I am sorry...

Láthatóan forognak a pici fogaskerekek Benjamin fejében. Aztán végül egy olyan választ ad, amire még én is felfigyelek, és amire még az én mellkasom is jólesően csendül meg.
- Veled. - a válasz talán egyszerű, talán nem mond eleget, de az utána érkező mosoly nagyon is. Az ugyanazt az őszinte, gyermeki mosoly, amit a történtek előtt láttam rajta. És, ami némi csibészséget is hordoz magában.
- Lila? Lilából csak bocik vannak. És azok foltosak. - hirtelen nem ugrik be, hogy mire gondol, és törni kezdem a fejem, hogy vajon hol láthatott lila bocit. Aztán eszembe jut. Az Európai utunk. Ott kapott egy csokit, amin boci volt.
Benjamin pedig végül Lyrran keze felé nyúl, és vele együtt mennek el a tóhoz. Én egyelőre maradok Apával, mert… még mindig nem érzem úgy, hogy biztonságos lenne eltávolodni tőle. És… azt hiszem beszélnünk sem ártana.
- Oh… - hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak. Nem érdemlek köszönetet. Még… jó indulatot sem. De Apa nem szokott ilyesmivel dobálózni. Ami azt illeti… én sem.
- Én is köszönöm, hogy eljöhettünk. - Benjaminnak már az is jót tesz, hogy Apával lehet, de az, hogy még el is szakadhat egy kicsit a Terrától… azt hiszem különösen jó lesz a számára, még akkor is, ha először hiányozni fog neki az otthona. Nekem pedig… azt hiszem nekem is. Változás kell, és minden kapaszkodó, amit csak elérek.
- Sötét helyen jártam. És még mindig a peremén vagyok. De látni akarom a fényt. Bármit, csak ne kelljen tovább így élni… - nem is olyan régen… egy másik módszerrel akartam véget vetni a szenvedésnek. Ez óriási hiba volt. De akkor nem láttam más megoldást. Most viszont igen…
- Köszönöm. És ígérem, hogy én is itt leszek… - nem akarom Apát sem kitenni annak, amit… látott, és amit meg kellett akadályoznia.
- Nagyon jó látni Benjit. Még félek tőle, hogy… olyasmit tettek vele, amit csak később fogunk észrevenni. De… most vidámnak tűnik. - mondom kifejezetten halkan, mintha félnék tőle, hogy Benji meghallja. Pedig már távol van tőlünk, a tó partján. És tényleg jókedvűnek tűnik.
Egy nagy sóhaj pedig ki is szökik a tüdőmből. Nem tudom, hogy elengedtem-e valami mást is a levegőn kívül, de jól esik.
- Mit javasolsz Apa? Mit kéne most tennem, hogy jobban legyek? - fordítom el végül a tekintetem Benjaminról, Apa felé. Nem várok kész megoldásokat, ugyanis tudom, hogy az nem létezik. De nem tudom, hogy merre induljak. És remélem, hogy segíteni tud ebben.

Csak szavak nélkül bólintok. Fáradtnak érzem magam és üresnek, a beszéd pedig… most a maradék erőmet is elszívja. Apa viszont láthatóan ért engem. Vagy ha nem is… érzem, hogy támogat. És még inkább azt, hogy Benjamin nála jó kezekben lesz…
- Rendben. - fogalmam sincs, hogy mikor jövünk ide vissza, de ha Apa azt mondja, hogy majd elhozzuk azt, ami itt marad, akkor bízom benne, hogy tényleg így lesz. És ennek a tudatában el is merem engedni egy kicsit az aggodalmaimat. Most nincs olyan, hogy rosszat teszek, mert Apa még itt van. És én mellette fogok maradni, amíg újra képes nem leszek önállóan is… létezni…
Benjamin viszont szerencsére könnyen veszi a helyzet változást. Úgy tűnik, hogy ő nem veszítette el a nyitottságát, és… a gyermeki ártatlanságát. Csak az a csibészség van benne, ami… minden bizonnyal az én hatásom.
- És nekem adod őket? - azt tudja, hogy más játékával csak akkor szabad játszani, ha az megengedi, így ő rögtön rövidre zárná a kérdést, és begyűjtené Apa játékait. Nekem pedig eszembe se jut, hogy vajon mit őrizgethet itt. Figyelmem ugyanis még mindig nem koncentrált, és még mindig csak töredékekből tudom összerakni a valóságot. Az viszont legalább már nem okoz fájdalmat… Így pedig lélegezni is egyre könnyebb.
- Akkor mehetünk. - jelenti ki magabiztosan Benjamin, és csak akkor torpan meg, amikor kiderül, hogy nem csak kacsák vannak.
- Mi van még? Nyuszi? - azokat is szereti, bár azt még nem rakta össze, hogy tóban ritkán tartózkodnak élő nyulak. Ő még a plüss változatát is elfogadja, mert… élővel még csak egyszer találkozott. A madarakkal közelebbi a viszonya…
Azonban amikor meglátja Lyrrant, már ő van a figyelme központjában. És egy ideig az enyémben is. A belőle áradó energia… mindig megnyugtat. És erre a nyugalomra most nagyobb szükségem van, mint bármikor máskor…
Linusnak is, így ő is mosolyog, ahogy meglátja Lyrrant. Nem mond semmit, de a tekintete…minden bizonnyal sokat mond Lyrrannak. Ahogy az is, hogy mi most itt vagyunk…
- Óóó… Lyrrran… - mondja ki végül mosollyal a nevét Benjamin, és el is kezd felé totyogni. Nem tudom, hogy a név vagy a játék volt-e a kulcs a számára, de… még én is elmosolyodom, ahogy ezt látom. A fiam ugyanis… igazi tökös kis Terrai, aki nem fél semmitől. Szerencsés vagyok, hogy a gyermekem…
- Oké, de… nem akarok mindenkinek nyalókát adni, mert akkor nem marad nekem. - én már szinte meg is feledkeztem arról, hogy hoztunk bőven, de ahogy így kimondja, én is megszólalok.
- Van bőven nyalóka Benji. Jutni fog mindenkinek, akinek adni szeretnél. - ha nálam van a táska, elő is veszek belőle néhány darabot, és Benjamin felé nyújtom. El is veszi tőlem, és a kis nadrágja gumis részébe pakolja őket. Aztán elindulnak Lyrrannal a tóhoz. Én pedig… egyelőre csak állok, mert nem tudom, hogy merre kéne nekem menni.
Apa hangja és érintése húz ki újra a gondolataim tengeréből.
- Öhm… nekem köszönöd? - nézek értetlenül Apára, mert… számomra nem jár köszönet. Neki járna, és mindenkinek, aki most itt van. Vagy aki a háttérből támogatot minket…
- Benjamin itt biztonságban lesz. Ez a legfontosabb. - egyelőre eddig tud terjedni a gondolkodásom. Illetve… van még valami. Amit szeretnék Apának elmondani.
- Apa… ha úgy érzed, hogy ismét engedem magam lecsúszni, vagy nem kapaszkodom eléggé felfelé… akkor kérlek rúgj seggbe. Olyan erővel, hogy a csillagokig repüljek, és azokat is lássak. Kérlek… - nem akarom újra átélni azt, amibe az elmúlt egy hónapban voltam. Azt pedig pláne nem, amit a híd tetején éreztem. SOHA. És mindent megteszek, hogy ez így legyen. De tudom, hogy segítség is kelleni fog, és… most már elfogadom. Bárhonnan és bármilyen formában is érkezik…

Azt hiszem… a valóságot csak mozaik darabokként érzékelem. Felismerem a lelkeket, akik itt vannak velem, a tárgyakat, amik körülvesznek, és persze… érzem azt is, hogy van testem, és… egy meggyötört lelkem. Mégsem áll össze egy nagy egésszé…
Ezért a darabokba kapaszkodom, néha szó szerint, és követem Apát, aki… tudom, hogy utat fog nekem mutatni. Sajnálom, hogy korábban nem hallgattam rá. Hogy hagytam ilyen messzire sodródni az eseményeket, és… magamat. Sosem akartam ilyen mélyre csúszni…
Ám mégis önként tettem…
- A matricás album. Szereti őket. - olyan ügyesen pakolta bele az albumba a kicsi ujjaival, hogy én mindig csak ámultam. Ám most… nem tudhatom, hogy fog-e még ilyet tenni. Hogy még mindig ugyanaz az ártatlan kisfiú-e, aki… előttem volt. Azelőtt, hogy én elhanyagoltam őt…
Mélyet sóhajtok, nem jólesően, de… mégis egy fokkal könnyedebben.
- Nem tudom… - teszem egyértelművé, hogy ha van is még itt valami, az most nincs a tudatomban. De remélhetőleg nem feledkeztem meg semmi fontosról. Hamarosan ugyanis indulunk.
A nyalóka meg van. És aztán Benjamin is.
- Rendben. - bólintok, és Apa mellé állok, mintha ez fontos lenne a felsugárzásnál. Tudom, hogy nem az. De nem akarok eltávolodni tőle…
Benjamin nem lesz rögtön izgatott, a hangja és a szeme is álmos még. De azért egy mosoly felragyog az arcán. Szereti Apát, és örül, hogy vele lehet.
- De jóóóóó…. Sok játékod van? - általában értem Benji gondolkodását, de most… nem tudom követni őt. Miért a játékok jutnak először eszébe? Talán elfelejtettem hozni neki? Nem… a pingvinre emlékszem…
Apa viszont nem jön zavarba, és ennek nagyon örülök. Benjamin a legjobb szárnyak között van…
- Csak ha van csúszda is. Vagy kacsák… - a kacsák… el is felejtettem, hogy mennyire szereti azokat is. Főleg, amikor úsznak. Nagyon szomorú lett, amikor egy csapat kamasz kövel kezdte el dobálni őket. Ő meg a fiúkat akarta megdobni. A nyalókájával…
Szép emlékeket örzök. És… tudatosítani kell magamban, hogy lesznek még. Hogy az élete még épphogy csak elkezdődött. Ahogy az enyém is…
- Kicsoda? - Benji Apa felé fordul, ezért csak később veszi észre Lyrrant. Viszont, amikor észreveszi… Széles mosoly kerül az arcára. És… magabiztosság.
Én nem lepődök meg. Csak örülök neki, hogy nem éri váratlanul a helyzet Benjit. Engem sem…
Biccentek üdvözlésként Lyrran felé, de egyelőre nem szólalok meg. Benjaminnak akarom átadni a ‘terepet’, mert… elsősorban neki van szüksége segítségre. Ezért továbbra sem mozdulok el Apa mellől, amíg nem szólít fel valaki ennek az ellenkezőjére.
- Mami? - néz Benjamin Lyrranra, de… azt hiszem nem teljes meggyőződéssel. Ismeri őt, és meg is nyugszik attól, hogy ő vár rá, de… számára minden fekete, és fehér, család vagy nem család. Szeretné érteni, hogy mi történik, és én most nem tudok neki segíteni.
De nyitott vagyok. Ha együtt szeretne velünk beszélni Lyrran, természetesen vele tartok. Apa… tudom, hogy jót akar. Ahogy Linus is, aki egészen a hajó ajtajáig kísért minket. És továbbra is figyel, tud-e valamiben segíteni. Elsősorban Apának…

- Szívesen. - Linus csak ezt az egy szót üzeni Apának. Ám az érzés, ami vele érkezik jóval többet mond. Boldog, mert megtudta óvni a testvérét attól, amin ő átment. Legalábbis velem ellentétben… ő bízik abban, hogy most már minden jobb lesz.
Én viszont félek. Nem magam miatt. Benjiért aggódom. Nem akarok neki többet ártani. Csak szeretnék az apja lenni. És szeretni őt, minden sejtemmel.
- A plüss pingvin. Az kelleni fog neki. - vagyis… rám is szüksége van. Lett volna… ám én éppen akkor nem voltam mellette. Nem csak a megtévesztés miatt. Nem is akartam… Egyedül szenvedni.
Mostanra viszont annyira visszacsapott, hogy nem bírom tovább, és szabadulni akarok. Minden értelemben…
- Rendben. - látom, hogy Apa szét nyit egy táskát, így belerakom a holmikat, amik a kezemben vannak. Aztán… ha látok valamit a közelben, azt is. Automatikusan történik minden.
- Az album… - kishíján megfeledkeztem róla. De ahogy Apa a fiókot említette, eszembe jutott, hogy oda szoktuk visszarakni, miután együtt beragasztottuk neki a matricákat. Csak az állatosakat szereti a legjobban a pingvineset. Kiveszem a fiókból, és azt is berakom a táskába, egy sapkával együtt, ami szintén ott volt.
- Rendben. Akkor hozok még nyalókát. - belerakom azt is a táskába, amit Apa mondott, majd a táska nélkül indulok el a konyhába, ahol a nyalókák vannak. Inkább visszaviszem a szobába, és ott pakolok. Ha persze Apa időközben szól, hogy vigyem magammal, vagy ő hozza utánam, akkor a konyhában végzünk.
- Igen. - bólintok is, bár csak részben vagyok biztos abban, hogy mire is. Készen vagyunk, és mehetünk is. Ezt értem. Ám, hogy mi következik ezután… képtelen vagyok összerakni. Tisztálkodó szere lesz, és Lyrran is segít majd. Hálás vagyok érte, bármit is fog ez takarni.
- Rendben. - először csak ennyit mond Linus, aztán… - fent is vagyunk. Még alszik. A kezemben. - Linus nem is fog megmozdulni, bízik benne, hogy Apa majd vezeti a hajót. És én is bízom benne.
Ezért nem is foglalok helyet, csak a falnak dőlve támaszkodom meg. Gondolom a hajó modern, nem szükséges ülve lennem az utazásnál. Ám ha mégis, természetesen oda megyek, ahová mondják.
Benji pedig… még mindig alszik. Egészen addig meg sem moccan, míg Apa házához nem érünk. Linus még levegőt is alig vesz, nehogy felébressze. Ahogy viszont az ajtó is kinyílik, lassan, de biztosan kinyílnak a szemhéjai.
- Papi? Mi történt? - a hangja… egész más, mint korábban. És Apát keresi a tekintetével. Talán engem is. Igazából nem tudom, mert én egy kicsit lemaradva megyek csak Linus után. Sok minden történt, és… az például egészen eddig eszembe sem jutott, hogy nekem sem ártana néhány holmi. Nem baj… Benjinek Apa szépen bepakolt.
- Nem vagy éhes Benji? A Papi biztos tartogat neked valami meglepetést. - rendeltünk pizzát. Megettük? Benji evett? Nem emlékszem. Így Apa felé is fordulok, miután Benjitől ezt megkérdeztem. A válaszán pedig… annyira nem lepődöm meg. És mégis…
- Nyem… - egy kicsit határozottabb, és durcásabb, mint szokott lenni. De lehet csak én látok rémeket. Vagyis… azt hiszem én biztosan rémeket látok. Ám remélem, hogy itt már nem lesznek. Apánál… egész más lenni, még akkor is, ha mindig is úgy éreztem, hogy én nem ide való vagyok. Benji… ő igen…

A tekintetemben egy kérdés fogalmazódik meg. Mit engedjek el? Néhány perce (vagy akár órája…) kishíján elengedemtem mindent. Ám tudom, hogy Apa nem erre gondol. És még így is félek feltenni a kérdést.
Mert minden bizonnyal. Ezt nem is neki kéne feltennem, hanem… saját magamnak. De olyan üresnek érzem magam, és erőtlennek, hogy… képtelen  vagyok most gondolkodni. Csak érzések, és gondolatok nélkül cselekszem, sodródva az eseményekkel. És kapaszkodva mindenbe. Még egy ölelésbe is…
Aztán Apa később újra megérint. Nem tudom, hogy mi történt pontosan. De már a széken ülök. És szavaira bólintok.
- Rendben. - csak lassan tudok felállni, de… képes vagyok kiegyenesedni. A súly a mellkasomon pedig nem húz le. Furcsa…
Szavak nélkül indulok el Benji szobája felé. Ott minden érintetlen, csupán a por hagyott finom réteget a bútorokon, és a játékokon. Olyan sok holmija van… és biztosan nem tudunk elvinni mindent.
Eközben Linus pedig üzen Apának. Még mindig Benji mellett van, és le sem veszi a szemét a szuszogó gyermekről. Annyira figyel, hogy egy légy sem tudna megmozdulni a házban, anélkül, hogy észre nem venné…
- Rendben. Szerintem fel tudom teleportálni a hajóra úgy, hogy ne ébredjen fel. De megvárom, hogy végezzetek, és együtt tudjunk menni. - talán az jut eszébe, hogyha Benjamin mégis felébred, jobb lenne neki, ha engem látna meg először. De én ezt kétlem. Benjinek… az lenne a legjobb ha Apával, és Linussal maradna…
De bízom benne, hogy egyszer még meg fog nekem bocsátani a Kis Pötyi, így természetesen én is velük tartok. A kedvenc játékai felé veszem az irányt azokat pakolom össze először. Az egyik a sarokban van néhány dolog, mert szereti oda felhalmozni a holmikat és én sosem szóltam rá emiatt. Ez az ő szobája…
Aztán az ágyhoz megyek, és kiveszem a plüsspingvint, amivel aludni szokott. Néha úgy szólítja, hogy Apa. Pedig még nem tudja az igazat…
Kiveszek néhány ruhát is neki, majd… Apa felé fordulok, ha ő is velem tartott.
- Szükség lesz még valamire? - úgy tartom a kezem, felé fordulva, hogy lássa ruha, és játék is van nálam. Más viszont nincs. És nem is jut eszembe. Ez a két dolog is rutinból került a kezembe. Képtelen vagyok ugyanis átgondolni, hogy mi kellhet neki.

Összezavarodom, és ez az arcomon is tükröződik. De csak néhány másodpercig. Rájövök ugyanis is, hogy… ezzel most nem tudok foglalkozni. A fekete lyuk túlságosan is nagy erővel szív magába…
- Rendben. - bólintok, mert ha nem is értem, hajlandó vagyok mindenre. Nem akarok ugyanis tovább így élni. Ez nem is élet csak… valami beteg vicc, aminek a poénját nem is én írtam. Nem mintha valaha is humoros lettem volna.
De azért még így is rámutatok a fülemre. Előbb az egyikre, aztán a másikra. A pingvin és a galamb tollnak. Aztán inkább leteszem a kezem. Talán… egy kicsit gyorsabb mozdulattal hanyatlott le, mint terveztem.
Apa éppen ekkor teszi a vállamra a kezét, és… jól esik. Ahogy az ölelése is. Igyekszem felemelni a karjaimat, hogy én is át tudjam ölelni. De azok megint visszahanyatlanak. Azért megpróbáltam.
- Nem. Semmiben sem vagyok biztos. – inkább már nem is feltételezek, mert… épp az vitt fel a híd tetejére. Ami nem csak egyszerűen ostobaság volt. Önzőség… és ebből a körből a legnehezebb kikerülni. Mert csak magamra számíthatok, ha nem fogadom el a segítő kezet. Az pedig… Senkinek nem lesz jó, főleg nekem nem…
Ezért Apa felé fordul a tekintetem, amikor azt mondja, menjünk velük. Biztos vagyok benne, hogy okkal mondja, ezért mielőtt szóba is válaszolnék, bólintok.
- Rendben. Megyünk. És most pihenünk. - Benji épp azt teszi, én pedig… Nem tudom. Azt nem tudom elképzelni, hogy most elmenjek aludni. Ahogy azt sem, hogy csak üldögéljek. De ez utóbbit megteszem. Helyet foglalok az egyik széken, és… Apára nézek. Örülök neki, hogy itt van. Ezért megpróbálok rámosolyogni. Azt hiszem nem sikerült. Inkább nem próbálkozom, csak lehajtom a fejemet, és az asztallapot bámulom. Talán túl erősen is…

Benjaminnak füligérővé válik a mosolya. Csak néhány pillanatra, de akkor is… Aztán pedig elhangzik tőle egy mondat, aminek nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem…
- Tudommm… - láthatóan büszke magára, kicsit ki is húzza magát, nyalóka majszolás közben. Úgy tűnik nem engedte, hogy összetörjék őt. Ám kaphatott akár valami mást is…
Képtelen vagyok az összes rossz lehetőséget végiggondolni. Összeomlanék a súlya alatt, így inkább a csendes ürességet választom. Abban nem vádolom magam. Abban nem érzem azt, hogy én tehetek minden rosszról, ami történt…
Apa viszont… érzem, hogy nyújtja felém a kezét. És elakarom fogadni. Olyan sok segítő jobbot sodortam már félre, hogy hálás vagyok azért, hogy egyáltalán még próbálkozik. Megérteném, ha nem tenné. És azt is ha már teljesen elveszítettem a bizalmát…
- Sajnálom. Ezt nem értem… - “A világ és közöttem vagyon Én.” Ha nem Apáról lenne szó, azt hinném, hogy ez gúny. De tudom, hogy az nem az ő világa. Az -az enyém. Így hiszem, hogy valami másra céloz, amit nem értek. És ezért kérdezek. Még akkor is, ha érzem, hogy nem biztos, hogy el fog jutni a tudatomig. Az üresség, és a fekete lyuk hátránya ugyanis, hogy magába szív mindent. Jót és rosszat is. És hiába adta vissza a hitemet az, hogy Benji él… Félek tőle, hogy még nincs vége a történetnek. Hogy olyat tettek vele, amit szavakkal le sem lehet írni. És én okoztam ezt a számára…
Aztán Apa további szavait hallgatva… Nem sajnos a megvilágosodás pillanata nem jön el, de az elhatározás nagyon erős bennem. És tényleg nem akarom halogatni. Összeszedem magam.
Elengedem az ürességet. Inkább áramoljon át rajtam minden, és… legyek túl rajta. Nem akarom halogatni a szembesülést a saját mocskommal sem. És ahogy ezt eldöntöm. Egy részem - ami meghalt akkor, amikor Benjit elvitték - feléled. Nagyon gyenge, de legalább már érzem.
- Pingvin vagy galamb toll? - csendesen kérdezem, mosoly nélkül. De ez bennem volt. És most kiengedtem…
Ahogy azon aggodalmamat is, hogy tartok tőle Lyrran nem akar majd nekem segíteni. Régóta nem beszéltem vele, de… biztos vagyok benne, hogy tud a dolgaimról. És ez elég lenne ahhoz, hogy visszautasítson. Elfogadnám.
- Nem tudom. Bárkire, aki hajlandó nekem, és nekünk segíteni. Szinte mindenkit ellöktem magamtól, és… tudom, hogy nem állnak sorban a megsegítésemre. - eszembe jut a legutóbbi beszélgetésem Kyrrannal. Nem akartam bunkó lenni, de tudom, hogy az voltam. És jogosan hagyott ott. A baj viszont, hogy nem ő az egyetlen, akivel így viselkedtem…

Benjamin elmosolyodik, olyan lelkesen, hogy a szívem összefacsarodik. Ő olyan ártatlan, és a legkisebb aprósággal is boldoggá lehet tenni. De én még így sem voltam képes megadni neki azt, amire szüksége van. Ha nem lenne Apa…
Vele szerencsénk van…
Apa megkér, hogy rendeljek nekik, így szó nélkül meg is teszem. Zöld fagyi kell, tehát pisztácia, vagy zöld alma. Mindkettőt rendelek. Csak néhány gombnyomás az okos telefonon és…
Megállok egy pillanatra, amikor látom, hogy mennyi az idő. Alig néhány perc telt el azóta, hogy… Én mégis napoknak éreztem. És a súly is, ami még mindig a mellkasomon van…
- A szörpbe szívószálat kell rakni. Vagy nyalókát. - a legendás bodzás nyalóka… A legborzalmasabb, amit valaha kóstoltam. De Benji imádja. És ha mást nem is tettem jól a nevelésével kapcsolatban, az legalább biztos, hogy mindig is hagytam őt kibontakozni. Utólag, ez nagyon is jó döntés volt, mert így nem sikerült megnyomorítanom. Remélem…
Győz a fáradtság, és Benji elalszik, de én még mindig aggódva figyelem őt. Szívem szerint odabújnék mellé, és aludnék vele én is. De fáradt sem vagyok (fizikailag…), és felkelteni sem akarom őt. Így inkább Apával tartok. Vagy ő velem. Nem tudom pontosan.
Linus pedig mosolyogva veszi át a helyünket, és azt üzeni Apának, hogy szívesen. Ő is boldog, hogy sikerült megmenteni Benjit. És még inkább, hogy ezzel Samuelt, és engem is…
- Az van. És esernyő is. - előveszem azt is, mert az jobban bennem van, hogy az hol van, mint a kávé. Illetve látom, hogy Apa ki is szolgálja magát, így nekem már bögrét sem kell keresnem. Csak az esernyőt. Azt kiveszem, és megmutatom Apának. Ha pedig bólint, hogy szeretné, belerakom a kávéjába. Egyébként csak a kezemben marad.
- Hát… - nem tudom befejezni a mondatot, mert fogalmam sincs, hogy Apa miért kérdezi ezt vissza. Így végül el is hallgatok, és csak figyelek rá, amíg… rávilágít, hogy mi a probléma.
Nem tudok azonnal válaszolni a számára. Végig kell gondolnom, hogy mi történt az elmúlt egy hónapban, és… igazából az egész életemben. Hol csúsztam el, vagy még inkább, hol és mikor hagytam magam ennyire elsodródni a valóságtól és a Teremtőtől. Pedig kedvelem az Öreget. Egyszer egy nagyon jó beszélgetést folytattunk a macskákról.
Most viszont… tudom, hogy ő nem segíthet. Addig nem, amíg én nem akarom igazán. Amíg nem csak üres frázisként, vagy kívánságként hangzik el a számból, hanem valódi… tenni akarás folytán. Ebből pedig arra is rájövök, hogy mi tart vissza.
- Én magam… - azt még nem látom, hogy miért, elvégre sosem akartam nyomorultul érezni magam. Viszont, amikor kibillentem… élveztem. És nem fogom az egészet a Terrára. Én voltam, egyedül.
- Össze fogom szedni magam… - magabiztosnak szánom ezt a kijelentést, de ez csak hiú ábránd. A hangom még mindig gyenge, ahogy én magam is. De megváltozott még valami. Már nem félek ezt beismerni, és segítséget kérni.
- Úgy gondolod, hogy Lyrran tud majd nekünk segíteni? Vagy… érdemes lenne mást is felkeresni? - eddig kerültem Apa pillantását, de most egyértelműen ránézek, és… Nem tudom, hogy mit láthat a tekintetemben.

Benjamin megáll egy pillanatra, szinte látni, ahogy forognak a fogaskerekek a pici fejében. A fagyi nagyon is csábító a számára, ráadásul már régen is evett. Így végül győz (szerencsére…) a pocakja a… befolyás felett. Legalábbis egyelőre.
- Iggen. A zöldet. - a szája még egy ideig lebiggyedve marad, de őt látván legalább már újra levegőt tudok venni. Még nincs minden veszve. Csak a megkönnyebbülés ideje még nem jött el… És szükségünk lesz Lyrran segítségére…
- Mire vágysz Papi? - teszi fel a kérdést Benjamin, és önkéntelenül én is felé fordulok. A lelkemben pedig mély csend honol. Én nem tudnék válaszolni erre a kérdésre… Mozdulni is alig tudok…
És ez így volt az elmúlt egy hónap minden napján. A házon látszódik is ennek a nyoma, olyan rendetlenség és mocsok van, ami még az igénytelenebb állatoknak is kínt okozna. Nekem már fel sem tűnik. És egyelőre Benjaminnak sem, mert ő Apával van elfoglalva.
- Persze. Segítek pizzát rendelni. - az fel sem merült benne, hogy lehet mást is enni, és sajnos… erről is én tehetek. Nem figyeltem eléggé az egészséges táplálkozásra, pedig neki még szüksége van erre. És rám is szüksége lett volna…
Nem sokkal később viszont elalszik, és hirtelen nem is tudom, hogy akkor nekem most mi lenne a dolgom. Linus ugyan jelzi, hogy már jön is, és Apa üzenete után néhány pillanattal megjelenik Benjamin mellett egy nagy plüss macival a kezében. Leteszi mellé, majd helyet is foglal mellette. Apa felé pedig szó nélkül bólint.
De én még mindig sodródom. Legalább már kapálózom, de akkor is visz magával, és megdermeszt a tudat, hogy még mindig nem leszek elég Benjinek. Csak most más miatt…
- Rendben. - üzenem apának, és már neki is állok italt keresni. Hiába. Minden üveg üres, pár kortynyi több hetes, bontott sör van csak a hűtőben. És a szekrények is üresek.
- Sajnálom. Nincs nálam most semmi… - nem én ittam meg mindent, a legtöbb ital a lefolyóban végezte, amikor az egyik este nagyon magam alatt voltam. És most eszembe is jut minden gondolat és érzés, ami akkor át futott rajtam.  Azt hiszem már akkor döntöttem.
Apát pedig nem akarom még jobban terhelni, de… azt sem mondhatom neki, hogy minden rendben. Hazugság lenne, olyan mocskos, hogy ahhoz képest a ház is patyolat. És a segítséget el akarom fogadni. Így nagyon őszintén válaszolok, keserédes mosollyal az arcomon.
- Így… - mutatok körbe a házon, mert láthatóan minden szét van esve. Ahogy én is… pedig visszakaptam Benjit, és muszáj erősnek lennem.
- Tudom, hogy össze kell szednem magam, de nagyon nehéz. Ha nem találjátok meg Benjit… - nem fejezem be a mondatot, Apa pontosan tudja, hogy mi történt volna. És az a baj, hogy ez is önzés lett volna a részemről. Akinek családja van, nincs joga megtagadni saját magától az életet, mert neki ugyan könnyebb lesz, de olyan vihart hagy maga után, amit senki sem zabolázhat már meg. És ezt én pontosan tudtam…

Szavak nélkül bólintok Apa szavaira, és függetlenül attól, hogy éppen azt hangzott el Benjaminnak szeretetre van szüksége, összeszorult szívvel a fiam felé fordulok. Mert úgy érzem, hogy éppen ez az, amit tőlem nem kapott meg Benjamin, úgy ahogy kellett volna. Érte össze kellett volna szedni magam, és nem fürdőzni az önsajnálatban. Önző voltam, mert… saját magam sokkal jobban szerettem, mint a fiamat. És még belátni sem voltam képes ezt…
Pedig Benjamin…
Az én egyetlenem…
Kitörnek az érzelmeim, azok amiket eddig dédelgettem, és magamhoz öleltem, hogy minél rosszabb lehessen nekem. Pedig nem akartam, hogy bárki is sajnáljon. Csak pusztulni. Lassan, és fájdalmasan…
Most viszont érzem, hogy tisztulok. Hogy már hajlandó vagyok elengedni azt, ami eddig fogvatartott. Amit én hívtam magamhoz. Nem fog hiányozni, és most mégis összeroppant…
Apa viszont a támaszom, mint mindig is. Mindig is csodáltam azért, hogy ő mindent tud, és hogy olyasmire is képes, amit én elképzelni sem tudom. De őt is ‘megcsaltam’, mert elveszítettem a hitem benne. Sajnálom… Ő sem ezt érdemelte tőlem.
Egy ideig hallgatok, mert Benjamin kimondja azt, amit én most nem tudok. Hogy szeretné, ha Apa is velünk lenne. Még nagyon sokáig…
Nélküle ugyanis elvesztünk volna mindketten. Ő pedig… talán Linus nélkül tört volna össze. Neki is nagyon hálás vagyok, és remélem majd ő is jönni fog. Most viszont még nem keresem. És igazán azt sem tudom, hogy hol vagyok. Még mindig keresem a darabjaimat, amiket szanaszét szórtam…
- Juhééééé…. - Benjamin lelkesedése elér, és újra feléleszt. Nem találok meg mindent, de így képes vagyok egyelőre félretenni, ami bennem zubog és csak rá koncentrálni. Megyünk haza. Hamarosan több értelemben is. Érzem, hogy le is csendesedik az elmém egy kicsit. Valentina említéséig…
- De miért? Azt mondta, hogy mi már mindig együtt leszünk. Valentinát akarom… Őt is… - Benjamin ajka lebiggyen, és ez nagyobb fájdalmat okoz annál, mintha dühös lenne. Azt tudnám kezelni. Ezt nem…
Ezért nem is tudok megszólalni. Üres térbe kerülök, bezárva a haragom csapdájába. Hiszen nem Valentinát vetem meg. Hanem saját magamat. Én engedtem Benjamin közelébe…
- Okéhh… - Benjamin végül egy kicsit kelletlenül, de becsukja a szemét, el is takarja a kis kezével. Én meg sem hallom, hogy megérkeztünk. Csak követem Benjamint, aki pedig Apát követi. Szorít a mellkasom.
Hazaérve viszont… nem változik meg semmi sem. Nagyot nyelek, de még mindig nem tudok megszólalni. Ha csak rajtam múlna, állnék a nappaliban, és meg sem mozdulnék. De Benjamin láthatóan megnyugszik. Talán Valentina távollétét is elfelejti… És emiatt megint felébreszt.
- Hol van a nyalóka Apa? Adjunk a Papinak is. - a nyalóka… megint a nyalóka. Ha egyszer találkozom a lélekkel, aki feltalálta, meg fogom neki köszönni. Célt kapva ugyanis már meg tudok mozdulni. És el is indulok a konyha felé, kinyitom a fiókot, amiben a nyalókák vannak, és Benji még nem éri fel, majd az összeset behozom a nappaliba. Jut belőle mindenkinek.

A lélegzetem visszatartva várom Apa válaszát. Még időben érkeztek. Végül kiengedem a levegőt. Az ugyanis egy dolog, hogy most itt van Benjamin, de amin keresztül ment… Arról én tehetek…
- Te beszéltél vele róla? - nem tudom, hogy mikor beszéltünk utoljára, az is csak halványan rémlik, hogy elköszöntem Apától. Ezért azt sem tudom, hogy mennyi ideje lehet náluk Benjamin, és mit szólt az utazáshoz. Nem látott még hajót, és tulajdonképpen semmit, ami Terrán kívüli dolog. De az igazság lesz a legkisebb gondja, mert… tényleg nem tudhatjuk, hogy mi történt vele. Ezért újra megfeszülök, és ábrázatom elkomorul. Abba pedig szó nélkül egyezem bele, hogy Lyrran segítsen nekünk. Bármit, ami jó Benjaminnak. És nekem, mert szüksége van egy apára. Egy normálisra…
Azonban ahogy Apa megérinti a vállamat, és végül meg is szorítja, ellazul a testem, és nagyon sóhajtok. Az újabb könnyeket pedig visszanyelem, bár nagyon jönni akarnak.
- Ez több annál… - szinte csak suttogok, mert ezt nem könnyű kimondani. Sok mindent rá lehet fogni a Terrára, és persze az exemre is, de nem mindent. Tudtam, hogy mit vállalok, akkor is, amikor a bolygóra mentem, és amikor Benjamin érkezéséről tudomást szereztem. Én pedig még így sem voltam képes rendet tenni a saját fejemben.
Mostanáig…
Hiszen már látom a segítőkezeket és el is fogadom azt…
- Én is szeretlek Apa… - eddig bírtam visszatartani a könnyeket, mert ahogy Apa átölel, újra neki erednek, és most még követelőzőbben törnek utat maguknak. Zokogni kezdek, mert az öröm mellett ott van bennem még a fájdalom is, amit régóta cipelek. És a tudat, hogy annak ellenére, hogy mit tettem, még mindig méltó vagyok a szeretetre…
Az én kis Pötyim pedig… nagyon is érzi, hogy szükségem van a ‘nyalókára’. Veszélybe sodortam őt, és ő mégis vissza adja nekem az életet. Egy nyamvadt édességgel… Sosem gondoltam volna, hogy ennek még jelentősége lesz, ám most… a világot is visszaadja nekem. Ezért miután az Apának kínált nyalókát maga kezdi fogyasztani, a másikat viszont nekem adta, magamhoz ölelem ismét, és amíg nem érzem, hogy fészkelődni kezd, a karjaimban is tartom. Vagyis legalább egy percig. Aztán túlságosan is izgatott lesz amiatt, hogy megyünk… haza.
- Pvapviiiiii…. gyevjeeeeeee…. - a nyalókával a szájában alig érteni, hogy mit mond, de én értem így is. És Apa is biztosan fogja, mert a biztonság kedvéért oda is rohan hozzá, és a lábára csimpaszkodik. Szeretné, ha együtt maradnánk, és én is ezt szeretném.
Linus is válaszol Apának, és megüzeni neki, hogy ő is jön a Terrára, de adna még nekünk egy kis időt együtt. Ezért bíztatja Apát, hogy menjünk mi, és hamarosan ő is csatlakozik hozzánk.
- Köszönöm… - válaszolom végül Apának, és egy mosoly is feltűnik az arcomon. Ez a köszönet ugyanis nem csak annak szól, hogy vár minket. Hanem mindennek…
Akkor viszont meghűl az ereimben a vér, amikor Benjamin elengedi Apát, kiveszi a szájából a nyalókát, és kérdez még valamit.
- Valentina is ott lesz? Még nem fejeztük be a bújócskát. - Valentina a bébiszitter, akinek a gondjaira bíztam Benjamint. Majd eltűnt… Nem volt nehéz összerakni, hogy ő vitte el, ám azt nem gondoltam volna, hogy ő is tartotta fogva. Nem ‘rendelésre’ dolgozott…
Érzem, hogy a harag elkezdi átvenni az uralmat a testem felett, ezért nem válaszolok azonnal. Inkább Apára nézek, hátha neki már van válasza erre a kérdésre. Azt ugyanis tényleg nem tudom… még… hogy mi történt azokkal, akik foglyul ejtették Benjit…

Ahogy meghallom Apát nevetni, egy pillanatra felé fordulok. Olyan idegenül hangzik, mintha még sosem hallottam volna így nevetni. Talán így is van. Ez a hónap mindenkit megviselt, és a felszabadulás a teher alól… Érdekes dolgokra késztet. Engem például arra, hogy… itt maradjak minden értelemben ezen a helyen, és tovább küzdjek a… démonjaimmal…
- Akkor… még… nem? - most még a szavak is nehezen jönnek az ajkaimra, és a gondolatok is csak körül járnak, és nem maradnak meg bennem. Egyedül a boldogság ver bennem tanyát, mert láthatom a fiamat, élő és lélegző entitásként, kicsi madár fiókaként, a kedvencét, nyalókát majszolva. Pedig nagyon csúnyán elbasztam…
- Igen. - mondanám, hogy elsősorban az utóbbi, mert úgy látom, hogy Apa és Linus is jól van. De még nem tudok ennyit beszélni. Még mindig a karjaimban akarom tartani a fiam, de ő… egyelőre a nyalókát választja. Nem baj. Bármit megadnék neki, csak jól legyen.
- Persze. Bármi, ami segíthet. - elsősorban Benjamin védelme miatt titkoltam, hogy honnan is származunk. Legalábbis eddig ezért nem szóltam neki arról, hogy sem az apja, sem a nagyapja nem a szülőbolygólyáról származik. Ám ha most az segít neki, hogy megtudja vannak más személyek és helyek is, illetve épp egy ilyen fog neki segíteni… nem fogok ellenkezni. Már arra is készenállok, hogy elhagyjuk a Terrát. Többször ugyanis nem történhet meg az, ami most…
Aztán, ahogy Apa folytatja a mondanivalóját, ismét felé fordítom a tekintetem. Lyrran. Nekem is… most már értem, hogy miért mondja ezt, és leginkább… már hallom is. Apa szemébe nézve bólintok.
- Rendben. - mind Benjamin, mind az én… részem. Valóban nem maradhatnak úgy a dolgok, ahogy eddig voltak. Benjamin miatt. A magam részéről… csak azért érdekel, mert ez Benjamin érdeke. Hogy velem mi lesz… továbbra sem foglalkoztat. És éppen ez a baj…
- Sajnálom Apa… mindent. Én… teljesen félre mentem. - erre nincs mentség, nem az-az oka, hogy a Terra megmérgezett. Így tett, de csak azért, mert én hagytam. Dagonyáztam a mocsokban, és valójában most is azt teszem, amikor saját magamat vádolom. Pedig ez egy döntés kérdése…
- Kérsz te is Papi? - rohan oda végül Benjamin Apához, és felé nyújtja az egyik már bőven meglefetyelt nyalókát. Aztán akár elfogadja Apa, akár nem, hozzám is odajön, és a másikat nekem ajánlja fel. Hatalmasat dobban a szívem. És annak ellenére is elfogadom, hogy most gondolni sem tudok az édesség fogyasztásra.
- Köszönöm. Otthon van még. Vettem bőven. Szeretnél már hazajönni? - vidáman, és szeretettel telve kérdezem ezt Benjamintól, de a mellkasom mégis szorítani kezd. Ugyanis nem válaszol azonnal, és ezáltal… félek attól, hogy mit fog végül mondani. Igazából bármi is, érzem, hogy az nem lesz az igazi. Már nem. A Terrán nem vagyunk biztonságban.
- Csak akkor, ha a Papi és Linus bácsi is jön. Nekik is akarok nyalókát adni. Ha sok van. - elnevetem magam. Ha sok van. Annyira az én kis fiam. Pedig a szőke fürtjei és a szeme az anyjára emlékeztet. De mégis, ilyenkor érzem, hogy a hasonlóságok ellenére, valójában mi vagyunk az egyek. És azok is maradunk…
- Annak én is örülnék, ha jönnének. Beszélhetnénk velük arról, hogy esetleg odaköltözünk a közelükbe. Meg arról, hogy az hol van. - bár ezt Benjaminnak mondtam, az utolsó mondatnál Apára sandítottam, jelentőségteljesen. Ugyanis meglehet, hogy ő nem feltétlenül támogatja még ezt a lépést, és türelemre fog inteni. Én pedig… mostantól hallgatni fogok rá…

Felkészültem az utolsó lélegzetvételre. Emlékeimben meg akartam őrizni az utolsó illatot, és az utolsó hangot, amit éreztem. A szelet. De Apa mégsem támogat ebben…
Hála neki, és a Teremtőnek.
A fiammal ugyanis találkozhatok. Ott ahol már nem reméltem, hogy fogok. Megérinthetem, belélegezhetem az illatát, átkarolhatom. Úgy csorognak a könnyeim, mint még soha. Amikor azt hittem, hogy örökre elveszítettem, nem sírtam. A fájdalom másként talált meg, a húsomba mart, és elvett belőlem egy darabot. De most visszakaptam azt is, Benjaminnal együtt. Képtelen vagyok levenni a pillantásom róla, főleg, amikor újra megszólal.
- Linus bácsi azt mondta, hogy nincs nyalókája. Nálad van Apa? - eddig nem is volt időm azon gondolkodni, hogy mit tettek vele… azok. Csak arra vágytam, hogy újra találkozhassak vele, és elmondhassam neki, hogy sajnálom. Ez még mindig nem változott. Amit tettem akkor is megbocsáthatatlan, ha épségben került elő. Lehetnek ugyanis… rejtett sebei. És az, hogy a nyalókát keresi, nem bizonyítja, hogy nem viselte meg ez az egy hónap. Mégis ez a pár szó, megmelengeti a szívemet. Az övét pedig az, hogy szó nélkül nyúlok a zsebembe, és előveszek két nyalókát. Mindkettőt odaadom neki. Nálam volt, azóta, hogy eltűnt…
- Köszönööööööömmm… - kifordul az ölelésemből, és szalad az egyik üléshez, hogy helyet tudjon foglalni, és el tudja majszolni a nyalókákat. Mindkettőt kinyitja, és egyszerre eszi. Alig fér el a kis szájában, de megoldja.
Utána nyúlok, de nem tudom visszatartani. Ott maradok a földön guggolva, és csak nézem, hogy… úgy tűnik jól van. De Apa erről többet tud. Így nem nézek ugyan rá, de hozzá szólok.
- Hol… volt? - a hangom karcos, alig bírtam kinyögni ezt a két szót. A torkomat még mindig fojtogatja a sírás, a könnyek még mindig patakzanak az arcomon. A fiamról pedig képtelen vagyok levenni a tekintetem.
- Mi… tör… tént? - ezt is tudnom kell, bár azt nem tudom, hogy megtudja-e úgy válaszolni, hogy az ne okozzon még több sérülést Benjaminnak. Tartok ugyanis tőle, hogy van valami, amit még nem látok, és Linus is ezért vonul félre, és hagy minket hármasban. Arról én nem tudhatok, hogy egyszerűen csak azért teszi, hogy a családunk háborítatlanul egyesülhessen újra, és hogy ő maga is… megküzdjön azzal az érzelmi viharral, ami benne tombolt, és aminek tanúja volt az elmúlt pár órában. Ehhez pedig növényi segítséget vesz igénybe.