Not a convenient circumstance

Halvány mosoly kúszik az arcomra, és persze bólintok köszönetként. Tényleg jó lenne, ha unalmasan telnének a napjaim. Vagy egyszerűen csak telnének…
- Értem. - erősíti meg azt, amit sejtettem. Tényleg patthelyzet alakult ki a családját illetően. Remélem azért találni fog valamilyen megoldást, és nem a saját kárára. Mert sokkal jobb… neki… ha inkább mosolyog…
Azonban tartok tőle, hogy ez a nap nem erről fog szólni. Percek alatt elromlik minden, és azt érzem, hogy ahelyett, hogy kézben tartanám a történteket, csak loholok előre, ész, és leginkább terv nélkül. Mert valamit megint figyelmen kívül hagytam… Mikor kerülhettek a szervezetébe a nanorobotok?
- Továbbítsd azt is, hogy mióta van a szervezetében. És kivel találkozott abban az időpontban. - tudok minden találkozójáról, elméletileg, de volt egy hely, ahová nem mehettem be vele. És nem kérdeztem meg, hogy mi történt ott pontosan… remélem a rendszerben legalább van erről információ… Talán segíthet abban, hogy miként kéne semlegesíteni a nanorobotokat.
- Engedély megadva. Jöhetnek. - már a nyelvem hegyén van, hogy “de kurva gyorsan…”. Ám semmi értelme nem lenne, így inkább magamban tartom a haragom. Néha még segít is, gyorsabban tudok gondolkodni, ha indulatos vagyok. De ez azt is jelenti, hogy kevésbé megfontoltan…
Már akkor tudom, hogy nem jól döntöttem, amikor kimondom, hogy sikertelen hackelés esetén a Draco rendszerbe ugrunk. Ám a tétlenség is ugyanolyan végzetes lett volna, mintha a karjaikba ugranánk. Így… van esély, hogy nem várnak minket. Olyan koordinátákat adok ugyanis, amihez sem Dhywallnak, sem nekem nincs igazán köze. De ennek ellenére is, tárt szárnyakkal, és pikkelyekkel várnak…
- Áááááhhhh…. - kiálltok fel, mikor én is meglátom a kijelzőn a sok… nem, valójában a kurva sok pontot, ami mind hajókat jelöl. Flottának is méretes a ‘fogadóbizottság’, és ordítani tudnék (még ennél is jobban…), amiért pontosan úgy cselekedtem, ahogy azt elvárták tőlem. Hiszen okkal várnak éppen itt…
- Minden energia menjen a pajzshoz. De osszuk be. Nincsenek olyan erős fegyvereik, amik áthatolnának a védelmen. - vagyis inkább arra szavazok, hogy a szuper erős pajzs helyett, legyen egy korrekt, de az hosszabban. Az ugráshoz, és bármi máshoz idő kell. Én meg nem vagyok annyira jó pilóta…
- Segíts be a találatok elkerülésében. És minden körülmények között blokkold az átsugárzási kísérleteiket. Az a legfontosabb… - se ki, se be, erről gondoskodom. És még valamiről.
- Tegyél jeladót Dhywallra, és a frekvenciáját küld el a Tanácsnak és az AI-knak is. Azonnal vigyék ki innen, ha hatótávba érnek. - addig pedig… ha jönnek rakéták, vagy bármi, igyekszem remélhetőleg a rendszer segítségével kikerülni. Távolodni szándékozom a flottától, mert a tüzelés esélytelen. Nem bírnék egy egész flottával. Így abban bízom, ha sikerül mindent kikerülni, a pajzs is ki fog tartani addig, amíg jön a segítség. És átsugározzák Dhywallt a Tanács hajójára…
- Ha találsz egy aszteroidát, vagy valamilyen törmeléket, ami mögött el tudunk bújni egy pár pillanatra, próbáljunk meg egy ugrást is. A Draco rendszer szélére. És annak a koordinátáit is küldd el… - ez lenne a legjobb, de félek tőle, hogy nem igazán lesz nyugtunk. Mert én folyamatosan manőverezek, egy pillanatra sem állhatunk meg. Egy egész flotta van a nyomunkban… Ezért nem igazán örülök neki, hogy nem jött be Dhywall kívánsága…

Jelen # Arcturus

Nem értem a mosoly okát, de tetszik. Önkéntelenül kúszik fel az én szám széle is.
- Bármikor. Bár azt meg kell jegyeznem, hogy a testőr legjobb barátja mindig az unalom. - ha nem történik semmi, és ezért unatkozik, akkor tulajdonképpen jól végzi a dolgát. Vagy az adott személynek nincs szüksége védelemre… De mivel Dhywallról van szó, egyszerűen csak unatkozni szeretnék. Akkor ugyanis nem kell attól tartanom, hogy majd egyszer kiderül, nem vagyok elég jó…
- És ezt elfogadja? Vagy inkább szeretné őket szembesíteni ezzel? - nekem ez így ebben a formában patthelyzetnek tűnik. Aminek esetében már értem is, hogy miért ilyen feldúlt. De biztos vagyok benne, hogy megoldást fog találni. Abban nagyon jó. És másban is… Ugyanis ha jobban belegondolok, az utóbbi időben nem túl gyakran mosolygok, és neki második alkalommal is sikerült kicsalnia, rövid időn belül. Amikor épp én szeretnék segíteni neki…
- Áh. Értem. - halványodik ugyan a mosolyom, de még mindig élénkebb, mint az idő nagy részében. Az ugyanis tény, hogy olyan, mint magabiztosság, nekem már nincsen. És nem is lesz, amíg nem akarom önként visszaszerezni. Egyelőre viszont még az erőt sem érzem magamban ehhez, nem hogy az akaratot. Ezért is könnyebb más valamivel, még inkább más valakivel foglalkozni. Ha valakinek jót teszek, ezzel pedig magamnak időt nyerek, akkor az egy tökéletes kombináció. Csak épp akkor van baj, amikor a sors fura fintora miatt egy éles helyzet alakul ki, és nem elég az, hogy jelen vagyok. Cselekedni is kell, méghozzá helyesen…
- Gyerünk már… gyorsabban… - jelentem ki önkéntelenül, ugyanis hiába a szentségelés, a rendszer nem lesz gyorsabb attól, mert szépen  avagy erélyesen kérem. Mégis, ahogy kúszik fel bennem a feszültség, nem tudok lakatot tenni a számra. És persze a kijelzőre tapadok, hátha egy tized másodperccel előbb látom az adatokat annál, hogy el is hangzana.
- Igen. Lépj kapcsolatba mindenkivel, aki kompetens lehet egy ilyen támadás elhárításában. Értesítsd a tanács tagjait is az eseményekről. Esetükben térj ki arra is, hogy parancsra várok. - egyedül azt nem mondom ki, hogy már nem sokáig… ugyanis, ha nem tudja a rendszer kiiktatni a nano robotokat, akkor nekem kell valamit csinálni. Nem fogom tétlenül nézni, hogy…. NEM fogom nézni. Ez az elhatározás pedig sikeresen félre is tolja a pánikot, ami ébredezni kezdett bennem.
- Még egy kiiktatási folyamatot indíts el, ám ha nem sikerül, ugorjunk át a Draco rendszerbe. A jelenlegi és az ugrás utáni koordinátákat is továbbítsd mindenkinek.  - nem bízok a csodákban. A gyors segítségben igen, de amíg az nem érkezik, valamit tenni kell. És könnyen meglehet, hogy ezzel a lépéssel, épp a sárkány karmai közé vetem magunkat, de a biztos veszélynél, még mindig jobb, az esetleges. Illetve minden jobb annál, hogy tétlenül nézzem, ahogy… NEM. Arra képtelen vagyok.
- Ha ugrunk, készítsd a pajzsot is, és a maradék tűzerőnket is. - bár az univerzum nagy, és kicsi az esélye, hogy összefussunk valakivel, erre is fel kell készülni. Ezért, ha nem jár sikerrel a nanorobotok hatástalanítása, és valóban ugranunk kell, akkor elfoglalom a helyemet a panel előtt. Ebben a helyzetben előbb fogok lőni, és csak aztán kérdezni. Dhywall biztonsága ugyanis mindennél fontosabb. A lehetséges következményeknél is…

Jelen # Arcturus

Látom, hogy gondolkodik, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy olyasmit kérdeztem, amit nem lett volna szabad. De mivel válaszol, és neheztelést nem érzek felőle, végül kiengedem a levegőt, amit… nem tudom, hogy pontosan miért, és mikor tartottam bent a tüdőmben.
- Oh. Ez esetben állok rendelkezésére. Pocsék testőr lennék, ha hagynám hogy ilyen alapos tervezés után az életére törjenek. - meglehet, hogy félre értem a szavait, de igazából ez a lényeg. Ha meg tudom védeni, ott leszek, ha pedig nem… Az már gondolom nem az én dolgom.
- Áh. Akkor az minden bizonnyal kellemesebb hely is. - kedvem lenne nekem is körülnézni ott… Nem azért, mert a személyes dolgaiba akarnám beleártani magam, egyszerűen csak látni akarom, hogy milyen az, amikor valaki visszavonul a saját elméjében, és ahelyett, hogy a falakat kaparná, komfortosan érzi magát ott. Irigylésre, de leginkább megtapasztalásra méltó folyamatnak látom ezt. Azonban, ahogy folytatjuk a beszélgetést, belátom, hogy ez a történet nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Hiszen a saját gondolatai nem korlátozzák, de a családja… más eset.
- És önnek melyik az elsődleges? - kérdezem tőle, hogy tisztábban lássak, és mert érzek némi ellentmondást. Úgy fogalmazott, hogy “Nem foglalkoznak ezzel”. Ebből hihetném azt, hogy ő viszont igen, és ezért feldúlt most. Továbbra sem feltűnő, de mást sem csinálok, mint őt figyelem, ezért… észreveszem a különbséget.
- Biztos megtudják. Az optimizmus a legjobb tárgyalási stratégia. - távol áll tőlem, hogy tanácsokat osztogassak, főleg ilyen kérdésekben, de ahogy én látom, a beszélgetésünk bizonyos pontjait össze lehet kötni, és erre viszont rámutatok. Ha másra nem is, arra talán jó, hogy könnyebben megtalálja azt a bizonyos korlát nélküli teret és időt. Akkor talán a jó kedve is visszatér majd. Őszintén kívánom neki. Előbb viszont… meg kell mentenem azt életét… A biztonságos hely ugyanis csak az első lépés, és az Arcturus rendszerbe való érkezés még nem jelenti azt, hogy már teljesen elmúlt a veszély.
- Futass le egy teljes körű szkennelést is, ellenséges életformákra és technológiákra. Tudnunk kell, hogy nem hoztunk-e magunkkal valami meglepetést. - ez utóbbit már nem is csak a hajó tudatának, hanem Dhywallnak is mondom. Az ő jelenlétét az elmúlt néhány percben figyelmen kívül hagytam, hiszen a veszély a hajón kívülről érkezett. Most viszont egyértelműen felé fordulok, és meg is közelítem. Nem örülök annak, amit látok…
- Uram… megérkeztünk az Arcturus régióba. Elmúlt a közvetlen veszély. - jelentem ki először tárgyilagosan, de ha nem reagál…
- Életjel adatokat kérek. - adom ki a parancsot a hajónak, és ha még mindig nem látom az ébredés jeleit Dhywallon, még egy lépéssel közelebb megyek, és óvatosan megérintem a vállát. Mintha rázná a hideg, a testét viszont inkább forrónak érzem. A gyomrom pedig bukfencet vet, ahogy a szívem is bénítóan heves ütemben kezd verni.
- Kérem uram… adjon valami jelet… - szinte csak suttogom, mert alig találom a hangomat. Folytogatni kezd a pánik, és még azt sem tudom, hogy miért. Egyszerűen… nem az történik, aminek kéne…

Jelen # Arcturus

Halványan elmosolyodom. Az optimizmusát ugyanis már észrevettem, és… jól is esik. Tényleg nem kell mindig a legrosszabbra gondolni, és vannak már nézőpontok is. De egy valami viszont nem világos a számomra, és érdekel hogyan működik. Így ugyanis látni fogom azt is, hogy benne mi zajlik. Az alaposság ugyanis fontos…
- A vakrandevú melyik esethez áll közelebb? A biztonsági kockázathoz, vagy a tárgyaláshoz? - gyanítom, hogy nem a tárgyaláshoz, és ezért feldúlt. Vagy… talán valami egész más miatt. Még mindig nem értem a helyzetet, de továbbra is nyitottan állok a kérdéshez., és figyelek.
- Ilyen gyorsan meg szokott lenni a megoldás? - érzem, hogy az ajkam résnyire nyílik, mert ezzel a kijelentéssel meglepett. Ugyanis, logikus, amit mond, de ha egy probléma megoldható annyi idő alatt, míg kifejti valaki, akkor nem is látok igazi akadályt. Esetében viszont kell lennie, mert különben… nem monda volna ki hangosan. Illetve leginkább nem érezném azt, hogy az optimizmusa, most nyaralni van.Még szerencse, hogy a kedvessége az állandó.
- Szívesen. - zavartan elmosolyodom, mert nem tudom, hogy pontosan mit tettem, ami jól esett neki, de ha így van, csak örülök. Az érintése pedig… Nagyon jól esik, csak nem akkor, amikor megtörténik, hanem később, amikor már csak az érzet emléke van meg, és… visszaköszön a sötétség.
- A “még” egy nagyon jó szó… - keserédessé válik a mosolyom. Nem szeretek beszélni a bennem zajló dolgokról. Nem azért, mert nem akarom másokra zúdítani, vagy más nem tudna megoldást kínálni. Az önértékelést ugyanis lehet más forrásból táplálni. Egy bolygó, ami egyelőre még elmarad a fejlődésben a tökéletes mestere ennek az attitűdnek. És nem mellesleg a Dracok is előszeretettel közvetítik ezt az üzenetet. Hogy az számít, hogy mások mit gondolnak rólad, és az határoz meg téged. Tévedés. Egy kicsit sem fontos. Ám, ha sok impulzus ér, akár negatív, akár pozizív, egy idő után elhiszed. Amikor pedig te is ugyanazt gondolod, akkor teljes mértékben megerősíted a gondolatot. Az én esetemben… ez nem túl jó dolog. És már épp ott tartok, hogy hiába mondaná nekem valaki, hogy az érzet hamis, nem hinnék neki. Ezt… tényleg magamban kell rendezni. Vagy csak hagyni, hogy elmúljon, velem együtt…
- A családja tud a listáról, és arról, hogy miért olyan a sorrend, amilyen? - teszem fel a kérdést egyszerűen, de… kellő figyelemmel. Mert nekem már az is fura, hogy lista van… Biztonsági szempontból nagyon is fontos, és lelkes híve vagyok, de ha az életről van szó… Egész másként látom. Azt viszont nem tudom, hogy kíváncsi-e rá, vagy egyáltalán segíthetek-e neki azzal, ha elmondom, hogy mit gondolok. Azonban ha nem mondom ki, nem is derül ki… Attól meg nem tartok, hogy éppen én fogom megbántani. Nincs akkor jelentőségem az életében, hogy számítson, bármi is hangzik el.
- Szerintem az életet nem lehet listába rendezni. A most és a holnap szakadéknyi távolságra van egymástól, és az a fontos, hogy mit akarunk megtartani, és mit hagyunk belezuhanni a mélységbe. A külső körülmények persze folyamatosan meg akarják mondani, hogy minek van fönt a helye, és minek lent, de a végén mi magunk döntjük el, hogy hol akarunk állni. A mostban, a holnapban, fent, vagy lent… - ebbe már nincs beleszólása senkinek. Mint ahogy abba sem, hogy valaki fogja ezt az egész maszlagot, és kidobja az ablakon, és csak sodródik az örvényben… az is egy megoldás, de azt nem ‘ajánlom’ fel neki. Főleg mert…
Hirtelen kapcsolok át fejben. Abban a percben, hogy kiderül, Dhywall veszélyben van, másodlagossá válik, hogy épp mi emészti, és mi nem. A problémáit ugyanis igen nehezen fogja megoldani, ha kezdheti elölről az egészet… Nem fogom hagyni, és a továbbiakban kizárólag egy dologra koncentrálok.
Befogó pálya. Pörögnek a fejemben a lehetőségek, a stratégiák, az esélyek… De az ösztöneimnek engedek, mert míg a matekban a gépek a jobbak, én ebben. Visszafelé haladok gondolatban. Éljük túl. Aztán menekülhetünk. Végül a teljes biztonság. Kár, hogy az még messze van…
- Automatikus drón irányítás. Menjen ki az összes. Álljanak formációba, mintha egy nagy hajó lenne. És irány a vonónyaláb. - az ugrás még nem aktuális, a pajzs egyelőre bírja, vagyis a vonónyaláb a legnagyobb gond. Nem örülök neki, hogy erre kell használni a drónokat, mert azok a leghatékonyabb fegyvereink. De elterelés kell. Az ugrást ugyanis végre kell hajtanunk. Csak jobb hely, és kisebb figyelem kell…
- Adj le vészjelzést az Arcturusiaknak. És Impulzus rakéták a D4-es és a H24-esbe. Aztán ugrás mögéjük. Újabb rakáták. Majd távoli ugrás. - a fejemben tökéletesen összeállt a terv, de várok a visszajelézésre a rendszertől, és persze… a Dracokra. Ez a taktika ugyanis csak akkor működik, ha nem húznak újabb váratlant…
A drónok viszont szépen teszik a  dolgokat. Jó pár másodpercbe beletelik, mire érzékelik, hogy a vonónyaláb működik ugyan, de rossz célpontot húz. Ekkor megkapják a rakátákat is. És mi eltűnünk a szemük elől…
Talán az is elég lett volna, ha drón formáció, és az első rakétasorozat után rögtön ugrunk, de biztosra akartam menni. És teljes zavart kelteni a soraikban…
Így pedig kaptak bőven elemezni valót. Hiába történik minden villám gyorsan, és hiába optimalizálták az algoritmusokat éppen ilyen helyzetekre, a parancsokat valakinek ki kell adnia. Azt nem engedik át senkinek. Ez pedig egy esély nekünk…
Így mihelyst a rendszer készen áll a második ugrásra is, a hajónk eltűnik a radarjukról. A készültségi szintem azonban még nem csökken, mert nem mindegy, hogy hová érkeztünk, és az sem, hogy a hajó milyen állapotban van. Talán szükség lesz segítségre is…

Jelen # Arcturus

Nevetni kezd. Az jó dolog nem igaz? Gondolom igen, mert az én szám széle is megmozdul egy pillanatra. Aztán inkább rászólok a rakoncátlan testrészemre, hogy ez nem feltétlenül alkalmas pillanat.
- Ebben az esetben én a legrosszabbra készülnék. Ahhoz képest minden sokkal jobb. - én főleg biztonsági szempontból értem, hogy egy ismeretlen esetében feltételezni kell az ellenséges szándékot, még akkor is, ha romantikus aspektusa is van a történteknek. Itt jövök én a képbe, mint a testőre. De éppen ezen foglalkozás miatt kell nekem másként tekintenem mindenre, és a testi épséget a szellemi elé kell helyeznem. Ami… Talán nem mindig jó ötlet. Néha kéz a kézben jár a két dolog. A saját példámról is tudom ezt…
- Lehet, hogy nem ugyanazt értjük zúdításon. Mástól várni a megoldást tényleg nem egészséges, és leginkább nem is logikus. Ám az érzések és gondolatok megosztása, vagy csak hangosan kimondása hasznos lehet. Ha más nem arra, hogy pillanatnyilag megkönnyebbüljön az adott személy. A fogadó félnek nem kötelessége felvenni. - nekem vajon igen? Ha hatással lehet a fizikai állapotára is, akkor persze. Ez viszont minden bizonnyal nem az-az eset. Így csak azzal tudok a rendelkezésére állni, hogy az ilyesmi nekem nem okoz problémát. Ha úgy akarom, akkor az egyik fülemen be a másikon ki. Vagyis biztosan nem én fogok megoldást vagy vígaszt kínálni, de a pillanatnyi megkönnyebbülés is segíthet. Utána ugyanis könnyebb tisztán gondolkodni. Már mint neki. Feltéve, hogy tényleg van valami gondja.
- Ahogy jónak látja. - továbbra sem láthat rajtam semmilyen érzelmet, de… azért hosszan ránézek. Egyre erősebb a gyanúm, hogy nem a munkája okoz neki nehézséget. Hanem valami… egészen más. Amihez nekem ugyan nincs közöm, de… tulajdonképpen ő is mellettem volt, amikor nekem volt szükségem támogatásra. Így óvatosan közelebb lépek hozzá, és már emelném a kezemet is, hogy a vállára tegyem, ám… végül leengedem a kezemet. Hiszen éppen most jelentette ki, hogy egyedül szeretné megoldani. Így már vissza is mennék az ajtóhoz, hogy onnan tudjam folytatni az őrséget. A hangja azonban megállít, és felé is fordulok, amikor mégis ki mondja, hogy mi zökkentette ki. Nem válaszolok azonnal, hiszen eszembe jut, hogy most talán nem mindegy, hogy mit mondok. Ha rosszat szólok, rontok a helyzeten, ha meg jót… ilyen lehetőség nem hiszem, hogy van.
- Azt még nem. - csak azt, hogy értéktelen vagyok… Hogy nem csak a döntésem volt hiba, hanem a létezésem is. Hiszen másokat sodortam veszélybe… Vagyis én egyébként sem lennék méltó arra, hogy családom legyen. Hiába nem pont így fogalmazták meg, én pontosan így értelmeztem a parancsnok szavait… Ezért sem fogom kimondani, hogy nekem milyen sötétség kúszik az elmémbe, amikor hagyom működni. És ezért is kapcsolom ki azonnal a saját magam körül forgó gondolatokat is… Inkább arra figyelek, amit hallottam, és amit érzek felőle. Az orra alá bökték, hogy ideje családosodni. Nem egy kellemes helyzet. Már ha jól értem a gondot.
- Tehernek érzi, hogy elvárássá alacsonyítottak le egy ilyen személyes dolgot? - kérdezek végül rá, hogy világosan lássak, és… hogy bátorítsam arra, hogy beszéljen nyugodtan. Képes vagyok elkülöníteni az ő érzéseit az enyémektől, így számomra nem tud kényelmetlen perceket okozni. Még jól is esik, hogy kidughatom a fejemet a saját burkomból, és nem azt kell látnom, hogy még mindig egy csőd vagyok. Inkább őt. Jóval kellemesebb látvány…
Azonban mielőtt mélyebb értelmezésre lenne lehetőség a rendszerből jelzés érkezik, és a karórám egy rezgéssel figyelmeztet, hogy ez nem egy szokásos technikai anomália. A radar hatótávján belülre ért egy másik hajó, és a pályája alapján akár elfogó manőverbe is kezdhet. Ezzel a beszélgetés elhalasztásra is kerül, ugyanis egy jóval lényegesebb kérdést kell először tisztáznunk. Ha ugyanis az történik, amitől tartok, a családalapítás lesz a legkisebb gondja.
-  Ez egy baráti hajó? - nem pazarlok egy pillanatot sem, amíg beszélek, és amíg választ várok, már cselekszem is. Elsőként a fali panelt mozdítom el, és az irányító egységet ebbe a helyiségbe vezérlem. A kijelzőn meg is jelennek az adatok, és a kódom megadása után, ez a szoba lesz az új vezérlő központ. Ő itt van, nekem mellette kell maradnom, így ez a leggyorsabb, és leglogikusabb védelmi stratégia. A pajzsot pedig szintén megerősítem, és a fókuszát erre a helyiségre, illetve a hajtőműre teszem, hogy ha kapunk egy rakétát… az energia még egyben tartson minket. Csak ezután értelmezem a válaszát, és ha az volt a felelet, hogy nem várunk barátokat, akkor egy vészjelzést is leadok. Ez viszont csak az utolsó lépés, és csak akkor történik meg, ha valóban veszélyről van szó.
- Ki küldjem a drónokat? - nem olyan hatékony, mintha egy vadászgéppel kísérném a hajóját, de abban nem is vagyok profi, és nem mellesleg, az nem áll rendelkezésre. Illetve ha a drónokat használom, nem kell elmozdulnom mellőle. A pozíciómat ugyanis már megváltoztattam, és már pontosan egy méterre állok tőle. A vezérlés pedig hanggal történik. 

Jelen # Arcturus