Finding harmony

Jack vonásait figyelem, miként a fiatalkori, vagy talán nem is annyira ifjú emlékeiről mesél. Boldog időszaknak tűnik, és örülök neki, hogy átélhetett ilyesmit. A mostani élete… már nem olyan gondtalan, mint az időszak, amit itt töltött el.
- Múlt idő? Már nem lennél benne a csúzdázásban? - sosem voltam igazán játékos típus, de amióta megismertem Jacket, kiléptem a komfortzónámból. Azóta benne vagyok… szinte minden kalandban. Pláne, ha a sebességmámort is átélhetjük közben.
- Tényleg? Szívesen megismerném majd őket. - mosolyodom el, és még körbe is nézek, hátha már most is itt vannak a közelben. De aztán rájövök, hogy valószínűleg ide nem követtek minket. Későbbre kell halasztani velük az ismerkedést, persze, ha szeretnének. Én még örülnék is neki, mert akkor nem kéne szóba hozni azt, amiért… többek között idejöttünk a Spicára… De nem kerülhetjük a témát…
És utólag jobb is így, mert ahogy Jack finoman végig simít az arcomon, a nyomás csökken, és láthatóan megnyugszom. Még a szememet is becsukom, ahogy érintésébe belesimulok, és néhány pillanatig csak rá koncentrálok. Annyira szeretném, ha… De talán éppen azért vallok minden alkalommal kudarcot, mert túlságosan is akarom. Ezért most igyekszem egyedül erre a pillanatra fókuszálni és Jackre, akire mindig számíthatok. És ő is rám.
- Minden bizonnyal… - nem kerülte el a figyelmem, hogy… azt mondta, velük. Ha egy gyermek minket választana, már akkor is én, illetve mi lennénk a legboldogabbak. De hogy kettő… lehetetlen. Ugyanis egyre biztosabb, hogy valami baj van velem, és nem lesz elég, egyszerűen megnyugodni. De nem adom fel. Még nem… Jack miatt nem.
Azt viszont egy kicsit sem bánom, hogy látogatónk érkezik. A legjobbkor jött…
- Az én nevem Somayeh. És Shymmal barátja vagyok. Meg a jobb, és időnként a bal keze is. - mosolygok először Rhyonre felé, majd Jackre nézek. Kis híján el is nevetem magam, amikor megtudom, hogy miért  kapta ezt a becenevet. Azt pedig hangosan nem mondom ki, hogy remélem nem csak a barátja vagyok, hanem a társa is…
- Neked is van beceneved? - kérdezem a kristálytündért, mert kíváncsi vagyok rá, hogy ő miként él itt. Ha van beceneve, az akár el is árulhat valamit, mint ahogy Jack megszólításából is tudom, hogy fiatalon vékonyabb volt, mint most.
- Még sosem jártam itt. Van valami, amit érdemes tudnom, vagy megnéznem itt? - elsősorban Rhyonretól kérdezem, de Jackre is rátekintek, hosszabban. A súly, amit éreztem, pedig újra eltűnt. Így a mosolyom őszinte, és kíváncsi irányukba.

Jack felé fordulok, és a pillantásunk találkozik, mert… ő nem a barlangot nézi. Felragyog a mosolyom, és önkéntelenül tűröm az egyik hajtincsemet a fülem mögé. Megértettem a célzást, és nagyon jól esik… Ha nem fordítja el a tekintetét, még azt is észreveheti, hogy egy röpke pillanat erejére rákacsintok. Még finoman kuncogni is kezdek, de az tényleg nem tart sokáig. Felkelti ugyanis az érdeklődésemet még valami.
- Tényleg? És mit játszottatok? - elképzelem őt fiatalon, és ezért is vagyok kíváncsi rá, hogy mivel töltötték itt az idejüket. Illetve az is érdekelne, hogy kikkel volt itt. Szívesen megismerném az itteni barátait. Feltéve, hogy még a Spicán vannak persze.
- Most már egyedül szoktál idejönni? - ha igen akkor… nagyon megtisztel azzal, hogy megmutatja nekem ezt a helyet. Mert biztos vagyok benne, hogy szó sincs esetében az “ez az én helyem” önzésről. Épp csak ezzel magából is megmutat nekem valamit, amit korábban nem tett meg. Hálás vagyok neki ezért, mert bármilyen régóta is ismerjük egymást, korántsem tudok róla mindent. Ahogy ő sem rólam…
- Érezni, hogy tárt karokkal fogadnának téged. - mosolyodom el, és emiatt egyáltalán nincs bennem keserűség. Jó lehet az, hogy a párodon kívül van egy ‘családod’ is, aki vár téged, bárhogy is döntesz. Nekem csak Peter van és… jobb is így. Nem akarok azokhoz tartozni akikhez… rokoni szálak kötnek. Sosem akartam… Inkább családot alapítanék Jackkel. És tudom, hogy ő is vágyik erre.
- Oda ahová a gyerekünk szeretne majd menni… - azt hiszem… előbb vagy utóbb beszélnünk kellett erről is. Hiszen kimondva, kimondatlanul, de a pihenésen kívül más oka is van annak, hogy ide jöttünk. És épp ez az a dolog, ami feszült voltam, amikor megérkeztünk. Most viszont… már sokkal jobb. A figyelmem pedig gyorsan el is terelődik, amikor meglátom, hogy megmozdulnak a kristályok. Megrezzenek ugyan, de csak egy pillanatra. Rájövök, hogy valaki üdvözölni akar minket. Ezért el is mosolyodom, és egyik kezemmel integetek. Majd Jackre nézek, hogy ő ismeri-e a vendéglátónkat. Aztán vissza a lényre.
- Szia. - köszönök végül ‘hangosan’ is. Valamiért önkéntelenül elkezdtem suttogni. De mikor észreveszem megköszörülöm a torkom. És ezzel együtt elsöpröm azt a gondolatot is, ami néhány pillanatra utat tört magának.

Nem tudom, hogy Jack jelenléte, osztatlan figyelme, vagy éppen a hely, és a bolygó lényei vannak rám ennyire jó hatással, de érzem, hogy lassan elengedek valamit. Nem megy messzire, abban nem reménykedhetek (egylőre), de már az is a megváltással ér fel, hogy nem uralja minden gondolatomat a sötétség. Az a fajta, amit kizárólag én tettem oda, így megküzdeni is nehézkes vele. Most viszont… Enged, és a fényt nem csak látom, hanem érzem is.
- Oh. Értem. - így már tisztább. És az is világos, hogy ez nem olyasmi, amiben én segíteni tudnék neki. Ezt a szomorúságot nem is lehet csak úgy elűzni. Remélem azért valamiképp megtalálja a békét a Terra helyzetét tekintve is.
- Te gondolkoztál már rajta? Hogy leszüless? - hiába vagyunk mi is ‘ismerősek’ a Terrán, egész más emberként újjászületni. Az elszakadás, és a tudás hiánya… olyan teher, amivel nem mindenki tud, vagy akar megbírkózni. Viszont a kiskapu, ami ezzel szélesre lehet tárni… Nem egy könnyű döntés, és egyetértek Jackkel, valóban hősök azok, akik ezt vállalják.  Illetve azok is, akik küzdenek a negatív erők ellen…
Egy sóhajjal engedem ki a maradék aggodalmat, és beengedem a jókedvet. Mintha mindegy egyes fordulattal, gyengéd simítással és gurítással ott hagynék valamit, amire nincs szükségem. Elfelejtem azt is, hogy miért jöttünk ide, és hogy mire készülünk… Néhány percig nem egy pár vagyunk, és a családalapításon sem törjük a fejünket. Egyszerűen csak két lélek vagyunk, akik szeretik egymást, és most hogy nem árnyékolja semmi a fényt, erre emlékeztetjük magunkat, és egymást.
És ahogy engedem, hogy a Spica hatással legyen rám, érzem, hogy már tárt karokkal fogad. Vidám mosollyal, nevetve indulok meg a víz felé, nem törődve azzal, hogy milyen mély, milyen hideg, vagy hogy mi fog történni. Nem számít semmi, csak a pillanat, amiben osztozunk.
Ezért sokáig a vízfelszín alatt maradok, és akkor bukkanok fel, amikor már Jacket is a közelben érzem. Olyan könnyedén siklik, hogy rögtön megértem, alakot váltott, és mosolyogva érinteném meg az arcát, ha… nem támogatna a hátára. Nevetni kezdek, és inkább a nyakát ölelem át, belé kapaszkodva, de természetesen nem fojtva őt. Képtelen vagyok abbahagyni a nevetés, ahogy siklani kezdünk a vízen, és egyre messzebb megyünk a vízparttól. Még az egyik kezemet is oldalra teszem, újabb hullámokat gerjesztve, mintha csak a szárnyaimat engedném ki. De most eszembe sincs alakot váltani. Épp így jó, hogy Jackre támaszkodom, minden értelemben…
- Hová viszel? - kérdezem mosolyogva, bár nem hiszem, hogy láthatja. Azt viszont érezheti, hogy még szorosabban bújok hozzá, és néhány pillantra a szememet is becsukom. Teljesen megbízom benne, és bárhová elvihet, akkor is így leszek vele.

Nem válaszolok azonnal. Hiszen arra egyértelmű a válasz, hogy kit fogadnék be könnyebben a szívembe. De vajon erre irányult a kérdése? Végül úgy döntök, hogy inkább nem vizsgálom mélyebben, csak azt mondom, ami először eszembe jutott, amikor meghallottam a kérdését.
- Egy barátot. Ám egy vendég is bármikor azzá válhat. - amennyiben… mindkét fél nyitott erre. És amint ezt a gondolatot kimondom magamban, valamit megértek. Amennyit adunk, annyit kapunk vissza is… Legalábbis ideális esetben ennek így kéne működnie. Viszont mivel ez a hely megtestesíti azt, ami gyógyír a lélekre, ami a létezés magasabb szintjére emel… Talán éppen így működik.
- Kíváncsi leszek. - mindenre, amit ez az út tartogathat a számunkra… De ennyire még nem tudok előre szaladni. Akkor ugyanis visszahuppannék gyorsan abba az állapotba, amiben jöttem… Ami főleg azért problémás, mert ha a saját fájdalmammal van tele a fejem, nem tudok úgy figyelni Jackre, ahogy szeretnék. És ő nem ezt érdemli…
- Nem tudom. A szavaidból úgy éreztem, hogy szomorúvá tesz az, hogy el kell majd hagynod a Terrát. - talán félreértettem, ám most figyelek, és leginkább meghallgatom, bármit is szeretne. Ha már egyikünknek is könnyebb lesz a szíve, amikor távozunk… máris megérte eljönni ide.
- Áh. Értem. - válaszolom, és a pillantásomat az unikornisra emelem. Ez pedig eszembe juttat valamit.
- Kíváncsi vagyok, hogy mit szólna egy motorhoz. - mosolyodom el, és a képzeletem gyorsan elém is varázsolja ezt a képet. Hogy aztán néhány pillanat múlva már Jack-et lássam a képzeletbeli motoron, és még szélesebb legyen a mosolyom.
- És gyors is… -  vagyis már itt sem vagyok, hív a játék, és a szórakozás. Nem gondoltam volna, akár csak néhány perccel ezelőtt, hogy ilyen könnyű lesz, és épp ezért esik talán mégjobban a gondolatok szélnek eresztése. Biztos nem megy messzire, ám én már annak is örülök, hogy egy kis időre fellélegezhetek. Elvégre van valami, amit nem mondtam ki. Hogy már nem vagyok benne biztos, hogy sárkány akarok lenni… Azonban most ez is eltűnt teljesen. Csak elmerülök a felhőtlen jókedvben, jobban mondva végig gurulok rajta, ahogy az apró kavicsok a megáradt patakban. Jack látványa, és érintése pedig még teljesebbé teszi ezt az élményt. A szavak már nem jönnek az ajkaimra, ám kacagás szabadon szárnyalhat. Csak a szememet csukom be, amikor érzem, hogy Jack a számomra új tollaival végig simít rajtam. Érezni akarom, teljes valójában. A csilingelésre viszont már kinyitom a szemem, és újra nevetni kezdek.
- Me…het… - alig bírtam kimondani, de a lelkesedés, amivel magamtól is fordulok egyet, talán többet mond. Ezért gurulni is kezdünk, a fűszálak visznek magukkal, egy ponton olyan gyorsan, hogy csak egy elmosódott csíkként érzékelem a valóságot. Nem zavar, sőt, mikor ismét megállunk végül hiányzik is ez az érzés. De nem akarom ezt érezni, ezért amint érzem, hogy már a víz is közel van, hirtelen felpattanok. Nem volt jó ötlet, ugyanis rögtön szédülni kezdek, és visszahuppanok a földre. Ám mikor tudatosodna bennem, hogy ez azt jelenti, hogy mindennek ára van, elkap egy érzet. “Valójában nem szédülsz…” Magamban már ellenkeznék is, de… aztán eszembe jut Jack, és az, hogy ő is teljesen más ezen a helyen. Talán az érzeteket magammal hoztam, és semmi közük ahhoz, hogy éppen mekkora távot gurultunk végig a tóig? Erre választ kell találnom.
Ezért megpróbálok ismét felállni, és… mielőtt visszahúzna a föld, kihúzom magam. Ekkor eltűnik a szédülés érzete. Egy csapásra.
- Húúú… ez… varázslatos… - hogy a tóra mondom, vagy épp erre a felfedezésre, a szavaimból nem teljesen egyértelmű. És ez így van jól. Elvégre, amikor a környezetet is beengedem lenyűgöz a látvány. Néhány perccel később viszont eszembe jut, hogy mit beszéltünk a tóval kapcsolatban.
- A fürdés… - nevetni kezdek, és a ruháimat futás közben hagyom el. Szívem szerint ugranék, de mielőtt megteszem, gondolatban a tó engedélyét kérem. Mivel megkapom, végül hatalmas csobbanással el is tűnök a víz alatt…

Szeretem a meglepetéseket, főleg a kellemeseket. Most viszont… inkább az van bennem, hogy mennyire sokat kell még tanulnom a világról, és kissé zavarba is hoz, hogy érzem a képzeletem határait. Az engedélykérés egy érző lénytől ugyanis logikus, de… egyszerűen most még nehéz belegondolni, hogy itt minden él, és ha akarunk, kapcsolódhatunk. Vagy ez nem választás kérdése, csak… megtörténik? Egyelőre még nem értem. Csak azt, hogy…
- Logikus. Már a harapást sem jó akárkinek felajánlani… - amikor kimondom, rájövök, hogy önkéntelenül társítottam magamban két értelmet is ehhez a kijelentéshez. Az egyik pozitív, és éppen azt a bizalmat erősíti, ami Jack és közöttem van. A másik olyan, mint egy kéz, ami a mályvacukor felhőket elsöpörve utánam akar nyúlni és… Sóhajtok egyet, és megpróbálok visszatérni ahhoz a nyugalomhoz, amit néhány másodperce éreztem. Szerencsére… Jack energiáját érezve egész jól megy.
- Erre rá lehet érezni? Már mint… a tapasztalás akkor is segít, ha… én csak egy vendég vagyok itt? - már ez rövid idő is elég volt arra, hogy valami megváltozzon bennem, de én nem tudnám elképzelni, hogy ez a hely legyen az otthonom. Olyan tiszta, olyan idilli… ez pedig nyilván az itt élő lelkeknek köszönhető. Én nem tudnék hozzáadni semmit sem. Azt hiszem… Jack nevetése megakasztja a nem túl kellemes gondolat menetet.
- Azt majd akkor kérdezzem meg, ha megérkeztek? - még nem tudok vele nevetni, de egy huncut, féloldalas mosoly az arcomra költözik. Ezt a jelenetet ugyanis minden szokatlansága ellenére el tudtam képzelni. És ezzel ahhoz is közelebb kerültem, hogy megértsem Jacket. Hiszen, ha megismerem a világát, az otthonát, akkor ő is közelebb lesz hozzám. Erre pedig nagyon vágyok…
- Ez aggaszt? Hogy választottál egy új helyet, de meg vannak számlálva ott a perceid? - nem kérdezem, hogy mi az oka, hiszen azt sejtem, és érzem én magam is. Illetve az sem kérdés, hogy vele tartanék, bárhová is szeretne menni. Ugyanis, amikor megkérdezi, hogy én hol érzem a legjobban magam, még csak gondolkodnom sem kell a válaszon.
- A pálya szélén, amikor versenyed van. - tudom, hogy leginkább a bolygóra kérdezett, de én akkor érzem igazán teljesnek magam, amikor a pályán vagyunk. És az sem zavar, hogy ilyenkor nincs mellettem. Ugyanis a több ezres tömegen keresztül is érzem az energiáját, és tudom, hogy olyankor mennyire boldog… Ez pedig engem is teljessé tesz, még ha nincs is ok-okozati összefüggésben a jelenlétemmel. Bár bízom benne, hogy azért van…
A figyelmem viszont magára vonja a látogató, aki nagy örömömre úgy tűnik, hogy érdeklődik irántunk. És Jack szavaiból még valami másra is következtetek.
- Vagyis megmutatta az igazi valóját nekünk? - ilyen egyszerűen? Bár ilyen fényt, ilyen tisztaságot vétek is lenne takargatni. Nincs oka rá. Akkor én miért választottam azt, hogy álarc mögé bújok? Még Jacknek is csak azután tudtam megmutatni magamat, hogy igazán megismertem. Előtte… képtelen voltam erre. Most és itt viszont… nem számít, azt hiszem, hogy ez sem…
- Akkor jó, mert szelíd sárkány vagyok… - nevetni kezdek, és engedek az ösztönnek, ami most épp játékra késztet. Változik az unikornis energiája is, és az enyém is kezd egyre jobban kiengedni, ahogy mozdulataim már nem a tudatom, hanem a féktelenség, és a szabadság érzése hajtja. És szeretném, ha ezt Jack is érezné, még akkor is, ha neki ez nem egy új tapasztalat.
- Jack, gye… - nem tudom kimondani, hogy “gyere”, mert olyan lendülettel futok, hogy az egyensúlyomnak nem vagyok teljesen az ura. Ez pedig egy esést eredményez, aminek a Terrán fájnia kéne. Most viszont eldőlök ugyan, de gurulni kezdek, pont úgy, mintha maguk a fű szálak görgetnének, és mozgás közben kellemes simítást érzek. Meg némi csiklandósságot. Felhőtlenül kacagni kezdek, pedig a hangomat néha elnyeli az, hogy az arcom a talaj felé mutat.  Aztán újra az ég felé fordítanak, és mikor már szédülni kezdenék, a fűszálak megállítanak. Még mindig nevetek, de két lélegzet vétel között kimondom, amit szerettem volna.
- ...re - és még mindig nem hagytam abba a nevetést...