Square no. 1

Bólintok a szavaira. Az ital a gond. Ezzel elbírok. Főleg, mert ennek fényében nem kell aggódnom amiatt, hogy kifejezetten kellemesnek tartom ezt az érzést… Most nem vagyok szolgálatban, fogyaszthatok.
- Attól nem tartok. Melegít az ital. - ha nem az tehet a pirrol az arcunkon… még mindig ráérünk visszatekerni a klímát. De biztosan az a probléma. Az ereje ugyanis bitang.
Annyira, hogy mikor még valamit mond Terrance… nagyon kellemes meleg fut végig a bőröm alatt. Jól esik, amit mond, főleg annak fényében, hogy… vele kifejezetten kemény voltam. A jó szándék vezérelt, de ez akkor is tény.
- Nos akár bajos, akár nem, egyelőre nem tudok jobb megoldást. A szigorú hierarchia… rengeteg eszköztől megfoszt. - nem igazán beszélhetünk közös fejlődésről, amikor tartanom kell a távolságot, mindenkitől. A tekintély meg… igazából nem tudom pontosan, hogy mi miatt. De épp ezért szeretnék változtatni ezen. És máson is…
-  Köszönöm, hogy ezt mondod… - nem csak elmosolyodom, hanem hálával is tekintek Terrance felé. Azért… hiába értem ezt, időnként… magányosnak érzem magam. Természetesen az sem segít, hogy igyekszem mindenkit eltaszítani, de… megnyugtat, hogy a hiba tényleg nem bennem van.
És ki tudja, Terrance személyében talán lesz egy új barátom is. Épp csak meg kell ismernem őt, mert valójában nem tudok róla túl sok mindent. Most… teljesen más mint korábban.
- Meg. - biccentek mosolyogva, és annyira nem tartok tőle, hogy kiderül a pizsamám titka. Ritkán tudok annyi ideig pihenni, hogy egyáltalán alkalmam legyen felvenni. Ha csak néhány órám van, akkor inkább abban pihenek, amiben vagyok, akkor gyorsabban el tudok készülni, ha menni kell valahová. De majd talán ma abban tudok pihenni, elvégre, most hosszabb a szabadidőm, mint általában.
- Azt nem mondtam, hogy ez baj. Legalább nem fázunk meg… - lehet, hogy ezen kijelentésem után úgy tűnik, mintha az italok rabja lennék. És az sem ez ellen a felvetés ellen dolgozik, hogy a szememmel végig követem, ahogy eltolja a poharat. És nyelek egy hatalmasat…
Lehet, hogy még egy gombot ki kell engednem, mert éget az egyenruha…
- Igen. Olyan szigorú képet vág, hogy időnként megbökdösném a száját, hogy néha legalább mosolyogjon… - meg is mutatom, hogy mire gondolok, a mutató ujjammal megérintem az ajkam szélét, és egy kissé feljebb tolom. Más kérdés, hogy nagyon mosolygok, így inkább tűnik gyerekesnek a mozdulat, mint komolynak. Inkább le is teszem a kezem. De a nevetés ismét kibukik belőlem.
Aztán ahogy Terrance még jobban beavat abba, mit érzett… valahová máshová kívánkozik a kezem. Szeretném őt megérinteni, úgy fogni a kezét, ahogy akkor. Itt tartani őt a valóság peremén…
De most nincs szüksége rá, és csak egy kósza pillanatra mozdul meg a kezem.
- Óriási erő, és még több bátorság kellett ahhoz, hogy ezek után ne csak maradj, hanem szembe is nézz azzal, ami történt. Őszintén mondtam, hogy sosem láttam még olyan erős, és gyönyörű lelket, mint a tiéd. - öhm… lehet, hogy az utóbbit nem mondtam. Csak gondoltam. És gondolom most is… De nem feltétlenül kellett volna ezt is kimondanom. Az ital kezdi elmosni a… gátlásaimat. Pedig azok okkal vannak…
Inkább kissé zavartan lehajtom a fejem, és iszom még egy kortyot. Nem ez a jó megoldás, de hirtelen nem tudok jobbat…
Hiszen a képességeim lekicsinylésével kapcsolatban is… lenne néhány szavam. De most nem akarom őket kimondani. Nem akarom elrontani a hangulatot. Van, ami fontosabb, mint az árnyék, amit a múltam okoz…
- Megtenném újra. Kérdés nélkül. - ha másban nem is, ebben biztos lehet. Mindent el fogok követni azért, hogy megvédjem. Ez a helyes, és semmilyen rang vagy protokoll nem írhatja ezt felül. Legalább őt megmenthettem…
- De azért örülnék neki, ha nem lenne egyhamar egy ilyen újra… - a tekintetemben talán felvillan néhány pillanatra az aggodalom, és a féltés, amit akkor éreztem, amikor a kezemben tartottam az életét. Amikor éreztem, hogy szép lassan… elhagyja az ereje. Aztán visszajött. Megcsinálta, mert nála keményebb nem sok van az univerzumban.
- Igen. Így van. A legjobb csapat kellett ide. - elismeréssel a tekintetemben bólintok, mert nem túlzok. A legénység a legjobb, mondthat bárki bármit. Ezek a fiatalok (és nem annyira fiatalok), olyan képességek birtokában vannak, amit a másik oldal… el sem tud képzelni. És leginkább nem is akar, mert ha így tenne, egy másik univerzumba kéne menekülniük… Büszke vagyok a legénységre, és ez mind a hangomból, mint a tekintetemből, egyértelmű.
De egy kis időre most szeretném félretenni őket, és csak egy valakire figyelni…
- Oh… Ami azt illeti. Szerintem már én sem… - kissé szabadkozó arckifejezés jelenik meg az ábrázatomon, de aztán… eszembe jut egy ötlet is.
- Kideríthetjük együtt… - pontosan olyan lelkesedés jelenik meg rajtam, mint régen, amikor újonc voltam. Akkor minden bevetést eképpen vártam, hiszen lényegében… ez is. Rá kell jönni, hogy hogyan kell élni. Hosszú távon ez kifizetődő stratégie lesz.
- Hopsz… Akkor maradjunk ülve, elég stabilak a székek… - erősen bízom benne, hogy most nem fog keresni senki, még magán ügyben sem, mert szeretném… egy kicsit elengedni magam. Lazítani, és csak élvezni Terrance társaságát.
- Ha most megtehetnél bármit… nem lenne akadály, sem az idő, sem a hely, de még a társaság sem… És egyszerűen csak jól akarnád érezni magad… akkor mit tennél? - nem teljesen elméleti a kérdés, ha olyasmit mond, ami a megvalósítható, megcsináljuk. Talán nekem is ad egy-két ötletet…

Nem tudom, hogy pontosan mit vártam, leginkább… semmit. Ugyanis még sosem történt olyan, hogy valakinek az élete ilyen szinten a kezemben legyen. Akinek mégis… azt nem tudtam megmenteni…
Ezért Terrancet látni, egyben, őszinte örömet okoz a számomra…
Nem is tudom abbahagyni a mosolygást…
- Nos akkor mindenképp tesztelnem kell. - már épp emelném is a poharat az ajkaimhoz, amikor azért… feltűnik valami. Valószínűleg nem venném észre, ha nem vándorolna az indokoltnál biztosan gyakrabban a tekintetem Terrance felé…
Hmm… Jól éreztem tényleg meleg van itt…
- Melege van Százados? Egy kicsit kipirult… - már nyúlok is a karórához, hogy csökkenteni tudjam a benti hőmérsékletet, amikor eszembe jut… talán még sem a klímaberendezés a pirulás okozója…
Aztán ezt a gondolatot nagyon gyorsan elvetem, mert teljes mértékben lehetetlen…
És maradok a klímánál, mert hirtelen nekem is forróvá válik az arcom… Le is hajtom inkább a fejemet, és vizuális vizsgálatot végzek az asztal lapon. Szilárd az anyag, nem lesz gond vele…
- Szolgálaton kívül nem igazán van számomra olyan, hogy alkalmatlan idő. A legrosszabb, ami történhet, hogy nem vagyok a szobámban. - igazából eszembe jut még valami. És mivel még mindig forrónak érzem az arcom (tehát még mindig nem jó a klíma…), kissé zavartan el is nevetem magam.
- Pontosabban a legrosszabb eshetőség, hogy pizsamában vagyok. - most nem abban vagyok, teljesen egyértelmű, hogy egyenruha van rajtam, így biztosan nem kell aggódni a zavarás/ruházat összefüggés miatt. Illetve… ez a találkozó valahogy meg is volt beszélve.
Találkozó…
Öhm… Igen. Ezt annak kell nevezni azt hiszem…
- Semmi baj. Majd rendeződni fog ez is. - próbálok biztatóan rámosolyogni, de… azt hiszem nekem is szükségem van egy kis biztatásra. Mert eszembe jut, hogy nagyon is régen volt munkán kívüli megbeszélésem bárkivel is. Baráti pedig még annál is régebben. Ez pedig… nem is tudom, hogy minek számít…
Inkább iszom én is az italból, nem akkor lendülettel, mint Terrance, de azért… tisztességes kortyot…
És kis híján félre is nyelek, de legalábbis ugrik egyet a gyomrom, amikor nem csak felhívja valamire a figyelmem, de kérdez valami olyat is, amire…
Nem biztos, hogy őszintén tudok (vagy akarok...) válaszolni...
Nem tűnik el a mosolyom, de… érezhetően halványabb lesz. Hiába érzem úgy ugyanis, hogy lezártam a múltam… elég nyilvánvaló, hogy mégsem…
- Mi számít ilyennek? Mármint… mi az, amit egy másik admirális nem tett volna meg érted? - őszintén érdekel, hogy mi az, ami miatt én más vagyok, mint a többiek. Én ugyanis nem tudom elképzelni, hogy egy másik admirális nem tett volna meg mindent, annak érdekében, hogy a legénységét egészségben, és harmóniában tudja. De… tény, hogy én még nem vagyok olyan régóta admirális, mint néhányan a flottában…
- Vissza akartam szerezni az irányítást az életem fölött, azáltal, hogy teljesen kiadtam a kezemből. Aztán… ez végül olyan jól sikerült, hogy nem csak visszakaptam az irányítást, de mások élete is az én kezembe került. Váratlan, és… sokszor nagyon szívbemarkoló hozadékként. - végül mégis őszinte választ adtam neki, talán túlságosan is. Azt ugyanis mindig próbáltam leplezni, hogy nagyon is megérint az, ami a legénység tagjaival történik. Többek között… Terrance sorsa is érdekel.
Talán jobban is, mint a többieké…
Pedig ez biztosan nem helyes…
- És téged mi hozott a flotta irányába? Azon kívül, hogy… egy piszok bosszantó admirális mindenképp a soraiban akart tudni téged? - újra felélénkül a mosolyom, és megiszom az italom maradékát a pohárból. Majd… sokat sejtetően nézek először az üvegre, majd… Terrancere…

Biccentek a köszönetére, a mosoly pedig az arcomon marad, sőt, talán még élénkebb lesz. Hogy miért? Biztosan azért, mert örülök neki, hogy már sokkal jobb színben van. Hogy túlélt valamit, amiért sokan az életükkel fizettek volna. És nem ez volt az első életciklusa, amikor a sötétséggel kellett harcolnia…
Biztosan ez az ok, és nem az, hogy az ő mosolyát viszonzom ennyire lelkesen…
- Ennek nagyon örülök. - valóban így van. Ha nem lettem volna mellette, és nem láttam, illetve éreztem volna testközelből a történteket, akkor sem hagyott volna hidegen, ami történt vele. Így viszont… Én is vele együtt lélegeztem fel, amikor elengedte az őt fogva tartó entitást, és emlékeket.
És most is nagyon jó érzésekkel tölt el, hogy láthatom…
- Rendben. Köszönöm. - egy pillanatra rátekintek, ahogy készül kinyitni az italt, majd az üvegre nézek. Amikor viszont már tölt is, ismét ránézek. Aztán lesütöm a tekintetem, mert eszembe jut, hogy talán rosszul fog esni neki, ha ‘bámulom’. Elvégre a kezembe adta a bizalmát (és részben az életét is), nekem meg még bizonyítani kell, hogy nem élek vissza ezzel. Azt persze még nem tudom, hogy miként…
- Nem bánom.  - mosolygok rá, jó kedélyűen, még úgyis, hogy eszembe jut, ha már ígéretet tettem, akkor illett volna legalább nekem tölteni az üvegből. Ám ez csak formalitás, és elsősorban neki szeretnék kedvezni. Így a kérését követve, csak elveszem a poharat, amibe nekem töltött.
- Valóban? - az orrom elé emelem a poharat, és az illatával is megismerkedem. Nekem sajnos nem mond sokat, de határozottan kellemes. Illetve azt is érzem, hogy nem egy gyenge italról van szó…
- Nincs. Ez tökéletes. Azt viszont megjegyzem, hogy így már nem hivatalos a látogatása. - megkocogtatom a poharat, hogy egyértelmű legyen, az italra gondolok. Még egy mosolyt is küldök a gesztus mellé, sőt egy nagyon rövid időre… de el is nevetem magam. Ám most nyilván nem fogok nekiállni vetkőzni, bármennyire is szeretném már lerakni az egyenruhámat. Épp csak kigombolom a legfelső gombot, ha már tényleg szolgálaton kívül vagyok, és van egyébként ő is.  Majd felemelem a poharat irányába.
- Szívesen Százados... - valami nem stimmel. És pontosan tudom is, hogy mi. Mielőtt koccintanék helyesbítek.
-...Terrance… - koccintok vele, de azért egy pillanatra felé tekintek, hogy nem sértettem-e meg azzal, hogy inkább a nevén szólítottam a rangja helyett. Egyszerre furcsa és… természetes, a történtek után. Továbbá fontosnak érzek még valamit megemlíteni, azelőtt, hogy meg is kóstolnám az italt.
- Arra is ihatnánk, hogy legalább ilyenkor tegeződjünk, és szólíts csak egyszerűen Zorának… - egy pillanatra még egyszer irányába emelem a poharam, de már nem koccintásra. Inkább beleiszom az italba, és csak figyelek, hogy milyen hatással van rá, a javaslatom…
Azt pedig nem teljesen értem, hogy miért várom lélegzetvisszafojtva a reakcióját…

Elmosolyodom, miként Terrance a tudtomra adja, hogy miben is voltam a segítségére. Azt pedig nem mondom ki, hogy ez természetes. Ugyanis rájövök, hogy számára… talán nem. Az alapján, amit láttam, lehetséges, hogy úgy érezte, senki számára sem olyan fontos, hogy jelen legyen, ha bajba kerül. Pedig ennek az ellenkezőjét Miope jelenléte is bizonyította, aki azonnal jött, amikor értesítettem. Lám csak… másként kell nézni a dolgokat. Nekem is, mert én sem gondoltam volna, hogy ez nagy dolog. Valakinek mégis…
- Szívesen. - életekért felelek, de… még sosem éreztem ennek a súlyát olyan erősen, mint akkor, amikor kis híján elhagyta minden ereje. A ‘karjaimban’ tartottam és ő… túlélte. Pedig aki legutoljára a karomban volt…
Örülök neki, hogy a százados elindult a gyógyulás útján. Szívből kívánom neki, hogy ne is álljon meg rajta, hanem fusson, amíg fel nem ér a hegy csúcsára. Onnan biztos szép lehet a kilátás…
Szótlanságát pedig nem róvom fel. Sok mindenen ment keresztül, és minden bizonnyal pihenésre van szüksége. Így nem is kívánom feltartani, csak kifejezem… csodálatomat az irányába. Aztán távozom. Kicsit gyorsabban, mint terveztem, mert… a történtek rám is hatással voltak. Úgy tűnik, még ennyi évvel a hátam mögött is tudok… butaságokat beszélni. Nem baj, mert nem állítanak meg, és nem kell magyarázkodnom. Azért mikor beérek a szobámba, pár percig csak ülök az ágyamon, és próbálok újra megtanulni lélegezni. Valamiért a szívem is nagyon dobog.
Tehát aludni kell…

***

Eltelt néhány nap azóta, hogy Peter a hajón járt, és Terrance megküzdött Jeremyvel. Óriási harc volt, így nem is számítottam arra, hogy egyhamar látni fogom újra a századost. Egy alkalommal felkerestem ugyan, de… a gyógyítók közölték velem, hogy éppen alszik. Ezért nem zavartam meg, hanem bíztam abban, hogy majd fel fog keresni, ahogy azt megbeszéltük.
Arra viszont nem számítottam, hogy időpontot fog kérni. Ha szolgálatban vagyok, ez szükséges, ám amikor a szabadidőmben keres meg valaki, magánügyben, akkor szívesen fogadok mindenkit, függetlenül attól, hogy pontosan milyen időpontban is érkezik.
Azt hittem, hogy azok után, hogy beavatott a bizalmába…
Rosszul hittem.
Ez hivatalos ügy lesz, mert időpontot kért. Akkor pedig az egyenruha is indokolt, hiába van még bőven idő a szolgálatig. Egyedül a sapkát nem vettem fel, a tincseim szabadon omlanak a vállaimra.  Az fejfedő egyébként sem kötelező, más ok miatt szoktam hordani. Még Apám javasolta, hogy vegyem fel, ha egyszer magas rangot fogok betölteni, mert ha engem fognak keresni, rögtön megtalálnak a tömegben, amiért én sapkában vagyok, míg mások nem. Akkor nevettem rajta, de… végül mindig rajtam van a sapka, ha szolgálatban vagyok.
A százados viszont pontosan, de nem úgy érkezik, ahogy azt vártam. Rögtön feltűnik, hogy egy üveg ital van a kezében, és… még valami más is… Még sosem láttam ennyire jó… kedvűnek. Mintha egy másik személy jelent volna meg előttem, nem az, akinek addig fogtam a kezét, amíg jobban nem lett…
Nem is  tudok neki azonnal válaszolni, miután kinyitottam az ajtót. Csak némán nézem és… bedöglik a klíma. Minden bizonnyal ezért lesz azonnal meleg…
- Szívesen százados. - biccentek felé, és azt hiszem… nem, tulajdonképpen biztosan. Mosolygok… Szélesen. Egyre furcsább ez a helyzet, ezért hirtelen, és széles mozdulattal állok odébb az ajtóból.
- Jöjjön csak beljebb. - még a karom is lendül, hogy mutassam a befelé irányt. Az pedig csak később tűnik fel, hogy a kezem inkább a háloszoba irányába mutat, mint a konyháéba. Korrigálom, lassan, de biztosan mozdul odébb a karom, hogy egyértelmű legyen, a konyhát javaslom helyfoglalásra. Az arcom még csak nem is rezzen közben. Gondolom azért, mert még mindig az a bugyuta mosoly van az arcomon…
- Hogy érzi magát? Tudott pihenni a napokban? - a lehetősége megvolt rá, de ez még nem jelenti azt, hogy sikerült is. Nem lepődnék meg rajta, ha még gyötörnék a rémálmok. Amin keresztül ment… Számomra még mindig felfoghatatlan, hogy a történtek után, most itt van fessen, és jó… kedvűen.
- Oh.. A poharak... - hirtelen villan vissza a tekintetem az italra, amit hozott. Eddig nem azt néztem, és egészen megfeledkeztem róla… Ám most korrigálom ezt is, és az asztalra teszem a poharakat, amennyiben helyet foglalt. Én azt teszem, és természetesen megvárom, hogy tölt-e vagy sem. Az ő itala, ő rendelkezik felette.
- Nem felejtettem ám el a koktélját. De kíváncsi vagyok rá, hogy mi van ebben az üvegben. - mutatok arra, amit ő hozott, és egyelőre nem mozdulok. Nem tudom meddig szándékozik maradni, azt nem jelentette be… Így gondolom lesz még idő nekem is betartani az ígéretemet.

Úgy tűnik, hogy a százados tényleg örül a jelenlétemnek, és ettől egy kicsit megnyugszom. Bár az én feladatom éppen az, hogy mindent kézben tartsak, ez nem vonatkozik a hozzám tartozók magánéletére. Ahhoz nekem igazából semmi közöm. A százados pedig most abba avat be azzal, hogy igényli (vagy legalább megtűri) a jelenlétem. Én pedig nem fogok tiltakozni ugyanis… rájövök, hogy NAGYON nehéz lenne odakint várakozni. Irányítani most nem lehet (és nem is akarnék), de az események követése legalább… némi megnyugvással tölt el. Más kérdés, hogy én magam ezt vajon miért igénylem…
- Értem. - már ott lenne a nyelvem hegyén, hogy “akkor csináld már…”, de ezt a sürgetést természetesen még arckifejezés szintjén sem szeretném átadni. Ezt elzárom magamban, mert megértem, hogy csak az aggodalom beszél belőlem. Meg minden egyes látott eseménnyel erősebb lesz… Pusztító érzés látni, hogy Peter minden segítsége ellenére, az igazi csatát a szá… Terrancenek egyedül kell megvívnia. Egy flottát vezetek, harcra képeztek ki, és a csapatom védelmére, de most… csak ülök némán, és hagyom, hogy egyedül csinálja azt, amihez egy egész hadosztály kéne. Azt hittem már láttam, hogy milyen az igazi bátorság, de tévedtem. Ez az…
Mert én csak azt látom, hogy ez a Jeremy minden baj okozója. Hogy ő épp az az ellenség, akivel nekünk le kell számolnunk. Hogyha nem egy testen osztáznának, már kiiktattam volna, és nem lenne bűntudatom. Terrance viszont nem ezt látja. Mikor Peter útmutatásával sikerül elvágnia a kapcsolatot, és ott lenne a lehetősége rá, hogy minden fájdalmat, és haragot, amit miatta kellett magával cipelnie, egyszerűen csak visszaadja… Ő inkább megbocsát. Sosem láttam még hasonlót, és tekintve, hogy milyen mélyről jött… Ámulatba ejt az ereje. Nem is tudok azonnal megszólalni, amikor Peter ismét megkérdezi, hogy van-e kérdésem.
- Nincs kérdésem. - válaszolok, minden bizonnyal csak hosszú másodpercekkel később. Még mindig a látottak, és hallottak hatása alatt vagyok. De szépen lassan elkezdem eltenni magamban. Ugyanis láthatóan Terrance hamarosan ébredni fog és… nem biztos, hogy örülne neki, ha tátott szájjal, avagy a levegőt kapkodva, kutyaként zihálva fogadnám. Ritkán káromkodom, de nem sok hiányzik hozzá, hogy kimondjam: ez baszott durva volt… Szerencsére egy tökéletesen semleges arckifejezés mögé tudom rejteni ezt a gondolatot, és a pulzusomat is rendezem némán, és magamban.
- Szívesen százados. Bár én tényleg csak annyit tettem, hogy csendben maradtam. - nagyjából… Meg nem hiszem, hogy az energiám sokat osztott vagy szorzott. Biztos vagyok benne, hogy Te… a százados, nélkülem is ugyanilyen erővel számolt volna le az őt szipolyozó entitással. Vagy bárki mással… Még mindig lenyűgözőnek találom, hogy sikerült neki, a körülmények ellenére is. És meglehet, hogy ez a tisztelet, és elismerés meg is látszik a mosolyon, ami végül megjelenik az arcomon.
- Azt hiszem most már nem lesz olyan javító feladat, amit ne tudna ellátni. A Leviatán hálás lesz a munkájáért. - hiszen, ha saját magával, ilyen jó ‘munkát’ végzett, én nem látok olyat, hogy lehetetlen. És ennek jelét is adom, azzal, hogy felállok, és a századoshoz közelítve a kézfogásra emelem a karom.
- Minden tiszteletem az öné százados. - mivel továbbra sincs szolgálatban, természetesen nem követelem meg, hogy kezet fogjon velem. A magam részéről viszont úgy gondolom, hogy ez a minimum. Illetve… végül bevillan, hogy nem vagyunk egyedül… Nem tudom, hogy siklott ennyire a figyelmem, ezért most hirtelen fordulok Peterhez.
- Köszönöm Peter. Az adósa vagyok. Ha úgy hozza a sors, hogy tehetek önért valamit, ne habozzon felkeresni. Illetve… a hajón talál szőlőt folyékony formában is, ha szeretné. - azt nem teszem hozzá, hogy ésszerű keretek között teljesítem a kéréseit. Ugyanis ebben a pillanatban szívesen intéznék neki akár ruhátlan táncosokat is. Persze remélem, hogy ilyen kérés nem fog elhangzani, de komolyan gondolom, hogy jövök neki eggyel. Részemről ennyit tudok tenni, a többi már a százados és az ő dolga.
- Százados… önt várja pár pohár koktél a szobámban. Ha úgy érzi, hogy szeretne belőle fogyasztani, keressen meg bátran. Véleményem szerint… magára fér. - nem érezheti azt, hogy parancsba adtam, de a feszes testtartás, és a magabiztosság még mindig bennem van. Legalábbis addig a pillanatig, amíg le nem esik, hogy pontosan mit is mondtam… Még egy pillanatra az ajkamat is beharapom, annyira sikerül zavarba hozni saját magam. Aztán egy gyors köhécseléssel, és persze lendületes távozással elsimítom a dolgot… Amennyiben nem állítanak meg persze.

A százados felé fordulok, és hosszabban rajta is marad a pillantásom. Más esetben ugyanis azt hinném, hogy csak viccel, de ezek a szavak… komolynak tűnnek. Mély levegőt veszek mielőtt válaszolnék, ugyanis azt érzem, hogy több empátiára lesz szükség, a részemről ez viszont… nem megy túl könnyen. Már nem.
- Nem probléma. Fel tudjuk hozni a felszínre, ha nagyon lesüllyed. - jelentem ki teljes magabiztossággal, racionálisan megközelítve ezt a kérdést, de aztán eszembe jut, hogy nem biztos, hogy Peter irányába is egyértelmű voltam.
- Ezt neki is mond meg Peter. Kérlek. - nem esik nehezemre a kérlek szó kimondása, csak nem szoktam túl gyakran használni. Most viszont nem egy beosztottammal beszélek, így szükségét érzem. Illetve segít abban is, hogy egy kicsit elengedjem azt a személyt, akit a pozícióm miatt kell alakítani. Nem egy könnyű természet, így a jelenléte most egyáltalán nem indokolt.
- Mindegy. Ez nem volt fontos. - legyintek végül, mert mostanra már tárgytalanná is vált a kérdésem. Továbbá a százados miatt hívtam ide Petert, és nem azért, hogy velem csevegjen. Koncentráljon csak a feladatára, és ezt azzal tudom támogatni, ha nem zargatom irreleváns kommentekkel. Ha valami fontosnak tűnő eszembe jut, úgyis ki fogom nyitni a számat.
- Rendben. - bólintok, és a közben eszembe jutó kérdéssel megvárom a soromat. Úgy tűnik Peter meglepődött azon, hogy csak egy kérdésem van, de ebből is látszik, hogy nem, ismer engem. Nem szoktam feleslegesen csevegni a munkán kívül sem. Illetve nincs tapasztalatom az ehhez hasonló dolgokban, rontani pedig természetesen nem akarok a helyzeten.
- Ahogy jónak látod. - bólintok ismét, ám most mélyebben, és hosszabban. Nem foglalkoztat, hogy jó-e a kérdésem, vagy végül felteszi-e vagy sem. Az eredmény számít, ami jelen esetben az, hogy a százados jobban legyen. Minden értelemben. Ha Peter megoldja egyedül is, elégedett leszek. Ha nem… keresünk más megoldást.
A türelmet viszont erényemmé kell tennem, mert ahogy haladnak a beszélgetéssel, egyre rosszabb érzések kerítenek hatalmukba. Ez az entitás olyan masszívnak tűnik, és erőszakosnak, hogy kezdek tartani tőle, hogy sosem fogja elengedni a századost. Látom rajta, hogy milyen erősen küzd vele, és azt is, hogy Peternek sem szabad lazítania egy pillanatra sem. Ezért is lep meg, hogy végül Peter ismét megszólít. Annyira a századost figyeltem, és a könnyeket, amik az arcán peregnek, hogy kis híján megfeledkeztem róla, hogy még én is jelen vagyok. Furcsa, és váratlan, mintha nem idevaló lennék. De természetesen továbbra sem áll szándékomban távozni, és azt is megállom, hogy megérintsem a századost…
- Igen. Választ kaptam. És van még egy kérdésem. Meddig kell Terrance-vel maradnia? Vagy ha úgy érzed jobb lenne másként, akkor meddig akar Terrance-vel maradni ez a… Jeremy? - képtelen vagyok anélkül kiejteni ezt a nevet, hogy megremegjen a szám széle. Ha ugyanis nem egy piócaként élő entitás lenne, hanem testet öltött volna… Már biztosan elsült volna a szolgálati fegyverem. Még csak pillanatnyi habozás sem lett volna bennem, egyszerű célra tartás, lövés, majd… remélhetőleg megnyugvás a százados részére. Ezt viszont én nem adhatom meg neki, így továbbra is csendben ülök, és csak figyelem az eseményeket. Abban pedig már teljesen biztos vagyok, hogy a mai napon még alkoholt fogok fogyasztani, és nem biztos, hogy mértékkel…

Számomra még mindig furcsa ez az egész, de nem a saját kényelmem miatt vagyok itt. Ha tudunk segíteni Terrancenek jó, ha nem… akkor kitalálunk valami mást, mert olyan nincs, hogy egy probléma megoldatlan marad. Időbe telhet, akár számos életciklusba, de minden mondatnak pontot kell tenni a végére. Vagy felkiáltó jelet.
Egy pillanatra persze a századosra sandítok, amikor Peter felteszi számára azt a kérdést, hogy mit válaszolt volna ébren. Nem mintha jelentősége lenne, mert már itt vagyok…
- Ez a kérdésem. Hogy velem beszélne-e. - nem mintha az entitás dönthetne ebben a kérdésben, itt ugyanis Peter hozza a szabályokat, én pedig alkalmazom őket. De érdekel, hogy egy ilyen kérdésre milyen válasz születik. Meglehet, hogy a reakció elmond valamit. Jelenleg nincs hasznos információ a birtokomban, így csak a sötétben tapogatózom. Azt pedig kint is meg tudnám tenni.
- Ez természetes. - bólintok is, szavaimnak hangsúlyt, Peternek pedig ismét szabad kezet adva. Tudom, hogy egyesek számára feszélyező tud lenni a jelenlétem, és még inkább a rangom, ám Peternek nem kell ebbe a csapdába beleesnie. Ha beszélhetett a formás hátsómról… akkor az a legkevesebb, hogy ő irányítja azt, amihez neki van szakértelme.
Épp ezért egy ideig csak figyelek. Úgy tűnik Peter a legelején kezdi a történet felgöngyölítését, és ezek szerint nekem is praktikus lenne így hozzá állni a dolgokhoz. Más kérdés, hogy miként fog reagálni az entitás. Meg, hogy én tudok-e lépésenként haladni, amikor az ugrás néha sokkal egyszerűbb… Próbálkozni fogok erősen, és ezt az is mutatja, hogy nem szólalok meg addig, míg Peter meg nem kérdezi, hogy milyen kérdéseket akarok feltenni.
- Most egy kérdésem van. Miért választotta Terrancet? - meglehet, hogy ez már szökkenés, de egyelőre nem feszélyezem magam. Ha Peter úgy ítéli meg, hogy ez nem jó kérdés, nem teszi fel és kész. Nem fogok rá osztagot küldeni, és még a takarítószolgálatba sem osztom be, ha erélyesen irányítja a dolgokat. Azt persze nem mondom, hogy nem tudna olyat mondani, amivel azért kísértésbe hozna…

Még mindig nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki a százados bizalmát, de nagyra értékelem. Ugyanis az, hogy szeretné jelen legyek, amíg elméjének és lelkének legmélyebb bugyraiba megy le… jóval több annál, mint amiről a feletteseként értesülnöm kell. Tekintve, hogy Peter megfelelt az átvilágítás során, kizárólag Terrance miatt kell jelen lennem. Bár az talán jobb szó a “kell” helyett, hogy szeretnék…
- Hmm… Szóval bárhová… - a szám széle megremeg egy pillanatra, és a szemöldököm is enyhén felszökik, mert nem vagyok hozzászokva, hogy így beszéljenek velem. Harag nincs bennem csak… Sajnálom, hogy Peter civil… nem feltétlenül kedvelem őket. Viszont ez mit sem számít, ha segíteni tud a századoson. Hogy én tudok-e tenni érte valamit… még mindig erősen kétlem, és ezért is kérdezek rá még egyszer, hogy örül-e jelenlétemnek.
- Tekintve, hogy a felettese vagyok, meglehet, hogy korábban azért mondott igen, mert azt hitte, hogy ez elvárás vele szemben. De ha transzban is igent mond, úgy más a helyzet. - közlöm Peterrel is miért érzem fontosnak az újrázást. Arra pedig teljes mértékben fel vagyok készülve, hogy ezúttal nemet fog mondani. Természetesen nem érezném sértésnek. Mégis… az a határozott igen megdöbbent. Jó értelemben… Egyrészről megtisztel ez a bizalom, másrészről… nem tudom, de melegséggel tölt el, és még egy halvány mosoly is az arcomra kúszik.
Terrancet figyelme, és a történetét hallgatva pedig megértem, hogy miért volt fontos szabály az, hogy nem érhetek hozzájuk. Erős a kísértés, hogy megfogjam a százados kezét, és nyugtatólag fonjam körbe az energiámmal, különösen, amikor szomorúnak, és gyengének érzi magát. Épp a hozzá hasonlókat akartam védelmezni mindig is, és ez az ösztön még erősebb azóta, hogy… szóval nagyon erős. De természetesen nem mozdulok, és eszembe sincs hozzáérni bármelyikőjükhöz is. Ehhez a szinthez én egyébként is kevés vagyok.
Ezért sokáig, csak némán, még a légzésemet is csendesítve ülök a helyemen. Terrance halad, Peter vezeti, és az átélt fájdalomnak csak az ereje ismerős. Idővel viszont változik valami. Megjelenik még valaki Terrance tudatából, akinek nagyon nem kéne jelen lenni. Csak részben értem a történetet, és a mozaik darabkák még nem adják ki a teljes képet, de az ehhez hasonló entitásokhoz már volt szerencsétlenségem. Nem közvetlenül… A dachoz, és a figyelemhez viszont ez a tapasztalat is elég, és nem mellesleg, ezen a ponton talán tudok segíteni neki. Hiszen engem már régóta nem fektet két vállra az ilyesmi.
- Megkérdezed, hogy velem beszélne-e? - a hangom jóval keményebb, és önkéntelenül húztam ki magam ültő helyemben is. Meglehet, hogy gyorsan koppanok, de az sem zavar. Az erőt attól még adhatom, ami az ilyeneknek igazi ínyencség…