Relation... SHIP

- Nagyszerű! - akkor kávé jön nekem, igaz, most egy koffeinmenteset készítek, mert a sima még a normális testemet is megkergeti.
Még szép, hogy látom, ahogy a vízért nyúl, s magához veszi.
És azt is, ahogy ül....
- Majd legközelebb talán láthatóbb lesz. - mosolygok továbbra is. Ha volt katonaként ezt nem veszi észre, akkor még mindig nem tud kilátni önmagából. Ezért is szoktam erre rákérdezni.
Nem kérdésként tettem fel, hogy az ő mappája-e. Az övé, a katonaságtól is megkaptam az anyagát és a munkahelyétől is. Ám nem javítom ki, hanem csak elegánsan bedobom az egészet a fiókba, és jól be is csukom.
Mert erre van szükségük. Úgy jönni hozzám, hogy tiszta lap a részemről, s úgy rá fog találni a kivezető útra.
S megvárom a kérdésemre a válaszát. Látom, hogy össze akarja szedni magát, s azt is, hogy válaszolni fog. A kávé pedig hamar fogy, mert expresso kávét kedvelem, a lötyi részét meghagyom a nagy küblis rajongóknak.
- Ez egy nagyon jó kezdet. - teszem le a csészét. - És próbáltad már ezt elérni? Mit érzel, mi akadályozott benne? - a szívem facsarodik. Mert egy részét tudom, s az sosem lesz a mappákban.

Muszáj vagyok rejteni mind széles mosolyom, mert örülök, hogy látom, mind pedig aggodalmam. Akikkel eddig időnként dolgoztam, mert ezzel segítettem ébredésüket, egyik sem mezőn szekkenős, gyerekálmokról beszéltek. Terra brutálisan kemény. Nem véletlen, hogy az ide érkező önkéntesek kapják a legkeményebb kiképzést, s erősen megválogatják, kik engednek leszületni. De még így is van, aki nem bírja, s inkább visszatér. Megértem őket, komolyan megértem. Éppen ezért a büszkeséget is takarnom kell tekintetemből. Pedig mélyen meghajolok előtte gondolatban.
- Reméltem is!
Bólintok, hogy vizet kér, s máris beljebb haladunk, a fogadótérből több ajtó nyílik, az egyikbe nyitok be, ami egy kellemes méretű, ízlésesen berendezett iroda. Kanapéval! Mert az szükséges. Egy lakberendezőt kértem meg, mert mire én kitalálom, melyik évben milyen berendezés volt, sokáig keresgélnék.
- Foglalj helyet! - mutatok a kanapé felé, ahol fotelek is vannak. - Mindjárt hozom a vizet. Magamnak kávét hozok, de ha az illatát nem kedvelek, szólj nyugodtan. - csak válasza után fordulok ki a fogadótérbe, át a konyhába, Ahol a palackozott vizet kapom ki a hűtőből, míg a kávékapszula kiengedi jellegzetes illatát a készülő nedűnek. Nagyon szeretem ezt az italt, számomra igazi egzotikum.
A kis csészével, egy pohár és palackkal a kezemben lépek vissza. A kávét az íróasztalra teszem, s a poharat leteszem elé, a palackozott víznek pedig kicsavarom a kupakját, de nem töltök. De ezzel jelzem, hogy nyugodtan igyon, ha jól esik neki.
- Könnyű volt idetalálni? Azt hiszem, a leanderek miatt el sem lehet téveszteni. - mosolygok rá egy pillanatra. Nem a szokásos terapeuta vagyok, tudom. A lapocska mégis ott díszeleg (mondhatjuk, hogy illegális? Végül is nem, mert még azt is sikerült beletenni, hogy hivatalosan is az vagyok), hogy ezzel foglalkozom.
- Ez itt, a te mappád. - emelem fel a vaskos anyagot, hiszen nem csak ez a munkahelyi anyag van benne. Nehéz szívvel is olvastam végig, többször megálltam benne, hogy gondolatban átöleljem őt, körbevéve szeretetemmel.
- Csakhogy engem nem ez érdekel. - dobom be a fiókba, s térddel be is csukom, majd a fotelba ülök, már kezemben a kávéval.
- Az már viszont sokkal inkább, hogy te mit akarsz. - ránézek. - Mit szeretnél elérni a terápia befejeztével, Frederik?- hoppá. Majdnem a rendes nevén szólítottam. Figyelmeztetem magam, hogy hol is vagyunk, s a szavaira figyelek.

Csendesen figyeltem egy ideig a képet az adatoknál. Tudom ki ő, pedig még sosem “találkoztam” vele. Tudtuk, hogy el fog jönni az életében egy pillanat, amikor elkezd emlékezni. És hogy az nem feltétlenül lesz kellemes. Nos, ez a mérföldkő elérkezett, s ideje színre lépnem. Neki fogalma sincs, ki vagyok. Persze, pszichoterapeuta, ennyi bizonyos, a kapott cédula a falon ezt minősíti. Azonban mi egészen máshonnan ismerjük egymást...
Nincs asszisztensem, se titkárom. Így könnyebb az álca, noha bevonhattam volna valakit, aki segített volna nekem. Lendal időnként beugrik hozzám, ha olyan eset van, nagyszerűen töröl emlékeket, de sosem teszi örömmel. De oka van a felejtésnek, mint ahogy a terraiak egoja, vagy felsőbb haverja dönthet úgy, hogy jó, akkor most megnyomjuk a delete gombot.
Én nyitok ajtót az érkezőnek. Mindig nekimegyek az ajtónak, mert elfeledkezem arról, Terrán vagyok, ahol minden sokkal... mechanikusabb.
- Üdv, Nikolaj vagyok. Gyere csak beljebb. - a küszöb alatt olyan rajzolatokat rejtettem el, amely kirakja a szűrét a nemkívánatos kísérőknek és elemeknek. Ez időnként nem a legjobb dolog, de valóban csak az illetővel, segítőivel akarok lenni, mert valójában sosem a pácienshez beszélek. Időnként azonban előfordul az, ami most történik: ahogy becsukom az ajtót, s már a kávét kérdezném, amikor a csengő újra megszólal.
- Egy pillanat. - tartom fel a kezem, majd kinyitom az ajtót, mint aki körbenéz, ám úgy állok meg, hogy rálépek a jelre, így a kintrekedt utolsó segítő is be tud slisszanni.
- Bocsiiii... - azzal be is csukom az ajtót.
S az öcsém áll előttem. Úgy megölelném bátorságááért.
- Kávét? Teát, esetleg inkább vizet?