mit is érzek ezzel kapcsolatban, annyira váratlan ez a fejlemény. Felkészültünk erre is? Fogalmam sincsen, és ez a tanácstalanság nyomon követhető az arcvonásaimon is. Néhány másodperccel később viszont…
- Hát ez csodálatos. - a boldogság íve visszakúszik az arcomra, és az orvost teljes mértékben figyelmen kívül hagyva fordulok Marcel felé, majd emelem fel a karjaimat is, hogy megtudjam ölelni. Nem tudok ellene tenni, érzem, hogy az öröm könnyei lassan, de biztosan elindulnak lefelé az arcomon. Ha nem hangzott volna el ismét, hogy minden rendben van, talán újra feltenném a kérdést, de így csak elmerülök ebben a földöntúli érzésben. Nem tudom, hogy mennyi idővel később, de végül elengedem Marcelt, és mielőtt teljesen visszatérnék a valóságba az arcán is végig simítok az egyik kezemmel. A vonásait figyelem, hogy ő is ugyanúgy örül-e ennek a hírnek, mint én. Remélem… Hiszen minden rendben lesz. Kétszer több a kihívás ugyan, de az öröm is. Alig hiszem el, hogy ez megadatott nekünk.
- Mire kell figyelnünk a továbbiakban? - bármilyen tanácsa is van az orvosnak, figyelek mindenre. A kezem pedig visszakúszik a hasamra, ahol nem is egy, hanem két gyermek lapul…

Erre a napra és erre az érzésre mindig emlékezni fogok. Már nem reméltem, hogy ezt egyszer átélhetem, és az, hogy ezt Marcellel tudom megosztani, a világot jelenti nekem. Szerettem volna neki megadni azt a családot, amire vágyik, még akkor is, ha tudom, hogy úgy is gyönyörű az életünk, ha csak ketten vagyunk benne. A három azért mégis csak egy szebb szám…
A feléledt érzések ezért később is velem maradtak, és a rosszulétek ellenére is jól viseltem a vizsgálatig hátralévő időt. Már nagyon vártam, mert egy ilyen hírt - mint kiderült - kifejezetten nehezen tudok titkolni, ugyanakkor szerettem volna, hogy az orvos is megerősítse, hogy minden rendben, mielőtt bárkinek is elmondjuk az új fejleményt.
Épp csak a rendelőhöz közeledve kezdtem el nagyon izgulni. Nem mondom azt, hogy ha Marcel nem lenne velem, pánikolva rohannék haza, de azért… Érezheti, hogy sokkal határozottabban nyúlok a kezéért és persze a mosolyomba némi aggodalom is vegyül. Nagyon szeretnék már túl lenni ezen, hogy teljes mértékben megnyugodva mehessünk haza, és hogy elkezdhessük valóban megtervezni az előttünk álló időszakot. Ebben még nagyon óvatos voltam, mert bár abban nem kételkedem, hogy várandós vagyok, de az egészségi állapotom azért sok mindenre hatással lesz. Többek között a munkára is, amit természetesen azonnal abbahagynék, ha erre szükség lenne. Ezért a kicsiért bármit megtennék…
- Köszönöm. - hálásan mosolygok rá, és még csak véletlenül sem engedem el Marcelt. Jól esik, hogy a derekamat is megérinti, amikor bemegyünk, mert ez azt mutatja nekem, hogy valóban egy családként jövünk már ide is. Az orvosra azért nem tudok teljesen őszintén mosolyogni, mert még mindig nagyon izgulok. Valójában minden eltelt perccel egyre jobban…
- Olivia Montgomery. - ha kézfogásra is sor kerül nyújtom a kezem egyébként helyet foglalok ott, ahol a doktor mutatja. Ha még Marcel fogja a kezemet finoman megszorítom, ám ha nem, inkább összekulcsolom a kezeim, hogy elrejtsem, azért ideges vagyok.
- Az Olivia tökéletes. - nem tudom, hogy mi lehet a vagy után, de nem is fontos. A nevem a legegyértelműbb. Illetve én személy szerint meglennék bemutatkozás nélkül is, mert már csak arra vágyom, hogy elhangozzon az a bűvös “minden rendben van a babával” mondat. Ami ez előtt történik az csak a pulzusomat tartja magas intenzitáson.
- Rendben. - készségesen válaszolok minden kérdésre, még arra is, ami elsőre akár intimnek is tűnhet. Nem vagyok egy szégyenlős típus, és ráadásul biztos vagyok benne, hogy okkal kérdezi az orvost azt, amit. Ha csak ennyin múlik, hogy minden rendben legyen, én még azt is elmesélném, hogy milyen színű sörénye volt a plüss póninak, amivel gyerekkoromban aludtam. Kék, de mivel ez nem releváns, nem is hangzik el a részemről.
- Remek. - egy érezhetően nagy sóhaj csúszik ki az ajkaim közül, mert ezzel már tényleg közelebb kerülünk a végéhez. Ettől meg is nyugszom egy kicsit, legalábbis néhány pillanatig azt érzem, hogy most már tényleg nem lehet probléma. Azért remélem, hogy aki odafent vigyáz ránk, még mindig nem ment el szabadságra. Neki most kell igazán figyelnie…
- Most is azt teszed. - nézek egy szelíd mosollyal Marcelre, és megfogom a kezét, mielőtt megmozdulnék. Finoman végig is simít a hüvelykujjam a kézfején. Az ugyanis bőven elég, hogy itt van ő is. Nekem már ezzel is rengeteget segít. A mocorgást már megoldom egyedül is. Főleg, ha vetkőzni nem is kell végül.
- Áh. Rendben. - még szerencse, hogy nem kezdtem el vetkőzni. Igen furcsa helyzet alakult volna ki… De már nem aggódok emiatt, csak megkönnyebbülve ülök fel a vizsgálóasztalra, és  követek minden utasítást, amit kapok. Marcel kezét pedig egy bizonyos mondatnál kifejezetten erősen megszorítom… A másik kezemmel pedig ösztönösen nyúlok a hasamhoz. Ennyit arról, hogy  most már nyugodt leszek…
- Miért? Árt nekik? - szinte biztos, hogy butaságot kérdeztem, de nem zavar. Nem tudtam róla, hogy a kisbabák nem szeretik az ultrahangot, ezért egy picit… közepesen… aggódni kezdek. De továbbra sem ellenkezem, mert ez szükséges, és az orvos is a minimálisra fogja csökkenteni az idejét. Csak néhány nagyobb légzés és meg is lesz. Remélem… Azt pedig nagyon nehezen ugyan, de kibírom, hogy a vizsgálat alatt már meg is kérdezzem, minden rendben van-e. Az alsó ajkamra rá is harapok, hogy még csak véletlenül se szólaljak meg idő előtt. Nem zavarom meg az orvost. Marcelre viszont több alkalommal is ránézek, és igyekszem azért mosolyogni. Most már tényleg csak pillanatok kérdése és minden kiderül…
Amikor viszont érezhetően véget ér a vizsgálat nagyon jelentőségteljesen nézek az orvosra. Még mindig nem szólalok meg, de azért… határozott a kérdés, ami az íriszeimben bújkál…