On stage One

Sajnos csalódást kell okoznom neki. De van egy olyan érzésem, hogy annyira mégsem bánja ezt… Ezért csak sokat sejtetően mosolygok, és kortyolok egyet az italomból. Meg aztán még egyet…
- Óóó… ez esetben kíváncsi vagyok, hogy milyen teendőim vannak. Jöhet sorban, ne kímélj. - színpadiasan szétteszem a kezeimet, és még a szememet is becsukom, ahogy kidüllesztem, egy kicsit a mellkasom. Ebben a pozícióban persze igen védtelen vagyok, de ez nem zavar. Szerintem nem bántana. Inkább remélem…
- Hát… még sajnos senki… - pedig én már nagyon várom az érkezésüket. Teljesen fel vagyok rá készülve, hogy elkényeztetem, és elrontom őket. A szüleik engedélyével persze. Azért a nehezét meghagyom nekik, én meg töltődöm az örömből.
- Nem-nem, az már túl sok matek. Én a genetika híve vagyok. - hát mivel rám kacsintott, egész nyugodtan én is viszonozhatom ezt a gesztust. Azzal pedig nem foglalkozom, hogy a genetika említésének fényében, ez hogyan jön ki. Remélem huncutul…
- Miért? Úgy gondolod, hogy te eléggé ismersz? - elmosolyodom, de… ott van azért az arcomon, hogy én erősen kétlem. Mert nem ismer. Úúúúúúgy nem ismer. Pedig én arra is nyitott vagyok…
- Rendben. Részemről úgy is vehetjük, hogy most ismerkedünk csak meg. - egy pillanatra becsukom a szemem, és megrázom magamat. Mintha visszateleportáltam volna a múltba. Ám ez természetesen csak játék.
- Szia. Linus vagyok. És elállítok dolgokat. Támadásokat, lélegzetet… - megpróbálom a hódító arcomat is mellékelni ezen mondathoz, de néhány másodperc múlva kitör belőlem a nevetés. Eddig sikerült elhitetni magammal. Viccnek ugyanis ez sokkal jobb, mint komoly kijelentésnek.
- Szerintem nem bukok rá, de tesztelni kéne , hogy biztos legyen. Szóval kérem azt a piros masnit. - a kezemet nem nyújtom előre, mert a pohár még nálam van, és inkább innék még. Nem érzem az erejét. Szóval ha épp nincs Dylmairnál az üveg, töltök magamnak. És persze neki is. Legyen csak tele a pohara. Ha már ő hozta az italt…
- Csak nyugodtan. Nyitott könyv vagyok. Többnyire. - tényleg nem vagyok egy titkolózó típus. Fölösleges. Az Alapító családom egyébként is tud mindent. Akkor miért kéne éppen másokkal szemben szemérmesnek lennem? Aki akar, az így is úgyis utánam tud jönni. Más kérdés, hogy én ezt várom is…
De a gyerekeimet megvédem minden esetben, ezért igen morcos tudok lenni attól, ha rájuk mennek a Dracok. Most főleg Naarnt féltem. Ő most épp… elég sebezhető…
- Én is ezt hittem. De úgy tűnik elvesztettem a bizalmát. - ezt pedig nem foghatom egy az egyben a Dracokra. Én is hibás vagyok benne. Vagy nem? Áhh… inkább megvizsgálom a saját felelősségem is, mint hogy mindent rá kenjek a pikkelyesekre. Van már így is elég a rovásukon nálam…
- Hiszek neked. - jelentem ki, mosoly nélkül, és szigorúbb hangon. Ha ugyanis csak rajtam múlna, épp most mennék oda a kórházba, és szüntetném meg a fenyegetést… De ezt nem tehetem. Így csak hálás lehetek Dylmairnak, hogy megosztja velem ezt az információt. Az pedig tényleg nem fontos, hogy honnan tudja. Bízom benne.
- Na szép…. Főzés előtt főzzek… - nem, olyat nem tudok. De ételt tudok teremteni, egy kis technikai segítséggel. Így amikor oda megyek a ‘konyhához’, közben szólok a segítőmnek, hogy hozzon valami finom ételt, és hagyja az ajtó előtt. Aztán meg gyorsan menjen máshova…
- Az ajtó előtt megtalálod. - elmosolyodom, mert így teljesítettem a kritériumot, amit adott. Épp csak a piros masnit felejtettem el. Hamarabb is eszembe juthatott volna… A kötényt pedig felveszem, mert a Terrai műsorban is volt a szakácson.
- Az ízesítés szerintem mindneképp jót fog tenni neki. - a mosolyom elárulja, hogy nem az ételnek, és… én megint rosszra gondolok. Bár az egyáltalán nem rossz, sőt… De ideje alkotni is valamit, hogy tényleg legyen fűszerezés…
- Először is… igyunk egy pohár finom bort. Bemelegíti az ízlelést. És szép piros pozsgás lesz tőle az arc. - előveszek egy üveg port, és két poharat. Töltök mindkettőbe, majd az egyik pohár elindul a levegőben Dylmair felé. Aztán meg csalok egy kicsit. A sütőt ugyanis nem tudom elindítani, és a tervekkel ellentétben, végül valami nyers étel fog készülni.
- A helyedben én most nagyon figyelnék. Terrai hagymát fogok most aprítani, és attól mindig megindulnak a könnyeim. - még senki sem látott sírni. Jobban mondva… csak egy valaki. Akkor tehetetlen voltam. És nagyon félek tőle, hogy most Naarn esetében is az vagyok…
A hagymát elkezdem pucolni.

Elmosolyodom, szerintem elég huncut módon. Nem akarom mondani, hogy ez nálam a kelletés. Főleg azért nem mert… hát tényleg férfi vagyok. Ergo a nők a gyengéim, főleg, ha ő az a bizonyos nő…
- Abból én már kinőttem. Ha valakinek tetszik az áru, miért vonjam meg tőle? - pont úgy beszélek, mintha valami kegy lennék, de ez természetesen nem így van. Sajnos többen is be tudnak számolni róla, hogy nem vagyok egy főnyeremény. De csak a hosszú kapcsolatokat illetően. Ha az örömökről és mókáról van szó… az egész más kérdés. Ezért vállalom bármikor. Csak pislogni kell.
- Igen? Pontosan hogyan? Van egy listád a tetején Linus felirat? - nézek rá mosolyogva, még egy kicsit felé is dőlök. Nem hiszem, hogy olyasmit kérne, amit ne tudnék teljesíteni. Az univerzum megtisztása persze kivétel. Az még csapatban is csak ímmel-ámmal sikerült, és most nem is áll mindenki készen. Azért remélem idővel mindenki visszatér, mert támogatom a szabadságokat, csak nem az évmilliókig tartókat…
- Pff… én és a nevelés… azt már feladtam. Unokákat még vállalok, mást már nem. - tudom, hogy ő nem a gyerekeimre gondol, de nekem rögtön az jutott eszembe. És ha az apai kudarcról van szó akkor Naarn. Vele szemben elrontottam valamit, mert a legfontosabbat veszítettem el. A bizalmát… Tartok tőle, hogy nem lesz olyan egyszerű visszaszerezni, feltéve hogy ez egyáltalán lehetséges…
- Mögé? Elé nem lehet? - kérdezem vigyorogva, de aztán megcsóválom a fejem, és egyszerűen hármat mutatok. Mutató, középső, és gyűrűs ujjal. Nem ám hüvelykkel, azt mindenki tudja.
- Persze ha ilyen régóta ismerjük egymást, akkor nem ismerjük eléggé egymást. - egy újabb huncut mosoly, szerintem már lassan egyszerűbb lenne, ha mindig a képemen maradna. De épp ezt a fajta társalgást élvezem Dylmairral. Néha még azt is elhiszem, hogy… ebből még lesz több is. Aztán persze koppanok, de mindig jó értelemben.
- A belépődre határozottan emlékszem. De hogy az mikor volt… - szét teszem a kezem, mert az idő tényleg összefolyik néha. Ironikus, de ez van. Már nem izgatom miatta magam. Meg úgy általában… semmi miatt. Csak a gyerekeim tudnak kibillenteni az egyensúlyból, és az, ha ők veszélyben vannak. Akkor nincs kec-meg meg Linus virág… cselekvés van. Dylmair minden bizonnyal ismeri már azt az oldalamat is. De azt én sem kedvelem, mert sokkal jobb a szeretet hullámain lovagolni. Meg ki ne szeretné az ajándékokat?
- Ááááá… - felé emelem a poharam, jelezve tiszteletem, aztán megiszom a maradékot.
- Ez esetben elismerésem. - meglepett ismét. És még italt is hozott. Ez élből kettő pont, és még hol az este vége. Vagy épp reggel van? Ki tudja, és azt is érdekli…
- Jujj… köszönöm. A piros masnit azért hiányolom. - ha már ő a meglepetés… De gyorsan elhessegetem azt a képet, ami megjelent a szemem előtt. Jól megnéztem, de aztán tényleg elűztem… Ő viszont… szerintem nem kergette el. Helyes…
- Tudtam. - mosolygok bele a poharamba, de aztán ismét felé fordulok. Érdekel, hogy mi van vele, őszintén. A vibrálása mindig is lenyűgözött, és persze az ereje is. A Spicán a tökéletes boldogságra szavaztak, de ő azért kiveszi a részét a nem annyira buli részekből is. Ezt pedig tisztelem.
- Bármiről szívesen beszélgetek veled. - még közelebb hajolok, és fejemet a kezemmel támasztom meg, úgy figyelek rá. Tényleg meghallgatom, bármiről is akar mesélni. De ha a Terráról pont nem, tiszteletben tartom. Megérzésem szerint más kalandban is volt része, csak nem feltétlen publikusban… Viszont mielőtt újra megjelenhetne előttem az a bizonyos kép, most ő fújja el. Naarn emlegetésével…
- Ő nem mond nekem semmit… - elkomorodik a tekintetem, mert ez nem esik valami jól. Jobban mondva bosszant, mert így nem is tudok érte tenni semmit. Az más kérdés, hogy nem biztos, hogy értékelné, de az kevésbé aggaszt. Legyen ép és egészséges, legfőképp boldog, a többi nem fontos. Ezért sem akarom egyelőre kirángatni az “Apa egy pöcs” korszakból. Utáljon csak, ha ettől jobban érzi magát.
Az viszont nem tetszik, hogy a pikkelyesek megint beleütik a fogukat a családi ügyekbe. Utána fogok nézni, hogy milyen mérgezett nyilakról van szó, akár tetszik Naarnnak, akár nem. Aztán majd ő eldönti, hogy mit kezd vele, de legalább készenlétben akarok állni, ha történik valami. Legutóbb is még csúnyább vége lett volna a történetnek, ha nem figyelek oda eléggé a családomra… Aminek szeretném hinni, hogy előbb vagy utóbb Dylmair is a része lesz…
- Ha van bővebb információd, kérlek ne tartsd magadban. - ennél jobban nem fogom kérni, hogy számoljon be a történtekről. Rábízom, hogy mit árul el ő maga, a többit majd kiderítem én magam. Hiszen erről szól a szabad akarat nem igaz? Hát nem, de ez van, ha pont olyannal baszakodnak, aki vissza is tud karmolni…
- Jajj… pardon. Lesz az is. Hamarosan. - csettintek, és a színpadon megjelenik egy komplett konyha. Még kötények is vannak, illetve minden felszerelés, ami a Terrai ételkészítéshez kell. Tudok róla, hogy időnként ellátogat a Terrára, és arra gondoltam, hogy az ottani módi szerint fogok neki főzni. BIzony én magam. Hát nem aranyos vagyok? El is indulok a színpad felé, és felveszem az egyik kötényt. Majd a másikat felemelem és felé nyújtom.
- Néző leszel vagy részt veszel a műsorban? - nem elszólás, tényleg készültem egy kis bemutatóval. Szerencsére úgy is működik, ha csak nézi, meg akkor is, ha segít. Épp ezért remélem, hogy végül segíteni fog. Akkor a közelemben lesz… Így barátságos (és még mindig huncut…) mosolyt is küldök felé, míg eldönti, hogy mit szeretne.

Elégedett, féloldalas mosoly kúszik fel az arcomra. Szeretem ezt a fajta adok-kapok beszélgetést. ‘Tét’ nélkül is élvezetes, de ha van némi esély is…  mindig kellemes függetlenül attól, hogy pontosan miben is lehet reménykedni.
- Meggyőzhető… talán. Megkapható… mindig. - nevetem el magam, nem túl harsányan. Szavaim ugyanis igazak. Még ennyi évvel a hátam mögött sem tanultam meg nemet mondani a szebbik nemnek. Nem mintha próbálkoztam volna vele…
- Nem tetszik? Mehetünk máshová is. Akárhová… - lenne egy-két ötletem… Például egy Linus virág mező. Az illat ott olyan intenzív, hogy elég néhány percet eltölteni ott a jó hangulathoz. Kanapé avagy viszont csak akkor van ott, ha viszek magammal. Ahhoz meg már… lusta vagyok. A kedvéért persze megoldanám ezt is. Vagy mást is…
- A hírek… most nem akarom percenként kapni őket. Azt meg pláne nem, hogy jöjjenek a kérdések is. Inkább igyunk, és együnk annyit, hogy már válaszolni se tudjak rá. - meg úgy általában, most csak az ő társaságára vágyom. Ezt viszont egyelőre nem fogom kimondani. Még a végén túlságosan is elbízza magát, és rájön, hogy gond nélkül az ujja köré tud csavarni. Persze megérzésem szerint ezt már sejti azért… De egyelőre még nem adnék minden ütő kártyát a kezébe. Túl jól ismer, és használni is tudja őket.
- Ezt nem vitatom. - mosolyodom el, most már szélesen, és amikor felém pöccinti az üveget, töltök mindkettőnknek. Ezt már kézzel teszem, és a poharat is ‘normálisan’ nyújtom át. Ha nem nyúl érte, akkor csak elé tolom.
- Határozottan. Viszont, hogy mióta… hmm… mióta is ismerjük egymást? - nem csak mímelem a a tanakodást. Hirtelen nem ugrik be. Ahogy az sem, hogy mi történt az első találkozásunk alkalmával. Még fontosabb kérdés lehetne, hogy vajon akkor volt rajtam tisztességes ruha? Lehet, hogy nem ártana a találkozónk végére válaszokat találni ezekre a kérdésekre.
- Nem, ahhoz sosem kell, hogy eljössz. Arra vagyok kíváncsi, hogy most miért szóltál előre. Máskor hozod magaddal a meglepetés erejét is. - nem mintha bánnám bármelyik módot is. A meglepetéseket is szeretem, meg azt is, ha tisztességesen fel tudok készülni. Most egy kicsit ugyan mellé lőttem a helyszínnel, de még lehet rajta változtatni. Akár utazással, akár egy kis átalakítással.
- Hát… előfordulnak ilyen esetek. És persze nyugodtan bevallhatod, hogy tetszett a… köntösöm. - nem a köntösömre gondolok, és ezt egy kacsintással is egyértelműsítem. A huncut mosolyom viszont többet mond, és az-az arcomon is marad, amikor koccintásra emelem a poharam.
- Merre jártál? Volt részed valami izgalmas kalandban, amióta nem találkoztunk? - ráemelem a tekintetem, hosszan, és áthatóan. Sok mindent láttam már, így az izgalmas kategóriába már igen kevés dolgot sorolok, ám ha ő is érintett, akkor egész más a helyzet. Titkon (vagy nem annyira titkon…) pedig arra is kíváncsi vagyok, hogy van-e valaki az életében. Nem mintha…
De mintha…

Ahogy megérzem a jelenlétét… próbálhatnám visszatartani a mosolyom, de minek? Neki mindig örülök. És most nagy eséllyel nem is zavar meg senki. Újra…
- Rendben. Csak azt fogom tapogatni. - szeretem a kihívásokat, még akkor is, ha egyszerűek, és épp én magamnak adok egyet. Ő ugyanis minden bizonnyal nem erre gondolt. Remélem, hogy nem erre gondolt… én viszont tartani fogom magam hozzá. Egy darabig biztosan.
Ezért mosolyogva várom az ajtóban, de eszemben sincs hozzá érni a nyitó gombhoz. Telekinézissel nyitom, és amikor beér akkor sem a kezeimet használom ahhoz, hogy körbe mutassam a helyiséget. A fények kapcsolódnak fel, megfelelő időben, és sorrendben. Majd egy kellemes, a napfényre egy kicsit sem emlékeztető erővel állapodik meg a bárpultnál és az egyik széknél. Kicsit felé is csúszik az egyik szék, de természetesen oda ül, ahová akar. Az udvariasság akkor is számít, ha nekem legfeljebb a szám a széle mozgott.
- A tökéletes szórakozó hellyel. Van itt zene, fények, színpad, kellemes társaság… - nem túl szerénytelenül magamra mutatok, de azért a féloldalra csúszó mosolyból láthatja, hogy nem beszélek komolyan, és már fogyasztottam ezt-azt.
- Minusz a zavaró körülmények… - tehát nincs még a közelben sem senki. Ez azért változhat bármelyik pillanatban, de nagyon ajánlom mindenkinek, hogy ne így legyen… A mai nap folyamán nem szeretnék senkivel sem ‘komolyan’ elbeszélgetni… Még akkor sem, ha az rendkívül vicces…
- Igen, pohárral, és… akkor nem lesz jég. -  még mindig csak a gondolataimmal mozgatom a tárgyakat, így a pult alól úgy kerülnek a poharak elénk, hogy én közben… hát egyelőre még csak mosolygok, és helyet foglalok az egyik széken.
- És te hoztál nekem valamit? - nézek az üvegekre egy pár pillanatig, utána… inkább az ő tekintetét keresem, és huncutabbá válik a mosolyom. Az üvegeket pedig megfogom, és töltök, először neki, utána magamnak.
- Meglepett, hogy ‘bejelentkeztél’. Van ennek valami oka, vagy… csak meguntad, hogy mindig köntösben fogadlak? - azért nem mindig. Jelent már meg akkor is, mikor még az sem volt rajtam… Akkor mondjuk tekertem egy kicsit az idő kerekén, és magamra vettem a köntöst mielőtt találkoztunk. Nem mintha engem zavarna a nudizmus… De a szép ruhák tetszenek, és akkor már inkább abban legyek. A köntös is az, ha kellőképpen bolyhos és puha. Vagy az már inkább kényelem? Mindegy…

Vegyem fel a szép ingemet? Vagy az otthonos környezet miatt, inkább anélkül legyek? Heeejjj, ez nehéz kérdés. Lám, még egy Alapító sem tudja mindenre a választ…
Az viszont biztos, hogy… étel kell. Lyrai finomságok, ha már kedves vendég érkezik hozzám. Bár a kedvest, mindig idézőjelbe teszem, ha róla beszélek. Legalábbis pont annyira, amennyire a saját esetemben is teszem.
Dylmair ugyanis még mindig egy rejtély számomra. Amikor elkapnám a fülét, vagy még inkább ő az enyémet… Valami mindig történik. Bármilyen ruhát is választok… Ebből pedig az következik, hogy felkéne adni, és szigorúan barátivá kéne minősíteni a kapcsolatunkat. Nagy kár, hogy meglett korom ellenére sem szoktam semmit sem feladni…
Természetesen ing lesz, csak nem a nagyon szép. Inkább valami egyszerűt veszek fel, mert ezt a találkozót sem tervezem józanul abszolválni. Viszonylagos nyugalom van az univerzumban, és ha történik is valami… legfeljebb kicsit visszacsorgok időben. Vagy szólok valakinek, hogy menjen helyettem…
- Gyere csak. Már vártalak. - igazából utolsó pillanatban értesültem arról, hogy látogatni készül, de ez nem feltétlenül akadály. Ahogy a tér sem. Gond nélkül alakítottam át a lakosztályomat méretes szórakozó hellyé, és még egy színpadot is berakattam az egyik sarokba. Nem mintha lenne itt bárki is, mert rrrragaszkodtam hozzá, hogy hagyjon mindenki kettesben minket (amennyire ez lehetséges…), de látni fogja, hogy készültem. Hawaii mintás inggel, ha már ő is a Terrán járt…
Ezért is csalódás, hogy nem ő lép be az ajtón…
- Jajj ne már… Én itt hódítanék, és szarakodsz a papírokkal… Most hagyjál. Fontos találkozóm lesz. - kinek mi a fontos. Neki nem számít, de látta az arcom, és gyorsan elszelelt. Még mindig vicces ráhozni a frászt a segítőkre…
- Gyere csak. Már vártalak… - eggyel búgobb a hangom, (és már egy kacajt is dédelgetek a torkomban), mert ezúttal nem bíztam a véletlenre, az energiámmal tapogattam le a közeledőt, és telepatikusan előre üzenten. Ez már tényleg ő az. És azt hiszem nem papírokat hoz…